-
Gond-olat
Forrás: Pixabay
Sok mindenre kellett már várnom. Egy játékra, egy ajándékra, egy versenyre, egy napra. Mindig azt hittem, hogy ezek előtt a legidegőrlőbb a várakozás. De mindezek eltörpülnek amellett, amit akkor éltem át, amikor nem mehettem veled a kórházba. Minden másodperc egy órának tűnt miközben arra vártam, hogy csörögjön a telefon és megtudjam, hogy mi történik ott és mi van veled. És aztán a másodpercek tényleg órákba fordultak. A fejemben ugyanazok a képek pörögtek le: reggel még semmi bajod nem volt. Még beszélgettünk és együtt nevettünk. Akkor mégis mi történt?
Aztán jöttek a kétségbeesett gondolatok: Én azt akarom – már az sem érdekelt, hogy a ‘szeretném’ az illendő -, hogy
ott legyél az esküvőmön.
Akarom, hogy lásd az unokáid és hogy még elmondhassam neked ezerszer, hogy szeretlek. Azt akarom, hogy még vitázzunk azon, hogy nem kell új ruha, de te venni szeretnél nekem. Akarom, hogy még megölelhesselek egy veszekedés után, hogy elmondhassam neked, hogy mi volt a suliban vagy hogy a válladon sírhassak. Hogy beülhessek melléd a suliban, mikor én már végeztem, de te négyig vagy.
Megcsörrent a telefon. Még mindig ott ültetek és semmi haladás. Próbáltam erős és pozitív lenni, miközben kivertem a fejemből a rossz képeket. Majd jött az aggódás a többiek miatt: Mi, hogy lesz, ha bent kell maradnod? Mi lesz, itthon? Nélküled üres lesz a ház és néma.
Aztán újra csörgött a telefon. Műtét. A szó hallatán a gyomrom összeugrott. A könnyek megint égetni kezdték a szemem, de összeszorítottam az állkapcsom és próbáltam megoldást találni:
Te nagyon erős vagy. Át fogjuk vészelni, mint egy család.
Túléljük és Te is meggyógyulsz. Utána minden olyan lesz, mint régen. Együtt fogunk sírni az esküvőmön majd; boldogan viszem majd hozzátok a gyerekeim évek múlva, ezerszer fogunk még összeveszni egy ruhán és milliószor fogom még azt mondani neked, hogy szeretlek és még annyiszor foglak megölelni.
Együtt megoldjuk.
Hajnalig vártam, míg aztán nélküled érkezett haza a másik feled. A műtét sikerült, de sokat kell majd pihenned és egy darabig nem leszel itt.
Viszont másnap láthattunk. Az éjjel rengeteg forgolódással telt és millió gondolattal.
Lassan ugyan, de eljött a reggel. Bemehettünk hozzád a kórházba. Megijedtem, mikor nem volt egy kis mosoly sem az ajkaidon. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de azt is tudtam, hogy amilyen erős vagy képes leszel végig csinálni.
Fogtam a kezed, nem akartam elengedni
és közben elképzeltem, hogy elveszem az összes fájdalmad. Próbáltunk beszélni veled, de nagyon fáradt voltál, így szép lassan eljött a búcsú. Nem akartam menni, de muszáj volt. Ott hagyni téged olyan volt, mintha egy részem is ott maradna. A könnyek ismét csípték a szemem, miközben adtam egy puszit a homlokodra és elmondtam neked, hogy minden rendben lesz. Nos, ki tudja, talán téged és magamat is győzködtem és biztattam ezzel.
Nehezen, de eljöttünk onnan. A csend, ami ránk telepedett úton haza mindent elárult a másik érzelmeiről, mégis ott volt a kis reménysugár, amit kaptunk azzal, hogy egyáltalán láthattunk.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elrepült az idő és könnyű volt. Minden nap ott maradt veled egy részem, mikor ott kellett hagyni és minden este elmondtam magamban neked, hogy minden rendben lesz és meg fogsz gyógyulni. A napok vánszorogtak, de mindig volt valami apróság, ami azt mutatta, hogy nincs olyan messze az a fény az alagút végén.
Eddig is tudtam, de ezek után csak még biztosabb vagyok benne: az egyik legerősebb ember vagy, akit ismerek és együtt mindent megoldunk majd.
Szeretlek Anya!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
A Lángra-gyúlt lánytól található más bejegyzéseinket itt találod:
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: 18MÍNUSZ, Lelki benzinkút
- Client: A Lángra-gyúlt lány
- When: november 2019
Share this: -
Balassa Rozi: Nagyvárosi mindent szabad?
Bizonyos élethelyzetek hozzák az életbölcsességeket. Na ez is egy ilyen "bőrönérződős".
2Nagyvárosi mindent szabad?
Forrás: Unsplash
Egészen fiatal korom óta foglalkoztatott, hogy miért vagyunk mi fővárosiak mások? Miért érzik vidéken, hogy nekünk minden szinten meg kell mutatnunk, hogy jobbak vagyunk. Ugyanakkor ők sem kevesebbek, sőt!!!! bármikor, bármiben felveszik velünk a versenyt. Annak idején a forróbb hangulatú mérkőzések után szinte menekültünk az öltözőből, vagy esetleg kórusban zengett a „pesti p…-ák” nagykórus felénk, ……..tényleg nem értettem!
Mi az, amivel kivívtuk a felénk hömpölygő utálatot?
Miért érti meg két vidéki város előbb egymást, mint a fővárosiakat? Mit követtünk el?
Aztán telt-múlt az idő és az öregedés meghozta a felismerést! Azért, mert több a lehetőség és mindenkinek másképp jön be az élet, de tény, hogy szélesebb palettáról válogathatunk. Mi pestiek tényleg képesek vagyunk másképp kezelni a dolgokat, mint az ország más területen élő társaink.
Döbbenten ültem a Balaton egyik legcsodálatosabb sétányán egy kávézó teraszán, amikor észleltem, hogy a behajtani tilos tábla nem létező fogalom bizonyos réteg számára. Végighallgattam nem egy udvarias polgárőrt, aki felhívta a szabálytalankodó egyének figyelmét arra az egyszerű tényre, hogy ha jön a rendőr, az sokba fog kerülni. Szépen kérte például, hogy hagyják el a sétány gyepszőnyegét. Egy jegeskávé elfogyasztása alatt 12 esetet hallgathattam végig. A „múlt évben még be lehetett hajtani!” felkiáltástól, a „nem gondolja komolyan, hogy sétálni fogok ideáig!?” és nyomdafestéket nem tűrő mondatszerkezetekig színezhetnénk tovább.
Volt egy bácsi, aki a kismotorjával járta a sétányt, döbbenten állt a támadások össztüzében és tűrt. Hiszen ő csak egy helyi, kicsi öregúr, aki hisz abban, hogy
amit szeret, azt meg kell óvni.
Nem gondolja, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket!
Sőt, egyes fővárosi szerint: a bácsi „rosszul van bekötve…” És ekkor elhangzott az a mondat, ami arcul csapott, és már a skandáló szurkolók utálatát is magyarázni tudta: „Na mennyit adjak Tata, hogy békén hagyjon? Pesten ezért kiröhögném! Mi maga valami önkéntes rendőr? Miért nem foglalkozik a saját dolgával?”
És ekkor szégyelltem először, hogy pesti vagyok!
Az összes meg nem értett megjegyzés, beszólás már-már értelmet nyert. Kerestem a felmentést, hogy én nem ilyen vagyok. És ha tényleg ilyenek a fővárosiak, akkor én nem vagyok az, legalábbis lélekben. És ettől megvilágosodtam! Megértettem, hogy miért kell együtt élnie Budapest 99%-ának az állandó szorongással. Miért stresszelünk ahogy kihajtunk az utcából? Miért utáljuk azt, aki más, vagy figyelmeztet arra, hogy lehetne másként!? Vagy az is lehet, hogy honfitársaim nincsenek tisztában a sétány szó jelentésével!? Vagy csak a seggünk nőtt össze az autóval? Vagy rájöttünk, hogy az azonnali agresszió, amivel megszégyenítjük, sőt eltiporjuk a másikat, kizárólag az lehet eredményes vitapartnerünkkel szemben? Tényleg nagyképűek, és lekezelőek vagyunk? Miközben ezek a kérdések cikáztak a fejemben, elhangzott a végképp megsemmisítő mondat bácsink szájából: „Fiatalember, én csak kértem, sokkal többet lát ebből a szépségből, ha sétál!”
De csak én semmisültem meg, mert “kedves pestink”, becsapva autójának ajtaját, hirtelen Szöszijével vihogva lépett be a kávézóba, majd leült háttal a Balatonnak és végigtelefonálta azt a 30 percet, amit ott töltöttek. Megbüntették ugyan, szerinte az „öreg dög” miatt, pedig ha figyelt volna pont erre figyelmeztette a „Tata”. Bár nem gondolom, hogy ez megrázta volna. Feltehetően, mellényzsebből kifizeti, miközben semmit nem tanul!
És én abban a pillanatban a Tata mellett állva úgy szerettem volna, ha csak egy percig érezte volna a pesti ficsúr azt a mély megvetést amit éreztem iránta……fővárosiként….
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Balassa Rozi
- When: november 2019
Share this: -
Női foci – “Jó kérdésekkel jó embereket nevelni”
Számomra a foci idegen terület. Könczey Zsolt közelebb tudta hozni. Hogyan? Az interjúból kiderül.
1Női foci - "Jó kérdésekkel jó embereket nevelni"
Forrás: Kelen SC
Szokatlan rövid riportot láttam/hallottam a tévé előtt ülve. Hogy miért volt szokatlan? Az egyik, hogy soha nem nézek foci témában műsort, a másik, hogy eddig még nem hallottam olyat, hogy női focicsapat. Szóval egy fiatal futball edző, Könczey Zsolt a Kelen SC színeiben adott riportot, miután női csapata feljutott az NB1-be. Rohangáltak a fejemben a gondolatok, majd a következő ütötte meg a fülemet: „a lényeg, hogy jó embereket neveljünk”. Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, én ezt az embert márpedig megkeresem és készítek vele egy interjút, hiszen nem szokványos ebben a sportban ez a gondolkodás. Egy szép őszi szombaton találkoztunk, ahol az első kérdésem az volt, hogy mivel lenne elégedett a beszélgetés során. Azt a választ kaptam, hogy „ha már egy jót beszélgetünk, az egy tök jó dolog”.
Akkor következzen az interjú:
Női vagy férfi játékosokkal foglalkozol?
Mindkettővel. Most fiúkkal és lányokkal is.
Futball vagy futsal?
Mindkettő plusz strandfoci.
Hogyan lehet definiálni Könczey Zsoltot?
Jó kérdés. Egy családapa vagyok, akinek a munkája a hobbija és fordítva. Röviden ez vagyok én. Elsősorban családapa, utána pedig edző és pedagógus együtt, hiszen ez a kettő együtt jár. Mert ezt a kettőt nem lehet különvenni. Bármennyire is lehetek szakmai, ha emberileg egy hülye vagyok….., mert akkor tényleg teljesen mindegy mit csinálok a szakmában.
Mi a filozófiád a saját sportágadról?
Szeretnék olyan labdarúgókat, de elsősorban olyan embereket nevelni, akik ha már nem fociznak, akkor is majd jó emberekké váljanak. Akik a munkahelyükön tisztességesen helytállnak és lesz egy tök jó értékrendjük, amit majd tovább tudnak adni ők is. Ez az elsődleges cél. Aztán ha sikerül olyan játékosokat nevelni, akik emberileg rendben vannak és mindemellett a lehető legmagasabb szintre jutnak, az a top.
Mit jelent számodra a jó ember fogalma?
Jó ember számomra az, aki ismeri az értékeket. Aki tudja, hogyan kell viselkedni, tiszteli embertársait és ellenfeleit.
Ez az értékrend mi által generálódik szerinted?
Szerintem a közösség által. Hogy milyen közösségben vannak, azt az edző alakítja ki. Olyan a csapat amilyen az edző. Tehát az értékrendet nem a csapat alakítja ki, mert az van rájuk nagyobb hatással, hogy az edző milyen szabályokat hoz, milyen mentalitással van, mennyire foglalkozik az egésszel.
Szerinted mi az az öt tulajdonságod, ami meghatároz téged civilként?
A szeretet (imádom a gyerekeimet és a feleségemet is), törődés, figyelem, megbízhatóság és határozottság.
És ez hogy néz ki edzőként?
Elég hasonlóan. Ezt úgy nem lehet csinálni, hogy ha nem adsz törődést, odafigyelést, őszinte szeretetet (más jellegűt) a csapatnak, az edzőknek. Ha ezt nem ugyanúgy csinálod, akkor baj van. Nem lehetek más edzőként, mint családapaként.
Hogyan fér össze az értékrended a Kelen SC értékrendjével?
Volt egy vezetőnk Csernik Kornél, aki inspirált minket. Az ő gondolkodásmódja nagyon hasonlított az enyémhez, így nagyon könnyű volt még akkor egy kisebb létszámmal elkezdeni és azt formálni.
Azóta többen lettünk (közel ezer játékos), ahogy én is magasabb pozícióba kerültem, egyre több rálátásom volt mindenre, egyre jobban meghallgatták, amit én is szeretnék, így az évek során kialakult (nem miattam) az az értékrend, amit képviselni szeretnék. Nem az volt, hogy idejöttem egy másik klubtól és rákényszerítettem a saját akaratomat egy klubra, hanem a kettő együtt alakult ki velem/velünk.
Mi a titok?
Az, hogy elsősorban az emberre figyelünk. Az, hogy a bizalom kétoldalú legyen. Fontos, hogy egy játékos megbízzon bennünk. Az, hogy minden játékost ismerjünk, tudjunk róluk, majdnem mindent. Abba az irányba kellett vinni az egész csapatot, amit mi gondolunk, azokat a szellemiségű szülőket-gyerekeket kellett megtalálnunk, akik ebbe partnerek.
Nálunk azért lesz mindenből valami, mert mindent döntést közösen hozunk meg az edző kollégákkal. Egyből alkalmazzuk és megnézzük, hogy jól sikerül-e, vagy nem. A titok még az, hogy közösen hozunk meg egy döntést és mindig van egy visszacsatolása ennek a folyamatnak.
A Kelen mit tud másképp csinálni, mint más klub?
Nekünk vezetőnk van, nem főnökünk. Nálunk nincs olyan, hogy majd a főnök megmondja. Andreas-szal (Andreas van den Aker – szerk.) a vezetőnkkel ugyanolyan baráti viszonyunk van, mint bármely más kollégával. Itt hagyják dolgozni az embert, ezért is szeretünk itt dolgozni. Nyilván megvan az, hogy merre megyünk és hogyan, de ezeket a döntéseket is közösen hozzuk meg. Ezért tudunk együtt haladni. Fontos, hogy hagynak dolgozni, de azon az úton, amit közösen hoztunk!
Milyen edzőnek látod magad?
Olyan edzőnek, aki fiatal, de van már tapasztalata és még mindig kell tanulnia. Nem vagyok más, nem vagyok különb. Az értő figyelem fontos és a pozitív megerősítésen keresztül egy kérdezz-felelek módszertanon alapszik a munkám. Meghallgatok mindenkit. Nekem ez természetes, hogy így működöm. Mindemellett időt szánok a játékosaimra. Mindenki egyformán fontos. Van olyan is, akiről azt gondolnád, hogy menthetetlen, de az edző feladata, hogy addig ameddig teheti, beszélget vele. Ha nem szánnék rájuk időt, akkor az egész rendszer nem működne.
Hogy jöttek képbe a lányok?
