Forrás: Pexels

A 2017-es év-összefoglalóm elolvasása után úgy döntöttem, hogy a 2018-as évemet is megpróbálom összegezni. Sajnos azonban ez az év olyannyira a hullámvölgyek legmélyebbike volt számomra, hogy öt perc írás után elvesztettem a fonalat. Na, nem azért, mert nem tudtam összeszedni, hogy mi mindent „követett el ellenem” az óesztendő, hanem azért, mert a sok „merényletet” nem tudtam rendszerezni és sorrendbe tenni.

Úgy döntöttem tehát, hogy egy év végén megesett pár napos történettel szemléltetem, hogyan is éltem meg ezt az évet.

Az egész egy átmulatott éjszakával kezdődött, amikor is a céges karácsonyon a kelleténél kicsivel több pálinkát elfogyasztva kiengedtük a kollégákkal a fáradt gőzt. Mivel nekem ebből a légneműből jutott az évben éppen elég, sikeresen asztalon táncolós rockerre ittam magam, és vadul karaokéztam a Hűtlent és A kör című klasszikusokat.

Tetézvén a bajt „szerelmesre is ittam magam” és szemet vetettem, egy fiatal és csendes kollégámra, akit a közösségi hálón be is jelöltem. Persze még aznap éjjel visszaigazolta, hogy ismerjük egymást, így gyorsan le is döntöttünk pár felest (meg én sunyiban pár vodkanarancsot), hogy ezt megünnepeljük, majd az este végeztével a Főnökasszonyom zseniális tanácsára még írtam is neki egy rövid üzenetet.

Szegény Kolléganőm, miután a férjurát is összeszedte valahogyan az intézményből, nagy nehezen behajtogatott az autóba.

Aznap tehát nem maradtunk szomjasak, és amikor kiszálltam a lakásomnál az autóból kísérőimnek erős volt a gyanúja, hogy a magassarkúmban még egy hatalmas perecelés is befigyel majd, mire betipegek a tükörjégen. Azonban ezt szerencsére megúsztam.

Az igazi vesszőfutás másnap reggel kezdődött. Kibotorkáltam a fürdőszobámba, hogy enyhítsek a brutális kiszáradásomon. A tükörbe nézve még láthatóak voltak az éjjeli sminkem maradványai és a két hullámcsat is csüngött a rőzsére emlékeztető hajkoronámban.

Ekkor jött a felismerés, hogy valami nem stimmel…

ugyanis bokáig álltam a vízben. Először szegény kiskutyámra gyanakodtam, de aztán rájöttem, hogy ilyen mennyiségű vizeletet még ő sem képes kitermelni, így a probléma keresésére indultam.

Állapotomhoz képest hamar szembesültem is vele, hogy bizony ereszt a kazánom. Mit volt mit tenni, törülközőt ragadtam és felszárítottam valamennyire lakóteremet, a kazán alá pedig elhelyeztem egy jó nagy műanyag dobozt, a további áradást megelőzendő. Ezzel párhuzamosan a ruháimat, amik addig a földön tanyáztak (közte nyilván az előző esti szettemmel) bepakolgattam a mosógépbe, hogy egy centrifugálással és mosással még valaha hordhatóvá tegyem őket.

A napom innentől kezdve úgy telt, hogy rendszeresen ellenőriztem a műanyag doboz állapotát, meregettem a vizet, igyekeztem menteni a menthetőt és bíztam a jó szerencsében, hogy ez a történés nem ismétlődik meg. Közben pedig vadul kanalaztam magamba a rendelt húslevesemet és öntöttem magamba a hideg vizet, hogy a másnaposságomat kiheverjem.

Ekkor még nem voltam borúlátó, azt hiszem még dolgozott bennem az előző napi alkohol mennyiség, főleg, hogy a kazánom ekkor éppen, hogy csak csepergett.

Másnap hajnalban azonban

brutális vesegörcsökre ébredtem.

Gyanítom, hogy előző nap sikerült felfáznom, amikor a hideg vízben tapicskoltam papucs híján. Elindultam hát, hogy a mosdóban enyhítek a szenvedéseimen. Letettem a kicsi lúdtalpaimat a kőre és kellemetlen meglepetés ért, ugyanis megint víz borította a nappalimat.

