Hullámvasút

    Forrás: Unsplash

    Annyi minden történik velem mostanában, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Az elmúlt két hónap igazi érzelmi hullámvasút volt számomra. Az előtte lévő időszak pedig valóságos taposómalom. Nem kezdeném az elejéről, hiszen mindenki ült már hullámvasúton. Volt már magasan, ahonnan zuhant le a mélybe, majd kapaszkodott újra a felhők fölé.

    Ami miatt azt gondolom, hogy mégis szuper volt ez az időszak, az a végkifejlet, amire jutottam. Lezártam amit kellett, elengedtem embereket, érzéseket, kiálltam magamért, és rájöttem, hogy

    mindennek megvan a jó oldala.

    Álltam a barátnőm mellett az oltárnál, fogtam zokogó tini lány kezét, húztam ki barátokat a gödörből. Meséltem szinte idegeneknek az életemről, akikről azt éreztem, hogy nem idegenek, és mégis meghallgattak, majd én is meghallgattam őket.

    Ahogyan beszélgettem ezekkel az emberekkel, akiket látszólag véletlenül sodort az utamba a sors, rájöttem arra, amit már sokan kimondtak előttem:

    a pillanat számít.

    Ekkor jött az érzés, amit annyira imádok: hogy pontosan ott vagyok, és azokkal, akikkel lennem kell. Elengedtem az aggódást, a görcsöt, a megfelelési kényszert és teret engedtem a sok jónak és szépnek, amit a mindennapokban gyakran nem akarok, vagy egyszerűen csak nem tudok észrevenni.

    Ehhez az érzéshez azonban meg kell érni. Ennek az érzésnek teret kell hagyni, és képesnek kell lenni arra, hogy belesimuljunk egy látszólag félelmetes, de annál kényelmes lelkiállapotba.

    Meg kell tudni állni a tükörrel szemben és el kell fogadni önmagunkat.

    Hinnünk kell önmagunkban és másokban is.

    Abban is, hogy egyszer majd lesz valaki, aki ugyanígy fog tenni velünk. Örülnünk a szép dolgoknak, hogy maradt még egy korty tej a dobozban a reggeli kávénkhoz, hogy a szikrázó napsütésben a nyári eső szivárványt hoz, hogy van valaki, aki velünk osztja meg a titkát.

    De ehhez előbb rendet kell tennünk az életünkben.

    Ki kell szanálni, ami nem épít minket.

    Ez is egy olyan dolog, amibe napi szinten belefutunk az önjelölt life coach típusú oldalakon, és gondolhatja mindenki azt, hogy könnyű mondani, de higgyétek el nekem, meglépni egyáltalán nem könnyű. Nem is állítom, hogy az. Végigcsináltam többször, talán túl sokszor is. De itt vagyok, és tudom, hogy jó irányba tart az életem. Akik számítanak, szeretnek, velük veszem körül magamat. Segítek azoknak, akik fontosak, akiknek az én véleményem is fontos.

    Mi nők, arra születtünk, hogy erősek legyünk. Családokat tartunk össze, gyerekeket hordunk ki és nevelünk fel. Félreértés ne essék, nem gondolok én kevesebbet a férfiakról sem, ugyanis ez nem egy feminista mozgalmat erősítő írás. Egyszerűen csak így érzem magamat női mivoltomban. Nem azért, mert kiléptem a divat magazinból, hanem mert van egy egészséges mintám, amit a nővéreimtől kaptam, és van egy olyan baráti hátterem, amit bárki megirigyelhetne. Sajnálom azokat, akik ezt az érzést nem ismerik, vagy nem tapasztalják meg. Akik nem látnak szépet, nem képesek elfogadni magukat, vagy a helyzetüket.

    Ha olyan emberekkel veszed körül magad, akik szeretnek, akkor ők nem a gyengeségeidet figyelik.

    Ekkor pedig azt adják vissza neked, amit te adsz nekik.

    Támogatást, szeretetet, boldogságot. Ha valaki nem ilyen, akkor útilaput kell kötni a lábára, és szabadon kell engednünk. Tudom, hogy ez sokszor ijesztő, de megéri.

    Reménykedem, hogy a fiatalok, akiknek ezt közvetítem, elhiszik ezt nekem. Aztán remélem, hogy legkésőbb annyi idős korukra, amennyi én vagyok most, megtanulják elfogadni és beengedni ezt az életérzést. Nem kétséges számomra, hogy jó az irány, amerre a hullámvasutam tart. A lejtők meg az emelkedők pedig úgyis jönnek, de a lényeg, hogy ne érjen felkészületlenül.


    TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

    Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

    Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


    Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

    Imre Lili: Innen csak felfelé…legalábbis remélem!

    Kövér Gergely: Türelem

    Máramarosi Gréta: Az élet megy tovább

     

UA-26210419-2