Úgy, hogy volt egy nagyon jó 1999-2000-es születésű fiú csapatom a Kelenben. Iszonyatosan jó brigád volt. Hozzájuk szerettem volna egy lányt behívni focizni, mert láttam az egyik játékosom nővérét kapura rugdosni a Kelen pályán. És akkor úgy voltam vele, hogy tök ügyes, nem azt néztem, hogy fiú vagy lány, hanem hogy ügyes.
A lány egyszerűen nem akart beállni a fiúk közé, mert nem akart fiúk között játszani. Egy idő után mondtam neki, hogy hozzon magával még egy pár lányt, és akkor még a szabadidőmben elkezdtem velük foglalkozni, aztán hétről-hétre nőtte ki magát ez, és odáig jutottunk, hogy most már több mint 120-an vagyunk a klubban. Így jöttek képbe a lányok.
Az edző kollégák mit szólnak ahhoz, hogy női csapatod is van?
Eleinte amikor elkezdtük, akkor még furcsállták, hogy itt lányok is vannak. A Kelenben egy tök jó szellemiségű edzői gárda van és ezt hamar elfogadták. Sőt, utána mindenkiben azt láttam, hogy a potenciált látják bennük. Most ott tartunk, hogy több mint 20 fős a szakág női stábja, aminek a vezetője én lettem.
Számodra mit jelent a csapat fogalma?
Egy nagyon jó közösséget, sok pozitívummal. Egy csapat szinte barátokból, leendő barátokból kell, hogy álljon, szinttől függetlenül. A csapat ott kezdődik, hogy nagyjából azonos értékrendet képviselnek, és nagyon jó egységet alkotnak.
Szerinted miben mérhető egy csapat sikere, leszámítva a gólokat?
Abban, hogyan tudják értékelni a különböző helyzeteket. Arra gondolok, hogy ha kapsz egy gólt, vagy kikapsz egy meccsen, vagy egy edzésen történik valami, akkor azt hogyan tudják lereagálni, mert nagyjából ha mindent azonos szinten tudnak kezelni, az a jó. A vereséget és a győzelmet is közel azonos szinten kell megtanulniuk kezelni, akkor van helyén az értékrend.
Ezt hogy tanulják meg?
Példamutatás alapján. Az edzőnek nagy szerepe van ebben. Ha az edző azt közvetíti, hogy mindenáron nyerni akar és ha nem akkor világvége van, akkor a csapat lehet bármilyen gondolkodású, a csapat is ilyen lesz. Biztos, hogy az edzőnek példát kell mutatnia, utána a csapat fogja azt hozni magával, hogy az értékrendek azonosak legyenek, tehát egyirányba fognak húzni. Ez azt sem zárja ki, hogy van a csapatban egy-két olyan, akinek még nem olyan tökéletes a gondolkodása, de van sansz arra, hogy hasonlóan gondolkodjon.
Létezik tökéletes?
Mindenben lehet fejlődni, úgyhogy nincs.
Mi alapján lehet bekerülni a csapatba?
A Kelen SC egy befogadó egyesület. Elég egyszerű bekerülni. Három csapat van. A zöld a legerősebb, a fehér az átmenet és a piros a kezdők. Alapvetően ha jön egy külsős, akiről semmit nem tudunk, akkor azt azért kiderítjük, hogy focizott-e már, de a pirosban kezd. Megnézzük, hogy milyen a tudása, de a legfontosabb, hogy milyen a mentalitása. Lehet valaki ügyes, ha a mentalitása fejlesztésre szorul, akkor még nem tud zöld csapatos lenni.
Mi jellemzi a női csapatodat?
A zöld csapatot, a felnőtt lányokat – az jellemzi, hogy szeretik egymást, egységet alkotnak, barátokra leltek egymásban és hisznek egymásban és abban a munkában is, amit csinálunk, ami előre vitte őket.
Hány év alatt jutottatok fel NB1-be?
3 év kellett ahhoz, hogy feljussunk. A tervünk pontosan ez volt. Úgy történt minden, ahogy elterveztük., magabiztosan megnyertük a bajnokságot. Az osztályozón is magabiztosan mentünk tovább. Nemcsak nekünk jó edzőknek, hanem inkább a játékosoknak nagy dolog, mert sok olyan lány van a csapatban, akiben nem igazán hittek más klubnál vagy történt egy sérülés és ő nem hitt saját magában. Közben egy tök jó ember és focista, és most 3 év alatt egy jó visszaigazolás nekik, hogy képesek arra, hogy magasabb szintre jussanak. Most pedig arra kell képesnek lenniük, hogy ezen a szinten teljesítsenek is.
Szerinted a csapatod hogyan lát Téged?
Jó kérdés, néha elgondolkodok azon, hogy belebújnék más bőrébe, hogy milyen is vagyok kívülről. Remélem, hogy a csapatom egy pozitív, jó gondolkodású ember lát, aki egyfajta példakép is lehet.
Edzőként hogyan tudod megtalálni a lányokkal a középutat?
Szokták kérdezni, hogy mi a jó, ha közel engeded magadhoz a játékosokat vagy távolságtartó vagy? Nyilván semelyik. Egyszerűen meg kell találni az arany középutat, amikor ez a kettő jól tud működni.
Egy női csapatban egy fokkal jobban kell figyelni. A nők jobban várják el azt, hogy figyelve legyen rájuk, mint a férfiak. Ez fontos. A stábban is ezt észre kellett vennünk, és el kellett osztani, hogyan tudjuk a figyelmet a lehető legjobban a csapatra fordítani.
Ez a figyelem a lányok felé soha nem ad félreértésre okot?
Ez meg sem fordul a fejemben, hogy ez lehetséges az én esetemben. Ez azért van, mert olyan játékosok vannak a csapatomban, akiknél biztosan tudom, hogy nem lesz ilyen. Ha lenne olyan játékos akivel nem működik a bizalom, az nem lenne itt. Soha nem gondolkodom ilyenen.
Viszont ezért is szeretem azt, hogy női edző dolgozik mellettem és ha van egyéni visszajelzés, akkor nem egyedül vagyok a fiatalkorú játékossal, hanem ott van mellettem a női edző is.
Adtok egyéni visszajelzést?
Igen. Igyekszünk negyedévente, több témáról, az elmúlt időszakról, de inkább azzal foglalkozunk, hogy mi az, amit a jövőre nézve kellhet csinálnia. A játékostól azt is elvárjuk, hogy mondja el azt, ami neki nem tetszik vagy másképp csinálná edzésen belül, azaz ő is adjon visszajelzést nekünk.
Egyébként visszajelzéseket az edzésen belül folyamatosan kapnak. Szeretem azt, és az edző kollégákat is mindig erre ösztökélem, hogy egy edzésen belül rengeteget kommunikáljunk. Amikor vége van az edzésnek, és ha látja az edző, hogy valakinek valami baja van – amit lehet látni a testtartásán is -, akkor ott azonnal le kell azt rendezni. Mert a lényeg, hogy motiváljuk és elérjük azt az edzés végére, hogy tényleg boldogan menjen haza, mert ez a legfontosabb.
Szokták mondani, ha mondasz egy negatívat, mondjál rá 8 pozitívat. Nálunk nincs olyan edző aki káromkodik, és negatívat sem mondunk. Ha valaki “rosszat” csinál, akkor megpróbáljuk elmagyarázni, hogyan lehetne másképpen csinálni, de inkább abban hiszünk, hogy mi kérdezünk a játékosoktól. Mindig a kérdezz-felelek módszert alkalmazzuk, ami az elején még nekünk sem volt egyszerű, mert bele kellett jönnünk, de ennél jobb nincs. Ha mindent megkérdezel a játékosoktól, elkezdenek gondolkodni. Ezt évek óta csináljunk, eleinte persze egy ember mert megszólalni, most meg már hangzavar van, ha egy kérdést felteszek, és arra kell figyelnem, hogy kinek a válaszára figyeljek. Nyilván jó, mert magabiztosságot ad a játékosoknak. Fel kell tudni tenni a jó kérdést, úgy, hogy az pozitív legyen.
Miben kellett változtatni a hozzáállásodon, hogy nőkkel foglalkozol és nem férfiakkal?
Talán türelmesebbnek kellett lennem, hogy amit kérek tőlük a pályán azt milyen gyorsan tudják elsajátítani úgy, ahogy én szeretném. Elsőre ez más volt a fiúkhoz képest. A nők szerintem képesek túlgondolni bizonyos helyzeteket a játékban, amit mi férfiak egyszerűbben veszünk. Nem feltétlen hátrány ez, inkább helyzetfüggő.
A női focicsapat tagjai a civil életükben mit csinálnak?
A felnőtt női NB1-es csapat fiatal csapat többsége egyetemre jár, dolgoznak és emellett fociznak. Nagyon intelligens társaság, de ez csak így tud működni.
Kivel van több probléma a szülővel vagy játékossal?
Érdekes téma mindig. Attól függ…. erről azt gondolom, ha egy játékossal van probléma, akkor valahol mindig otthonról ered. Nem tudom elhinni, hogy a gyerek úgy születik meg, hogy problémás. Ilyenkor – amikor kisebbekkel foglalkoztam, mindig megnézem, hogy nagyjából mi a háttere és ha bármi van, akkor beszélgetek a szülőkkel. A szülőt is fel kell világosítani arról, hogyan tud ez normálisan működni, hogyan tud a gyerekének segíteni, mert sokszor ezt nem tudják. Néha az edzők jobban el tudják érni a gyereket, mint maga a szülő, mert nem minden szülő tud annyi figyelmet fordítani a gyerekre, mint amennyit az edző. Ez furcsán hangzik, de így van.
Szerinted a szülők miért szeretnek téged?
Ha szeretnek – bár nem kell, hogy szeressenek -, akkor azért, mert rájuk is próbálok figyelni. A szülő is akkor fogad el egy edzőt, ha hazaér a gyerek és otthon azt mondja, hogy tök jó fej volt Zsolti bácsi és tök jó volt az edzés, és ha a gyerek boldogan megy haza, akkor a szülő miért ne szeretné az edzőt?
Hogyan viszonyulsz ahhoz a globális felfogáshoz, miszerint a foci eléggé megosztott helyen van?
Nagyon jó kérdés! Azért érdekes, mert sok ismerősöm van, akik nem jártasak a labdarúgásban és mégis mindig jó beszélgetni erről is. Mindig elmondom, hogy amúgy igazuk van sajnos, mert kialakult egy nem túl pozitív kép erről a sportágról Magyarországon. Lehet, hogy külföldön is vannak ilyen képek, de itthon sok, még fociban jártas is azt mondja, hogy ááááá fociedző vagy, akkor te semmit nem dolgozol…
Azt vettem észre, ha egy kicsit rálátást kapnak arra, hogy mit csinálok a saját közegemben, azon a kis szigeten, akkor azt egyből értékelik. Ránéznek és látják, hogy úristen ez valami jó. És kész. Nem kell semmit csinálni, csak látják, hogy ez jól működik és ilyenkor ők szétválasztják a kettőt. Hogy van a foci, meg van Kelenfoci.
Hány női csapattal rendelkező klub van Magyarországon?
Szám szerint nem tudom, de nincs sok. Kötelező NB1-es és NB2-es felnőtt férfi csapatnak női csapatot indítania, ezt sokan valahogy okosba megoldják. Például mi ezért is biztosan mások vagyunk. Mi nem ezért kezdtük el a női labdarúgást csinálni, hanem azért, mert mi ezt szerettük volna csinálni. Máshol azért kezdték el, mert ezt muszáj. Mi meg szeretjük.
Ha az előéletedet nézzük sportolóként, miért nem lettél NB1-es focista?
Erről mindig az jut eszembe, hogy ilyenkor mindenki azt mondja, hogy a sérülések miatt….na nekem nem volt sérülésem, aminek örülök. Az én életem úgy alakult, hogy kiskoromban focizgattam, de nagyon béna voltam, úgyhogy betettek kapuba, ott egész jó voltam mert jó volt előttem a csapat és nem volt sok dolgom. Utána elmentem vízilabdázni, amit imádtam. Az akkoriban még Honvéd-Dominonak nevezett csapatban játszottam, és a Kőér utcában az edzések előtt mindig fociztunk így, váltottam vissza a focira. Akkor sem lettem sokkal ügyesebb persze, de azt vettem észre, hogy hopp leigazolt a SZAC, ahol idősebbek között játszottam. Tehát úgy alakult az életem, hogy nem voltam ügyes fociban, de mindig nagyon szorgalmas és kitartó voltam, mindig sok munkát tettem abba bele, hogy jobb legyek. Ráadásul idősebbek közötti játék is fejlesztett. Jól hatott rám, mert fejben fel tudtam velük venni a versenyt.
Aztán Vecsésen játszottam ifiben, az edzőktől bizalmat kaptam és NB2-ben játszottam. Détári Lajos javasolta, hogy kezdjek el edzősködni. Így jelentkeztem a B licencre (akkoriban még NBII-ként is lehetett jelentkezni). Eldöntöttem, hogy a Gloriettes ismerkedés után, a KELEN SC-be szeretnék menni (Csernik Kornél meghívására).
A sportolói múltad mennyiben segíti az edzői munkásságodat?
Nagyban segíti. Hallottunk már olyan edzőkről, akik magasabb szinten fociztak, van olyan is aki egyáltalán nem focizott de mégis tanult edző. Én ha nem fociztam volna ezen a szinten, akkor nem tudnám ezt így csinálni az biztos.
Ha egyetlen dolgot megváltoztathatnál szakmailag magadon, mi lenne az?
Most nem változtatnék semmin, mert folyamatosan tanulok.
Szerinted mi a legnagyobb kihívás a munkádban?
Elsősorban felelősség, ami egyben kihívás is. Kihívás és felelősség is, hogy emberekkel dolgozom, értük vagyok és rájuk kell figyelni. Csapatban és egyénileg is foglalkozom emberekkel, akikből szeretném kihozni a maximumot.
Van-e valamilyen mottód?
Mindig ami eszembe jut. Az aktuális helyzethez szoktam okosságot mondani. Ha össze kéne foglalni, akkor az a legfontosabb, hogy jó embereket adjunk és neveljünk a közösség számára.
Mire vagy életed során a legbüszkébb?
A gyerekeimre. Arra, hogy tök jó életem van. Úgy alakítottuk mindig, hogy jó legyen. Egy boldog ember vagyok, akinek mindene megvan. Erre vagyok a legbüszkébb.
Szerinted Te mi által lettél olyan ember, amilyen most vagy?
Az élet által. Nem volt egyszerű a saját életem, de mégis nagyszerű volt. Mert nyilván anyukámtól jó nevelést kaptam, jó értékrendet, a testvéreimmel való kapcsolat is remekül alakult. Elégedett vagyok az életemmel.
Hol képzeled el magad 5 év múlva?
Könczey Zsolt meglátjuk hol lesz 5 év múlva. Egyszer szeretnék külföldre menni, ahol tovább tudok tanulni és nyilván a családommal szeretném ezt megtenni. Kint élnénk egy ideig aztán hazajönnénk. Ez egy jó kihívás lenne.
Egy év múlva, mit üzennél a mostani önmagadnak?
Örülök, hogy ugyanilyen maradtál, mint amilyen eddig voltál. Mert szerintem ez a fontos….. mindegy, hogy az ember mit ér el, mit történik, maradjon ugyanolyan ember minden körülmény között.
Az interjú végén elgondolkodtam…..hogy önmagunk formálásánál tényleg nincs fontosabb….és a lényeg nem azon van, hogy mindenáron akarjunk valamit, hanem a kérdés inkább a hogyan-ban rejlik. És azzal, hogy hisznek bennünk, célt, utat mutatnak, az elköteleződés és az értékek beépítése megtörténik. Ilyen egyszerű ez. Köszönjük Könczey Zsolt, hogy megismerhettünk és kívánjuk, hogy nap mint nap éld meg és éld át a csodát…..
