Az élet megy tovább

    Forrás: Pexels

    Nem először kerülök olyan helyzetbe, hogy valakinek az írása arra inspirál, hogy tollat ragadjak. Rozi múltkori írását olvasva jutott eszembe egy két gondolat. Az első ami eszembe jutott, az a régen oly sokat hallott mondat volt, ami így hangzott „Bezzeg az én időmben!”. Sokszor hallottuk gyerekkorunkban, utáltuk is rendesen, mert gyerekfejjel nem értettük, miért mondanak nekünk ilyeneket a szüleink, amikor nem csinálunk semmi rosszat, csak egyszerűen éljük az életünket.

    Szóval gyökeresen más lett a világ.

    Most is más világot élnek a gyerekeink, unokáink, mint ahogy mi éltünk. Persze nekünk az volt a biztonság, hogy megadták a kereteket, így tudtunk mihez alkalmazkodni. Annyi információt vettünk fel a külvilágból, amennyit bírtunk. Hogy ez akkor a szüleinknek sok volt-e vagy sem, hogy lemaradtak-e vagy sem? A válasz: igen, de ezt nevezzük fejlődésnek!

    A szüleink próbáltak valamit megmenteni a boldog békeidők erkölcsi normáiból és ezt próbálták átadni, hiszen ez így volt helyes. Mint ahogy mi is megpróbáljuk gyerekeinknek átadni azokat az örök érvényű értékeket, amelyek szebbé és jobbá teszik miszerintünk ezt a rohanó világot. 

    Hogy vannak-e vadhajtások? Persze, hogy vannak! Régen volt cigi, pia, most meg van drog is. Lehet hibázni?

    Igen, sőt talán kell is! Mi is hibáztunk nem keveset……. sokat!!

    Mi is kaptunk rossz jegyet, követtünk el baklövéseket, voltunk padlón. Aztán egyedül vagy segítséggel, de felálltunk és elindultunk egy másik úton.

    Azt gondolom, szeretjük abba a hitbe ringatni magunkat, hogy a mi gyerekeinknek mennyivel könnyebb, pedig nem. Gondoljuk csak végig, mi is lázadtunk, de mégis teljesen kiszámítható volt az életünk. Előre tervezhető volt, biztosak lehettünk abban, hogy bizonyos keretek között honnan hová tudunk eljutni. Voltak szabályok, amiket illett betartani, voltak az életünkben meghatározó személyek, akikkel azonosulni tudtunk,

    akik ablakokat tártak ki, vagy éppen ajtókat zártak be. Akiknek fontosak voltunk, mert láttak bennünk valamit, egy szikrát vagy némi tehetséget.

    És volt még egy nagyon fontos valami….. ott voltak a szüleink, akik példát mutattak!  Mint ahogy mi is ott vagyunk a saját személyes példánkkal a gyerekeink és unokáink előtt. Igen, talán a mai gyerekek szorongóbbak. Lehet, hogy nehezebben nőnek fel. Talán az is igaz, hogy néha keresik a kiskapukat, hogy ne kelljen még felnőni, ne kelljen még felelősséget vállalni, hogy lehessen csak úgy élni a világba. Igen, talán az én generációm sokkal hamarabb felnőtté vált, előbb álltunk meg a saját lábunkon, mert az egy olyan világ volt, most meg más van, nem jobb, nem rosszabb csak más. És hiszem azt is, hogy a mai fiatalok sem rosszabbak, mint mi voltunk, csak

    egy rohanó világba születtek bele

    és talán ehhez nekik és nekünk is most egy kicsit nehéz alkalmazkodni.

    Viszont soha ne feledkezzünk meg arról sem, hogy elsősorban

    rajtunk múlik milyen gyerekeket nevelünk!

    Hogy milyen példát mutatunk…… ne hivatkozzunk arra, hogy nincs időnk, mert nem a gyerekünkkel eltöltött idő mennyisége, sokkal inkább a minősége számít.

    Mert minden világ egy kicsit más, de a lényeg mindig ugyanaz marad, bármilyen időt éljünk is!

     


    TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

    Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

    Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


    Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

    A varrás, mint örömforrás

    Balassa Rozi: Felelősségvállalás nélküli élet

    Imre Lili: Kasztrendszer….de miért?

UA-26210419-2