Ekkor már elég nyűgös voltam, berontottam a fürdőbe és szomorúan tapasztaltam, hogy a hatalmasnak hitt műanyag doboz megtelt vízzel. Újabb pacsálás a hideg vízben, újabb szárítás, újabb centrifugálás, újabb mosás. Ezeket pánikszerű internetes keresés követte, hogy vajon két nappal karácsony előtt mégis ki az, aki megmenti az életemet, és valahogyan élhetővé teszi nekem a lakást, illetve meggyógyítja a kazánomat.

Mit ad isten, kolléganőm és férje felajánlották, hogy átugranak és meglesik az ördögi masinát, hátha tudnak segíteni… kezdetét vette a hadművelet. Áthidaló megoldásnak pedig úgy döntöttünk, hogy a leeresztő szelepre egy slagot teszünk, ami a vizet majd a csapba vezeti. Zseniális. Nem fogok többet elázni.

Csak nem találtunk megfelelő méretű slagot itthon. Így őrangyalaim autóba pattantak és hazamentek egy nagyobb átmérőjű gumicsőért. Visszaérkezvén újabb kellemetlen meglepetéssel szembesültünk. Nincs megfelelő méretű bilincs, amivel a slagot a csőre fogassuk… Már azért fogtuk a fejünket, de

optimizmusom még kitartott. Pislákolt, de kitartott.

A vizet végül elvezettük. Vásároltunk egyet, beszélgettünk, nevetgéltünk, ez a nap szuperül is telhetett volna, ha nem úgy indul, ahogyan.

Este épp a megérdemelt pihenésemhez készülődtem, miután sikerült nagyjából karácsonyra alkalmas állapotba hoznom a kecót, amikor is egy pukkanást hallottam a fürdő felől.

Legyőzve a rettegésemet látványtól, ami rám vár, benyitottam a fürdőbe. Az eldurrant flexibilis csőből kitörő víz ekkor olyan erővel lőtt pontosan arcon, hogy kissé megtántorodtam.

Utoljára a Tom & Jerry egyvelegben láttam hasonlót.

Becsaptam az ajtót magam mögött, hogy legalább az előszoba megússza ezt a sorcsapást, és a „Jézusom!”, „Úristen!”, „Mi a ****?” mondatokat felváltva üvöltve megiramodtam a fal felé, hogy elzárjam a bemenő vizet. Közben kissé megcsúsztam és a térdkalácsommal tompítottam a csempefalon, miközben az egyre forróbb víz totálisan eláztatott tetőtől talpig.

Ekkor feladtam. Telefonáltam az őrangyalaimnak, átöltöztem és épp akkor döntöttem le egy kupica pálinkát, amikor kolléganőm és férje megérkeztek hozzám. Ők elindultak flexibilis cső beszerző körútra, én pedig már csak arra tudtam gondolni, hogy az egész házat felgyújtom, magamat pedig felkötöm az egyik tartógerendára.

A beszerző körút nem járt sikerrel, a környező lakói csoportokban még tettem egy kósza próbát, hogy hátha valakinek épp egy ilyen eleme van otthon elfekvőben. Lélekben pedig készültem, hogy ezt az éjszakát fűtés nélkül fogjuk abszolválni.

Aztán valamilyen csoda folytán háromnegyed tízkor kézhez kaptunk egy megfelelő méretű csövet, amit egyik őrangyalom felszerelt a helyére, így negyed tizenegy körül ők hazatértek a családjukhoz, én pedig elégedetten konstatáltam, hogy nem fogok megfagyni. Bár a mosolyom ekkor már nemigen volt őszinte, csak azt vártam, hogy elhagyjam az objektumot, amilyen hamar csak lehet.

Ez volt az utolsó csepp a 2018-as poharamban.

Szóval így történt, hogy nem csak a saját karácsonyi készülődésem telt katasztrófaelhárítással, hanem egy öttagú családé is. Így alakult, hogy majd egy hónapig nem tudtam rendesen hajat mosni és fürdeni, mivel a kazán további javításokra szorult. Illetve így történt, hogy a Himnusz meghallgatása után csak annyit tudtam mondani:

„Végre vége ennek a retkes, rohadt, aljadék évnek…”

Így az én 2018-amnál mindenkinek sokkal szebb és boldogabb új évet kívánok! Főleg magamnak…       


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Réka: Kinek mi a boldogság?

Csipak Szofi: Egyszerű a boldogság?

Füredi Dóri: Nem

http://pontblog.hu/portfolio/imre-lili-bucsulevel/Hááááát…..elég életszagú sztorin keresztül mutatja be Lilink a 2018-as évét. Hajrá Lili!