Interjút készítette: Somhegyi Dóri
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Eddigi sport témájú interjúinkat itt olvashatjátok:
Share this: -
Nincs értelme
Forrás: Unsplash
Nincs értelme vádaskodni, mert úgysem vagy minden infó birtokában. Nincs értelme egy rendszert átverni erővel, mert mindenki hibás önbecsüléssel jön ki belőle. Nincs értelme reagálni olyan méltatlan helyzetekre, amik elvennék az önbecsülésed. Nincs értelme mellébeszélni. Nincs értelme másra várni, ha látod, nem akarja. Nincs értelme az üres beszélgetéseknek. Nincs értelme halogatni, mert megbosszulja magát.
Nincs értelme utánamenni, ha tudod, nem akarja.
Nincs értelme ölelni, ha nem érzed a szeretet melegségét. Nincs értelme csak a felszínt kapargatni. Nincs értelme gyermekkori sérüléseket cipelni. Nincs értelme olyan embernek olyan szemüveget hordania, amiben így sem, úgy sem lát. Nincs értelme beszélgetni olyan emberrel, akinek süket a szíve. Nincs értelme az életnek és az emberi kapcsolatoknak figyelem nélkül. Nincs értelme az életnek szeretet és család nélkül. Nincs értelme kontrollálni, áskálódni mert ellenállást szül. Nincs értelme másokat okolni. Nincs értelme izgulni attól, mi lesz a jövőben. Nincs értelme félni. Nincs értelme megszégyeníteni, nincs értelme álarcot hordani.
Nincs értelme önmagunkba vetett hit nélkül élni.
Nincs értelme bosszankodni, sérüléseket hurcolni. Nincs értelme szeretet nélkül élni. Nincs értelme barátok nélkül élni. Nincs értelme jelzőket aggatni. Nincs értelme a meddő vitáknak. Nincs értelme hazudni, mert úgyis kiderül. Nincs értelme a játszmáknak. Nincs értelme a jó alapok/értékrend nélküli háznak. Nincs értelme megsértődni, mert az is belőlünk indul ki. Nincs értelme önsajnálatban fetrengeni. Nincs értelme mások életét élni. Nincs értelme hűtlennek lenni önmagunkhoz. Nincs értelme csak az erőnek. Nincs értelme a túlpartról kiabálni. Nincs értelme haragudni valaki olyanra, akiről tudjuk, hogy „úgy marad”. Nincs értelme a gonoszságnak, mert az nem engem, hanem a másik felet őrli fel. Nincs értelme döntések nélkül élni.
Nincs értelme boldogság érzése nélkül élni.
Nincs értelme az elismerésért hajtani. Nincs értelme ugyanazokat a köröket futni. Nincs értelme feladni a saját fejlődésünket. Nincs értelme megtagadni magunktól a jót. Nincs értelme a múltban turkálni. Nincs értelme mosolyok és cinkosság nélkül élni.
Értelme van csendben lenni, meghallgatni, odafordulni. Értelme a tartalmas, elfogadó beszélgetéseknek van. Értelme van a kirándulásoknak, amikor a másikkal értékes időt töltesz.
Értelme csak az igaz kapcsolatoknak és barátságoknak van.
A bizalomnak, hogy tudod, bármi érjen, a másik válla mindig ott van támaszra, sírásra, az ölelés pedig az elfogadó szeretet áramlásának átadására, bármit is tettél. Van értelme padon ücsörögni és befogadni az embereket, parkot, szavakat, szófoszlányokat. Van értelme hidak közepén állni, hiszen megélheted a lebegés és a víz közelségét.
Van értelme a tervezésnek, a tudatosságnak, hogy tudod, bármi ér, biztonságot ad. Van értelme a saját értékrendünket azonosítani, értelme van a saját életünket élni. Értelme annak van, hogy mosolyogsz a világ felé, akkor is,
ha Te belül nem ezt érzed, hiszen ezzel is adsz másnak.
Értelme annak van, hogy figyelsz. Ha befelé, akkor befelé. Ha kifelé, akkor kifelé, csak mindig tudd, hogy melyiknek mikor van itt az ideje. Értelme van a közös beszélgetős ebédeknek, a közös programoknak, ahol másokkal is megélhetjük azt, hogy jól vagyunk így, akkor ott, egyedül és együtt is egyaránt. Értelme az egyenes mondatoknak és szavaknak van, amely felvállalással társul.
Mindig van értelme válaszolni, megválaszolni.
Értelme van félreérteni másokat azért, hogy egy jót nevessünk utána. Értelme van kinyilvánítani a véleményemet. Értelme van elsétálni, ha valami nem tetszik. Értelme a tényeknek és a döntéseknek van, mert minket határoz meg. Értelme csakis annak van, ami igaz, ami a Te értékrendedhez közeli. Csak az igaz kapcsolatoknak, az igaz barátságnak, az igaz szavaknak. A családnak, a barátoknak a hitnek és bizalomnak.
Szavak helyett a cselekedetnek.
Ennek van értelme, semmi másnak az életben.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: október 2019
Share this: -
Imre Lili: Hullámvasút
A hullámvasúton nem történik más, minthogy az ember tudatosan kiteszi magát meghatározott erők hatásainak. Lilink felült rá.
1Hullámvasút
Forrás: Unsplash
Annyi minden történik velem mostanában, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Az elmúlt két hónap igazi érzelmi hullámvasút volt számomra. Az előtte lévő időszak pedig valóságos taposómalom. Nem kezdeném az elejéről, hiszen mindenki ült már hullámvasúton. Volt már magasan, ahonnan zuhant le a mélybe, majd kapaszkodott újra a felhők fölé.
Ami miatt azt gondolom, hogy mégis szuper volt ez az időszak, az a végkifejlet, amire jutottam. Lezártam amit kellett, elengedtem embereket, érzéseket, kiálltam magamért, és rájöttem, hogy
mindennek megvan a jó oldala.
Álltam a barátnőm mellett az oltárnál, fogtam zokogó tini lány kezét, húztam ki barátokat a gödörből. Meséltem szinte idegeneknek az életemről, akikről azt éreztem, hogy nem idegenek, és mégis meghallgattak, majd én is meghallgattam őket.
Ahogyan beszélgettem ezekkel az emberekkel, akiket látszólag véletlenül sodort az utamba a sors, rájöttem arra, amit már sokan kimondtak előttem:
a pillanat számít.
Ekkor jött az érzés, amit annyira imádok: hogy pontosan ott vagyok, és azokkal, akikkel lennem kell. Elengedtem az aggódást, a görcsöt, a megfelelési kényszert és teret engedtem a sok jónak és szépnek, amit a mindennapokban gyakran nem akarok, vagy egyszerűen csak nem tudok észrevenni.
Ehhez az érzéshez azonban meg kell érni. Ennek az érzésnek teret kell hagyni, és képesnek kell lenni arra, hogy belesimuljunk egy látszólag félelmetes, de annál kényelmes lelkiállapotba.
Meg kell tudni állni a tükörrel szemben és el kell fogadni önmagunkat.
Hinnünk kell önmagunkban és másokban is.
Abban is, hogy egyszer majd lesz valaki, aki ugyanígy fog tenni velünk. Örülnünk a szép dolgoknak, hogy maradt még egy korty tej a dobozban a reggeli kávénkhoz, hogy a szikrázó napsütésben a nyári eső szivárványt hoz, hogy van valaki, aki velünk osztja meg a titkát.
De ehhez előbb rendet kell tennünk az életünkben.
Ki kell szanálni, ami nem épít minket.
Ez is egy olyan dolog, amibe napi szinten belefutunk az önjelölt life coach típusú oldalakon, és gondolhatja mindenki azt, hogy könnyű mondani, de higgyétek el nekem, meglépni egyáltalán nem könnyű. Nem is állítom, hogy az. Végigcsináltam többször, talán túl sokszor is. De itt vagyok, és tudom, hogy jó irányba tart az életem. Akik számítanak, szeretnek, velük veszem körül magamat. Segítek azoknak, akik fontosak, akiknek az én véleményem is fontos.
Mi nők, arra születtünk, hogy erősek legyünk. Családokat tartunk össze, gyerekeket hordunk ki és nevelünk fel. Félreértés ne essék, nem gondolok én kevesebbet a férfiakról sem, ugyanis ez nem egy feminista mozgalmat erősítő írás. Egyszerűen csak így érzem magamat női mivoltomban. Nem azért, mert kiléptem a divat magazinból, hanem mert van egy egészséges mintám, amit a nővéreimtől kaptam, és van egy olyan baráti hátterem, amit bárki megirigyelhetne. Sajnálom azokat, akik ezt az érzést nem ismerik, vagy nem tapasztalják meg. Akik nem látnak szépet, nem képesek elfogadni magukat, vagy a helyzetüket.
Ha olyan emberekkel veszed körül magad, akik szeretnek, akkor ők nem a gyengeségeidet figyelik.
Ekkor pedig azt adják vissza neked, amit te adsz nekik.
Támogatást, szeretetet, boldogságot. Ha valaki nem ilyen, akkor útilaput kell kötni a lábára, és szabadon kell engednünk. Tudom, hogy ez sokszor ijesztő, de megéri.
Reménykedem, hogy a fiatalok, akiknek ezt közvetítem, elhiszik ezt nekem. Aztán remélem, hogy legkésőbb annyi idős korukra, amennyi én vagyok most, megtanulják elfogadni és beengedni ezt az életérzést. Nem kétséges számomra, hogy jó az irány, amerre a hullámvasutam tart. A lejtők meg az emelkedők pedig úgyis jönnek, de a lényeg, hogy ne érjen felkészületlenül.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Imre Lili
- When: október 2019
Share this: -
Mert megijedtem...
Forrás: Unsplash
Nem tudom, hogy mikor és hol fogalmazódott meg bennem, de tudtam, hogy baj van. Láttam, hogy a környezetem is félve pillant rám. Láttam a kérdést, a szorongást… és azt, hogy még elfojtva, de már érezhetően feszülten szemlélik szenvedésemet. Azt, ahogy felemészt valami, amiről azt gondoltam, hogy nem foghat ki rajtam. Mert mi foghatna ki?
Erős vagyok, kemény és különben is! Még dolgom van.
Nem ez volt az első alkalom, hogy túlbecsültem az erőmet, és a fontosságomat… bár már jóval óvatosabb voltam. Már kétszer is voltam ügyeleten a tüneteimmel. Pont az erőmnek köszönhetően ki is rúgtak, vitatható vizsgálatok után. De ki ne hinne az orvosnak?
Viszont azon a napon már minden kontroll megszűnt bennem…már nem bírtam. Hihetetlen volt a fájdalom, és jött a félelem, hogy baj van. Miközben a főváros felé robogtunk, éreztem egy-egy pillanatra a pánikot a családom részéről. Szerencsére túl hosszú ideig nem nyomasztott, mivel erőteljes képzavaraim voltak az úton. És a pillanat, amikor közölték, hogy baj van, sem tűnt valóságosnak. Az első gondolat, az volt, hogy csak hülyéskednek velem. A következő, hogy mikor mehetek haza? Mert kizárt, hogy holnap ne főzzek, takarítsak…
A kép, az éjszakai kórterem, a csövek, a szagok. Sokként értek! A családom hiánya, a bizonytalan férjem arca, amiből sütött a féltés. Az otthon hagyott gyerekek, akik holnap felkelnek, és nem vagyok ott. Amikor rájössz, hogy egyedül vagy és nem is érted, hogy mit mondanak latinul! És dönts! Írd alá!
Olyan, mint egy ítélet…
és eddig, kevés kivétellel én irányítottam ezt a cirkuszt! És most még sepregető sem lehetek a saját porondomon, amikor szétesik a teljes kép!
Hát ezek után jött az üzenet: „Amikor akarod ott vagyok!” És a hosszú idő, a közös megbeszélt, együtt emésztett gondolat, az akarattyai magaspart… mind értelmet nyert! És mégis tétováztam… A családom ott ült fegyelmezetten, figyelve arra, hogy ne érezzem, amit nem lehetett nem érezni, hogy BAJ van! De amikor bejött az orvos, aki kivezetésről, zacskókról, és egyéb szépségekről beszélt, éreztem, hogy kell egy higgadtabb, semlegesebb hang.
És ekkor felemeltem a telefont.
Nem gondolkozva azon, hogy újabb emberre teszem a saját terhemet, pedig már vagy tízen cipelték velem együtt. Máig nem értem, hogy hogy lehet Budapest egyik feléből 18 perc alatt átérni a másikba? Hogy lehet mosollyal beülni egy ilyen kórterembe? Hogy lehet 10 perc elteltével elintézni egy másik kórtermet, és a neten böngészni a lehetőségeket, és mindezt anélkül, hogy meginogna a hit. És mindennap optimizmussal belépni, gratulálva az új külsőmhöz, beszélgetve a családommal, és már-már kellemessé tenni az ott tartózkodást.
És túl lettünk ezen is, és nem kellenek szavak, csak a tudat, hogy ez a barátság, mert bármikor megemelhetjük a telefont és a másik ott lesz.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
https://pontblog.hu/portfolio/somhegyi-dori-megijesztettel/
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Balassa Rozi
- When: október 2019
Share this: -
Megijesztettél
Forrás: Unsplash
Nem tudtam elhinni, hogy ez történik. Egymás után cikáztak a rosszabbnál rosszabb gondolatok a fejemben. A kérés, hogy menjek amikor baj van, automatikusan beindított egy stressz faktort.
Rohantam az autóhoz, olyan gyorsan vezettem, ahogy csak tehettem. Leparkoltam, liftbe szálltam. A torkomban dobogott a szívem, kapkodva vettem a levegőt. A szagok, a fehér falak és a néma folyosók üvöltve adtak tudomást arról, hogy itt semmi sincs rendben. Rossz érzésem támadt, a gyomrom görcsbe rándult. Majd megálltam az ajtó előtt, kinyitottam. Soha eddig nem látott és érzékelhető látvány fogadott. Az az ember nézett rám értetlenül kérdőn, erejét elhagyva, színtelen arccal, aki mindig a tettrekészség, az életvidámság és energikusság mintaképe volt számomra. Megviselt és aggódó arca fényéveknyire repítette önmagától.
Hogy történhetett ez meg vele?
Eszembe jutottak a nyári beszélgetéseink a kenesei Magas parton, miközben felhúzott lábakkal szürcsöltük a kávénkat, hogy soha ne adjuk fel, mindig szelektáljunk az életünk során, hogy „ááááá, lépj túl rajta”, ááááááá ne foglalkozz vele, áááááá túl sok itt a hülye. Lenyomódott a torkon az a sok-sok évnyi áááááááá, legyintsünk rá, de nem neveztük nevén a gyereket…..lenyomódott az a sok igazságtalanság, ami minket vagy a gyerekeinket érte és mi teljes mellszélességgel odaálltunk. Mert odaálltunk. Védtük őket, magunkat, a családot, a helyzetet.
Lenyomódott
az a sok-sok megaláztatás és értetlenség, amire nem volt ráhatásunk. Lenyomódott a társadalom mocska, lenyomódott az, amit nem akarunk, hogy lemenjen. De nyeltünk egyet és még azt az utolsót is hozzátettük……aztán egyszer már annyi összegyűlt, hogy már nem lehetett túllépni rajta.
Mindenki higgye el, hogy egyáltalán nem éri meg. Egyet megfogadtam magamnak…..ha tetszik, ha nem, meg fogom mondani minden körülmény között……és latolgatni fogjuk együtt a helyzetet addig, amíg tényleg lesz megoldás rá. És abbahagyom az ááááááá-kat, abbahagyom, hogy a másikra hagyom majdcsak megoldja, miközben látom, hogy nem fog menni neki.
És akkor jönnek a mondatok, hogy akkor kellett volna, mi lett volna ha…….ami már totálisan felesleges. Mert a lényeg az
itt és most-ban van.
Tudsz-e emberként ott lenni a másik mellett. Kérdések, vádaskodás helyett odafordulva, megértéssel. Időt és energiát nem kímélve jelen lenni, támogatva kísérni.
Soha nem sírtam még barátságért. Most először történt meg velem. Az érzés, hogy elveszíthetek egy olyan embert, aki a pozitív “erőt” képviseli számomra, soha többé nem szeretném ilyen érthetetlen mederben látni és érezni….mert megijesztettél!!!!! Megértetted? 🙂
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Somhegyi Dóri
- When: szeptember 2019
Share this: -
Somhegyi Dóri: Velem
Mi történt Velem amíg csöndben volt a Pontblog? Leírtam így szeptember végén.
2Velem
Forrás: www.farbe-licht-design.de
Az idei nyár csöndje egy lassú és magamba ölelő táncba hívott. Először sokat figyeltem a lábamat, merre is lépdesek. Volt, amikor nem sikerült. Mindezt csöndben, magamba elmélkedve éltem meg. Gondoltam, minden hibás lépésem egy fejlődési lehetőség, ezért minden egyes lépést külön-külön értelmezve, mozdulatonként, újra és újra nézve, átgondolva csináltam tovább. Máshova tettem a lábam, kopogás nélkül, csöndben, befelé figyelve. Majd a lábam után jött a karom. Felemeltem, most már azt is
megtanultam, hogy mit miért csinálok.
A kar, ami a mozdulatot uralja, a kézfej és az ujjmozdulatok játéka és mélysége újra csöndre ítéltetett. Néha fájdalmakkal, de csöndre. Ha kellett, jött külső segítség. Jöttek tanárok, tanácsot adtak, hogy kell. Már a fejemet is felemeltem, miközben a fájdalom érzése ott belül marcangolt. Megtanultam, hogyan kell andalgásból határozott lépéseket, hogyan kell a nem cselekvésből tettrekészséget kovácsolni. Megtanultam, hogy ne a fájdalomra koncentráljak, hanem arra, ami van.
Önmagamra, az erőforrásaimra.
Megtapasztaltam, hogy a fejem, a kezem és a lábam hogyan határozza meg a tartásomat vagy fordítva. Megtanulni azt, hogyan kell érinteni a másikat, és hogyan kell elengedni úgy, hogy annak a mozdulatnak, cselekvésnek tisztasága megmaradjon. Hálával gondolok minden egyes tanításra.
Majd eljött a nap és léptem egy nagyot a reflektorfénybe. Figyeltem és hallgattam. A fájdalom tompult, bár ott mélyen belül még egy ideig itt-ott hírt ad a tanítás….., az eltörött részek megragasztása közbeni érzések.
A saját táncom elsajátításának tanulsága az, hogy tánc közben tényleg az lehetsz, aki csak akarsz lenni. Mindent elengedhetsz, hiszen önmagad vagy. Mert mersz önmagad lenni, mersz kiállni, vállalni, határozni, döntéseket hozni,
önmagaddal egységben lenni.
A lépéseim meghatározó döntéseket takarnak. Erős belső döntéseket, melyeknek mind hatalmas jelentősége van a saját táncomra nézve. Mert ez nemcsak tánc, hanem életforma is, amit belső döntések sorozata zár magába. Magázódós tánc ez, miközben a közelség is megvan benne. Ahogy szereted, ahogy engeded. Szelleme van, amit ha valaki megtanul, egy egyszerű séta is élvezetessé tud válni.
Alaplépései a tisztelet, a bizalom, a felelősség és az odaadás.
Egy folyamatosan fejlődő tánc és stílus egyben, ami improvizatív, egyben elengedő és megtartó. Tőlem függ. Kizárólag tőlem és a belőlem áradó figyelemtől. Mert nem elég, ha kívülről táncolsz, annak belülről is ragyognia kell. Ezért. Tangónak hívják. Ez az én táncom innentől…
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Somhegyi Dóri
- When: szeptember 2019
Share this: -
Röplabda – “Én még akarok adni…”
Nem hétköznapi edzőt szólaltattunk meg Székely Gabriella személyében....hálásak vagyunk az élményért!
3"Én még akarok adni..."
Forrás: iStock
Amikor két évvel ezelőtt belefogtunk az interjú készítés rejtelmeibe, már akkor tudtuk, hogy olyan embereket szeretnénk megszólaltatni, akik minden nap valamilyen értéket közvetítenek, mégsem készül velük mélyebb megismerést segítő beszélgetés. Ezért úgy gondoltuk, hogy Székely Gabriellával feltétlenül készítenünk kell egyet sport témában. Hogy miért? Nem feltétlenül a sportpályafutása vagy a nagyratörő tervei miatt, hanem mert olyan emberekkel foglalkozhat, akikkel nem mindenkinek van lehetősége a sport területén. Következzen az interjú:
Hogy fogalmaznád meg: ki vagy Te?
Testnevelő tanár és a Magyar Szervátültetettek Röplabda Válogatottjának edzője. Közösségi embernek tartom magam, aki mindenhol megtalálja a helyét. Az iskolában, a csapatoknál, a barátaim között, a munkában, mindenhol mozgatórugó vagyok. Sohasem nyugszom, mindig kitalálok valamit.
Honnan kezdted a sport-pályafutásodat?
Az általános iskola alsó tagozatára emlékszem vissza, amikor az utca összes gyerekét sorba állítottam, és sorversenyeket játszattam velük. Mindig versenyezni és nyerni, ez hamar el volt döntve nálam.
Gyermekkoromban röplabdáztam, nem voltam kifejezett tehetség, de lehettem volna jobb. Egy másik edzővel talán jobb alapokat kaptam volna. A sportkarrieremben az első „normális” edző főiskolás koromban volt, ott jött a „jé ezt így is lehet?” érzés.
Aztán testnevelő tanárként kezdtem el dolgozni egy általános iskolában.
Mikor derült ki számodra, hogy a testnevelés lesz a hivatásod?
Általános iskola 5-6. osztályában. Volt egy tanárom, aki szimpatikus volt, nagyon tetszett a kiállása, változatos órákat tartott, lenyűgözött. A gimis testnevelő tanárom mondta, hogy ne menjek tanárnak, hanem inkább orvosnak. Nem tudott lebeszélni.
Mitől kapsz inspirációt?
Attól, amit a teremben csinálok. Az, hogy valakinek nem megy, de a végén megtanulja. A „suta, két ballábas”, akiből a végére lesz valami. Nekem ez jelenti a legtöbbet.
Türelmes vagy ebben?
Nem mindig. Látom, kiben mennyi van. Akiben látom, hogy nincs érzéke hozzá, talán soha nem fogja megtanulni, és ahhoz képest mégis le tud tenni valamit az asztalra, az nagy dolog. Aki pedig képes rá, csak lusta, arra haragszom, hiszen viszonylag kis erőfeszítéssel tudna jobb lenni.
Minek vallod magad szakmai szempontból?
Elsősorban testnevelőnek, másodsorban edzőnek. Néha azt gondolom, hogy a pedagógiai érzékem fejlesztésre szorul, de mégis eredményes az, amit csinálok. Tudom, hogy egy átlagos pedagógus ezt nem így csinálja. Nekem még sokat kellene tanulnom, hogy be tudjam fogni a számat. Ám kettős érzésem van, hiszen talán mégsem baj, hogy ilyen szókimondó vagyok, mert azt gondolom egy versenyszituációban nincs mit gondolkodni. Amit érzek, amit gondolok, azt mondanom és csinálnom kell.
Szerinted más testnevelő tanárok, hogyan látnak Téged?
Talán úgy, hogy én mindig többet akarok. A mindennapi életben bánt, zavar, ha valaki legyint dolgokra.
Abban különbözöm, hogy még többet akarok adni. Ha látok valakit az osztályban és nagyon nem szereti, amit csinálunk, akkor meg kell vele szerettetni. És ezt nem akarom feladni. Pedig tényleg sokszor azt kellene csinálni, hogy hagyom, mit küszködöm azzal a gyerekkel. Pont egy ilyen táncoslábú kislány jött be tesi órára, tehetséges, ügyes, de semmit nem csinált meg. És látom, hogy mindig kibújik a feladat alól. Nekem mindig az a gondolatom felé, hogy „de ügyes vagy, és meg fogod szeretni”. Aztán addig csinálom, amíg végül megszeret valamit.
Megtalálod a kulcsot hozzájuk?
Azt gondolom, hogy igen. Baromira idegesít az, amikor arcot vágnak, és nem csinálják. Ez engem zavar, ezért utána megbeszélem vele, hogy képes rá, ügyes, higgye el. Ha ez nem megy, akkor egy kicsit elkezdem „gyalulni”. Mindenféle eszközt megpróbálok, és valamelyik eltalálja. Tudom, hogy egyikkel-másikkal emiatt tényleg olyan konfliktus helyzetbe kerülök, amiben biztosan tudom, hogy most egy hétig utál. Aztán elkezdjük a kapcsolatot újra építeni, utána odajön és megkérdezi, hogy jól csinálja-e. Igen, szuper jól csinálod, megveregetem a hátát. Elkövetkezik egyszer minden gyereknél. Egy gyereknél pont múlt héten volt egy éles vitám, aztán bejött ma, és sikerült neki megcsinálni azt, amit hónapok óta nem. Valahogy ők is változnak. Látják, hogy ha foglalkoznak velük, akkor ők is akarnak már a végén valamit. Pont most mutatott a férjem egy motivációs videót, aminek a lényege ez volt: érd el a másik emberben, hogy ő akarja. Ha csak Te akarod, az nulla.
Mi a különbség egy testnevelés óra és egy edzés között? Mást vársz el?
Nem, mindkettőnél azt várom el, hogy maximálisan megcsinálja, amit kérek tőlük. Talán az edzéseken kötetlenebb a kommunikáció a játékosokkal, szabadabb, mivel felnőttek. Ők is ugyanúgy kibújnak a feladatok alól, megtalálják a kiskapukat, akárcsak a gyerekek, de még többet tudnak teljesíteni. Az edzésben még az is benne van, hogy azért valamilyen eredményt akarunk előbb-utóbb elérni, tehát eredmény-központúbb. Az iskolában a cél csak az, hogy megszeresse a mozgást, és ha innen elmegy, akkor csináljon valamit.
Kapsz erről visszaigazolást?
Igen, sokszor. A régi tanítványok csak visszajönnek vagy a közösségi médiás felületeken látom, hogy az a kislány, aki kínlódott, hogy utál futni, most félmaratonokat fut, tehát valahol elindult. Jó, persze: van, aki nem, de a többség azért nem azt mondja, hogy hú de rossz volt, hogy tízszer fel kellett másznia a kötélre nálam egy tesi órán.
Miért nem dolgozol kizárólag edzőként?
Hamar elterveztem, hogy én ezt nem akarom. Elég rég már. Nem akartam nőként. Azt tudtam, hogy gyerekekkel akarok foglalkozni, de azt, hogy egy felnőtt extraligás csapat mellett edzőnek lenni, nem gondoltam, hogy ezt kellene csinálnom, mert szerintem nem nőnek, családanyának való feladat. Ha az akartam volna lenni, akkor az lennék.
A gyerekeim kicsik, nem akarom őket arra beáldozni, hogy minden hétvégén meccsen vagyok és edzőtáborozok. Magamnak már bebizonyítottam azt az itteni csapatommal, hogy a nullából Országos Bajnokságon 4. helyezett lett a csapat, úgy, hogy nem leigazolt játékosok voltak. Meg tudtam mutatni, jó csapatot tudtam belőlük kovácsolni, de ezt egyesületi szinten, hogy valaki folyamatosan álljon ostorral a hátam mögött, és függjek azoktól a játékosoktól, azt én nem szeretném.
Mióta foglalkozol transzplantáltakkal (szervátültetettekkel)?
1999 május óta, tehát 20 éve.
Hogy jött ez a szál a képbe?
Volt egy tanítványom, az anyukája az akkori FONESZ-ban (Fogyatékosok Nemzeti Szövetség) dolgozott. Ott voltak tömörítve a siketek, a transzplantáltak, értelmi fogyatékosok és külön voltak a paralimpikonok. Felhívott, hogy a Szervátültetettek Világjátékán még soha nem indultak röplabdával, de kitalálták, hogy röplabdáznának Habár most van valami edző, de mégsem olyan jó, így kérleltek, hogy vállaljam el. Mondtam nekik, hogy miért nem. Húszféle indokot felsoroltam legalább. Amikor ezzel az egésszel találkoztam, akkor az jött le, hogy itt mindig meghal valaki. Beteg emberek, nagy felelősség, és hogy nincs is rá időm. Az akkori iskolás csapatommal sokat versenyeztünk. Aztán végül addig nyaggattak, hogy találkoztam az akkori elnökkel. Csak ültek velem szemben, ők elmondták, mit szeretnének, én meg azt mondtam, hogy nem. Ültünk tovább. Úgy megsajnáltam őket, hogy végül elvállaltam.
Az első dráma akkor ért, amikor beírtam a májusi kezdési időpontot. Elmondták, hogy ilyen, meg olyan ügyesek a csapattagok. Amikor az első edzésre odamentem, kiderült, hogy még azt sem tudják, hogyan kell tartani a kezüket.
Aztán ugyanebben az évben a magyarországi Világjátékokon elindultunk, gondoltam majd lesz valami. Akkor 3-4 hónap alatt annyit értem el velük, hogy ki tudtuk játszani a három érintést. Olyan ütésszerű volt az ütés, de mégsem az igazi. Végül harmadikak lettünk életünk első világversenyén. Az nekem egy megdöbbenés volt. Ott szembesültem azzal, hogy hát itt azért nem azt várják a csapattól, mint amit én elgondolok a röplabdáról. De utána aztán lettünk jobbak, jobb rendszereket tudtunk játszani, pontosabb volt a játékunk, többet játszottunk, több játékos volt. A világban a hollandok a legnagyobb ellenfeleink. Ők alapképzésben kapják a röplabda képzést általános iskolától kezdve, így helyzeti előnyben vannak. Ezt nehéz felülmúlni.
Mit jelent számodra a munka velük?
Nagy kihívást. Azért a 20 év alatt ért többször olyan sokk, hogy sírva mentem haza az edzésről. Főleg az elején, mert képzelj el olyan embereket, akik a sportot nem azért választották, mert gyerekkoruk óta szívesen sportolnak, és ebben látják a jövőt, hanem azért, mert adódott egy sajnálatos szervi probléma, ami miatt szervátültetettek lettek. Megtalálta őket egy egyesület, és felajánlotta nekik a sportolási lehetőséget. Olyan emberek, akik soha nem játszottak csapatban, akik alapból nem biztos, hogy értik a sport velejét.
Meg tudnád fogalmazni, hogy miben más akkor egy transzplantált sportoló?
A transzplantált sportolókat nem a klasszikus értelemben vett sportolóként kell értelmezni. Nem az óvodában kezdtek el sportolni, hanem egy sajnálatos betegség, esetleg egy hosszú várakozás és egy nagyon komoly műtét után. Majd ezt követte még egy hosszú időszak, ami arról szólt, hogy az új szervet befogadja-e a szervezete vagy kilökődik. Szóval ezek az emberek megküzdöttek az életért, így minden kicsi eredmény, amit elérnek, háromszorosan számít.
Itt nincs toborzás, megvan miből főzhetek. Itt az lesz élsportoló, aki kapott egy szervet és kedve is van csapatban mozogni.
A transzplantált játékosok betegnek tartják magukat?
Nem. A transzplantáltak között a röplabdások a csúcs, azaz akik nagyon jól vannak, azok röplabdázhatnak csak. Van egy rendezvény a transzplantáltak számára (Képzett Beteg Program), oda olyanok mennek, akik távol állnak attól, hogy elkezdjenek sportolni, de mindenkit biztatnak, hogy legalább gyalogoljanak, mert a szerv élettartama attól is függ, hogy mennyit mozognak. Azt mondjuk nem hiszem, hogy amit én a tornateremben csináltatok velük, az a szerv élettartamát növelné, inkább csökkenti. Egy egészséges embernek sem egyszerű 25 ütést megcsinálni. Megterhelés-pihenés, de amikor egy mérkőzést végig játszunk, az egy folyamatos megterhelést jelent számukra. Nálunk a világversenyen – mivel sok sportág van és összesen 6 nap – a röplabdát beteszik egy napra. Egy nap 5 meccset kell játszani, az két nyert szettre megy. Ha bénák vagyunk és csak 2:1-re nyeregetünk, azért a végére az sok szett. A felkészülésünkben is olyan tornákra járunk, hogy reggel kezdjük és este 18 óráig játszunk. Én már a pálya szélén szoktam elfáradni ebben. Sok!
Zömében milyen transzplantáltak vannak a csapatodban?
A legtöbb vese, de van tüdő, szív. Zömében fiúk vannak a csapatban. Itt azért szembekerülni egy-egy történettel nem egyszerű: egy sima vesetranszplantáció sem egyszerű, de ott van, ha nem sikerül, akkor mész vissza dialízisre. És élsz tovább. Egy tüdő, máj, szív ott vékony a határ, hogy mi lesz veled. Nincs több lehetőséged. Valamelyik sportoló jobban megbecsüli, hogy kapott új lehetőséget, de van, aki nem.
Veszítettél már el versenyzőt?
Igen. Az argentin világversenyre való utazás előtt két héttel halt meg az egyik játékosom, az erei felmondták a szolgálatot a sok gyógyszer hatására, és hátsófali szívinfarktusban halt meg. Azért az megdöbbentett, mert egy focipályán esett össze, azonnal meghalt. Ez megeshetett volna a tornateremben is. Kicsit megijesztett. Volt még egy fiú, aki meghalt, ő rákos lett.
A csapattársak ezt hogyan dolgozzák fel egymás között?
Úgy, hogy nem beszélnek róla, max. 1-2 mondatot, nagyon magukba fordulnak. Van pszichológus, a csapat nagyrésze fiú, ők kemények, utána azért kibuknak. Egy-egy mérkőzés után isznak egy picit, és elkezdenek lazulni. Akkor is maximum olyat mondanak, hogy „a szemét cserben hagyott minket” – amiben ott van a humorba fojtott mélység is.
Nőként hogy fogadnak el?
Nehezebben, de nagyon keményen tudok viselkedni, és ha muszáj, akkor én is ugyanúgy tudok káromkodni, mint ők, és megmondom nekik, amit én gondolok.
Fiúsítva vagy?
Igen. Így kezdtem. Gyerekként többet fociztam, fiúkkal nőttem fel, velük jobban megértettem magam.
Beleérzel a transzplantáltak helyzetébe edzőként?
Nem. Edzőként nem szabad. Amikor edzést tartok, akkor csinálja, nincs más választása. Ha hozzám fordul bármilyen problémájával, akkor megértő vagyok egy bizonyos határig. Egy olyan versenyzőmmel viszont nem vagyok megértő, aki cserben hagyja a csapatot… többet nem teheti be a lábát a terembe… volt, aki a világversenyre utazást is bevállalta, majd a cél előtt felállt. Mélységesen felháborít, ha valaki a vállalását nem teljesíti.
Hányszor van edzés egy héten?
Egyszer. Ez nagyon kevés. A transzplantáltak sportja úgy néz ki, hogy egy világversenyen nemcsak egy sportágban indulhatsz, így van, aki nemcsak röplabdázik. A röplabda nehéz, és csapatsport is, így kevés induló van alapvetően.
Mennyire fontos a transzplantált röplabdásoknak a díjazás?
Az érem fontos, igen, nyerni akarnak. Nagy küzdők. Képesek rá. Bár volt olyan, hogy kikaptunk a döntőben, utána félrevonultam és azt mondtam, hogy soha többet nem akarok látni úgy csapatot, hogy nem küzd. De volt olyan is, hogy a döntőben vezetett az ellenfél 4 ponttal, 12:8-ra, amikor már ott voltam, hogy az egyik lánynak eltört az ujja, a másik kórházban volt, a harmadik használhatatlan állapotban. A kispadon nem volt senki. Ott voltam, hogy szép teljesítmény, de nem cserélhettem. Lerendeztem magamban, hogy szép eredmény bármi legyen a végeredmény. A végén megnyertük, de ott olyan küzdelem volt a pályán, szinte meseszerű. Azt a pillanatot – így visszaemlékezve is – hihetetlen élményként éltem meg!
Ez volt „A nagy pillanat”?
Igen, amikor vége lett a mérkőzésnek, kint a pálya szélén megvártam azt a pillanatot, amikor leesik a labda és a csapat összeszalad.
Volt-e már olyan, hogy megbántad egy edzői döntésedet?
Persze, volt. A japán világverseny óta tudom, hogy egy cserét rosszul csináltam, soha senki nem vetette a szememre, de tudom, hogy nem úgy kellett volna. Mindenáron azt akartam, hogy mindenki pályára kerüljön, ha már 12-en eljöttek ilyen sok kilométert, legyen már részese mindenki a sikernek. Ezen elment az aranyérem, ők meg nagyon örültek az ezüstnek. Még a szökőkútban is fürödtek .-). Rá két évre viszont már aranyat kaptunk!
Ezt akkor bevallottad nekik?
Csak egyvalakinek.
Szerinted egy transzplantált sportoló nagyobb küzdő egy jobb eredményért?
Akinek a személyiségében benne van, az igen. De nálam is van olyan, hogy néztem az egyik játékosom, és azt mondtam, hogy Jézusom…. Akinél látod, hogy küzd, az megy, az lép. Egyéniség függő. A küzdőbbek viszont húzni tudják a többit maguk mellé. Nem gondolom, hogy a szervátültetés változtatna a személyiségükön. Ami a legküzdelmesebb számukra, az maga a szervátültetés körülményei. Az egyik játékosom mesélte, hogy volt két napja a májátültetésig máj donor nélkül……vagy meghal és élt 16 évet. Ezeket végighallgatni nagyon nehéz.
Amikor az elején lementem tornákra, ott először mindenki elmondta, hogy mi történt velük. Tegnap egészséges, ma meg nem. Pici a határvonal…
Van lehetőséged szupervízióra?
Nincs. Csinálni kell a saját erőmből.
Az elmúlt évben jelöltek év edzője díjra, amit meg is kaptál. Szerinted mit ismernek el veled kapcsolatban?
Szerintem az eredmények mentén ismernek el.
Mások is tudnák ezt jól csinálni, itt most én kerültem ebbe a pozícióba, hogy ezt csinálhatom. Biztos, valahogy erre ráéreztem, hogy össze tudom őket kovácsolni és eredményt elérni. Ők is elfogadtak. De kesztyűs kézzel bánni velük, na olyat nem csinálhatsz. Nem azért rontja el a szervát valaki, mert nem figyel, itt nem lehet 100 fekvőt kérni büntetésből. Előbb-utóbb minden megy, egyszercsak megy.
Egyébként azt éreztem a díjátadón, hogy mit keresek én itt, nálam sokkal nagyobb, sokkal több mindent elért professzorok is kaptak díjat. De persze, örülök, ha gondolnak rám.
Neked mit jelentek ezek a díjak?
Jólesik.
Hogyan tudnád jellemezni a munkamódszeredet két szóval?
Következetes és minden eszközt bevetek.
Az ösztönöz, hogy egy újabb jó eredményt érjek el. Magamnak bizonyítani. Nem másoknak. Fontos, hogy képes vagyok rá, és hogy másokat is sikerélményhez juttassak, együtt elérni ezt. Mert az annyira jó! Jó az a pillanat, amikor beérik az együtt gyümölcse.
Ha megkérdeznénk a gyerekeket az iskolában, hogy ki az a Gabi néni, egy érdekes ívet tapasztalhatnánk. A tanítványok sokféle jelzővel illették: kemény, következetes, hangos, szókimondó… és elhangzik még valami, ami talán a legfontosabb: amit kér, azt ő is meg tudja csinálni.
Azt gondoljuk, hogy a felfogás, amit képvisel, jelen társadalmunkban kihalóban van, a sportban meg pláne. Elvehetetlen tőle, hogy minden szerepében a maximumra törekszik, és hogy számára mindenki egyenlő és mindenki mindenre képes!!! Az is biztos, hogy ha kivételt tesz, akkor nincs eredmény… és hogy ő még adni akar, és nem akarja feladni!
Köszönjük, Gabi az interjút, egy élmény volt számunkra!
Interjút készítette: Balassa Rozi és Somhegyi Dóri
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Eddigi sport témájú interjúinkat itt olvashatjátok:
Share this: -
Szolgáltatás???
Forrás: Unsplash
Számomra mindig megfoghatatlan, kétértelmű fogalom volt ez a „szükségletek kielégítésére létrejött tevékenység”. Őszinte leszek…. soha sem éreztem úgy, hogy ebben a műfajban jól érezném magam. Minden tiszteletem azoké az embereké, akik erre áldozzák idegrendszerüket, hogy napjaink türelmetlen, kicsit hisztérikus embertömegét kiszolgálják.
De!!! Ha már így döntöttek ezek az emberek, hogy a szolgáltatási ágban képzelik el életüket, akkor azt gondolom, hogy némi empátia jobbá tehetné a vásárlást. Persze én ezt is utálom. Miért?
Pont a hisztérikus tömeg miatt.
A lábamon áthajtó bevásárlókosarak miatt. A mindent összetapogató, megjegyzést halmozók miatt. Egyre inkább olyan érzése van az embernek, hogy szórakoztató központban van és nem bevásárolni. Bosszant, hogy az ilyen „minőségi” bevásárlásért óriásokhoz kell mennem, mert a kicsi barátságos üzletek megszűntek, pont nekik köszönhetően.
És amivel most szembesültem, hogy már az óriásokban sincs senki, aki kiszolgálna. Miért? Passz! Úgy gondolom, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy a fizetés-zabáló multik milyen fizetést adnak alkalmazottaiknak. Hogy bürokratikus működésük az élettől is elveszik a kedvet. És nem csak az alkalmazottakét!
Szóval egy szép napon berohanva egy ilyen csodaboltba, ahová újságjuk csökkentett árakkal csalogatott, hihetetlen ajánlatokkal, sőt szinte ingyen adott műszaki cikkeivel. Én is rábuktam, mint gyöngytyúk arra a bizonyos orrváladékra! Úgy gondoltam naivan, hogy a pénzemért a csalinak megfelelően elégedetten távozhatok, nem nagy elvárással, úgy cirka 15 perc múlva.
És nem!
Természetesen a nem kis összeg két perc alatt tűnt el számlámról, amelyért mintegy fél évet küzdöttem, mint jól fizetett közalkalmazott.
De!!! És ez visszatérő szó, amely részemről indulatszóvá alakult át, mert itt hirtelen egy csapásra megszakadt az addig lendületes munka! Az idősebb kolléga ugyan kiállított számomra egy listát, amellyel igényt tarthattam volna kiszállításra, de ő nem ezen az osztályon dolgozott, tehát várjam meg a fehér inges urat. Feltettem – ma már belátom, hogy gyengeelméjű – kérdésemet:
”Hol találom?”
És ekkor megtudtam, ha sétálok fél órát, akkor majd egyszercsak visszajön. Éljen! És mire felocsúdtam értetlen mámoromból, ő kámforrá vált.
Máskor lehet, hogy röhögtem volna, de most inkább kényszeredetten vicsorogtam. Tehát sétáltunk… sokat… hosszan… és ekkor, 20 perc után feltűnt egy fehéringes, és férfi ember!!! Esküszöm megdobbant a szívem! Forróság öntött el, és rohantam, ahogy Hevesi Tamás mondaná, hogy ÉN LEGYEK AZ ELSŐ! És ekkor láttam meg, hogy több irányból sprintelnek ugyanígy a vásárlótársaim.
DE!!! sportkarrieremnek köszönhetően nyertem! És ekkor elhangzott a mondat a kolléga szájából: „akkor most kiírja a szállításhoz szükséges számlát, és fáradjak a GYORSPONTHOZ, ahol felvesznek a házhoz szállítási listára”.
A gyors szónál, már nem bírtam tovább, törvénytelenül felröhögtem….volna….., ha nem észleltem volna, hogy hitvesem arcán az a bizonyos ideg rángatózni kezd.
Tudtam, hogy nekem kell megfontoltnak, és nyugodtnak lenni. A helyzet komolysága nem tűrt halasztást! Hozzá teszem, ma már tudom, hogy hibázva tettem fel a kérdést: ”és hol van a gyors kolléga?” A „nemsokára jön” mondatra összerándult a gyomrom. Aztán a következő megjegyzés ténylegesen kiverte a biztosítékot: „Sétáljon egy kicsit, 15-20 perc!!!”
Felkészülve egy újabb futásra, küzdelemre, nem mozdultam 10 méternél távolabb. Kedvesemet nyugtatás okán elküldtem a kerti bútor osztályra sétálni, mivel ott egy óra alatt egyetlen alkalmazott sem tűnt fel, így nem kellett attól tartanom, hogy vér fog folyni. És letelt a 20 perc, a kolléga megérkezett, szinte elrepült az a 1,5 óra.
A legrosszabb az volt, hogy vesztesnek éreztem magam.
Boldognak kellett volna lennem, hiszen lett egy mosógépem, hűtőm. Fejlődik a lakásom, könnyebb lesz az életem. De!!! Ez a vásárlás beleégett az agyamba, és soha a büdös életben, nem fogok ennél a cégnél vásárolni!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: július 2019
Share this: -
Check your batteries!
A teljesítőképességünk határát nevezzük úgy, hogy kimerültünk. Elmegyünk töltődni :-).
3Check your batteries!
Forrás: Unsplash
….azaz ellenőrizzük az elemeket! Mi most pont ezt tesszük.
A Pontblog elindulása óta volt már alkalom arra, hogy alkotói válságba kerültünk. Most lemerültünk. Ennek azért is örülünk, mert van idő a megújulásra, a tényleges gondolatok közvetítésére, kiküszöbölve a „muszáj” írásokat. Vannak terveink, így céljaink, melyeket meg szeretnénk valósítani. Ahhoz, hogy
szívből tudjuk gondolatokat közvetíteni,
szükségünk van feltöltődésre, élményekre, bakancslistás tételek megvalósítására, elgondolkodásra a fűzfa árnyékában, nagyokat nevetni és élvezni az életet, révedezni a napfelkeltében és naplementében, hosszú órákat ülni a fotelban a kávénkkal a kezünkben, biciklizni, a szeretteinkkel lenni.
Egyszóval gyűjtögetni.
Szóval szerintünk a nyár erre való…..így ennek tudatában kevesebbet fogunk posztolni, azaz értéket közvetíteni.
Kedves Pontblog olvasók kérünk Benneteket, hogy úgy fogjátok ezt fel, mint egy elemet, melyek sokat adtak valamihez, most viszont szükség van arra, hogy újra fel tudjunk töltődni annak érdekében, hogy a jövőben minél többet tudjunk adni Nektek.
Köszönjük a megértéseteket!
Ha van kedvetek olvasgatni, akkor “nyárias” bejegyzéseinket itt találjátok:
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Pontblog csapat
- When: június 2019
Share this: -
Somhegyi Dóri: 7290
Milyen érzés az önmagunkba vetett hit diadala? Nekem a futás adta meg ezt az érzést.
27290
Forrás: saját
Három hónapja vendég voltam egy coach vizsgán.
Akkor és ott, mintha mázsás súlyt pakoltam volna le. Elvarázsolt a kérdésözön, mert csak rám figyeltek. Majd észrevétlenül ráléptem az útra. És mintha eddig minden megoldatlannak tűnő, évek óta fejtörést okozó gondolatok rebbentek volna szerteszét a fejemből a teremben. Kinyíltak az ablakok, aztán az ajtók is. A saját lábammal tettem meg a lépéseket úgy, mintha minden a legtermészetesebb lenne. Mert igazából az is volt. Biztonsággal, nem tolakodóan, de kísértek. Utaztam önfeledten, magam mögött hagyva minden nyitott kérdést. Nem a problémára koncentráltam, hanem inkább arra, hogyan tudom magam jól érezni ebben a témában. Lépésenként, összesen nyolcban. Először azt néztem, melyik állomáson állok, majd folyamatosan azt, ami ott messzebb vár rám. Tehát felemeltem a fejem, és nem vettem le a tekintetemet a célról. Folyamatosan emlékeztettem rá magam. Végül nyertem.
Önmagamba vetett hitet, büszkeséget, lendületet.
Nyolc lépésben, mintha eldőlt volna a nyolcas, végtelenbe ment át nálam a határ. Hogy miről is van szó? A futáshoz való viszonyomról. Egy régebbi írásomban már olvashattatok róla. A célom annak elérése volt, hogy önmagamért fussak és ne más valaki miatt.
Tehát három hónapja akkor ott, történt valami….. Azóta futok. Kérdés nélkül. Aztán elmentem lábvizsgálatra és megvettem életem első futócipőjét, majd amikor már jobb idő lett, életem első futószerkóját és beneveztem a Tihanyi Félmaraton 7 km-es távjára próbaképpen.
A három hónapos felkészülési időszakban sokat tanultam magamról. Maga az élmény, hogy erdőben, hol mókusokkal, hol kutyával, hol csak pusztán önmagammal futok magam felé fordította a fókuszt.
Rájöttem, hogy a világ összes problémájával vétek futni……
élvezni kell az adott perceket, amit az évszakok adnak az erdőnek és azzal nekem. Élvezni a pillanatot, a jelent, amiért tényleg nagyon hálás vagyok! Mint ahogy azt is megtanultam, hogy képes lennék a világ végére is elfutni, mert csak én kellek hozzá, meg a futócipőm.
Pár nappal ezelőtt elérkezett a tihanyi futóverseny ideje. Minden kérdés és izgalom nélkül vetettem bele magam életem első ilyen rendezvényébe, melyre félmaratont futó barátnőm is elkísért. Sőt. Együtt futottuk le a 7,8 km-es távot. Újra több és még több tanulás érkezett a futásomba. Úgy indultam neki, hogy gondolkodás nélkül képes vagyok megcsinálni. Egyedül a napsütés elég durva hatása viccelt meg utam során. Összességében óriási élmény volt!!!! Az érem, amit a nyakamba akasztottak, érdekes módon nem hatott meg. A célom az volt, hogy önmagamért fussak be úgy, hogy nem szeretném, hogy bárki várjon és drukkoljon nekem. Hogy miért? Mert úgy gondolom, hogy
ez az én diadalom kell, hogy legyen saját magammal szemben.
Azt hiszem, ez akkor ott, azzal, hogy lefutottam és megérkeztem a célba, megvalósult!
Azon viszont elgondolkodtam, hogy a kapott érem miért nem jelenti számomra ugyanazt, mint másoknak. Amikor itthon ránéztem a rajtszámomra, akkor kaptam meg a választ. Azért, mert az érem nem azonosít. 7290. Somhegyi Dóra….ez áll a rajtszámon. Hogy miért vagyok büszke egy „papírdarabra”? Mert nem tucat.
Ez jelképezi számomra azt az áttörést, merészséget, akarást és hitet, amit elértem önmagammal szemben a futáson keresztül.
Ez vagyok én. Somhegyi Dóri.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: május 2019
Share this: -
A lángra gyúlt lány: A magyar oktatás
Óda egy kiskorútól a magyar oktatásról. Hogy meglepő-e? Mindenki döntse el maga.
1A magyar oktatás
Forrás: Pixabay
A magyar oktatás
Ők oktatásnak hívják,
Mi börtönnek nevezzük.
A tanokat, miket naponta ismétlünk.
Alkánok és alkének, földmozgások, festészet, sokszögek és elmélet.
“Kelleni fog ez az életben”
Mondják ezt nekünk minden héten.
Én csak úgy vélem:
Tudom már, hogy a csiga hímnős-e vagy sem.
Megtanultam azt is szépen, hogy a dimetil-keton oldódik-e vízben.
A kérdéseim is könnyűek és tisztelettel teljesek:
Ha bemegyek a boltba és megkérdem ugyan már mennyit ér egy üveg dimetil-keton, felelnek? Vagy inkább kinevetnek?
És én tényleg röstellem, hogy összekevertem:
Lánchegység-e vagy gyűrődött még régen?
De azt elmondja nekem, hogy merre induljak, ha a pihenő helyem dél-keleten pihen?
Azt is tudom, hogy a hüllők keringési rendszere más, mint a halaké,
S a kérdés itt is szerény:
Honnan tudjam, hogy a kezem eltört-e vagy csak megrepedt?
Matematika, te drága Isten,
Ígérem, hogy kiszámolom néked, hogy ha felállok a Gellért hegyre, a híd teteje milyen szögben esik nékem.
Annyit kérek cserébe, hogy ha levelet kéne feladnom vidékre,
Meséld el, hogy hogyan bélyegezzem.
Én tényleg köszönöm a rendszernek, hogy tudok másodfokú függvényt számítani.
Csak épp elfelejtik mondani, hogy az egyetemen mégis, mi hogy fog működni.
Végezetül tiszteletem, mert annyi mindent tanítottak eme börtönben,
Igaz az élethez semmi, semmi támpontom nincsen!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: 18MÍNUSZ, Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: A lángra gyúlt lány
- When: május 2019
Share this: -
Felejthetetlen
Forrás: Indrek Kask
A múlt héten Bakuban jártunk a Ritmikus Gimnasztika Európa Bajnokságon. Miért? Mert érintettek voltunk szülőként.
Biztos kérdésként merül fel mindenkiben, hogy lengethettük-e a magyar zászlót? Válaszom igen. Drukkolhattunk-e állva, amíg ment a gyakorlat? Neeeeem. Feltehettük-e a lábainkat az előttünk lévő szék támlájának tetejére? Neeeeem. Lengetheted a zászlót, de nem rakhatod fel a lábad és egyébként a gyakorlat közben üljél le, hogy mások is lássanak 😊. Hogy torkunk szakadtából drukkolhattunk-e? A válaszom igen, igen, igen! Soha ekkora élményben nem volt részem. Legyen az a drukk a sajátjaink vagy más nemzet tehetséges sportolója felé.
Életemben először hallottam az azeri himnuszt zenei kíséret nélkül a megnyitón és most tekintsünk el attól, hogy mi az államforma. Lenyűgöző volt, hogy az egész csarnok egyszerre alkotott valamit számomra. Nem tudom miről szólt, de éreztem a
szabadság, a bajtársiasság és az összetartozás érzését.
Libabőrös lettem…. örök élmény lesz számomra!
Hogy mi az, amit kaptam az Európa Bajnokságtól? Befogadást. Annak felismerése, hogy más nemzetek ugyanúgy drukkoltak más ország sportolóiért, gyakorlataiért, mintha a sajátjuk lenne, felemelő. Itt már nem az a lényeg, hogy csak a saját országod sportolóinak drukkolj, hanem minden egyes sportolónak, mert nagyon nagy dolog az, ha valaki kijut ide és kiáll a szőnyegre. Ez a verseny a
kitartás és a tényleges munka diadala, melyet minden nemzet helyezéstől függetlenül elismer.
Az, hogy a magyar junior válogatott milyen teljesítményt ért el kétféleképpen nézhetjük. Önmagukhoz képest mindenféleképpen a maximumot teljesítették annak tudatában, hogy a háttérben volt olyan tényező, ami hátráltatta őket a szereplésükben. Ha a nagy egészet nézzük, akkor azt láttam, hogy a „nagyhatalmaknak” feltűntek a magyarok a kanyarban. És ez okozhat nem alaptalan gondolatokat….. vagy inkább érdekeket másoknak.
Annak ténye, hogy kijutottak a magyar juniorok az EB-re, azt senki nem veheti el tőlük. A teljesítményük, a 9 hónapnyi munkájuk alapján kerültek oda. Mely mögött számtalan lemondás áll. Lemondás az iskolai létről, lemondás a közösséghez való tartozás érzéséről, lemondás a hétvégékről, a barátokról és a családról is. Lemondás a wellness hosszú hétvégékről, lemondás a pihenésről, kikapcsolódásról, lemondás a gyermeklétről. Lemondás a napfényről, merthogy egész nap teremben edzenek. Lemondás két évszakról, a síelésről, a szánkózásról, a tavasz ébredéséről, a biciklizésről, a sokáig alvásokról.
Lemondás egy olyan nemes célért, ami nemcsak az önmegvalósításukat adja, hanem egy nemzet büszkeségét is.
Senki nem veheti el tőlük…… hogy nemzettől függetlenül a szurkolók becsülik a munkájukat, ezt mutatja az a számtalan autogram osztás (ami számukra is meglepő volt) és fotózkodási kérés, amit napokon keresztül adtak a lányok a szurkolóknak. Külső véleményektől függetlenül mondom……
SENKI nem veheti el tőlük a tényleges munkát és azt, ami már megtörtént!
Felejthetetlen volt számomra az Európa Bajnokság minden pillanata, hiszen büszkeséget éreztem a lányom, a csapat és a hazám iránt!!!! Leírhatatlan az érzés…..hálás vagyok, hogy a részese lehettem!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: május 2019
Share this: -
„Mindenik embernek a lelkében dal van…”
Hogyan is képes a zene apró babákat gyógyítani? Rábaközi Ritával beszélgettem.
1„Mindenik embernek a lelkében dal van…”
Forrás: Hibbey Kinga
„…….. és a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek.” Babits Mihály eme sorokkal fogta meg a zene lényegét.
Mindig tudtam, hogy gyógyír tud lenni bármire. De azt, hogy kórházi körülmények között, alig egykilós kisbabáknak milyen segítséget tud adni a zene jótékony hatása, soha nem gondoltam volna. Elmentem Rábaközi Rita zeneterapeutához beszélgetni, majd meglátogattam a Veszprémi Csolnoky Ferenc Kórházban (rövidítve: Veszprémi Kórház) önkéntes munka közben.
Hogyan mutatnád be önmagad?
Nem tudom, soha nem fogalmaztam meg. Talán azt mondanám, hogy egy nagyon átlagos zenepedagógus, zeneterapeuta vagyok, aki délelőtt Ringató foglalkozást tart piciknek és hetente kétszer-háromszor vállal egy kis önkéntes munkát a Veszprémi Kórház PIC (Perinatális Intenzív Centrum, azaz koraszülött intenzív) osztályán.
Számodra mit jelent zeneterapeutának lenni? Miért csinálod?
Mert hiszek a zene gyógyító erejében, amin keresztül nyomot hagyhatok a világban. Felemel, megerősít és önbecsülést ad. Mert engem is gyógyít.
Akkor érzem jól magam, ha körülöttem az emberek jól vannak. Szeretek másokat egy magasabb fordulatszámra felemelni vagy egy magasabb energiaszinten megtartani. Nekem ez adja a boldogság érzését.
Miért énekelsz koraszülött intenzív osztályon?
A Te hangodat ismerem Alapítvány által elindított program keretén belül csinálom a koraszülött babáknak való éneklést, ami arról szól, hogyan használjuk gyógyításra a zene jótékony hatását.
A program 2014-ben indult el, majd Hazay Tímea alapította meg az alapítványt 2017-ben. Először az I. sz. Női Klinikán kezdett el dolgozni, aztán folyamatosan csatlakoztak országszerte a PIC osztályokkal rendelkező kórházak. 2015-ben csatlakoztam önkéntesnek azért, hogy átadjak valamit a tudásomból, amin keresztül segíteni tudok.
A Te hangodat ismerem szóösszetételben a „Te” kinek a hangját tükrözi?
Nem az én hangomat jelöli, mint zeneterapeutáét, hanem az édesanya vagy/és édesapa hangját.
Ha idő előtt születik meg egy baba, meg kell teremteni számukra azt a mesterségesen generált legideálisabb külső állapotot, ami a legjobban hasonlít az anyaméhben történtekhez. Fizikailag ezt adja meg az inkubátor, ahol ugyanolyan a hőmérséklet, mint az édesanya pocakjában.
Ezt az állapotot lelki oldalról csak az édesanya közelsége tudja megadni. Ha meg tudjuk azt valósítani, hogy a koraszülött baba ott van az édesanya mellkasán kenguru pozícióban, ahol hallja a szívverését és még azt is, amit addig hallott amíg bent volt a pocakban, akkor ez a koraszülött kisbaba fejlődését pozitívan befolyásolja. Gyorsabban fejlődnek tőle, jobban esznek és úgy éli meg a kisbaba, mintha egy kicsit még bent lenne. Ennek fontosságát szeretném átadni az édesanyáknak.
Mi volt az első gondolatod, amikor először lépted át a PIC küszöbét?
„Megérkeztem. „És az az érzés, „de jó, hogy itt lehetek és hogy segíthetek”.
Fontos azt tudni, hogy a PIC osztályon dolgozó orvosok és nővérek a „főnökök”, mert az az első, hogy a baba testileg jól legyen. Az, hogy lelkileg jól van-e vagy sem egy kisbaba, az már jobban múlik rajtam, meg az édesanyán.
Felemelő volt, amikor először láttam műszeren, hogy igen, a légzés helyreállt, és a normális tartományba ment vissza a zene hatására. A kezdetek nem voltak egyszerűek, mert sok előítélet volt mindenkiben. Aztán a műszereken adott jelzések oldották ezt. Nagy segítségem, hogy a zene közegén keresztül tudom megszólítani a babát és az édesanyát, így egy jobb állapotban tudom őket hozni és tartani.
Mi történik egy PIC osztályon az önkéntes munkáddal kapcsolatosan?
Itt gyakorlatilag a 24. héttől menteni kell a kisbabákat. Találkoztam már szép kimenetellel is és találkoztam olyannal is, akit 6 hónap után kellett elengedni. Egy koraszülött intenzív osztályon lenni alapvetően egy stresszes állapotot jelent. Van olyan szülő, aki próbálja mutatni, hogy bírja ezt a helyzetet és érzelmi megterhelést, aztán megérkezek gitárral a kezemben és egyből előkerülnek az érzelmek.
Úgy működik, hogy odamegyek a szülőhöz és bemutatkozom, megkérdezem zavarom-e. Megvárom, hogy engedélyt adjanak. Kétféle lehetőség van: nem lehet még kivenni a babát az inkubátorból, vagy már igen.
Ha nem lehet, akkor meg szoktam kérni az anyukát – természetesen a megfelelő egészségügyi eljárások után (kézfertőtlenítés) -, hogy nyissuk ki az inkubátor ajtaját. Megkérem, hogy csak tegye rá a kezét a babára, hogy érezze és úgy énekeljünk. És akkor elkezdünk egy Zsip-zsupp-ot, a Tente baba tente-t…. érintgetjük a babát a zenével. Ha ki lehet venni a kisbabát, akkor kenguru pozícióban csináljuk ugyanezt. Anyukák szokták mondani, hogy nem tudnak énekelni, nem szeretnek, mert nincs hangjuk. Erősítem bennük, hogy az ő hangját ismeri a legjobban, ami a leggyönyörűségesebb a babájának.
Volt olyan élményem, amikor egy apuka felháborodottan jött be az intenzívre, hogy akkor most azonnal bemegy a PIC-re, mert sírt a gyereke az inkubátorban. Ezután együtt mentünk be. Megkérdeztem, hogy nem gond-e ha maradok és zenélek egy kicsit a gyerekének? Azt válaszolta, hogy nyugodtan………az első sorok eléneklése után, mint a záporeső, úgy sírt az apuka az inkubátor mellett. Ott omlott össze és borult rá az inkubátorra a szemem előtt.
Mi az, amit magadból tudsz a szülőknek és babáknak adni?
Szeretetet. Mindig úgy állok hozzá, hogy őszintén, tiszta szívvel jöttem, szeretnék segíteni. Abban az időben, amíg velük vagyok, ott vagyok, csak rájuk figyelek, ami tőlem telhető, azt megteszem. Figyelek az intuícióimra. Hiszem és vallom, hogy olyankor nem én beszélek….ezt kapom! Kapok valami erőt.
Egy baba hogyan tud rezonálni a hangokra?
Az édesapa hangjára sokkal intenzívebben reagálnak a 28. hét alatti babák, mint az édesanyáéra. A 28. hét után ez megfordul. Ezért éneklek egyszerűbb dallamokat, kéthangos, lágy, lassú ütemű kis altatódalokat.
A zenére való rezonálást a gépek mindig mutatják (pulzus, légzés). Ha ott van a szülő, ha nem, a műszerek mutatják, hogy jobban van. Aktívan figyelem a babák reakcióit. Van olyan, hogy a lábuk megmozdul, mintha taktust ütnének. Ezzel jelzik, hogy jól vannak. Olyan is van, hogy felém fordul a baba, aztán egyszer csak elfordul, na akkor elég neki. Apró reakciókat kell nézni.
Amelyik babának magas a pulzusa, ott lassabb zenékkel, lejjebb tudom vinni a pulzust. Amelyik babának pedig alacsony, ott pörgősebb zenével tudom emelni a pulzusszámot.
Van olyan is, hogy egy baba nem akar szopizni. Az Egyél libám egyél már dal szokott erre bejönni, abba a tempóba kell beállítanom a ritmust, ami a babának a legjobb. Ha még a nevét is belerakom a dalba, még erősebben csinálják. Megtanulnak ritmusra szopizni.
Ki volt a legkisebb baba akinek énekeltél?
Több 680 grammos babának énekeltem, akik aztán hazamehettek egészségesen.
Meg tudnád-e azt fogalmazni, hogy a Te felelősséged meddig tart ebben a segítő szerepben?
Ha valami olyan érzelmi reakciót, megnyilvánulást érzékelek, látok, mint például a depresszió tünetei, azt kötelességem a pszichológus felé, a helyi védőnők felé jelezni.
A felelősségem az, hogy úgy álljak fel az inkubátor mellől, hogy azt érezzem, hogy a szülőt nem hagytam a mélyponton. Természetesen nem tudom teljesen kihozni abból az érzelmi állapotból, de ha valamit megindítottam benne, akkor reményteljesen hagyom ott. Azért azt tudni kell, hogy a remény hagyással is vigyázni kell, mert minden esetben tisztában kell lennem annak a babának az egészségi állapotával. Erre egy példa: az egyik édesanyának mondták, hogy valószínűleg Down szindrómás a gyermeke, és ilyenkor jön a kérdés az édesanyától, hogy „Ugye Te nem látod úgy?” Ilyenkor azt tudom mondani, hogy várjuk meg a vizsgálati eredményeket és hogy nagyon szép ez a kisbaba és akkor is büszke lehetsz rá, ha Down szindrómás. A gondolati közvetítés lényege ebben a helyzetben, hogy ez a kisbaba itt és ebben a pillanatban a lehető legjobban érezze magát. Fontos az itt és most megélésének átadása.
Mi volt a PIC-en töltött legnehezebb pillanatod eddig?
A legnehezebb pillanatom egy olyan beteg kisbabánál volt, akinél szóltak a nővérek, hogy ha bejönnek a szülők, elbúcsúznak tőle és lekapcsolják már a gépekről. Fájdalmasan érintett. A szülők kérése az volt felém, hogy a Három angyal ringat el altatót énekeljük el együtt neki.
Még most is megérint……. Valahogy akkor, ott a Jóisten adott annyi energiát, hogy akkor nem, utána viszont zokogtam.
Szerinted meddig tudod ezt az önkéntes munkát csinálni?
Nem tudom. Időtlen. Amíg van olyan belső erőm és motivációm, hogy ezt tiszta szívvel csináljam. Sokat gondolkodtam ezen. Felajánlották, hogy jöjjek főállásba. Azt mondtam, hogy nem szeretnék. Ehhez a munkához belső elköteleződés kell, amit csak szabad akaratból lehet csinálni.
Szerinted egy PIC-en dolgozó orvos, nővér tudja, hogy miért csinálod ezt az önkéntes munkát?
Nem tudom.
Zeneterapeutaként mi volt az eddigi legnagyobb sikerélményed?
Az élmény nem a koraszülött intenzív osztályhoz kapcsolódik. Egy kómás fiú esete volt. Annyit kell róla tudni, hogy 18 évesen egy agyműtéten esett át és ebből a műtétből (bár az orvosok sikeresnek mondták a műtétet) nem ébredt fel. Sokáig Budapesten kezelték, majd a Veszprémi Kórházba került.
Beszélgettem telefonon az édesanyával, hogy mégis milyen dalokat énekelt neki, amikor kisgyerek volt, próbáltam hozzá valahogy kapcsolódni. Mert nem tudhattam, hogy ő a műtét után milyen szintre került. Lehet, hogy egy hároméves gyerek, lehet, hogy egy tíz éves gyerek szintjére került. Bíztam abban, hogy ő valahol ott mélyen „bent van magában, csak valamiért nem jön ki.”
Amikor először mentem hozzá, az orvosok és a főnővérek egy vállrántással elintézték, hogy jöhetek, de úgysem fog történni semmi, mert a gépek is azt mutatják, hogy nincsenek funkciók. Bementem és köszöntem neki, hogy itt vagyok, jöttem hozzád és most el fogom neked énekelni a Bóbitát. Természetesen semmi reakció nem volt. A harmadszori éneklésnél két könnycsepp gördült le az arcán két oldalon. Nem hitték el az orvosok.
Hetente kétszer-háromszor jártam be hozzá és a srác egyre több reakciót mutatott. Fokozatosan jött a javulás. A közös hitből aztán egy kórházi team munka lett. Így ébredt fel egy évnyi éneklés és gondozás után. Jelenleg rehabilitáción van Budapesten, egyedül öltözik, fürdik, újra beszél. Nagyon szép élményeim voltak vele kapcsolatban.
Gyakorlatilag volt egy srác, akiről már mindenki lemondott, a zene által újjászületett és újra az lehet, aki volt. Felemelő, hogy ennek a részesévé válhattam.
Hogyan tudod feldolgozni az önkéntes munkád során ért hatásokat?
Mind az alapítvány, mind egy nagyon jó barátnőm, aki szakmabéli, rendszeresen segít a feldolgozásban. Addig szeretném ezt csinálni, amíg tiszta szívvel, örömforrásként van jelen az életemben.
A Te hangodat ismerem Alapítvány hogyan támogatja a munkádat?
Szupervíziót ad és továbbképzésekre juthatok el. Sok előadás és tanulás-képzés van mögötte. Eszközbázist fejlesztünk. Így mindig magasabb szintre kerülhetünk szakmaiságban is. Ha valaki szeretné ezt a pici és fiatal alapítványt támogatni, azzal a mi szakmai munkánkat támogatja, azt, hogy minél többen legyünk és minél több eszközzel (gitár) tudjuk jelen lenni a piciknél a kórházakban. Jelenleg így már hárman dolgozhatunk önkéntesként a Veszprémi Kórházban.
Úgy gondolom, hogy minden embernek fontos, hogy legyen egy sportja, egy nyelve, egy hangszere. Amibe tudunk kapaszkodni, bármikor. A zene érzékenységre is nevel. Nem divat napjainkban a klasszikus zene, de a tapasztalat az, hogy mindig van értelme visszanyúlnunk hozzá.
Hogy miért is fontos a zene? A kórházi látogatásom során bizonyosodtam meg róla. Tényleg láttam, amint egy gitárpengetést követően az 1170 grammos koraszülött baba pulzusa elkezdett felfelé „kúszni”. Mint ahogy azt is láttam, hogyan nyugszanak meg tőle. Sőt, azt is, hogyan lesznek képesek a nehezen evő babák a ritmus segítségével szopizni. A zene hatása lélekemelő. Mind a babáknak, mind a szülőknek, mind pedig azoknak az önkénteseknek, akik eme nemes tevékenységet végzik hetente több alkalommal. Köszönöm, hogy személy szerint részese lehettem az élménynek! Ritának nagyon köszönjük a gondolatait, és hogy nyilatkozott a Pontblognak, amely által még több értéket közvetíthetünk!
Ha valaki szeretné felajánlással támogatni az alapítványt, akkor itt van mód rá:
Alapítvány neve:
A TE HANGODAT ISMEREM ALAPÍTVÁNY A KORASZÜLÖTTEKÉRT ÉS A KISGYERMEKES CSALÁDOKÉRT
Számlaszám: 64400116-30111411-51100010 (B3 TAKARÉKSZÖVETKEZET)
Bővebben az alapítványról:
http://www.atehangodatismerem.hu/
Az interjút készítette: Somhegyi Dóri
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Eddigi interjúinkat itt olvashatjátok:
- Category: Interjú, Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Pontblog csapat
- When: május 2019
Share this: -
Öt perc
Forrás: Pexels
Vajon kinek mi jut eszébe az öt percről? Van akinek az, hogy „valakire rájött az ötperc.” De simán lehet egy ötperces fájás :-D, öt perc az órán vagy egy ötperces tojás is. Gondolom mindenkinek más. Az „én ön percem” definiálását az alábbi történetem segít megérteni. Elmesélem 😊.
Azzal kezdődött, hogy ki kellett nyitnom egy ajtót, ahol megpillantottam egy rejtett kart. Meghúztam. Nem ment könnyen, és mivel nem éreztem nagy ellenállást, így vártam. Nyugodtan konstatáltam, hogy tényleg nem történik semmi. Még egyszer meghúztam a kart, hallottam egy pattanást. A tekintetemmel egyenes vonalban vettem észre a horizonton, hogy kiemelkedett valami a síkból.
Mintha a NASA űrközpontjában lennék!
Megnéztem. Tényleg működik. Ezek nem vicceltek. Már mások is mondták, hogy érdemes ezt kipróbálni.
Nos, találtam egy rést, amit, hogy jobban szemügyre tudjak venni, hát leguggoltam. Az volt a célom, hogy mindenáron feltárjam, mi is van a rés mögött, hiszen fura vagy sem, de a további boldogulásom múlhat rajta. Gumikesztyűt húztam, nehogy nyomot hagyjak magam után. Megláttam egy újabb kampót a sötétben, majd a mutatóujjamat használva elkezdtem oldalra fordítani. Tisztára mint egy James Bond filmben. Többször próbálkozásra egyszer csak engedett…..
…kitágult a horizont!
A rendszer áthatolhatatlanságát csodálattal néztem, éreztem ahogy átjár a 007-es érzés. Elkezdtem lépésről-lépésre szemügyre venni a rendszer darabjait. Megörültem, amikor találtam egy darabka eszköznek tűnő tárgyat, ami tökéletesen segített abban, hogy a feltárt területet még jobban szemügyre tudjam venni.
Azt hiszem ekkor kezdtem el először oldalra tekinteni. Meglepődve láttam, hogy figyelnek….. többen is. Gondoltam hol zavar az engem, semmi törvénytelen nincs abban amit csinálok. Végülis James Bond is akciózott fényes nappal, nem? Miért baj az, ha az ember kíváncsi? Soha senki nem mondta, hogy nőként nem foglalkozhatok ezzel, bárhol is legyek a világban! Közben éreztem az idő rohanó lépteit. Sietnem kellett. Miután a szempárok sokasága sem zökkentett ki a komfortzónámból, így újra az elém táruló rendszerrel kezdtem el foglalkozni. Kisvártatva megtaláltam amit kerestem. Teljes erőből (ujjfehéredésig) elfordítottam egy menetes részt, amit utána lassan, óvatosan tettem le a földre. De tényleg óvatosan, nehogy valami nyomot hagyjak magam után. Majd letekertem a nálam lévő műanyag doboz tetejét és egy ún. nedves közeg biztosításával járultam hozzá ahhoz, ami talán segíthet az életem hátralévő részének boldogulásában.
Ezt kerestem! Küldetés teljesítve.
Miután jól végeztem dolgom, elégedetten tekertem vissza a menetes részt. Diadalittasan szüntettem meg a feltárást, majd a kis rést is. Egy kattanás és újra a régi értelmezésben láttam mindent. Majd levettem a gumikesztyűt és a nyomokat rohamos gyorsasággal eltüntettem.
Nemhiába! Volt értelme annyit tanulnom, volt értelme egyszer-egyszer megnézni, hogy más hogyan csinálja. Hurrá világháló adta tudás :D. Gondolatban megveregettem a vállamat bátorságomért és a talpraesettségemért.
Ebből az öntömjénezésből hirtelenjében az a tény zökkentett ki, hogy komoly kérdőjelek érkeztek a körülöttem álló emberek vizslató tekintetéből. Nem értettem. Tényleg nem. Miért fura az, hogy egy nő egy barkácsáruház parkolójában olajat önt az autójába? 😀 Na hát így jutott nekem öt perc hírnév 😊, ami még azelőtt soha nem adatott meg 😊. Dóri vagyok, 007-es vagyok, híres vagyok :-D.
Ha öt percre is, de az :-D.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: május 2019
Share this: -
Balassa Rozi: Szemét
Hulladék, szenny, mocsok, hitvány. Ezek a szemét szinonimái. Kire vagy mire értendők?
1Szemét
Forrás: Unsplash
Gondolom mindenki tudja mi a szemét fogalma. Viszont azt nagyon sokan nem tudják, hogy ami az egyik embernek szemét, az a másiknak kincs is lehet… legalábbis eddig ezt gondoltam. Nemrég eljött számomra a felismerés, hogy ezt rosszul tudom.
Szóval egyre többen érzik azt, hogy a szemét kincs. Másnak. Különben mi mással lehetne azt a jelenséget magyarázni, ami minden percben szembejön velünk Budapesten, a védett területeken, kirándulóhelyeken, az utcán és sorolhatnám? Hogy miért?
Mert sokan érzik úgy, hogy gondoskodniuk kell lakóhelyem kincsesbányaként történő üzemeltetéséről!
Mert mi a fenével magyarázhatnánk azt a jelenséget, hogy mi egyszerű ott élők, akik régen még hajtottak a „Tiszta udvar, rendes ház” szlogenért, táblácskáért, most minden héten más szemetét szedjük az utcáról?
A kertbe behajigált sörös dobozokból lassan napkollektort készíthetünk. Az is felmerült már, hogy az utca végébe lerakott autógumikból – ami egyébként természetvédelmi területen van – esetleg paintball-pályát hozunk létre, nem törődve azzal, hogy közben a természet pusztul, hiszen adományozónk boldog, mert nála így tuti rend van!
Az már meg sem lepett minket egyszerű halandókat, hogy egy komplett ülőgarnitúra díszelgett az utca végében, szemben a csodálatos budai panorámával. Nem kis büszkeséggel említem meg, hogy még a Szabadság-szobor is látszik ebből a nézetből. Az adományozó úgy gondolta valószínűleg, hogy mindenki kényelmes kilátói élményét így alapozhatja meg. Büszke vagyok rá! Az önfeláldozására főleg, hiszen most gondolom új bútort kellett vennie szegénynek. Milyen kellemetlen lehetett, hogy a köz érdekében időt-energiát nem kímélve kihozta hozzánk e becses, enyhén viseltes, foszlóban lévő az 1960-as évek divatját képviselő ülőalkalmatosságát. Sőt arra is odafigyelt, hogy mindezt a gumik mellé helyezze… Gondolom, tette mindezt azért, hogy a gumikat kreatívan virágokkal borítsa be, esetleg muskátlikkal, amelyek majd lágyan omlanak le, eltakarva a kb. 40-50 abroncsot…..
Ha ez így megy tovább, pályázni fogunk Budapest legkreatívabb kilátója címére.
Ja hogy nincs ilyen? Hát legyen!
Különben mi értelme lenne ennek a töménytelen adományozási hullámnak, ami beteríti az országot? A cím elnyerése érdekében szomszédainkkal karöltve – azt a töménytelen használt pelenkát, egy házibuli emlékét megőrző műanyag tányér-evőeszköz kombót, megmaradt étel- ital maradékot (melyet elleptek a rovarok, rágcsálók), illetve egy vitát kiváltó hányást tartalmazó zacskót is – „szívesen” takarítunk el minden mocskot. A baj leginkább a gyakorisággal van! Minden héten van újabb adományozó! Nevezzük most már nevén őket:
BUNKÓK, akik újra és újra megjelennek.
Szeretném megemlíteni számukra, hogy van szemetes.
Sőt! Van INGYENESEN használható szemétlerakó-hely! Van olyan, hogy tisztelet az ott lakóval szemben. Van olyan, hogy rendszeretet. Van olyan, hogy kulturáltság…. És folytathatnám, hogy az a viselkedésforma, hogy mások életét keseríted meg a szemeteddel, az milyen hiányos neveltetésre utal. Amilyen a felnőtt-minta, olyan a gyermeki megnyilvánulás. Már meg sem lep, amikor azt látom, hogy egy kirándulócsoport mocskot hagy maga után, hiszen már nem kell! Persze, hiszen az elkövetkező időben úgy sem jön arra!? Hogy az utcán orrát kifújó ember el is dobja a zsebkendőt!? Hogy a gyorsétteremből távozó menet közben étkező utasok hogyan dobálják ki a szemetet az autóból!? Ja, és a csokipapír sem fér bele a gyerekek zsebébe, feltűnésmentesen csúszik ki a kezükből, és senki sem szól rájuk!?
Gondolom valakik megunták, hogy állandóan panasszal éltünk ezekkel az egyénekkel szemben, ezért most kamerák lepték el a környéket és láss csodát! Ennyi csuklyát viselő autóst még sosem láttam annak előtte, és mindnek mocskos, olvashatatlan rendszáma van.
De miért is lepődünk meg ezen? Hiszen már amikor adományozott, akkor is névtelenül tette,
így a továbbiakban sem szeretné kilétét felfedni, de abszolút jóindulatú tevékenységét sem akarja felfüggeszteni. Pedig mi szeretnénk őket megismerni, mert így csak Szemétként hívhatjuk őket!
Kedves Csuklyás szemetelők! Ez a tábla készül számotokra (sajnos nem saját ötlet, hiszen több helyen látható):
„Nem szemétlerakó-hely! Az intelligens ember nem szemetel, a többieknek meg egyenesen tilos!!!”
Hátha célba talál az üzenet egyszer….
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: április 2019
Share this: -
Balassa Rozi: Farkasok között
Tényleg egyre vadabb az élet, hogy farkasok között kell, hogy éljünk????
1Farkasok között
Forrás: Unsplash
Nem tudnám pontosan megindokolni, hogy miért érzem nap mint nap azt, hogy egyre vadabb az élet. Mi az a sugallat, ami sokaknak azt diktálja, hogy taposs el mindenkit!? Tépd meg, marcangold szét! És amikor túl vagy ezen, akkor élvezd a műved és légy elégedett!
Tény, hogy a munkám miatt sok olyan emberrel találkozom, akinek a viselkedése számomra vállalhatatlan és szánalmas. Tényleg nem emberhez méltó. Egyre gyakrabban szembesülünk már gyerekeknél is, hogy milyen kegyetlenek tudnak lenni. Egyre többször hangzik el a beilleszkedésre képtelen, szociálisan retardált, „önző gyerek” jelző.
Tényleg ez a normális?
Tényleg azok a gyerekek a fehér hollók, akik a régi értelemben véve rendben vannak? Persze felmerül a kérdés, mi a normális? Hát egy biztos; nem a bántalmazó, a trágár, a kegyetlen. Minden nap felmerül ebben a szakmában, hogy mi volt a jobb? A csendben figyelő, kicsit poroszosan küzdő vagy napjaink nyitott és érdektelen gyereke? Az, aki naponta vágja oda, hogy jogai vannak, és minden felnőtt, ha tanár akkor meg pláne hülye? Vagy akiben még él a tisztelet és ha nem is ért egyet, ennek nem ad hangot vagy burkoltan érzékelteti a felnőttel, hogy rossz irányba tart a kapcsolatuk?
Rémisztő, hogy van (egyre több) olyan gyerek, aki mondjuk önmagát neveli. És ebben az érzéketlen világban farkassá válik. Miért?
Mert akkor nyer! Félnek tőle, tehát hiszi, hogy tisztelik.
És azok, akik nap mint nap hajbókolnak előtte, túlnövik és ellene fordulnak. Ő is prédává válik, és nincs kihez fordulnia, mert már mindenkit megmart és nem bíznak benne. Egyre több fiatalt csak a buli, a pia, a közös „érdeklődés” tart össze. Félelmetes, hogy mire képesek egy perc figyelemért. A mámorító érzésért, hogy most minden róluk szól, akár jó, akár rossz értelemben véve.
És mi felnőttek mit csinálunk? Egyre többen nézzük vergődésüket, tárjuk szét a kezünket, hogy ez várható volt! Egy gondolat nem fogalmazódik csak meg;
“Mit kellene csinálni?”
Nem hiszem el, hogy ennyi genetikailag problémás gyerek született volna az utóbbi időben. De abban biztos vagyok, hogy a rendszer nélküli nevelés kártékony. Mert egy fejlődő személyiség, anélkül, hogy támpontot kapna, elveszetté válik ebben a társadalomban. Mi sem haltunk bele, hogy voltak feladataink. Nem haltunk bele, amikor megkérdezték, hogy mit, mikor és hol csinálunk és hogy beszélgettünk. És ami fontos; próbáltunk együttműködni!
Megkérdeztem egy apukát, hogy miért nincsenek szabályok a fia számára, akit 12 éves korára, csak “Rém” néven emleget mindenki. Meglepő módon olyan ellenmondásba keveredett önmagával, amit szerintem azóta is fontolgat: „Egyszerű, nem akarom, hogy olyan gyerekkora legyen, mint nekem! Pedig tök jó volt! A szüleim szigorúak voltak, de következetesek. Kaptam pár taslit, de megérdemeltem! Szerettek, és hálás vagyok nekik.”
A kérdő tekintetem zavarba hozta, és gyorsan hozzátette: „De belőle lesz valaki!”
Hát mélyen elgondolkodtató, hogy mit fed a “valaki” kifejezés. Vagy arról van szó, hogy a sok félrenevelt gyerek annak köszönhető, hogy az embertelen viselkedés lehet megoldás a „valaki státusz” elérésére? Vagy tényleg ennyi felnőtt érzi, hogy ő értéktelen, és senki?
A baj az, hogy gyermekeink tükröt tartanak elénk.
Ők az újabb sikertelenségünk igazi bizonyítékai. Az egyetlen olyan dologban, ami minket is jellemez – amire egész életünkben büszkék lehetnénk -, ha ekkorát bukunk, akkor mi lesz a végén az összegzés? És még egy nagyon fontos gondolat: ezt nem háríthatjuk másra. Mindenki lehet hibás, de mindenki továbbáll, és újabb hatások jönnek, újabb emberek, akik felteszik a kérdést: „Neked nem volt gyerekszobád?”
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: március 2019
Share this: -
Jogomban áll
Forrás: Unsplash
Az elmúlt időszakban két előadáson is szembejött velem az evidencia szó. Először egy olimpiai csapat edzőjétől, aztán egy olimpiai kvótát szerző sportolótól. Hogy mi a sikerük titka edzőként és sportolóként? Az, hogy az evidenciákat azonosították és lefektették (például a kereteket, a hozzáállást). És az, hogy az egyszerű dolgokat jól csinálják, de azt tényleg jól! A többi pályatartozék. Miért írtam ezt le? Mert ma ez a két szó (evidencia, egyszerűség) csengett vissza a fülembe kora délután, szinte robbanásszerűen.
Ugyanis ma történt meg velem az az eset, hogy másodjára mentem egyeztetésre egy céghez, mert elnyertem egy vezetői pozíciót. A mai egyeztetés végkimenetele az lett, hogy nem fogok velük együtt dolgozni. Hazafelé az autóban fogalmazódtak meg bennem a gondolatok:
Jogomban áll kérdezni.
Jogomban áll véleményt nyilvánítani, tehát jogomban áll nem bekussolni. Jogomban áll tovább kérdezni, ha hülyének akarnak nézni. Jogom van ahhoz, hogy megvédjem a jogaimat. Jogomban áll nemet mondani, ha törvénytelenségre akarnak rávenni….. mert jogomban áll tájékozódnom, mielőtt átlépek egy munkáltatói küszöböt. Jogom van eldönteni, hol szeretnék dolgozni, hiszen én is a piac részét képzem! Jogomban áll eldönteni, hova köteleződöm el. Jogomban áll tájékozottnak lenni és önmagamért kiállni.
Jogom van nemet mondani, és elsétálni, ha nincs jelen a tisztelet.
Jogom van a saját értékrendemet képviselni és kiszűrni, ha valaki vagy valami nem odavaló. Jogomban áll nem eltűrni, ha valaki nem megfelelő stílusban kommunikál velem. Jogom van ahhoz is, hogy ilyen helyzetekben nyugodt maradjak :-).
Jogomban áll választani és eldönteni, hogy a tudásomat hova szeretném helyezni a jövőben, ahol tudom,
jó hasznát veszik.
Hálás vagyok, hogy más hibázott azelőtt, mielőtt átléptem volna egy küszöböt. Egy tanulsága biztosan van az esetnek:
az evidencia fontossága. Számomra evidens az ember tisztelete.
Anélkül nincs sem munka, sem emberi kapcsolat, sem semmi. Egyszerűnek tűnik, de mégsem az….
Egyébként meg jogom van az élethez, jogom van levegőt venni és létezni és az életemet úgy élni, ahogy szeretném 😊 és nem úgy, ahogy más fütyül. Egyébként meg világbéke 😊. Hálás vagyok, Dóri vagyok 😊.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: március 2019
Share this: -
Időmérő
Forrás: Pixabay
Egy pillanat töredéke alatt vált világossá, hogy iszonyatosan nagy a baj. Könnyes szem és a pánik a tekintetben még jobban erősítette bennem a felelősséget, hogy csak én oldhatom meg és fel a fennálló helyzetet. Nem megoldhatatlan, de gyorsnak és okosnak kell lennem. Ahogy vettem az üzenetet, hogy az idővel és a kilométerekkel kell megküzdenem, elkapott a “klasszikus idegállapot” érzése. Remegett a kezem és a lábam. Gyors rögtönzés után elkezdtem futni. Persze körömcipőben. Embereket, bőröndöket, várakozókat, autókat kikerülve szinte sprintet kellett lenyomnom az idő őrült tempójú haladásával szemben. Legalábbis én így éreztem. Közben telefonáltam, hátha tud még valaki segíteni. Rohanás az autóhoz, előtte még parkolójegy fizetés, további sprint a parkoló túlvégében álló autómhoz. Persze továbbra is körömcipőben. Ahogy kihajtottam a parkolóból, őrült tempóban nyomtam a gázpedált. Azt hiszem
110 km/órás sebességgel hajtottam az Üllői úton, lenyomva mindenkit.
A sebességmérés sem érdekelt, bár eggyel sem találkoztam. Ha mégis, legalább tudom, hogy miért fogok büntetést kapni…..
Folyamatosan sorjáztak a fejemben a megoldási variációk. Mi van, ha…. közben érkeztek a telefonhívások. Mintha mindenki érezte volna, hogy most tényleg nagy a baj. És éppen küzdök valakiért.
Küzdök valaki sorsának alakulásáért,
küzdök önmagammal, hogy történhetett ez meg? Ki tévedhetett? Több közlekedési szabálytalanság tényét követően elértem a célállomást, ahol nyugtázva, ugyanakkor továbbra is remegő kezekkel vettem át, ami megoldást nyújthat az eléggé aggasztó helyzetre.
Most, hogy nálam van valaki sorsának boldogulása, iszonyatos gyorshajtásba kezdtem a harmincas övezetben, úgy emlékszem összesen öt fekvőrendőrön ugrattam át, de ez sem érdekelt. Turbózva az autómotort, élesen véve a kanyarokat, anyázva haladtam, mert persze ilyenkor mennek előttem harminccal… majd kikerülve mindenkit, továbbra is a gyorshajtás tényével küzdve tettem meg a rám váró kilométereket, egyszer csak lassítottam, majd megálltam. Megnyomtam a gombot, megkaptam a megoldás kapujához vezető kártyát.
Lassan, kimérten haladtam, majd megláttam……
megláttam a lányom aggódó arcát a 2B terminál előtt. Odaszaladt az autóhoz és belenyomtuk a kezébe az ő útlevelét, hogy most már biztosan elrepülhessen a csapatával Kijevbe 😊.
Több tanulsága is van az esetnek. Ebben a stresszhelyzetben rosszul teljesítek. Ideges vagyok és káromkodok, ráadásul egy csomó közlekedési szabálytalanságot követek el. Az is biztos, hogy körömcipőben kifejezetten sz@r futni, főleg a 2B terminálról a parkoló másik végébe. Tanulság életünk végéig, hogy mindig meg kell nézni, hogy kinek az útlevele van nálunk :-D. Rájöttem viszont arra is, hogy tudok úgy vezetni, mint a filmekben, úgy, hogy senkinek nem esett baja. Sőt…. ez egyben egy időmérő köredzéssel is felért, mindössze 35 percet ölelt fel a megoldhatatlannak tűnő esetünk.
Egy valami viszont tuti biztos… ha a gyerek így folytatja,
dagadt leszek és alkoholista :-D.
Mert idegnyugtatónak este azért jól jött egy kis libatöpörtyű vörösborral :-D.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: március 2019
Share this: