-
A tolerancia napjainkban
Forrás: Pexels
Legyünk tárgyilagosak. A tolerancia fogalma ismeretlen a hétköznapokban. Beszélünk róla, mindenhol hangoztatjuk, hogy nálunk mindenki toleráns. Nem is értjük, hogy ki az, akire ez nem jellemző. Divat úgy csinálni, mintha minden rendben lenne, sőt tökéletes. De….
Napjaink világa nem viseli el, hogy bárki kimondja azt, amit már tudunk. Ugyanis naponta szembesülünk vele, hogy nem vagyunk tökéletesek. Az a lényeg, hogy más sem az! És napjainkban éljen az erős, a furkálódó, az elnyomó ember, mert az ilyen hozzáállással lehet csak megtenni azt a lépést, amitől még visszataszítóbb ez az egész! Támadnak. Hol szembe, hol hátulról…
Felnőttként, megtanulja az ember az ilyen embereket és helyzeteket kezelni, kezelgetni, ami vagy sikerül, vagy nem! Sérülünk, sérül a környezetünk. A végső és legaljasabb pont, amikor azért áll be valaki a sorba, hogy ne ő legyen az, akivel majd kibabrálnak! Ne vele, hanem mással történjen meg a kibabrálás… igen átveszi a legaljasabb szerepet azért, hogy békén hagyják. Nem, nem ismerik a gerinc fogalmát. Minek? „Másnak sincs” – jönne a válasz. Apró vagy nagy csúszó-mászóként is át lehet vészelni egy életet.
És ami borzasztó, hogy ezt tovább is örökítjük környezetünkre, családunkra, gyerekeinkre!
Hihetetlen, hogy hány gyerek nő fel úgy, hogy társaitól szenvedi el a verbális vagy esetleg fizikális bántalmazást. Gyermekévek…..a legszebbek—– vagy legalábbis annak kellene lenniük! Nem tudnék olyan szituációt mondani a gyermekkoromból, ami olyan mély sebeket hagyott volna bennem, mint amilyeneket napjainkban szenvednek el gyermekeink.
A szörnyű az, hogy elég annak a ténye is, hogy te más vagy!
Duci, szegény, más érdeklődésű, és már nem vagy menő! Miért van az, hogy ha valaki valamiben kiemelkedő, akkor inkább nem mondod el, mert egyből azt a bélyeget kapod, hogy „csak menőzni akarsz”, és már támadásnak vagy kitéve? Ha sportolsz, azért! Ha zenélsz, azért! Ha szőke vagy azért!… És közben látjuk, hogy minden gyerek, tini, csak ki akar tűnni.
Ki a felelős?
A világ, amelyik nem veszi észre, hogy feszengünk, rettegünk, állandóan bizonyítani akarunk… de kinek is? A környezetünk, amelyik nem veszi észre, hogy szenvedünk, vagy ragadozóvá válunk? Aki nem segít, csak hajt, nem fogadja el, hogy hibázzunk, hogy esetleg nem vagyunk tökéletesek? És a jajkiáltást sem hallja meg?
Rémisztő az, hogy mennyi fiatal tűnik el, nyúl kábítószerekhez, és lépi meg a végső és végzetes lépést. Olyan hangzatos, amikor a környezet végre felfigyel és jól helyre teszi azt, ami már bevésődött, és tudjuk, hogy ahányszor ugyanilyen helyzetbe kerülünk rettegni fogunk. Elbizonytalanodunk és újra éljük a poklot. Az sem meglepő, hogy a gyerekek végtelen gonoszságra képesek, de miért? Nem, szó sincs róla, hogy szándékos és tudatos, bár van erre is példa. Mégis honnan jön ez a falkaszellem? Ha a szülőt kérdezzük, általános válasz: az övé biztos nem! És mit csinál ezután? Támad!
Ritka az a helyzet, amikor azt hallani: „sajnos ettől féltem!”
Miért van az, hogy hárítunk, elnyomunk felnőttként, és nem látjuk gyermekeinkben önmagunkat, azt a káoszt, amiben élünk?
Nagypapám mondata erre a kérdéskörre életem végéig a fejemben lesz:
„úgy élj, cselekedj, hogy minden nap, amikor tükörbe nézel, ne érezd azt, hogy bárcsak ne tetted volna, mert egy idegen néz vissza!”
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: június 2018
Share this: -
A szurikáta
Forrás: greenfo.hu
Aki ismer tudja, hogy mennyire szeretem az állatokat. Van egy kutyusom, hatéves, teljes „szerelemben” élünk együtt, mindent megadnék azért, hogy egészséges legyen, jól éljen, boldogan sok-sok farokcsóválással, nagy sétákkal, játékkal. Tulajdonképpen mondhatnám azt, hogy minden állatot szeretek, de azt gondolom, ez erős lenne, mivel a csúszómászóktól egyenesen irtózom. A pókokat is inkább csak megtűröm, az éppen utamba kerülőket pedig igyekszem visszatessékelni a kertembe lehetőleg úgy, hogy közben ne kelljen hozzájuk érnem.
Mindezek ellenére azonban természetbarátnak tartom magam. Szeretem nézni a madarakat, rajongok a delfinekért, lovakért, farkasokért. Szeretem a Duna-partot, a tengert, a réteket. Nem vagyok hatalmas greenpeace-es, de odafigyelek a környezetem tisztán tartására, próbálkozom a szelektív hulladékgyűjtéssel, lekapcsolom a fölöslegesen égő villanyokat, elzárom a csapot. Az osztályomban kiemelt figyelmet fordítok környezetismeret órán is ezekre a témákra, a gyerekeket is igyekszem erre nevelni.
Szerencsésnek érzem magam,
mert a kisdiákjaim kifejezetten érdeklődőek és nyitottak erre a témára. Sokat kérdeznek és még többet mesélnek a tapasztalataikról. Voltunk már együtt vadasparkban, állatkertben, tartottam nekik trükkbemutatót a kiskutyámmal az állatok világnapja alkalmából, és azt gondolom, szuper intelligensen viselkedtek minden egyes alkalommal.
Mindezek mellett olyan ember vagyok, aki bármilyen megható állatos videón képes zokogni. Szabályosan ráz a zokogás, amikor azt látom, ahogy egy férfi magához vesz egy törött lábú őzikét, hogy ne essen a ragadozók áldozatául, majd miután segít neki meggyógyulni, visszaengedi a természetbe. Vagy a nagy kedvencem, amikor két férfi nevelget egy kisoroszlánt, és évekkel azután, hogy elviszik a szavannára, visszamennek meglátogatni őt. Az oroszlán a hegy tetejéről lerohan hozzájuk és a szó legszorosabb értelmében a nyakukba ugrik, ölelgeti, puszilgatja őket, mint egy nagyméretű kiscica.
Csakhogy nem is olyan régen, egy nagyon megrázó dolgot olvastam, ami mellett egyszerűen nem tudok elmenni szó nélkül. Egy vadasparkban elpusztult egy szurikáta. Itt lehetne méltatni, hogy az állatkertek, vadasparkok fenntartása vajon tényleg hasznos-e a vadállatok számára, vagy csak nekünk, embereknek jó szórakozás (Egyébként nekem meggyőződésem, hogy az utóbbi. Annak ellenére, hogy tudom, hogy ahol tényleg törődnek az élőlényekkel, ott igyekeznek megtámogatni a fajfenntartást, ezzel is mentve a kihalás szélére sodródott fajokat).
Az igazi sokkot azonban az jelentette számomra, amilyen körülmények között elpusztult el ez a szegény kis állat.
Aki járt már állatkertben tudja, hogy a legtöbb ketrecnél vannak figyelmeztető táblák. Legtöbbször az jön velünk szembe, hogy a ketrecekbe tilos benyúlni. Értelemszerű. Én ezt gondolom. Azonban ennek a kis szurikátának azért kellett elpusztulnia, mert egy látogató benyúlt a ketrecébe, és mivel ezt a szurikáta fenyegetésnek vélte, így megharapta a benyúló ujjat, aminek a gazdája gondolom reflexből a fájdalomtól vagy épp a meglepődéstől földhöz csapta a kisállatot.
A szurikáta azonnal elpusztult. És nemcsak ő, hanem a pocakjában fejlődő kiskölykei is, ugyanis vemhes volt. Emiatt pedig fokozott mértékben volt kitáblázva, hogy a ketrecbe szigorúan tilos benyúlni, mivel azok az anyaállatok, amelyek vemhesek fokozottan agresszívak lehetnek, hogy védelmezzék magukat és a családjukat.
Ez a történet belőlem mérhetetlen dühöt vált ki. Mindenki tudja rólam, hogy imádom a gyerekeket, senki sem feltételezi, hogy ez a dolog szándékosan történt.
De felvetődik bennem a kérdés, hogy régen nekünk miért nem kellett szólni, hogy ne nyúlkáljunk be az állatok ketrecébe? Miért nem kellett szólni, hogy ne rángassuk magunk mögött lácon a kutyánkat vagy épp a tehenünket egy autóhoz kötve? Miért nem kellett szólni, hogy ne belezzünk ki békát, ne kínozzunk macskát, kutyát, egeret?
Hova tart ez a világ? Állítjuk, hogy mi vagyunk a legintelligensebb faj a Földön, miközben az állatoknak kell szenvedniük és elpusztulniuk a mi nemtörődömségünk és hatalommániánk miatt? A tengerekbe öntjük a szemetünket, felborítva ezzel az ökoszisztémát. Kizsákmányoljuk a bolygónkat, megtámogatva ezzel a globális felmelegedést és a sarki jégsapkák elolvadását, ezáltal pedig fajok kihalását. Sportként tekintünk a vadászatra, csak azért, hogy az állatok fejét a falunkra tűzhessük, vagy azért, hogy elefánt agyarból készülhessen a vadonatúj kádunk a csilicsáré fürdőszobánkba. Kétszer kettő méteres kennelekbe kényszerítünk csodálatos vadállatokat, hogy a cirkuszban pénzért mutogathassuk őket. Kutyát ajándékozunk karácsonyra, hogy egy hónap múlva az út szélén kidobjuk őket a mozgó autónkból, vagy egyszerűen kihajítsuk őket a kukába.
Tárgyként tekintünk az állatokra, használjuk őket és az emberség jelét sem mutatjuk, amikor igenis tehetnénk valamit értük.
Továbbra is hangsúlyozom, nem ennek az esetnek a felelősét méltatom, de megkérdezném: Hogyha tényleg szuper fejlettek vagyunk, ha tényleg mi vagyunk a megtestesült intelligencia, akkor mikor jutunk el oda, hogy végre rányitjuk a szemünket erre a világméretű problémára, aminek végül nem csak az állatok, de mi is áldozatai leszünk?
Mikor kezdünk el törődni azokkal az élőlényekkel, amelyek nem tudnak kiállni magukért, melyek nem tudnak szót emelni az ellen a mérhetetlen zsarnokság ellen, amit mi képviselünk, és amivel napról napra gyilkoljuk le őket töm egesen?
Mikor fogjuk végre fel, hogy ők is érző lények?
Ennek a kis állatnak a halála számomra jelképes. Azt a viselkedésformát jelképezi, ami úgy vélem, lassan teljesen kiveszik az egész emberiségből. Ez pedig nem más, mint a törődés…
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Imre Lili
- When: június 2018
Share this: -
Coffee Americano: Grand Opening
Vajon mi a mentális katasztrófa és a kulturális különbség? A Coffee Americano posztjai segítenek a megértésben :-).
1Grand Opening
Forrás: amazon.com
Előre szólok, hogy ez egy nagyon hosszú sztori lesz……szóval nyitottam egy kávézót, méghozzá nem is akárhol: Európában, egy amerikaiak által lakott területen egy amerikai plázában. Amerikai környezet, amerikai szabályok, amerikai marketing agymosás, amerikai vásárlókkal. Ez nem is hangzik rosszul, hiszen ismerjük az amerikai kultúrát filmekből, sorozatokból, zenékből, gyorséttermekből, sőt már otthon is sokmindenből „amerikait fogyasztunk”. Én naiv, azt hittem, hogy minden pontosan olyan lesz, „ahogy mi otthon azt elképzeltük”.
Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna….
A kávézóm megnyitójára egy szép csütörtöki napon, délelőtt 11 órakor került sor. Sajnos nem derült ki, hogy ez a lehetetlenül hülye időpont kinek a fejéből pattant ki, de megnyugtatok mindenkit, hogy bőven lesz még olyan eset, ami totálisan logikátlan fekete lyukként nyel el minden logikusnak tűnő gondolatot.
Szóval Grand Opening…… ott volt a teljes vezetőség, mindenki szépen felöltözve, persze engem is beleértve. Persze nem csak mi voltunk jelen, hanem jó pár kíváncsi anyuka (akik még nem nagyon láttak „nem Starbucks” kávézót), mindenféle méretű és hangerősségű gyerekkel. Akiknek nem mellesleg szerintem inkább az iskolában lett volna a helyük az adott időpontban.
Aztán megtörtént… átvágtuk a szalagot… felvágtuk a tortát… és bekanyarodott az első vásárló, majd közölte:
-“Coffee fucking fast!”
Szabad fordításban kb. annyit jelent, hogy „Kávét, kib…sz..tt gyorsan”. Ez mind egy anyuka szájából jött ki, egy kb. 6-7 éves forma kisfiú társaságában. Csináltam nekik egy felvizezett eszpresszót, amit általában elfogadnak “kávé” megnevezés alatt, és utána gyorsan és nagyon jelentőségteljesen fordultam a következő vásárló felé.
Ezután a nap hátralevő részében a legtöbbet használt mondat részemről a
„Nem, ez nem egy Starbucks kávézó” volt.
Egyáltalán nem értettem, hogy mit akarnak, amikor venti unikornis frapuccino-t kértek az emberek, és ugyanígy nem értettem a Tevana Berry tea rendeléseket sem (személyes megjegyzésem, hogy mindezek után elzarándokoltam egy Starbucks-ba, és kipróbáltam a Tevana teát és valóban kifejezetten finom volt).
Számomra az volt a kulturális sokk, hogy a boltba betérő emberek egy pillanatra se méltatták a cégért, a berendezést, a menüt, a választékot. Körül se néztek, hogy hova léptek be. A fent említett totálisan logikátlan fekete lyuk ennél a pontnál kezdett mélyülni:
„Mi ez, egy kávézó?” „Igen”. „Akkor ez egy Starbucks.” – jött a megállapítás.
Ebből adódóan nekik az volt a sokkoló, hogy az én kis kávézóm tényleg nem Starbucks. De akkor mi? Egy pékség (ide most mindenki képzeljen egy reménytelen sóhajt)???? Persze végül megtörtént az is, aminek meg kellett történnie…. volt olyan, aki bejött a kávézómba megkérdezni, hogy hol van a legközelebbi Starbucks :-D.
Ha mindez eddig nem lett volna elég, picit később megjelent a helyi családok “keménymagja”. Valamilyen rejtélyes oknál fogva egyszer csak mindent meg akartak venni. Kábé így:
Mennyibe kerül a polcszekrény?
Mennyibe kerülnek ezek a nagy bögrék?
Mennyibe kerül a kerámiagyümölcs?
Mennyibe kerül az a kép a falon?
Mennyibe kerül az a szék annál az asztalnál?
Az egyik vásárló (aki végül nem vett semmit), lerakta elém az egyik polcra kirakott álló órát, és nézett rám nagy szemekkel, hogy akkor neki ennyi lesz, ezt kéri. Azt hittem, hogy akkor és ott felrobbanok.
„Ez DEKORÁCIÓ!” – válaszoltam.
Én azt hittem, hogy ez csak az IKEA-ban működik, hogy az ember mindent végigtaperol, mindent felemelget, és minden polcról mindent meg akar venni. Ez ott tetőzött, amikor már hárman álltak sorba, és mindhárom vásárló kezében egy-egy dekoráció volt, ami a bolthoz tartozik… és mondtam az első vásárlónak, hogy „Ez dekoráció, nem eladó!”,… de azért a második vásárló is azt gondolta, hogy majd neki biztosan eladom. „Nem, az is dekoráció, az sem eladó” – mondtam… de azért a harmadik vásárló is megpróbálta… hiába hallotta kétszer, hogy „A dekoráció, nem eladó!”, azért lerakta a dekor bögrét az asztalra, hogy neki ez kell.
Totális mentális katasztrófa volt az egész.
Szórakozásból kiraktam a Drama Llama feliratú bögrét….ugye senkinek nem kell taglalnom, hogy miért 😊…….azt viszont soha nem gondoltam volna, hogy sikere lesz. Persze jogos gondolat, ha jó üzletember lennék, mindent eladtam volna…
Amikor már azt hittem, hogy végre sínen vannak a dolgok, egyszer csak észrevettem, hogy eltűntek a cukortartóim. Az egyik sose került meg, a másik pedig a pláza parkolójában kötött ki. Vajon, hogy a fenébe került oda?
Összegezve az első napot, miről szólt? Meccseltem a helyi családokkal. Küzdöttem, hogy a növény cserepe nem szemetes, a kávésbögre nem szemetes, az asztal alatti padló nem szemetes. A szemetet a szemetesben tároljuk, a dekoráció nem eladó, ez nem Starbucks, én pedig nem kávégép vagyok, hanem ember.
Ez a megnyitó már több, mint egy éve volt…. ez idő alatt rengeteg dolgot tanultam az amerikai kultúráról. Ezen ismeretek hasznosak lehetnek másoknak is, hiszen sokszor vicces helyzetek alakulnak ki a kulturális különbségekből.
Máskor ráébredek, hogy amit otthon rossznak gondoltam, az nem is annyira rossz, valamint azért vannak dolgok, amiket jobban csinálnak, mint mi.
Az viszont tagadhatatlan tény, hogy idő, mire az ember megtanulja mi az, ami csak kulturális különbség, és mi az, amikor valaki égbekiáltóan p.cs módjára viselkedik, és a sztratoszférából tojik arra, hogy éppen egy másik emberi lénnyel áll szemben. A Coffee Americano további írásaiban ennek fogunk utána járni 😊.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
Share this: -
Szabadság
Forrás: Unsplash
Minden ember egész évben a nyarat várja a legjobban, hogy eltölthesse jól megérdemelt pihenését, a szabadságát. Várjuk a júniust, mert mindjárt vége van a sulinak. Gyermekként vágyunk az elvárások nélküli, játékokkal teli szabadidőre. Emlékszem gyerekkoromban azokra a hosszú hetekre, amikor testvéreimmel a közeli erdőben bicikliztünk, süvített a szél a fülünk mellett a sebességtől. Szabadnak éreztük magunkat, megszűnt az idő, csak a játék és az új bicikli útvonalak felfedezése volt a fejünkben, ami elképesztő nagy fantáziát, szinte megélt meseszerű élményeket hozott. A kis domb, amire feltekerni egy váltó nélküli Tacskó biciklivel nem kis kihívás volt.
Ismertük szinte az összes fa odvát, azokat a fákat amikre fel tudtunk mászni, ismertük a kis erdő minden egyes szegletét. Az erdő közepén álló teniszpálya mellől „jófejségből” szedtük össze a kiütött teniszlabdákat, amiért mindig kaptunk egy kis limonádét. Ezen apropóból kezdtünk el kupakokat gyűjteni, majd még többet és még többet. Aztán elkezdtük rendszerbe rakni. Tonikos kupakot a tonikoshoz, limonádésat a limonádéshoz, és így tovább. Végül már a teniszpályánál dolgozók is segítettek, nekünk gyűjtötték a kupakokat. Több száz darabos gyűjteményünk volt. Féltett kincsként őriztük hosszú éveken keresztül.
Azért az erdei létben való féktelen robogás sem mindig veszélytelen. Néha volt egy kis horror is, amikor Nudli bácsi (felnőtt fejjel azóta sem értem, hogy lehet valakinek ez a beceneve?) az erdőőr, rendszeresen megfenyegetett, hogy kilyukasztja a gumijainkat. Ekkor iszonyatosan megijedtünk, de iszkiri közben, kipirultan, hangosan nevetve léceltünk le a dombról.
És mi ettől voltunk boldogok akkor.
A közösen megélt cinkosságoktól, a közös élményektől, amitől megszűnt a világ és az idő körülöttünk. Szabad, elvárások nélküli, igazi gyerekeknek érezhettük magunkat.
Felhőtlen, száz százalékosan megélt hetekben volt részünk.
A gyerekkori élményeim adtak okot arra, hogy elgondolkozzam felnőttként, mi az a tevékenység, ami ilyen felhőtlen, szabad és időtlen élményt ad. Számtalan helyzetben érzem jól magam, de azt, hogy megszűnjön körülöttem a világ, és elfelejtkezzem minden dologról, amiben nap mint nap élek, nem tudok felmutatni. Jó lenne egy kicsit ilyen módon újra gyereknek lenni, maradni.
Életem egyik küszöbén így negyven felé keresem azt az érzést, ami akkor megadatott, részem lehetett benne. Ha megtaláltam, újra jelentkezem :-).
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: május 2018
Share this: -
Miért kell ezt tudnom?
Forrás: Unsplash
Ez a mondat akkor hagyta el a nagyobbik gyermekem száját, amikor a kovalens kötés találkozott a mit tudom én mivel. A kisebbik gyerekem is csatlakozott az előtte szólóhoz: „Ja, matekból is olyat vettünk, aminél már a kérdést sem értem!” És ekkor jó anyaként részleteztem, ahogy a szüleim is tették: „annyi de annyi víz lefolyik még a Dunán….mi lesz, ha gyógyszerész akarsz lenni, vagy könyvelő?” És, amikor felnéztem a könyvből, két csodálkozó szempár meredt rám. És benne volt a szemekben a kimondatlan kérdés: „viccelsz”? És abban a pillanatban éreztem, hogy átragad rám gyermekeim kérdő tekintete.
Elég volt! A hócipőm tele van azzal, hogy este 10-kor még tanulunk!
Elég volt abból, hogy a gyerekeimnek a sportról kellene lemondaniuk, mert különben nincs idő tanulni. Elég abból, hogy nincs elég idő a gyakorlásra, magyarázatra. És elég abból is, hogy a tanárnak is elege van, mert meglepő módon ő is ember, és az iskola intézménye, ahogy a gyerekek nevezik: „egyre nagyobb gáz!”
Hagyjuk már, hogy melyik nemzedék okosabb, és ezért egyre elérhetetlenebb célokat tűzünk ki gyermekeink elé. Gondolkozott már azon valaki, hogy minden ember értékes, és nem a papírja dönti el, hogy mennyire?
A fene essen azokba, akik az iskolai követelményeken keresztül akarják kirekeszteni, szelektálni, esetleg előre determinálni a gyerekek sorsát.
Lázadó lettem én is. Főleg, amikor megláttam azt az ominózus matek példát, aminek megoldására a családot hívtuk össze, és lányos zavarunkat csak az enyhítette, hogy a nagyobb lányunk már túl volt ezeken a példákon és tudott segíteni. Itt szeretném megjegyezni, hogy mindkét gyerekem jó tanuló……. és mégis külön matek órára járnak…., és tudom, hogy sok más tanulónál is a külön tanár a megoldás.
És aki nem tud fizetni? Merül fel a kérdés. Igen, a válasz az egyszerű: „egy-egy vizsga előtt sokat kell templomba járni….” De, ami a legrosszabb, hogy a gyerek magáévá teszi azt az érzést, hogy ő hülye! És ez mélységesen felháborít, hiszen ez a fogalom már bélyeggé növi ki magát.
Később a sikeresség dönti el, hogy majd poénkodunk-e azon, hogy milyen hülye voltam ebből-abból a tantárgyból, vagy már akkor tudtam, hogy esélyem sincs? Egyszer egy angliai ismerősöm tette fel a kérdést, aki az oktatásban dolgozott: „Nálatok mindenki matekzseni?”, – pedig csak egy érettségi feladatsort nyomtam a kezébe annak szemléltetésére, hogy miért igényelnek a gyerekek borsos árakért magántanárt. És igen, többször elszabadult bennem is a gondolat, hogy szarok rá, hogy hányas, de… mi olyan társadalomban élünk, hogy már 4., 6., 8. osztályos felvételi meghatározhatja a gyerek előremenetelét! Nem az számít, hogy beszélsz-e angolul, hanem, hogy van-e róla papírod…..
Nem tudom, hogy melyik másik szakmában fordulhat elő az, hogy minél régebben dolgozol egy szakmában, annál több továbbképzést kell végig csinálnod, hogy bizonyítsd, hogy értesz hozzá. Azt azért szeretném tudni, hogy azok, akik erről döntenek, hány matekpéldát oldanának meg (matektanár kizárva), hány kovalens izét kötnének oda ahova én gondolom.
Láttak már egyáltalán gyereket? Sőt kérdés, hogy van-e sajátjuk?
Igazán elbeszélgetnék velük, amikor én a hatodik XY anyagot próbálom kijegyzetelni és elmagyarázni, hogy megtarthassam a munkám, miközben gyermekeim egy másik tananyagból próbálnak hajrázni.
De szép is amikor együtt a család! És szeretném jelezni, hogy a hétvégi házi feladat is csak arra jó, hogy elhatalmasodjon „az utálom az iskolát érzés” a gyerekeken.
De vajon ki dönti el és mi alapján, hogy ki a hülye és ki nem? És igen! Hiszek abban, hogy mindenkinek joga van hülyének lenni, és ebben választani. Hiszen mindenki boldoguljon abban, amit szeret….
De abban is hiszek, hogy sokkal kevesebb „hülye” ember lenne, ha a tanulás élvezet lenne gyermekkorban és nem béklyó. Mert alapvetően tanulni jó dolog!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: május 2018
Share this: -
Forgóajtó
Forrás: Unsplash
Általánosnak mondott jelenség már az életemben a forgóajtó-szindróma. Találkozom kisebb darabokkal például egy szálloda bejáratánál, vagy egy egészen nagy méretűvel, pl. az IKEA-ban. Mindig felteszem a kérdést, hogy a forgóajtók használatára miért nem csinált még senki eddig tréninget 😊. Elmesélem mi a tapasztalatom. Szóval abba a bizonyos nagy bútoráruházba szerettem volna besétálni, ami persze a forgóajtón keresztül képzelhető csak el. Tuti mindenki járt márt ebben a forgóajtóban, tehát eléggé nagy és széles ahhoz, hogy legalább 10 ember elférjen benne, és a forgóajtó mozgásának megfelelően elkezdjen lépkedni benne. De mi történik akkor, ha valaki még az utolsó pillanatban be akar férni a forgóajtóba? Először is jól megüti a vállait vagy a lábait 😊, másodszor pedig megállítja a forgóajtó mozgását, legalább 3 másodpercre, ezzel legalább 10 szempár ellenszenvét vívja ki közben. Hihetetlen, hogy valakik arra gerjednek, hogy bár már pici a rés, de beférek gondolatözön alapján döntenek…..tényleg nem gondol arra, hogy mi lesz a következménye?
A lényeg, hogy neki jó legyen?
És amikor megáll 3 másodpercre a rendszer, még ő anyázik, hogy miért nem indul már el a forgóajtó. Mennyibe telne várni újabb 2 másodpercet, amíg a következő etapba befér?
Na és akkor lássuk ezt az esetet egy másik szemszögből: amikor a forgóajtóban megláttam, hogy az a türelmetlenül várakozó férfi ha tetszik valakinek, ha nem, de be akar férni még ebbe az etapba, vicces volt kívülről nézni a próbálkozást 😊. Először az elhatározást látod az arcán (szemmozgatás, tétova testmozgás), összpontosít, hogy a 90 kilójával, hogyan fog beférni a 40 centis résen. Majd amikor meglátod, hogy szinte ugrásra kész, és féloldalasan már konkrétan bent van félig a forgóajtóban (mert közben a karjával próbálta feszíteni is a rendszert), akkor rájössz, hogy neki nem a válla és a lába fog sérülni :-D, hanem valami egészen más szerve :-D. Majd a „nem hiszem el” szófordulat hagyja el a száját.
Miért mire gondolt?
Hogy ő valami szuper képességgel rendelkezik és a testméretéhez képest és a rés ismert mérete alapján valami csoda történik? Majd ezt követően amikor bepréselte magát a forgóajtó belső részébe, nem sikerült neki megfelelően sem lépkedni, ezért az ajtó újra megállt :-D. A pasi újra elővette a fantasztikus énjét: „szar ez az ajtó”. Persze. Valószínűleg. Az ajtó szar. Véletlenül sem ő a hibás, aki ezeket előidézte…
Milyen fantasztikus világ lenne – ami szerintem a 21. században nem elvárhatatlan -, hogy az emberek megtanulnának egy forgóajtón ki- és bejárni kulturált módon. Az lenne csak az igazán jó világ. Na persze ez nem így van, de mit várunk el az emberektől ha még egy forgóajtón sem képesek normálisan közlekedni?
Nekem egy nagy üzenete biztosan van a forgóajtó-szindrómások működésének: felmerül bennem az önzőség lehetősége, hiszen csak magukra gondolnak, őket nem érdekli, hogy a másik 8 forgóajtóban álló ember miatta reked meg egy kis időre. Nem képesek az n+1 gondolkodásra, ahol látnák előre a tetteik következményeit, nem képesek felelősséget vállalni (az ajtó a hibás és nem ő, hiszen az ajtó állt meg). Sőt arra a megállapításra is jutottam, hogy nincs megfelelő testtudatuk, hiszen nem mérik fel azt, hogy nekik milyen adottságaik vannak egy réshez képest.
Azért elmondom, hogy egy macska legalább tudja azt, hogy ahova a feje befér, oda az egész teste is be fog férni. Pedig csak egy macska. Egy állat.
Na most ér tovább gondolkodni :-D.
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: május 2018
Share this: -
Somhegyi Dóri: Értékelünk?
Kinek mit jelent az érték....kinek mit jelent az elismerés? Elmélkedtem.
2Értékelünk?
Forrás: Unsplash
Értékelünk, de hogyan? Biztosan a Ti életetekben is előfordult már, hogy valaki megérdemelte volna, hogy elismerd (akár szóban, akár máshogy), de te nem tetted meg ezt a lépést….és ez a ki nem mondott szó hosszú évekre befészkelte magát az emlékezetedbe…..és így már tudod azt, hogy még egyszer ezt a hibát nem szabad elkövetned. Érdekes, hogy az ember úgy működik, ha elutasítást/rossz érzéseket kap valakitől, akkor az olyan, mintha a személyiségedet, az egész lényedet utasítanák el, pedig ténylegesen nem így van.
Bennem felmerült, hogy egyáltalán kérdése-e, hogy másokat értékeljünk vagy elismerjünk? Mitől és milyen szempontok alapján tartunk valakit értékes embernek, míg másokat nem? Mivel fejezzük ki, ha valaki fontos számunkra? Arra a megállapításra jutottam, hogy ha valakinek az alapértékei (amelyek között az őszinteség is megtalálható), a kimondott szavaival és cselekedeteivel összhangban van, akkor nagy valószínűséggel hálásak vagyunk, hogy ismerhetünk ilyen embert a mai világban.
Hogyan fejezhetjük ki a mások iránti elismerésünket az értékei iránt?
Személy szerint jelenléttel, hallgatással, őszinteséggel, figyelemmel….hogy tudom, hogy a másiknak mi a fontos, és mi esik jól neki. Nem felejtem el a névnapját, a születésnapját, az ünnepeket, hogy megemlékezzek…..hogy érezzem azt: jó, hogy itt van, hogy ismerhetem, akár a barátja lehetek. Sőt kifejezetten jó érzés nemcsak nekem, hanem a másiknak is, ha egy-egy ünnepen az elsők között lehetek, akik felköszöntik. Ez magába foglal még olyan hétköznapi jó érzéseket is, mint az együtt kávézás, séta a Gellért hegyen, egy érdeklődő üzenet, sok mosolygás és sok beszélgetés.
Hiszen ezzel befogadom ….elfogadom őt….az értékeivel együtt.
Tudom – mert látom -, érzékelem minden egyes nap, hogy mindenki értékes csak meg kell találni….nyitott szemmel kell járni, mert a kincseket nem rakják oda elénk…meg kell látni a másikban a jót, még akkor is ha az a valaki önmagában nem látja.
Hiszem, hogy a minőségi együtt töltött idővel értékelem, elismerem a személyiségét, alapértékeit…hiszen azért „megdolgozott”, és megtisztelőnek tartom, hogy megosztja velem.
Számomra minden ember fontos és figyelmet érdemlő, hiszen mindenkiben megtalálható az a valami, amitől a másik embernek jó érzést adhat. Hálás vagyok, hogy mások negatív példája által tanulhattam magamról….több lehettem általa. Többek között arról is, hogy miért kell odafigyelni arra, hogy a másikat elismerjem…Te mennyit és mit teszel meg egy másik ember értékeinek elismeréséül? Gondolkodtál már ezen?
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Somhegyi Dóri
- When: május 2018
Share this: -
"Hallom, neveltek"
Forrás: saját
Ez a mondat mostanában elég sokszor hangzik el a környékünkön…..vagyis inkább felénk címezve. Igen, 2 hónapja van egy kölyök vizslánk, igen, kicsit hangosak vagyunk. Előre felkészítettük a szomszédokat, persze erre másokat nem lehetett. Onnantól, hogy meg kellett tanulnunk a letiltást, a behívást, a kapuszabályt, az 5 perces szabályt és még folytathatnám, igen, hangosak vagyunk. Sőt….megkapjuk azt is, hogy el van kényeztetve a kutya, sőt azt is, hogy túl van szabályozva. Sőt…..a lehető leggigantikusabb marhaságokat is megkapjuk tanács gyanánt. Talán a legdurvább az volt, amikor egy idősebb úriember az alábbit mondta: „ha azt akarják, hogy ne menjen fel a kanapéra, kenjék be az egész kanapét uborkalével, azt utálja a kutya.” Igen, valószínű uborkalével fogjuk bekenni…..na mindegy.
Az elkényeztetés jelzőt pedig akkor kapjuk meg, amikor jutalomfalatot adunk tanulás gyanánt….”minek kényeztetik azt a kutyát, tud sétálni jutalomfalat nélkül is.”. Tehát mit tanultunk meg kutyasétáltatás alkalmával?
Csöndben maradni 😊.
És egyben azt is felmértük, hogy a kutyatartás terén van mit tanulni. Nemcsak nekünk, hanem másoknak is.
Aki még esetleg nem hallott róla, elmondom, hogy a letiltás mit jelent. Amikor egy kutyakiképző ismerősünk eljött, hogy lehessen még életünk 😊, demonstrálta a letiltást. Ezt akkor szükséges alkalmazni, ha valamit nem szeretnénk, hogy a kutya csináljon (harapdálni, felugrálni stb.). Ez egy elég határozott, élénk, hirtelen és nagyon hangos NEM kimondása. Ez a demonstrálás annyira jól sikerült, hogy a vezényszóra mi is majdnem leültünk :-D. Persze mire a családunk mindegyik tagja megtanulta és eltalálta azt a hangfrekvenciát amire hallgat a kutya, hááááááát……..sok-sok elég hangos NEM hangzott el ilyen-olyan formában, amit a szomszédaink és a környék ugyebár végig hallgatott.
A behívás ugyancsak a nagyon határozott és hangos HOZZÁM vezényszó, amit persze kint érdemes próbálgatni, így azt is mindenki hallja a környéken.
A kapuszabály hasznos szabály, ha azt szeretnénk, hogy a kutya ne rohanjon ki a bejárati ajtókon, hanem meg kell tanítani, hogy leüljön és csak akkor lépje át a küszöböt, ha a gazdája már átlépte azt és elhangzott, az egyértelmű GYERE vezényszó.
Az 5 perces szabály alkalmával a kutya általában morog vagy ugat. Ez azt jelenti, hogy amikor hazaérünk hosszabb idő után, úgy kell hazamennünk, mintha nem is lenne kutyánk. Tehát a kutya mit fog csinálni? Felugrálni, ugatni, harapdálni, hogy figyelmet kapjon. Miután megnyugodott (ez viszonylag rövid időn belül megtörténik), akkor 5 percet követően kell üdvözölni a kutyát. Ez segít a dominanciát letörni a kutyában.
Nos tehát uborkalé ide, kényeztetés oda, azért van erre szükség (a hangos szóra), hogy majd 3 hónap múlva Lotti ne rohangáljon ki az úttestre, a bejárati ajtón, ne domináljon, ne nőjön a fejünkre. Ezért húzkodjuk naponta a fekhelyét, hogy ne alakítson ki territóriumot, hiszen ő ugyanúgy a család tagja, mint bármelyikőnk. Kérem szépen, tudatos nevelés folyik, amit néha foltozgatunk,
de a miénk…..amihez a hangos szó is hozzá tartozik, ha tetszik valakinek, ha nem.
Higgye el mindenki, nekünk sem könnyű, de mivel az életünk tudatos döntése Lotti, az életünk része lesz még legalább 15 évig, ezért szeretnénk egy okos, fegyelmezett, tanult kutyussal együtt élni, és nem egy zsarnoki, fejünkre nőtt kutyával, aki kifutkos az úttestre és aki még a gazdájának sem fogad szót………
mi nem törünk pálcát mások kutyanevelési módszerei felett, hanem tiszteletben tartjuk azokat…..és ehhez az elvhez ragaszkodunk!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: május 2018
Share this: -
Kézilabda – A közös játék öröme
Létezik-e egészséges gyerek sport nélkül? Őze Beátával beszélgettünk.
4Kézilabda - A közös játék öröme
Forrás: volleyballisliife.tumblr.com
Amikor eldöntöttük, hogy egy sorozatot indítunk olyan sportolókról, akik ragaszkodnak sportágukhoz és a „kiöregedés” után is edzőként tovább dolgoznak, úgy gondoltam ez a nekem való terep, mivel saját tapasztalatom van a versenysportban és az edzői munkában egyaránt.
Első interjúalanyom a témában Őze Beáta a Fradi kézilabda serdülő-, junior- és ifi-válogatott egyik reménysége volt, játszott Olaszországban és kiemelkedő NBI/B-s csapatokban. Nem hagyta abba a kézilabdát, miután megvált a profi-léttől. A sport mellett több diplomát szerzett (testnevelő tanár, olasz tanár, rekreáció szakos edző, felsőfokú edzői végzettség), és ugyan szerinte nem tudatosan, de mégis pedagógussá vált. Napjainkban hihetetlen energiákat mozgat meg a Fradi élsportjában és a Pénzügyőr kézilabda csapatainál NBI/B szintjén.
Bea olyan gondolatokkal gazdagított a beszélgetésünk során, amelyek eszembe sem jutottak volna azelőtt. Meglepődve tapasztaltam azt is, hogy nincsenek szabályok arra vonatkozóan, hogy ki és miért választja ezt a pályát. A legfontosabb az, hogy belső indíttatásból történjen a választás, hiszen ez egy hivatás, a buktatóival, élményeivel és mindennapi vívódásaival együtt. Következzen akkor az interjú:
Ki vagy te?
Őze Beáta vagyok, pedagógus.
Pedagógus? Nem edző?
Nem, elsősorban pedagógus! A lényeg számomra az, hogy minél több egészséges embert neveljünk, és hogy önmagukhoz képest kihozzuk belőlük a maximumot! Mert nem az a lényeg, hogy sportolókat neveljünk, hanem inkább olyan embereket, akik a társadalom boldog személyiségei lesznek.
Mikor és miért pont a kézilabdát választottad?
Nem volt más választásom. Oda vittek le edzésre, ahova a nővéremet, és innentől sodródtam az árral…. ugyanakkor örültem, hogy ez a sport van az életemben. Egyébként nem voltam ügyes…
Nem voltál ügyes?
Nem. Teljesen átlagos képességű gyerek voltam. Végtelen szorgalommal, kitartással, és alázattal. De ahogy egyre több sikerélmény ért, újabb és újabb bizonyítási vágy vitt tovább a sportban.
Szerinted mire tanított Téged a kézilabda?
Fegyelemre, eltökéltségre, beilleszkedésre, alázatra.
Miért egy csapatsport trenírozása mellett tetted le a voksod?
Én mindig azt láttam, hogy az egyéni sportoló ugyan egyedül áll a dobogón, de mégis magányos. A csapat együtt adja át egymásnak az energiát és a boldogságot, így a személyiségük is jobban fejlődik a közösség által.
Edzőként mi a fontosabb a nevelés vagy a sport?
Mindenképpen a nevelés. Főleg, amikor látom, hogy itt van jó helyen, és ez kell ahhoz, hogy valaki ne csússzon szét főleg kamaszkorban.
Van idő erre a nevelésre az állandó rohanás közepette?
Erre mindig figyelni kell, és időt kell szánni. A nagyoknál, az ifjúsági korosztálynál ez jobban megoldható. A kicsiknél, a család mindig meghatározóbb. Együtt kell élni, lélegezni a csapattal ahhoz, hogy elfogadják, amit kérünk és elvárunk tőlük. Észre kell vennünk, amikor baj van. Észre kell vennünk, amikor a gyerek arcán látszik, hogy egyedül van és segítségre van szüksége. Igen…. egy rohanó, változó világban élünk, de ha elvárok valamit, azt csak úgy tehetem, ha észreveszem a rezdüléseiket is.
Ha ennyire fontosak a gyerekek, miért nem akartál soha iskolában testnevelést tanítani?
Mert ide, az edzésekre nem kényszerből jönnek a gyerekek. Azért vannak itt, mert ez érdekli őket és ezért tenni akarnak. És nekem is megvan a lehetőségem, hogy nem kell, hogy mindenáron tanítsam azokat, akik nem idevalók, még akkor sem, ha ez nem igazán pedagógus megállapítás. Hiszek abban, hogy mindenkinek megvan az a területe, amelyben sikeres lehet, és az nem kell, hogy a kézilabda legyen.
Szerinted van egészséges gyerek sport nélkül?
Az egészséges gyerek mozog, tehát mozgás nélkül nincs egészséges gyerek. Nem látom, hogyan lehetne mozgás nélkül egészséges.
Állandó dilemma a szülőknek a tanulás. Szerinted feláldozhatja egy gyerek a tanulást a sportért?
Nem!!!! Kell, hogy mindig legyen másik út. Gond, ha egy sérülés megtöri, és nincs más, amiben jól érezheti magát egy gyerek.
Változott valami a kézilabdázásban ahhoz képest, ahogy te nevelkedtél?
Igen. Úgy gondolom, hogy jelenleg inkább zsoldosokat nevelünk. Megváltozott a kiválasztás (számít a súly, a brutalitás, a gyorsaság), egyre több olyan tudományos kiválasztó módszert használnak, amely által kiszűrik a játékosokat (inkább zsoldosokat), ami helytelen véleményem szerint, hiszen teljesítménykényszeren alapul. Ez már nem a hűségről és a játék szeretetéről szól. Régebben sokkal jobban előtérben volt a hűség és az összetartás. A motiváció iránya is átformálódott. A mostani profi sport sajnos elcsúszott az anyagiasság felé. De nem is ez a baj, hogy ez így van, hiszen ebből élnek a sportolók. A baj inkább az, hogy mindezt mennyiért teszik.
A Testnevelő tanári szak választás az életedben tudatos döntés volt?
Nem….. én igazából sosem akartam gyerekekkel foglalkozni. Nem vonzott 18 évesen ez a dolog, azt sem tudtam, mi akarok lenni. Az élet hozta úgy, hogy az ELTE-re jelentkeztem, tehát ebben a választásban biztos, hogy a sportmúltam dominált inkább.
Miért szakítottál a profiléttel?
Papírforma szerint akkor lett elegem a versenyzésből, amikor kijutottunk a Brazíliában rendezett Junior VB-re, majd jött egy levél a szövetségtől, hogy sajnos nincs pénz a kiutazásra. Ez mindenképpen meghatározó volt, de… amikor a gimnázium után, csak edzésből állt az életem, rájöttem arra, hogy senkit nem érdekel, hogy mi van velem. Ha nem ment úgy játék, ahogy kellett volna, senki nem kérdezte meg, hogy mi a baj. Senkit nem érdekelt, hogy hogyan élem meg a kudarcaimat, senki nem mondta el, hogy miért nem kerülhettem pályára, hiszen ugyanúgy napi 5 órákat edzettem, mint a többiek. Senki sem foglalkozott azzal, hogy ha ennek vége lesz, mi lesz velem? Nem tanulhattam, nem kirándulhattam, nem mehettem az osztályommal, és még sorolhatnám. Akkor jöttem rá, hogy csakis én tehetek azért, hogy a dolgok változzanak. Ez elvitt abba az irányba, hogy nekem kell tennem magamért, így elmentem Olaszországba játszani. És itt jöttem rá arra, hogy semmihez sem értek a kézilabdán kívül, és sokakkal ellentétben ez nem lehangolt, hanem arra ösztönzött, hogy lépjek a saját érdekemben. Egy év külföldön töltött profi játék után hazajöttem, és tanulni kezdtem. Tovább játszottam, de akkor már nem konkrét fizetésért.
Gondot okozott vagy nehéz volt feldolgozni azt, hogy Olaszországot követően szakítottál a profi sportolással? Bántál meg valamit?
Nem volt gond, valószínűleg a személyiségem nem fogadta el, hogy belenyugodjak, hogy abból áll az életem, hogy napi átlag 4 órában dirigáljanak nekem és ennyi az életem?
….de nincs hiányérzetem. Azt bántam meg, hogy még itthon a kézilabda mellett nem tanulhattam, mert akkor lehet, hogy másképp alakul az életem. Hirtelen egy olyan világban találtam magam, ahol nem én voltam a fontos, hanem az eredmény. 3 évet csak edzettem…ha mellette szerezhettem volna bármilyen végzettséget, valószínű elfogadtam volna a feltételeket. Ha valaki elmondta volna a 3 év alatt, hogy mennyi idő még az egy fiatalnak, hogy profi csapatba kerülhessen …..akkor lehet, hogy más lett volna. Folyamatosan áldozatot kellett hoznom. Senkit nem hibáztatok, mert a sport erről szól…. de ez késztetett arra, hogy döntsek.
Nem érzed ellentmondásnak, hogy Te ugyanezt várod el a tanítványaidtól?
Én nem teszem a tanítványaimra ezt a terhet, sokkal inkább a szülők teszik ezt már kiskorban a gyerekekre. A nagyoknál (ifik), akikkel dolgozom, már tudatosult, hogy miért játsszák ezt a játékot. Nálam nem fordulhat elő, hogy nem engedem el kirándulni vagy szalagavatóra őket, mert a kézilabda fontosabb……azért játszanak, mert szeretik! A Pénzügyőrnél az NBI/B ifi csapattal dolgozom, amit nagyon szeretek, ők már inkább csak “szerelemből” játszanak.
Nem okoz számodra gondot, hogy nem csak profi szinten játszó csapatnál dolgozol a nagyokkal?
Nem. Sokkal egészségesebbnek tartom, mert még vannak céljaik ebben a sportágban (mint például fejlődni, pótolni a hiányosságokat) és ez nem a fizetésért történik. Nem a megszállott edző kategória vagyok, aki felrobban a pálya mellett. Igen, lehetnek hibák, de az az én dolgom, hogy ezeken javítsunk, együtt. Egy dolgot nem tűrök, ha abban a 60 percben nem tesz meg a sportoló mindent a becsületes helytállásért. A becsületes helytállás alatt azt értem, hogy a játékos a képességei szerinti legjobb teljesítményt nyújtsa ott és akkor, amikor kell. Ha nem megy a játék, akkor is szakadjon meg a többiekért és az eredmény érdekében. Mindig lehet jobb, de fontos, hogy becsülettel tudjunk a végén kezet fogni az ellenféllel.
Mire vagy a legbüszkébb az életedben?
Mindenre, amit elértem. A családomra, természetesen a gyerekeimre, még ha mindennap egy komoly harc velük, hiszen serdülők. A csapataimra, az eredményeimre, és mondhatnám, hogy a tanulmányaimra is, de az szükséges volt ahhoz, hogy most azt csinálhassam, amit szeretek.
Sikeres embernek tartod magad?
Igen, büszke vagyok arra, amit elértem, állandóan tanulok és a fejlődés határozza meg az életemet.
Van hitvallásod? Ha igen, akkor mi az?
Ezt nehéz így összefoglalni… Én úgy érzem, hogy egyre inkább nem az a fontos, hogy profikat neveljek ki, hanem hogy azok a gyerekek, akik tényleg szeretik a kézilabdát, élvezzék és szeressék a játékot. Számomra is sok kaput nyitott ki a sport, a játék, amely a későbbiekben irányt adott az életemnek. És ez nem a profi sportot jelenti, hanem azt, hogy örömet okozott.
Mindegyik naptáram elejére azt az idézetet írom fel, amit Dubecz tanár úrtól (Dubecz József a Testnevelési Egyetem edzéselméleti tanára volt) hallottam: „Az edző állandóan konfrontálódik saját magával is, hogy az etikai normába belefér-e az, amit a sportolóval csinál, természetesen az eredmény érdekében. Minden edző maga dönti el, hogy mi az az etikai norma, amit a játékosával tesz, egy jobb cél érdekében”. Mindig ez jut eszembe, amikor végiggondolom, hogy egy kényszerítő eszközt adott esetben megéri-e alkalmazni, hogy növeljem egy játékos teljesítményét, azon az áron, hogy a személyisége sérül. Ez utóbbi nem az én eszköztáramhoz tartozik, inkább elfogadom, hogy egy kollégám keményebb eszközökkel többet hoz ki a sportolóiból.
Ha visszagondolsz a sportpályafutásodra, hogy értékeled ilyen távlatból?
Én szerencsésnek érzem magam. Az a véleményem, hogy életem során minden gond egy újabb megoldás felé vezetett.
Ha újra kezdenéd, más sportot választanál?
Talán sífutó lennék. Azért, mert az a legegészségesebb sport, legalábbis így tanították a főiskolán. Csend és a természet ölel körbe, de gondolom, ez a nyugodt személyiségemből is ered. Tudom, ez most viccesen hangzik, és te is nevetsz, de én az az ember vagyok, aki „elvan” a gondolataival. Nyugalomra vágyom, és a természetre. Szükségem van “énidőre”. A sportnak az a lényege, hogy flow élményünk legyen közben… ezért húzod fel a cipődet minden kézilabda edzésen.
Szerinted ha van flow (felszabadultság érzése, a tökéletesség élménye), mindenki megszerethet bármilyen sportot?
Szerintem nem. Amikor elkezdtem edzősködni, azt hittem, hogy mindenki imádni fogja a kézilabdát. De nem! Van olyan, aki alkalmatlan az összetettsége, fizikai képessége miatt az adott sportágra.
A szakmámban fontos az őszinteség. Ezzel megadom a lehetőséget egy gyereknek arra, hogy egy másik sportágban sokkal eredményesebb legyen. Általában a szülők erőltetik a gyerekekre a sportágat, ezt látom. A gyerekekkel szemben talán könnyebb ez….. ők érzik, ha nincsenek jó helyen.
Hogyan élnéd meg, ha a Te gyerekeid más sportágat választanának?
Valószínű, hogy nehezen viselném….. még a játékosaimnál is nehezen viselem, hiszen akkor minek tett bele ennyi energiát az elmúlt években. Ez egy korhatár nélküli sportág. Nekem is csak az a bánatom, hogy most már nem tudok úgy és annyit mozogni amennyit akarok, amennyit régen tettem a flow érzéséért. Sajnos a rohanó élettempó és a sokféle tevékenység mellett le kellett mondanom erről.
Úgy éreztem ennél a válasznál, hogy ez egy jó zárszó lehet. Egy sportoló mindig sportoló marad. Ez egy létforma. Beának az a fontos, hogy hisz abban, amit csinál, és állandóan képzi magát, hogy jól csinálja azt, amit vállalt. Nem mellékesen, két gyermeke ugyancsak a kézilabdában látja a jövőt.
Az interjút követően beszélgettem szülőkkel és tanítványokkal. Megkérdeztem tőlük, hogy szerintük mi jellemzi legjobban Beát. Egy 10 és egy 16 éves tanítvány, majd egy 40 év körüli szülő ugyanazt mondta róla: „Tök jó fej!”
Interjút készítette: Balassa Rozi
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Eddig készített interjúinkat itt találod:
- Category: Interjú, Lelki benzinkút, TOP10, VéSZ
- Client: Pontblog csapat
- When: április 2018
Share this: -
Somhegyi Dóri: Futóverseny, azaz élmény a köbön
Futóversenyen jártam, és találkoztam gazellafutókkal :-). Hogy mi az az? Elmesélem :-D
2Futóverseny, azaz élmény a köbön
Forrás: Unsplash
Életem során eddig elkerült a futóversenyek hangulata. Most, hogy barátnőm a félmaratont futotta Zebegényben, elmentünk drukkolni neki. Soha nem jártam, nem láttam, nem érzékeltem még ilyet….de….ahogy kiálltunk az út szélére, látván a sok futót, pár percen belül izgalmas képeket láttam megjelenni, ami röhögésre késztetett. Na megint a gonoszkodó, kategorizáló elvem került előtérbe :-D.
Mindezt tettem úgy, hogy tisztelem ezeket az embereket, sportolókat, hobbi futókat, akik ilyen teljesítményre képesek. Na akkor mesélem a felfedezéseimet.
Az alábbi futókat kategorizáltam be röpke fél óra alatt:
– kenguru futók (akik úgy tartják a karjukat futás közben, mint a kenguruk),
– gazella futók (tényleg olyan testtartásban, fejüket magasra szegve futnak),
– donga lábúak (úgy futnak, mint akiknek ólomsúly van a lábszárukban),
– hajléktalan futók (akinek nem hajlik futás közben a térdük),
– “táncolófeketelakkcipők” futók (tényleg úgy futnak, akik táncolnának),
– falmázoló futók (úgy rajzolnak a kezükkel futás közben, mint akik mázolnak),
– rongybaba futók (akik karjukat, rongybabaként használva, azokat eleresztve futnak),
– buldózer-futók (akiktől, miközben közelednek megijedsz, úgy jönnek, mint a tank),
– Gyurmagyuri futók (azok a kigyúrt emberek, mint akik most jöttek le a címlapról, persze a hajuk is tökéletes),
– sífutók (test felső részét előre döntve futnak)….de találkoztunk Spiderman-nel is.
Miután jót szórakoztam magamban, megláttam azt az embertömeget, ami még közeledett felénk. Több száz futót láttam, szinte folyamként jönni arrafelé, amerre mi álltunk. Rájöttem, hogy tényleg tisztelem az összes indulót. Tök mindegy, hogy hogyan futnak. Viccesen vagy sem…az a lényeg, hogy futnak.
A lényeg, hogy tesznek önmagukért valami olyasmit, ami egy elérendő célt ad nekik.
Minden ilyen alkalommal legyőzik önmagukat.
Egy valami azonban még van, amit meg kellene tanítani az embereknek…és ők a drukkolók/szurkolók csoportja. Volt előttünk egy 50 év körüli hölgy, aki monoton hangon, tapsimitátort használva „drukkolt’ mindenkinek. Na és a gond tényleg ezzel volt. 2 perc ottlét után minden ember a környezetében már gondolatban tízszer szájbaverte. Hogy lehet úgy buzdítani, hogy “mosolyogj”, “te választottad”, “ha még ráhúzol, az élbolyban lehetsz” (persze ő volt az ezerből a 680.) és így tovább? Hogy gondolhatja valaki, hogy ez motiváló lehet mások számára? Egy versenyzőt sem láttam elmosolyodni a hölgy szavaira. Szóval egyezzünk meg, hogy ez tényleg szörnyű. Ha már drukkolunk, tanuljunk meg jól és erőteljesen ordítani, és olyan motiváló szavakat, mint például: “tudom, hogy meg tudod csinálni”, “tudom, hogy képes vagy rá”, “tudom, hogy elfáradtál, de meríts erőt önmagadból”….
Mert a lényeg és a motiváció tényleg önmagukban rejlik……
és nem egy monoton hangon, marhaságokat diktáló szurkoló szájából.
Újra tanultam valamit: ne ítélkezz, ne kategorizálj, inkább nézz a lényeg mögé. 😊 Ja és tanulj meg motiváló szavakat ordítani :-D.
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: április 2018
Share this: -
Az elrugaszkodott vágyak receptje
Forrás: Unsplash
Éreztél-e már olyat valaha, hogy az, ami megszületett a fejedben, az nagyon messze elrugaszkodott a valóságtól, de mégis vágyat érzel, hogy megvalósítsd? Bennem több mint 10 éve született meg a gondolat. Hírt akarok adni a környezetemnek sajátos módon. Nem akárhogyan. Olyan lenyomatot akarok hagyni, ami percek alatt eltüntethető, de ugyanakkor maga a belső: Igen! Megcsináltam! érzés is megmarad. Hogy mi is ez? Most még maradjon titok. No lássuk, de mi is kell hozzá?
Először is végy egy adag kreativitást, majd egy jó nagy adag önbizalmat.
Szedd össze a hozzávalókat. De mindenből csak annyit, amennyi szükséges. Öltözz „játszósruhába”! Szedj ki a garázsból egy hosszabbítót. Végy egy nagy adag elhatározást (előítéletek nélkül), és kezdj neki! Elrugaszkodás indul!
Szükséges hozzávalók: egy legalább 80 négyzetméternyi lenyírásra váró fű, ami minimum 10 centi hosszúságú. Továbbá szükséges, és a legfontosabb egyben: egy darab fűnyíró.A projekt indulása előtti feladatok: tervezd és szervezd meg a feladatot.
Szemmel mérd ki a távolságokat, megfelelő lesz-e úgy is, hogy a későbbiekben ilyen-olyan szögből megörökítsem a vadnak tűnő ötletemet. Mérlegelendő szempont, hogy a szomszédok itthon vannak-e? Elbírják-e azt érzékszervileg, amit látni fognak? Tehát preventív, rövid verbális megkérdezéses technika indul. “Maximum beküldik a gyerekeket, és lehúzzák a redőnyöket” – jön a válasz. Szinte minden akadály elhárul, hogy végre megvalósítsam oly régóta dédelgetett kreatív bolondságomat.
Játszósruhába öltözöm, hosszabbító bedug, napszemüveg feltol, fűnyírót bebruggatom. Arcomról elszántság tükröződik. Igen. Már csak egy adag fű választ el a nagy álomtól. Családom a háttérben kicsit kétkedő, értetlen arccal néz. Nem zavar. Jót nevetek.
Nekilátok az előre megtervezett projektnek. Fordulok jobbra, balra, húzom erre-arra a fűnyírót. Kimérem, leállítom. Újra beindítom. Nem olyan egyszerű, mint aminek gondoltam, de nem adom fel. Elszántan mozgatom a kb. 15 kilós fűnyírót. Mire a végére érek, „kar-izmatikus” egyéniség is leszek. Dupla haszon. Hátranézek. A család felvont szemöldökkel nézi a nagy mű készültét. Sőt a szomszédok is kirajzottak, mint az érdeklődő cserebogarak. 20 perc után kezd kirajzolódni, hogy mi is lesz a nagy mű. Felismerésekor a családom egyre furcsábban néz rám. A szomszédok arcán mást is látok.
Azt hiszem elégedett és boldog vagyok.
Mi is a nagy mű? Hát először kezdődik az F betűvel. Aztán az U betűvel. Ezt követően pedig a ….. és ….. betűkkel. Jól láthatóan mindenki számára. Elsősorban a felettünk elhaladó repülőn utazóknak készült a 2,5×1 m-es remekmű.
No most jön a hatáskeresés……tatatatáááám! Hiszen kidobtam piacra a termékemet. Megvárok minimum 5 felszálló repülőt, hogy jól láthassák, olvashassák. Engedjék beáramolni azt, amit nem is akarnak elhinni, hogy azt látják, amit. A környéken szerintem én vagyok az egyetlen a légiforgalmi irányítókon kívül, akik kommunikálnak a pilótákkal és az utazókkal felszállás után :-). És miért pont ezt az angol szót írtam bele a fűbe? Figyelemfelkeltő, rövid, megdöbbentő, kreatív, egyszerű, minimális eszközt és emberi erőforrást igényel.Gerillamarketing a saját bolondságomhoz.
A fűnyírót leparkolom, majd megvonom a vállam elégedetten, boldogan nézek felfelé az égre. Szállnak fel a repülők. Hajrá! Erre-erre…. csak tessék, csak tessék. Mintha az egyik fapados járat még reflektorral villogott is volna, vagy csak a Nap játszatja velem a bolondját? Mindegy. Elégedett vagyok. Egyik bolondságom kipipálva.
Megyek lenyírom a füvet most már rendesen is. Játszom még egy kicsit. Na jó…még bekeretezem. Majd az F betűnél kezdem a bolondozásom gyors eltüntetését, mielőtt megjelennek a gripenek fenyegetően: azonnal számoljam fel ezt a pár betűt… :-).
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: április 2018
Share this: -
Somhegyi Dóri: Amikor megbukik a valószínűség
Nem....nem én buktam matekból....a matek bukott meg most nálam :-)
2Amikor megbukik a valószínűség
Forrás: Unsplash
Amikor elterveztük, hogy a házassági évfordulónkat illetve a megismerkedésünk évfordulóját egy erdő melletti pici lakban képzeljük el, ahol a harmónia lakozik, akkor még nem gondoltuk, hogy minden képzeletünket felülmúlja mind a szállás adta élmény, mind az erdő közelsége, mind egy olyan esemény, ami megkoronázta az ittlétünket, így a valószínűségszámításba vetett összes tudásunkat.
Csend és nyugalom, a harmónia ölelt át minket.
Ahol az egységélmény hihetetlen gyorsan elér……akár hygge-nak is nevezhetném, ami amúgy is befészkelődött már egy ideje az életünkbe. Világos terek, ahol minden apró-cseprő kis dolognak megvan a helye. Ahol jó lenni. Ahol reggel, amikor kinyitod a szemed, máris a természetben vagy. Amikor kimész a teraszra és leülsz, a csoda nyílik ki a szemeid előtt. Valami gyermeki, valami mesebeli élmény. És engeded, hogy beáramoljon, hogy elkapjon a pillanat.
Volt, amikor úgy bandukoltunk a természetben, hogy mindketten megjegyeztük…..hosszú percekig nem gondoltuk semmire. Amikor el tudod engedni az órát, a mindennapokat, a munkahelyedet, az embereket, a külső behatásokat. Amikor rájössz, hogy tiszteled magad ezzel is. A hosszú néma percek, a kilátórészeken befogadott csodák…hol ülve, hol állva, hogy elmélázva.
Soha nem foglalkoztam a buddhizmussal. Azonban a szállásunk ezt az életérzést sugallta. Az egység, a szépség, a befogadás harmóniája. Azt hiszem ezt éltük át. Füstölők illata, egyszerűség és praktikusság, a „pont elég” érzése.
Ahol minden porcikáddal jó lenni.
Ezen érzések meg- és átélésekor még nem hittük azt, hogy a harmadik itt töltött napunk alatt megkoronázódik valami. Amikor a valószínűségszámítás alapján is elég nagy differencia jön ki egy találkozás realitására. A második itt töltött napunkon kint ültünk a teraszon. A terasz előtt egy nagy fenyő magasodott. Mindketten szinte egyszerre néztünk felfelé…..a fenyő ágacskái kereszt alakot vettek fel. Már akkor is tudtuk, mert éreztük, hogy ez egy egészen különleges hely, ahol vigyáznak ránk. Mindezt gondoltuk úgy, hogy nem valljuk magunkat vallásos embereknek.
Majd a harmadik napunkon egy túránkat követően, egyszerre érkeztünk vissza a szállásunkra valakikkel…. egy úriember és egy buddhista láma szállt ki a szállásunk előtt az autóból. Kiderült, hogy az úriember a ház tulaja, aki meg szeretné mutatni a házikót a lámának. Szóval……. kérem, mekkora a valószínűsége annak, hogy pont a ház miliőjének egyik képviselőjével fogunk találkozni? Tegye fel a kezét, aki ezt gondolja!
És hogy mit gondoltunk azután, miután egy buddhista láma is körbejárta a szállásunkat? Na mit?
Kérdőjeleket!!!!!
Tényleg megtörtént ez velünk, hogy egy láma járt abban a házban, ahol mi lakunk pont a házassági évfordulónkat ünnepelve? Érdekes, mert a történet elképesztően szürreális, ugyanakkor felemelő és megerősítő volt valamiben. Pont a házasságba vetett hitünket, és abban a mondásban, hogy „nincsenek véletlenek” erősített meg bennünket.
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: április 2018
Share this: -
Éppen akkor...
Forrás: Unsplash
Éppen akkor pörgött le egy kép, amikor szélesre tárták előttünk a díszes ajtót. Biztosan történt már veletek is olyan pillanat az életetekben, amikor szinte lassítva történtek az események. No, ez pont olyan volt. Szinte éreztem, láttam, ahogy centiről-centire nyitják ki előttünk az ajtót. Ahogy szélesebbre nyílt, egyre több ember kíváncsi tekintetét vettem észre. Először csak egy-egy emberét, majd szinte mindenkiét. Rám tört a gondolat: innen már nincs visszaút. De miért is akarnék visszafordulni? Hiszen jó itt nekem, jó itt Veled.
Közösen hoztuk meg a döntést. Pont ma 15 éve.
Nem volt más dolgom melletted, mint ragyogni. Hiszen erre a napra vártam 14 éves korom óta. A hatalmas ekrü ruha és a széles násznép. És éppen akkor a felszabadultság, boldogság érzése lett úrrá rajtam, rajtunk. Emberek, akik azért vannak itt, hogy tanúi legyenek a boldogságunknak. Emberek, akiket szeretünk és akik viszont szeretnek. Barátok, családtagok, szomszédok, apró-cseprő gyerekek.
Onnantól kezdve a közös életünk pillanataiért mi felelünk. Mindenért. Azokért a pillanatokért, amik hátráltatnak, amik bizalmasak, és azokért is, amik boldogságtól sugárzanak. Ezek hol nevetősek, hol sírósak, hol viccesek, hol némák. Hol szabaddá tesznek, hol adnak, hol elvesznek. A pillanataink, amelyek időnként színesek, de van, amikor fekete-fehérek. Van, mikor álmodozóak vagyunk és van, mikor realisták. Van, amikor mindent megmutatunk, de van, amikor mindent elrejtünk. Hol szeretetet adunk, hol szeretet kérünk.
A közös életünk pillanataiért mi felelünk.
Hálás vagyok, hogy együtt, szeretetben, megbecsülve és tisztelve a másikat, kéz a kézben lépdelünk előre a MI saját utunkon. Mert a közös életünk pillanataiért továbbra is mi felelünk…
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Somhegyi Dóri
- When: április 2018
Share this: -
Zavar
Forrás: Unsplash
Az utóbbi időben elkezdett zavarni a ’zavar’ szó…. mert sokan és sokszor használjuk. Na de mi is az a ’zavar’? A Wikipédia meghatározása szerint: „ha valaki valamit vagy valakit beavatkozással nyugtalanít. Figyelmet elterelve zaklat, nyugalmában háborgat egy személyt egy adott tevékenység közben.”
Végeztem egy kis kutatást arra vonatkozóan, hogy kit mi nyugtalanít, zavar. Nem meglepő módon, ezek a válaszok születtek:
Zavar, hogy nem köszönnek egymásnak az emberek.
Zavar, hogy felvesszük mások kabátját, ha akarjuk, ha nem.
Zavar, hogy nincs kulturált közlekedési kultúra.
Zavar az udvariatlanság.
Zavar, hogy nap mint nap úgy kelünk fel, hogy nem köszönünk másoknak.
Zavar a rosszindulat.
Zavar, ha valaki másnak mutatja magát, mint ami.
Zavar a tiszteletlenség.
Zavar és felháborít a csúnya beszéd és a rossz modor.
Zavar, ha nem készülök el időben azért, mert valaki hátráltat.
Zavar, ha meg akarnak feleltetni.
Zavar, ha valaki nem tanul a hibáiból.
Zavar, ha valaki mindig másokat okol, így zavar, ha valaki nem tud felelősséget vállalni.
Zavar, ha festik a fingot. Zavar az agresszió.
Zavar, hogy gazok nőnek állandóan a viacolor között.
Zavar, hogy kátyúkkal teliek a budapesti utak.
Zavar a hazugság.
Zavar, ha nem csöngetnek be hozzánk, csak úgy jönnek.
Zavar, hogy az ember kíméletből nem mondhatja meg a másiknak, amit gondol.
Zavar a konfrontáció teljes hiánya.
Zavar, hogy egyre kevesebb az őszinte szó.
Zavar az álságosság.
Zavar, ha egy gyerek nem köszön, csak belenéz az arcomba.
Zavar a kiabálás.
Zavar a beszólás.
Zavar mások érdektelensége.
Zavar a sunyiság.
Zavar, ha valaki ápolatlan.
Zavar a zaj.
Zavar az időhiány.
Zavar a mellébeszélés, a közömbösség és a humor hiánya.
Zavar a közöny.
Zavar, ha nincs biztonság.
Zavar az ostobaság.
Zavar a tehetetlenség.
Te elgondolkodtál már azon, hogy mi zavar és miért? Érdemes beazonosítani :-).
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: április 2018
Share this: -
Somhegyi Dóri: A varrás, mint idegforrás
Van akit kivarrnak, van akit bevarrnak...igazából mindegy. Nekem egyik sem kenyerem :-)
2A varrás, mint idegforrás
Forrás: Unsplash
Nem bonyolult…elvileg…. Létezik egy nagyon hegyes, vékony tárgy, aminek a pici lyukába bele kell vezetni egy vékony cérnaszálat. Ezt követően, egy csomót kell kötni a végére, majd varrási tudás birtokában öltéseket végezni. No hát az van, hogy ez az egyszerű metódus 40 éve szó szerint nem szövi át a napjaimat. Nem vagyok jóban az anyagokkal, gombokkal, a zipzárakkal, a cérnagombolyaggal, a cérnaszállal, a tűkkel. Azonban jó és szoros barátságot kötöttem ezen időszak alatt a biztosítótűvel és a varrónőkkel.
A varrás egy türelmet igénylő tevékenység.
De ha tudom, hogy van egy nagy adag készséghiányom ezzel kapcsolatban, akkor biztosan a türelmem sem lesz elegendő, tehát bármilyen varrással kapcsolatos feladat számomra idegőrlővé válik. Emlékszem, 30 éves koromban arra gondoltam, ha már elég nagyok lesznek a gyerekek, elmegyek egy varrótanfolyamra. Igenám, de miért mennék el akkor, amikor lehet, hogy már nem is lesz szükség rá. Most, hogy 40 éves múltam, egyáltalán nincs bennem az a kényszer, hogy elmenjek egy varrótanfolyamra.
De mit is tudott okozni másnak az én készséghiányom? Elmesélem. Egyik gyermekem óvodás korában egy egész délelőttöt végigsírt azért, mert ollóval egy nagy vágást csinált a pólóján. Kiderült, hogy nem azért sírt, mert elvágta a pólót és szégyellte magát, hanem mert „az ő anyukája nem tud varrni”. Amikor érte mentem az oviba, az óvoda egész személyzete felajánlotta a segítségét, hogy megvarrják helyettem. Ez nagyon jó és cuki volt, de a gyerekemnek fél napra biztosan rossz érzéseket okoztam.
A készséghiányomat évről-évre képes voltam tovább fokozni. Például farsangi időszakban, szinte én voltam az egyetlen szülő, aki nem tudta megvarrni a gyereke farsangi ruháját. Inkább megvettem. Soha nem tudtam megstoppolni a lyukas zoknikat, a pólók alját, a levált nyakrészeket. Emlékszem, egyszer próbáltam megvarrni a fiam ünneplő nadrágját…..szóval no comment, inkább farmerban engedtük el itthonról, bevállalva ezzel a figyelmeztetőt. Soha nem voltam képes a lányom versenydresszeit megjavítani, de még flittert sem voltam képes felvarrni rájuk. Sőt egy “varrásom” alkalmával hozzávarrtam az anyagot a saját nadrágomhoz :-D. Akkor döntöttem el, hogy ez nem nekem való.
……de érdekes módon mindettől függetlenül soha nem adtam fel. Így egyszer „varrtam” mindkét gyerekemnek egy-egy párnát kiskorukban.
Ők nem azt nézték, hogy milyen színű és mennyire ferde a varrás, hol csomózódott össze a cérna….hanem azt, hogy szívből készítettem nekik….és tényleg ez a lényeg.
Szóval kedves varródobozban várakozó holmik! Nem vagyok rátok kíváncsi, hiába is várakoztok nagyon sok éve a fiókomban. Tovább erősítem kapcsolatomat a biztosítótűvel és a varrónőkkel 😊.
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: március 2018
Share this: -
Az a bizonyos BMW-s interjú
Forrás: saját
Amikor fél éve elhatároztam, hogy a közeljövőben interjút szeretnék készíteni egy BMW-s vagy egy Audi-s autóvezetővel, akkor nem gondoltam még azt, hogy egy szép márciusi napon leülök egy kávé mellé bárkivel is beszélgetni ebben a témában. Egy volt mentoráltam jelezte felém, hogy hát ő pont most vásárolt egy BMW márkájú autót.
Hogy miért érdekel ez a téma? Mivel annyiszor találkozom a fenti két autómárkához tartozó vezetőkkel az utakon, hogy szívesen megkérdezném tőlük, vajon mi mozgatja őket a vezetői szokásaikban. Szeretnék a fejükbe látni, megérteni őket, látni a mozgatórugóikat és másként látni, láttatni őket vagy akár megcáfolni az előítéleteket velük kapcsolatban.
Zoli kiváló alany volt erre a beszélgetésre, amit ezúton is köszönök neki. Akkor íme az interjú bárdolatlanul és szókimondóan:
Ki vagy Te?
Darabos Zoltán vagyok, 28 éves, egy jólelkű, empatikus, egyenes személyiség, akiben meg lehet bízni, akire lehet támaszkodni, akár ha baj van, akár ha egyszerű segítség kell.
Mivel foglalkozol?
Vendéglátásban dolgozom, felszolgálóként kezdtem, azt tudom mondani, hogy végiglépkedtem a ranglétrán, jelenleg F&B menedzser vagyok egy szállodában. Egyébként voltam felszolgáló, főpincér, teremfőnök és supervisor is.
Miért jelentkeztél erre az interjúra? Szerinted miért kerestünk interjúalanyt?
Azért jelentkeztem, mert friss autótulajdonos vagyok, és akkor itt ki is mondanám a márkanevet, hogy egy BMW tulajdonos vagyok, és egyúttal szeretném megcáfolni a sztereotípiákat. Egyrészt remélem, hogy véleményemet érvekkel alá tudom támasztani, másrészt kíváncsi vagyok a kérdésekre.
Szerintem a rossz idő miatt is betudható, hogy pont most vált ez a téma érdekessé, hiszen mindenki egy kicsit feszültebb, frusztráltabb az utakon, ilyenkor mindenki autóba ül, és ilyenkor tényleg előjön, hogy a nagy autómárkák, illetve azok, akik ilyen autókkal járnak, egy kicsit „pofátlanabbak, bunkóbbak” az utakon, és kihasználják az autóik adottságait és bevágnak mások elé.
Milyen autód van?
Egy 3-as BMW, 320i, egy régebbi típus, E46-os, 2000-es évjárat, nem mai darab, de az utakon még mindig megállja a helyét.
Mi jut eszedbe a BMW márkáról?
Első körben a német gyártó cég. Nagyság és kényelem.
Miért ezt az autómárkát választottad?
Gyerekkori álmom volt, hogy legyen egy ilyen autóm, most sikerült ezt beteljesíteni. Viszont tudtam azt is, hogy nem engedhetek meg magamnak egy csúcs kategóriát, tehát nem a legújabbat fogom megvenni.
Honnan jön ez a gyerekkori álom?
Kiskoromban, amikor tévéztem és a matchboxokkal játszottam a barátaimmal, akkor mindig a BMW és a Mercedes autókkal játszottunk. Tetszett a formája, a típusa. Még egy extra szempont volt, hogy emellett jól is „menjen”.
Milyen érzéseket társítottál ehhez az autómárkához gyerekkorodban?
Gyerekkoromban, 6-7 évesen volt szerencsém igazi BMW-ben ülni. Akkor még az a megmagyarázhatatlan életérzés fogott meg, hogy jó benne lenni. Kényelmes, szép nagy autó, elektronikus. Fura volt látni a kijelzőt, átlagfogyasztás mérőt. Ezek akkor extra különlegességnek számítottak. A mai világban mindez már apróság, de akkor ezek fogtak meg.
Most, hogy van egy ilyen autód, milyen érzéseket tudsz megfogalmazni?
Mindenféleképpen jó érzés, mert egy álmom valósult meg. Úgy állok ehhez, hogy ez csak egy tárgy, így érzelmileg nem kötődöm hozzá, de mégis egy jó érzés társul hozzá a beteljesült álmom miatt.
Ami nagyon különbözik más autókhoz képest, hogy minden kézre esik. Elég messziről járok dolgozni, és tényleg a szabadság érzése járja át az embert: szól a zene, nincs senki az utakon, nem hallod a motor zúgását, csak a zene szól, teljesen ki tudsz kapcsolódni. Kényelemben vagy, pihensz, miközben munkába tartasz.
Akkor ez a birtoklás érzésével függ össze?
Egy kicsit igen. Ez a sajátom, ezt én teremtettem meg magamnak, de ez persze nem az önzőségre utal, mert bármikor kölcsönadom bárkinek.
Ezzel az autómárkával szeretnél valamit bizonyítani?
Nem. Semmiféle bizonyítási vágy nincs bennem. Lakótelepi gyerek vagyok. Amikor ott először „megjelentem” vele (nem én voltam az első, akinek lett a telepen), akkor összenevettünk a barátaimmal, hogy milyen jó, hogy mindannyiónk gyerekkori vágya szinte egyszerre teljesült, valósult meg.
Hogy érzed, felhatalmaz Téged bármire az autód?
Nem, ez csak egy autó. Egy tárgy. Használati eszköz.
Mennyire státuszszimbólum számodra ez az autó?
Bár vezetői pozícióban dolgozom, de nem emiatt tartanak vagy tartom magam vezetőnek. Lehetne bármilyen autóm, attól függetlenül ugyanúgy végezném a munkámat. Inkább nagy multicégeknél érzem ezt. Sokan azért vesznek nagy autót, főleg fekete és ezüst színben, mert ezzel pozícionálni szeretnék magukat kifelé. Az üzleti tárgyaláson domináns, ha valaki ilyen autóval jelenik meg. Kifelé azt mutatja, hogy tehetősség van, egy jó üzlet sülhet ki a dolgokból, miközben ez csak egy tárgy. Ha én megyek valahova, akkor az autót leteszem egy parkolóban, nem kérkedek vele. Kényelmi használati tárgynak tartom.
Szerinted egy átlag ember mit gondol egy BMW-s vezetőről?
Kétfelé, külső és belső képre szedném ezt a kérdést. Külső kép: egy nyakláncos, karkötős, kopasz, borostás izomagy, aki ha kiszáll az autójából, szinte lerántja magáról az autót. Belső kép: egy pofátlan, bunkó, nagyzoló, nagyképű attitűddel rendelkező ember. Szerintem ezt gondolja egy átlagember.
Szerinted előítélet vagy valóság a kedvezőtlen vélemény? Mikor jöhetett szerinted ez a köztudatba?
Is-is. Előítélet, mert sok kollégám, amikor meghallotta, hogy ilyen autóm lesz, betett egy csoportba. Amit velem szemben azért máshogy kezelnek, de a kategória egyből megvolt. Megalapozott is, mert ahogy látjuk, sok ember él olyan eszközökkel (pl. bevágni a másik elé, kihangosító nélkül telefonálás stb.) a BMW-jével, ami által ez kialakult.
Leginkább a 2005-ös évek táján jött be szerintem a köztudatba, amikor már nem számított új autónak. Akkor nyugatról jöttek be az autók, és még fele áron hozzá lehetett jutni a 3-4 éves autókhoz. Valószínűleg onnantól a fedélzeti komputer és az extrák miatt sok olyan ember részesítette előnyben ezt a márkát, akik alapvetően is „másabb kaliberűek” voltak. Az autók zöme elsőkerékmeghajtású, míg a BMW hátsókerék meghajtású, ezért télen mindenki kicsit játszik vele. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem próbáltam ki, de szigorúan csak parkolóban. Ha kikapcsoljuk a kipörgés gátlót, akkor igenis jó érzés vele driftelni. Emlékszem, 2004-ben a kipörgésgátló kikapcsolása sok balesetet okozott az utakon…..gyorsultak és akkor történtek a bajok.
Neked milyen érzést vagy esetleg frusztrációt ad, hogy lehet, Téged is egy kalap alá vesznek velük?
Vicces érzések, mert azért vezettem már azelőtt egy jópár autót, főleg más márkákat. Én csak nevetek ezeken. Mivel több autót vezettem, ezért ebbe a hibába nem szeretnék beleesni, mint a nagy átlag. Azok, akik pofátlanul besorolnak, záróvonalon átmennek…. erre gondolok. Én nem tartom magam ilyen autósnak. Inkább úgy vagyok vele, hogy ez mindig sofőrfüggő, nem pedig autófüggő. A tapasztalatom alapján, barátaim ugyanezen jellemzők alapján vezetnek, mint én. A nagy átlag ezzel visszaél. Ezért is van az, hogy minden ilyen autóst rangsorolnak, ha neki ilyen autója van, akkor biztosan bunkó, nem kedves és hasonlók.
Sok kollégámban megvolt az, hogy szúrkálódtak, mint például: „Mikor teszed ki a könyököd? Mikor leszel kopasz Te is? Hú, akkor most még jobban elkezdesz edzeni?”
Ezeket nap mint nap megkapom, sőt családtagoktól is. Nővérem a legjobb példa, aki a mai napig ezzel szívja a vérem: „Te is olyan leszel! Te sem használod az indexet!” De ezek inkább csak kóstolgatások, amik nem bántanak. Nevetek rajtuk, mert tudom, hogy én nem ilyen vagyok.
A Te autódban van index ?
Van. És használom is :-D. Legelőször ezt kaptam meg egy fényképen, hogy „ugye tudod, hogy mi ez a kar?” Igen, tudom és használom is.
Neked is gerincferdülésed van, ahogy beülsz a volán mögé (középre bedőlve vezetés)?
Tudomásom szerint nincsenek ilyen problémáim.
Van fukszod?
Van nyakláncom, de nem fuksz. Alkalmakra szoktam felvenni. Egy szolid, ballagásra kapott ezüstnyaklánc, amit a pólóm alatt hordok :-9. Tehát nem szoktam kitenni.
Testépítesz-e?
Igen, edzek, de nem az autó márkája miatt. A saját egészségem megőrzése érdekében. 12 évig fociztam, azt abba kellett hagynom. Emiatt kellett egy olyan sport, amit egyénileg is tudok végezni, mindamellett még az egészséges életvitel is meg tud maradni.
Van kihangosító az autódban?
Van. Használom is. Alapból a telefont ellenzem vezetés közben. A kihangosító alapfunkció az autómban, de azzal, hogy azt valaki nem használja, nagyon nem értek egyet. Bármely autó sofőrjénél látom, hogy a szájához teszi a telefont (nem a füléhez), szerintem ez balesetveszélyes, és a rendőrök helyében én erre jobban odafigyelnék. Betiltanám.
Milyen vezetőtípushoz tartozónak érzed magad?
Csendes, békés, nyugodt autóvezetőnek tartom magam. Nem minden körülmények között, de nem is vagyok hétvégi sofőr, aki 40-el megy. Azt mondanám, aki a forgalommal együtt tud haladni különösebb probléma nélkül.
Elvárod-e az utakon a közlekedőktől, hogy elsőbbséget adjanak bármiben?
Nem várom el, de érdekes módon megvan az emberekben a tekintély, a sztereotípia, a beidegződés. Nincs extrán feltuningolva az autóm, mégis akarva akaratlan előzékenyebbek az autómmal szemben. „Ha nem engedem be, úgyis megelőz.” – gondolják. Miközben nyugodt vezető vagyok, időben sorolok be, időben kiteszem az indexet. Nem várom el az előzékenységüket, mégis megkapom.
Neked fontos, hogy különbözz?
Saját magamról azt tartom, hogy egy meghatározó személyiség vagyok. Mindig is valamiért, valamiben kiríttam a többiektől. Ez mind a sportban, mind máshol megmutatkozott, mindig máshogy álltam az élethez.
A sportban csapatkapitány voltam, húztam a csapatot, felnéztek rám. Most a jelenlegi munkahelyemen vezető pozícióban dolgozom, valamilyen szinten itt is felnéznek rám, itt is megvan bennem ez az attitűd, mentalitás….. de ha autómárkát kellene nézni, akkor még mindig azt mondom, hogy ez tényleg csak egy kényelmi használati tárgy.
Szerinted mik azok a tulajdonságok, ami miatt felnéznek rád?
Empatikus vagyok és megbízható, mindennapi feladatom a bizalomépítés. Egyenes vagyok, konkrétumokra támaszkodok, gyakorlatias embernek tartom magam. Tehát mindent saját tapasztalataimból, illetve más tapasztalataiból tudok felépíteni.
A márkatulajdonságok és a Te tulajdonságaid szerinted hol tudnak találkozni?
Szerintem egyenesség, precizitás, pontosság, ezeken a pontokon látok összefüggést.
Szerinted változott a viselkedésed, mióta ezt az autómárkát vezeted?
Szerintem nem. Ezt jó lenne másoktól megkérdezni, de szerintem nem. Mindenkit hazavittem már a munkahelyemről egyszer, mert volt egy olyan bátor kijelentésem, ha egyszer lesz egy autóm, akkor mindenkit hazaviszek. Ez már a kollégák 90%-ánál teljesült. Szerintem ugyanaz az ember maradtam, aki azelőtt voltam.
Szerinted mit lehetne tenni azért, hogy az emberek véleménye megváltozzon?
Több ilyen interjút kellene készíteni minél több emberrel, mert én most egy más szintet képviselek.
Amit mindenkinek tudok tanácsolni, hogy egyszer üljön be egy ilyen autómárkába, és próbálja ki, vezesse. Én még autóválasztás előtt sok autóba ültem be, és most mondok neveket: Mazda, Opel, Honda, Merci. Viszont tényleg a kényelmi funkciók és az életérzés fogott meg ebben az autóban. Szerintem, ha mindenki egy kicsit átülne a másik oldalra, és 10-20 kilométeren keresztül vezetné a másik autóját, akkor megértené, hogy miért vannak ezek az érzések.
Tudatosan dolgozol az ellen, hogy ne is válj ilyenné?
Nem. Úgy érzem, hogy alapból más dolgok fontosak számomra.
Vannak olyan személyek az életedben, akik segítenek a kontroll tartásában?
Vannak.
Hallgatsz rájuk?
Többnyire igen. De makacs is tudok lenni.
Mit üzennél azoknak a BMW-seknek, akikkel egy kalap alá vett már mindenki?
Azt, hogy próbáljuk megszüntetni a sztereotípiát, és mindenki bizonyítsa be a másiknak, hogy olyan autós, mint a többi. Ugyanúgy képes használni az indexet, ugyanúgy be tud sorolni, használni a kihangosítót, hogy ezek az előítéletek megszűnjenek. Csak azért, mert egy ilyen autó van alattunk, – tény és való, hogy egy kicsit komolyabb, mind motorikusan, mind felszereltségben egy átlagos autóhoz képest –, de ne éljünk ezzel vissza. Lehet használni, de olyan helyeken, ahol az engedélyezett is: autópálya, különböző versenypályák, de ne az utcán, a városban tesztelgessük ezt.
Mit üzennél az átlag autóvezetőknek?
Remélem, hogy egy kicsit más szemlélettel állnak ehhez az autómárkához, és hogy nem mindenkiről fogják azt gondolni, hogy „bunkó BMW-s” . Lássanak a kormány mögé is, nem biztos, hogy mindenki kopasz-fukszos izomagy, hanem lehet, hogy egy normális ember ül mögötte, akinek pont egy ilyen autó volt a gyerekkori álma.
Most, hogy ismerem Zoli gondolkodását, érveit, érzéseit a BMW márkával kapcsolatban, egyből feltettem a kérdést magamnak:. Miért baj az, ha valakinek vannak céljai (vagy álmai) és azokat meg is valósítja? Zoli gondolkodása arra sarkall ezután, hogy tényleg a kormánykerék „mögé nézzek”, és ne törjek egyből pálcát mások felett. Szóval előítélet off.
Egy biztos, még nem végeztünk ezzel az interjúsorozattal, ugyanebben a témában újabb jelentkezőket várunk, hogy még jobban megismerhessük a másik oldal gondolkodását!
Zoli, mégegyszer köszönjük a gondolataidat!
Az interjú célja bizonyos autómárkák vezetőitől az autóvezetői attitűd megismerése. Az interjú hozzájárulhat a megértéshez, így az elfogadáshoz. Az interjúnak NEM célja a megkülönböztetés, vagy bárki személyiségi jogának megsértése. Az interjúnak NEM célja a fent említett autómárkákat gyártó cégek negatív megkülönböztetése. Továbbá NEM célja az interjúnak és nem is jogosít fel senkit arra, hogy negatív megnyilvánulást tanúsítson az interjúalany vagy a Pontblog irányába hozzászólások tekintetében.
Interjút készítette: Somhegyi Dóri
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Eddig készített interjúinkat itt találod:
- Category: Interjú, Lelki benzinkút, TOP10, VéSZ
- Client: Pontblog csapat
- When: március 2018
Share this: -
Máramarosi Gréta: Bukásaim története
Ismerős a bukta? Na nem az ehető, hanem a földközeli tapasztalati :-D.
2Bukásaim története
Forrás: Unsplash
Az életünk általában sikerek és bukások sorozata. Ettől válnak izgalmassá és élhetővé napjaink. A sikereknek örülünk, a bukásainkat igyekszünk elfelejteni, jobb esetben megérteni és feldolgozni. Ha őszinték vagyunk,
a siker és a bukás egymás ikertestvérei, egyik sincs meg a másik nélkül.
A közelmúltban kétszer is nagyot buktam, na nem karrierben vagy anyagilag értve, hanem úgy „Istenigazából” elestem. Tudjátok, az az igazi „nagykabátesés”, amikor olyan váratlanul adod át magad a gravitáció törvényének, hogy kivédeni sincs időd. Persze utólag mind a két esésre lehet ésszerű magyarázatot találni: nem figyeltem, a gondolataim máshol jártak, satöbbi. A koromra való tekintettel nekem az első gondolatom az volt, hogy ez biztos a stroke előjele. Szerencsére semmi bajom nem lett, így a továbbiakban nem is foglalkoztam vele.
Viszont egyik álmatlan éjszakámon az jutott eszemben, milyen érdekes ívet ír le a mozgásunk fejlődése és leépülése. Ugyanaz ismétlődik meg, csak ellenkező előjellel, az egyik a fejlődést, a másik viszont a leépülést, vagy ha tetszik, az elmúlást szimbolizálja. Hogy mire is gondolok?
Amikor megszületünk, még viszonylag kevés koordinált mozgásmintával rendelkezünk. Örömünket mozgásviharral fejezzük ki, aztán fordulunk, négykézlábra állunk, ülünk, felállunk és járunk. Ebben a fejlődési szakaszban meglehetősen sokat esünk, de az esések nem tragikusak, mert mint a gumilabda pattanunk fel a földről. Egy-másfél éves korunkra már stabilan közlekedünk, ezt követően szárnyalunk, ugrálunk, szaladunk, szinte minden akadályt leküzdünk. A hanyatlás észrevétlenül és szerencsére lassan következik be. Eleinte csak azt vesszük észre, hogy a sarokról nem érjük el a megállóban ácsorgó buszt, pedig „szaladunk”, aztán már meg sem próbáljuk, nem azért mert nem akarunk, hanem azért, mert már nem tudunk szaladni, csak sietni. Aztán az erőltetett menetből séta, andalgás lesz. Újra szélesebb alapon járunk, mert bizony az egyensúlyunk már nem a régi. Ezt követik az esések, majd a megkapaszkodások az ajtófélfába, a bútorokba, a botba, a járókeretbe. Ha elesünk, már nem pattanunk fel, inkább csak feltápászkodunk, sőt én az első esésemnél a segíteni akaró férjemmel közöltem, hogy hagyjon egy kicsit pihenni, nem olyan rossz itt a földön 😊! Aztán lassan már nem járunk, de még fel tudunk állni, később már csak ülünk a fotelben és felidézzük a régi szép emlékeket, amikor hegyeket másztunk, gyerekek után szaladgáltunk, barátokkal kirándultunk. A vége pedig az, hogy lefekszünk.
De végülis ugyanazt az utat járjuk be életünk első éveiben, mint életünk utolsó éveiben.
Az élet nagyon igazságos, mert az az időszak, amíg megszerezzük az alapvető és a harmonikus mozgás képességét, hozzávetőleg két évig tart, amíg elveszítjük, akár 2 évtizedig is. Bízom benne, hogy ennek a két évtizednek még nagyon az elején vagyok, és ez a két esés még semmit nem jelent.
Egyébként is azt gondolom, amíg az embernek nem törik el a csontja és kellő iróniával szemléli bukásait, addig igazán nagy baj nincsen!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Máramarosi Gréta
- When: március 2018
Share this: -
Somhegyi Dóri: A szociális hálóm
Nem tudok rajzolni...soha nem is tudtam...de egyvalamit most muszáj voltam felrajzolni.
2A szociális hálóm
Forrás: Unsplash
Sokat tanultam az elmúlt évben is az emberi kapcsolatokról. Volt ebben örömteli és volt nagyon fájdalmas szembesülés is. Mivel szenvedni nem szeretek, illetve szeretem a környezetemet rendben tudni, ezért arra kényszerítettem magam, hogy leüljek és felrajzoljam a saját szociális hálómat. Soha nem csináltam ilyet, de a csalódások másokban, olyan emberekben, akiket barátaimnak gondoltam, arra sarkallt, hogy ezt tényleg megtegyem. Mi kellett hozzá? Két flipchart papír és vastag filctoll a négy alapszínnel.
Először is összeszedtem azokat az ismérveket, hogy mi zavar/zavart az utóbbi időben és miért az emberi kapcsolataimban. Kirajzolódott elég gyorsan, hogy a barátság szó definícióján kellene elsősorban dolgoznom, értelmeznem, akár újraértelmeznem azt.
A szavak felírásánál döbbentem meg azon, hogy milyen fontossága van a barátságnak az életemben, és hogy ez alatt én mit is értek pontosan.
Fél óra alatt teleírtam a flipchart papírt szavakkal, gondolatokkal. Ezt követően több kategóriára bontottam a barátságot és elkezdtem ezekbe az oszlopokba beleírni a környezetemben lévő embereket. Embereket, akiket a barátaimnak gondolok, embereket, akiket a barátaimnak hittem. Azon embereket, akikben többet láttam, mint kellett volna, és azon embereket is, akiknek többször adtam már lehetőséget egy barátságra, mégsem becsülték meg.
Ahogy töltögettem az oszlopokat, mérges lettem a feladatra. Olyannyira, hogy félbehajtottam a papírt és kitettem a garázsba, hogy látni sem akarom. NEM AKAROM! Két nappal később óhajtottam kimenni érte a garázsba és újra dolgozni az ügyön. Átfutottam újra a gondolatmeneten. Hogy mit láttam két nap után? Tanulságos, kijózanító gondolatokat.
Újra mérges lettem, de most önmagamra.
Miért hagytam, miért nem láttam, miért erőltettem akkor is, amikor belül éreztem, hogy ez nem egyezik az én belső értékrendemmel? Hol tehettem volna többet a másikért, és hol kevesebbet?
Szóval a konzekvenciám az, hogy hagytam magam, hogy csalódjak. Magamnak okoztam, nem más okozta nekem. Hol tartok most? Beraktam a helyére a barátaimat, tudom, hogy mit tennék meg értük bármely körülmények között, továbbá tudom azt is, hogy ők mit tennének meg értem bármikor.
A barátnak hitt embereket távolabb pakoltam és meghatároztam velük szemben a stratégiámat.
Azt hiszem, helyére kerültek a környezetemben lévő emberek. Nincs káosz, nincs félreértés. Tudom, hogy hol és kinek kell nemet mondanom, tudom, hol van a demarkációs vonal adott esetekben. Tisztaság és rend van.
Hogy haragszom-e most a feladatra? NEM! A fájdalmas érzéseket magamnak okoztam, annak minden velejárójával együtt. Egyet biztosan megtanultam: nincs tisztulás fájdalom nélkül! Szóval előre a kitaposott, egyértelmű úton, mert tisztán látni jó 😊.
Ha szeretnéd Te is elkészíteni a saját szociális hálódat, ez segíthet: Kapcsolati háló készítés
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: március 2018
Share this: -
Máramarosi Gréta: Szösszenetek, avagy így élünk mi
Miért van az, hogy már a jóban is keressük a hibát? Gréta leírja.
2Szösszenetek, avagy így élünk mi
Forrás: Unsplash
Apró-cseprő kellemetlenségek nap mint nap érnek bennünket. Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy
akkor is felkapjuk a vizet, amikor nem kellene.
Vagy ott is ártó, rossz szándékot feltételezünk, ahol az még nyomokban sem található meg. Hajlamosak vagyunk a minket ért, vélt vagy valós sérelmeket felnagyítani, de ha valami jó történik velünk, azt természetesnek vesszük. Az alábbi eseményeknek az elmúlt hetekben voltam szem- és fültanúja:
Az első eset a piacon történt. Sorba álltunk a hentesnél, 3-4 különböző korú hölgy várt arra, hogy kiszolgálják. Az eladónő, kedves és mosolygós volt. Az a régi vágású kereskedő, aki időt fordít a vevőkre, nem kapkod, nem siet, mindenkihez van egy kedves szava. Szóval álltunk csendben és várakoztunk. Egyszer csak a sorban előttem álló korombeli hölgy telefonja megszólalt. Valami fontos hívást kaphatott, mert az addig türelmes hölgy, felélénkült s kulturáltan megkérdezte az eladónőt, hogy megkaphatná-e esetleg azt árut, amiért várakozik egy ideje. Előre kiszámolta még a pénzt is, mert csak egy előrecsomagolt terméket szeretne vásárolni. Az eladónő erre először csak figyelmeztette, hogy várjon türelmesen, mert éppen kiszolgál valakit, majd megkérdezte, hogy valóban azt az egy terméket akarja-e? Miután igenlő választ kapott, már nyújtotta is a terméket. Eddig minden rendben is lett volna, de ekkor a vásárló hölgy tett egy megjegyzést….. nem haraggal, inkább csak tényszerűen megjegyezte, hogy azért így is kiállta a sorát, mert fél órája áll a stand előtt. És itt jött a dráma: az eladónő kikapta az árut a hölgy kezéből és közölte, hogy kikéri magának ezt a hangnemet, menjen máshová vásárolni, mert ő reggel óta itt robotol, és nem csak ácsorog.
Döbbenten hallgattam és szemléltem az eseményeket, és halkan meg is jegyeztem, hogy az ácsorgást a vásárló nem az eladóra, hanem magára értette.
Az előttem álló fiatal hölgy is értetlenül nézett körbe. Az eladó tovább méltatlankodott, persze az üzlet nem jött létre….. mondjuk az enyém sem, mert ezek után inkább másik standot kerestem fel, hátha máshol nincs ekkora dráma.
A másik történetem helyszíne egy mozi, csakis az ellenpélda miatt. Kiskamasz unokám azt kérte tőlünk névnapjára, hogy menjünk együtt moziba. Most jött el az idő, hogy a közös programot megejtsük. A film jó volt, nagyokat nevettünk. Szóval minden rendben volt, már autóval hazafelé tartottunk, amikor az unokám falfehéren közölte, hogy a telefonját valószínű a moziülésen hagyta. Feszült csend lett, majd megszületett a gyors döntés, hogy visszamegyünk. Kicsit tanácstalan voltam, kihez is forduljunk. Mivel más ötletem nem volt, a mozi-hostesshez mentem. Elmondtam neki melyik teremben voltunk, mit néztünk meg, hányadik sorban, melyik széken ültünk, és hogy valószínűleg ott maradt az unokám telefonja. A fiatalember udvariasan türelmet kért. Én gondolatban már fogalmaztam a vigasztalást, mert biztos voltam abban, hogy ez a telefon már új tulajdonosra talált. Ekkor a fiatalember beszólt a biztonsági őrnek, aki csak annyit kérdezett, milyen márkájú volt a telefon, és már hozta is a készüléket. Ezúton is köszönöm a becsületes megtalálónak, hogy szebbé és boldogabbá tette egy kislány vasárnap délutánját!
Zárásul újra egy piaci sztori 😊. Bevásárlást követően kocsival szerettem volna hazajutni. Egy mellékutcából kanyarodtam volna ki a főútra, de nem tudtam, mivel egy „dobozos” teherautó beállt a kereszteződésbe, de úgy, hogy az egyébként is keskeny, kétsávos út kétharmadát elfoglalta. A sofőrt egyáltalán nem zavarta, hogy akadályozza a forgalmat, hogy a kis mellékutcába se ki, se be nem lehet hajtani. Neki nyilván a sarki vaskereskedésben volt dolga, és nehogy már két lépést kelljen gyalogolnia. Néhány perces türelmes várakozást követően, megpróbáltam kikerülni, ami csak úgy volt lehetséges, hogy a forgalommal szemben felhajtottam a járdára. Nem dramatizálok, nem ütöttem el senkit, nem jött belém senki, viszont, amikor az ominózus „dobozos” teherautó mellé értem, gondoltam, megnézem ki ez az őstulok, aki meg van győződve, hogy a KRESZ rá nem vonatkozik 😊, sőt úgy érzi, hogy mindenkinek kutya kötelessége az ő kényelmét és igényeit figyelembe venni. A vezetőfülkében egy ötvenes éveinek vége felé járó ember pöffeszkedett. Amikor ránéztem, úgy nézett vissza rám, mint aki nem látott még fehér embert.
Pontosan tudtam, hogy nem érdemes neki szólni, mert egyszerűen olyan ostoba, hogy meg sem értené, miért vagyok felháborodva. Ezért csak rámosolyogtam és tovább hajtottam.
Most, hogy újra olvasom a történeteket, az jutott eszembe, hogy 2:1 a rossz élmények javára, azonban az az egy pozitív élmény viszont feledteti velem a két másik bosszúságomat 😊.
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Máramarosi Gréta
- When: március 2018
Share this: -
Somhegyi Dóri: Azok a drága csatornafedelek!
Ugye ismerős mindenkinek a magyar csatornafedél szindróma? Engem megihletett :-)
2Azok a drága csatornafedelek!
Forrás: Internet
Megihlettek a csatornafedelek. Tudom, egy kicsit morbid, de így van. Hogy miért? Mert minden nap van velük „dolgom”, vagy inkább „élményem”. Budapestet autóval járva – ami akár felemelő élmény is lehetne –, az utóbbi időben sajnos felbosszant az, hogy szinte minden autósáv jobb vagy bal oldalán, vagy pont a közepén csatornafedelek vannak. Természetesen nem az aszfalttal egy szintben, hanem süllyedt vagy „púpos” állapotban. Ez azért rossz, mert az autó nagyot döccen, és mivel sok van ezekből, ezért eléggé kellemetlen így haladni. Sőt, ezek szinte kikerülhetetlenek, olyanok mint a kátyúk. Értem, hogy az útépítés során tekintettel kell lenni a közműhálózatra…..de akkor is….miért pont a sávokban helyezik el ezeket?
Kérdem én, hol a hiba? A hanyag útépítésben, a rossz technológiában?
Ez senkinek nem tűnt még fel? Nincs erre semmiféle sztenderd?
Tehát a kérdésem a témával kapcsolatban a „miért” lett 😊. Miért muszáj a csatornafedeleket pont az autósávon elhelyezni, ahol a vezető a normális sávtartásnál biztosan belemegy ezekbe? Külföldön miért nem találkozom ezzel? Külföldön vajon hova teszik és milyen technológiával az aszfaltba a csatornafedeleket?
Ennél a pontnál előbújt belőlem a „kisördög”….ha a munkahelyén valaki hibázik, remélhetően tanul abból, így új lehetőségeket keres a megoldásra, és másféleképpen, más technológiával újra nekiindul ugyanannak a feladatnak. Ha meg ez nem így van……na ezen gondolatmenet alapján elképzeltem az útépítő cég kivitelezőjének a vezetőjét, amikor a saját maga által épített úton közlekedik. Nem zavarja őt a zötykölődés? Hogy lehet ez? Engem biztosan zavarna, ha a feladat, amit rosszul végeztem el, nem egyszer, hanem újra és újra, folyamatosan „szembe jönne velem” –ergo nem tanultam a hibámból. Ha magamból indulok ki, akkor
soha nem hibáznék akkorát, hogy az hosszú évtizedeken keresztül emlékeztessen arra, hogy hibáztam egyszer az életemben. Fura.
Mintahogy azt sem igazán értem, hogy miért van ennyi kátyú Budapesten. Amikor már az év mindegyik hónapjában azt látom, hogy a kátyú kátyújának a kátyúját foltozzák. Nem tűnik fel senkinek, hogy nem jó az a technológia, amit alkalmaznak? Újra hangsúlyozom. Külföldön nincs kátyú, vagy ha van is, rövid időn belül ki van javítva, ráadásul nem jön fel újra 3 hónap múlva és szintben van az eredeti aszfalttal. Mi magyarok miért nem tudunk ilyet csinálni?
Hiszem, hogy a hiba alapvetően egy lehetőség valami jóra, hogy újabb és újabb megoldásokat találjunk….valamire. A csatornafedelekből és a kátyúkból kiindulva, nekünk magyaroknak akkora piaci rést kellett volna már betömnünk, ami fenekestől fordíthatta volna ki a világot magából. Hahó! Erre a piaci résre tényleg még senki nem gondolt?????
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: március 2018
Share this: -
Somhegyi Dóri: Ember tervez, Lotti végez
Lotti az újdonsült, übercuki vizslánk :-) Első hét tapasztalatok.
2Ember tervez, Lotti végez
Forrás: saját
Pár hete írt Lottis bejegyzésemet folytatva, egy kisebb beszámolót raktam össze, a most már egy hetesnek számító kutyatartásunkról. Hogy mi mindenre tanít egy 3,9 kilós kis kutyus? Sok mindenre. Türelemre, megértésre, következetességre, a teljesség igénye nélkül:
Türelem: ha nem vagyunk vele türelmesek, átveszi tőlünk a rezgést, ergo megszívja az egész család, mert szó szerint „megőrül” a kutya .
Felelősség: nem kis felelősséget érzünk Lotti iránt. Érdekes és meglepő, hogy az első gyerek érkezésének momentumaihoz térünk vissza vele kapcsolatban. Etetni, itatni, „melléktermékeltetni”, altatni, beszélni, tanítani, éjszakázni, gyerekrácsot felrakni, minden cuccot 1 méter magasságig felrakni. Cumi nincs, helyette maci van.
A hiedelmeink hátrahagyása: nos, ha alapul vesszük azt, hogy sok infónk van könyvekből, kutyás csoportoktól, ettől még nem biztos, hogy a kutyus így működik, azaz nincs sztenderd :-D. Lotti a 4. nap jött rá arra, hogy nem áll érdekében a kutyapelusra csinálni, mert utána nem „jön” a felmosó mop, amire kifejezetten rágerjed. A mi okos kutyánk mit csinált? Máshova végezte el a dolgát, majd egyből rohant a garázsajtó felé és várta a mop megjelenését. Tehát újratervezés indult.
24 órás figyelem: ha azt gondoltuk, hogy lesz időnk majd leülni vagy nyugodtan kávézni egyet, akkor biztosan tévedtünk. Lankadatlan figyelem kell még a szobatisztaság eléréséig.
Szaglás értelmezése: akár hisszük akár nem, nincs az a felmosószer, ami a félresikerült melléktermékeket szagtalanítaná. Se a Domestos, se semmi más.
Áldozatot hozni: Férjem részéről az éjszakai fentmaradása komoly áldozat, amit ő szívesen felvállalt, hiszen ő Lotti gazdája. Ezért minden elismerésem neki!
Cukiságfaktor számossága: a cukiságmérő teljes mértékben kiakad szinte minden percben. Amikor reggel az emeletről lejövünk hozzá, a szeretetgombóc Lotti öröme egyből ránk sugárzik. Ez az érzés lecserélhetetlen!
Bunda faktor: Lottinak akkora a kosztümje (mivel hölgyről beszélünk), hogy szerintem három tengerimalac is simán elférne még benne. Ha hátulról nézzük Lottit, akár mini biztonsági őr is lehetne a nyakredőzete alapján.
Diktátorság értelmezése: voltak pillanatok, amikor Lotti azt gondolta, hogy ő az úr a háznál. Arra következtetek, hogy ő nem olvasott még az alomban gazdi-könyveket….mert hát ez ugyebár nem így van. Faragjuk a kisasszonyt.
Új szemszög: nem a kutyának vannak a játékai, hanem a gazdának, amit odaad a kutyának.
Ellenségkép kutya szemszögből: a forró radiátor…
Becenevek: Lottó, Lottesz, Loló 😀
Szuper érzés egy kutyus életének részesévé válni, ugyanakkor nagyon melós. De nem cserélném el ezt az érzést semmiért sem. Úgyhogy hajrá, előre Lottival, mert együtt tanulni jó :-D.
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Somhegyi Dóri
- When: március 2018
Share this: -
Balassa Rozi: A hárítás művészete
Azt hiszem ezt nem kell senkinek bemutatni. Mindenki találkozott már ezzel :-(.
2A hárítás művészete
Forrás: Unsplash
Hadd mutassam be korunk egyik kortárs művészeti ágát, amely számomra a felelősséget kerülő, hárító magatartást tökélyre fejlesztő ágat jelenti. Hihetetlen, hogy ez a pozitív fogalom, amely a megelőzést, veszélyt megoldó tevékenységet szimbolizálta, a társadalom mostanra negatív fogalommá alakította.
Emlékszem kiskoromban, még azt sem tudtam, hogy mi a foci, csak azt láttam, hogy a családom férfi tagjai megszállottan nézték a képernyőt és egyszerre kiabáltak: „Milyen szép hárítás!” És tudtam, hogy ez a kapus bravúrjának szólt! Annak idején ennyit tudtam a hárításról….
És most kijózanító pofonként csattant az arcomra, hogy ki, hogyan és miként értelmezi ezt másképpen…..
…azaz milyen szinten hárít felelősséget, legyen az egy elkövetett hiba vagy rossz cselekedet.
Hova tűnt el az az eszme, amit mi még ismertünk? Mint például: „Nem az a baj, ha hibázol, hanem az, amikor ezt nem ismered be és nem vállalod érte a felelősséget.”
Hihetetlen, hogy nap mint nap bűnbakokat keresnek az emberek, ahelyett, hogy önmaguknak tennék fel a kérdést: „Nekem ebben mi a szerepem? Hol rontottam el?”
Mesteri szinten tudja mindenki, hogy a másik ember hol és miként rontott el bármit is,
de a saját szerepük, az önmagunkba nézés, azaz a felelősségük felvállalása teljes mértékben eltűnni látszik.
Tényleg csak azt vesszük észre, hogy a másik embernek mit kéne másképp tennie? És nem azt nézzük, hogy nekünk mit és hogyan kellene tennünk azért, hogy másként legyen?
Aki emberekkel foglalkozik, látja, észleli azt, hogy hogyan veszítjük el az egyik legfontosabb értéket a felelősségvállalást, egy gyerekért, a társért, önmagunkért. Tényleg az a megoldás, hogy együttműködés nélkül szidjuk a másikat, mert mi tudjuk az igazat? Miért csak nekünk lehet igazunk?
….Mert sajnos a társadalom azt sugallja, hogy csak nyugodtan gázoljunk át a másikon, mert kit érdekel, milyen érzés ez a másiknak. Persze, aki ezt okozza, annak ez nem fáj! Így taposunk el nap mint nap embereket, gyerekeket, mert így talán nem jön többet szemben velünk. Ezáltal megszűnik a szemtől-szembeni kommunikáció, hiszen ott még talán lehetősége lenne a másik félnek válaszolni. Üzengetünk, taposunk, tiprunk a másik lelkében és táncolunk a csontjain. De, ha még van valakinek egy csöppnyi lelkiismerete, akkor akármennyire is igyekszünk, mindig érezni fogjuk, hogy hiába hárítottunk, az csak pillanatnyi megoldás egy helyzetre.
A rossz hírem az, hogy ezeknek az embereknek, bár más formában, de újra és újra hárítaniuk kell majd!
Manapság a legtöbb ember válaszreakciója az, hogy tovább lép, menekül, ha a hárított fél tovább feszíti a húrt. Talán paranoia ez bennem, de mi lesz akkor, amikor mindenki hárítása miatt omlanak össze a dolgok? Ha körülnézünk, észleljük, hogy az elsődleges környezetünkben, a családokban már teljes a káosz, több a felbomlott kapcsolat, mint a tartós. Vagy a munkahelyünkön, ahol ha baj van, nem mondhatjuk, hogy elrontottuk, mert rettegünk a felelősségre vonástól. Vagy netalántán a gyerekem hibázott, de nem csoda…. hülye a tanár… hülye az orvos……hülye mindenki más, csak én nem!
Nekem csak egy kérdésem maradt: ha ennyi a tökéletes, felelősen gondolkodó egyén, akkor miért van szükség a hárításra?
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: március 2018
Share this: -
Imre Lili: Harvard jogi kar? Jövök! :-)
Harvard + Briliáns elmék + Imre Lili = Boldogság :-) Ennyire egyszerű :-D
2Harvard jogi kar? Jövök!
Forrás: Pexels
Imádom az olyan könyveket, filmeket, sorozatokat, amik elgondolkodtatnak és lekötnek. Legnagyobb problémám ugyanis az, hogy nem tudok kikapcsolni. Nem vagyok képes leállni, folyamatosan azon pörög az agyam, hogy helyt tudjak állni. Megállás nélkül agyalok, hogy másnap mit és hogyan kellene csinálnom. Ez sajnos elég káros az egészségemre, ezért betegállományba kerültem és így van időm sorozatot nézni 😊:
Legújabb kattanásom a Briliáns elmék.
Szuperül eltalált karakterek, fordulatos történet, több szálon futó cselekmény egy csipetnyi szarkasztikus humorral megfűszerezve. Imádom, hogy gondolkodtat, hogy figyelnem kell minden részletre. Teljesen kikapcsol az agyam tennivalókért felelős része.
Adott egy iszonyú jó pasi, Harvey. Dörzsölt, intelligens, jól öltözött, és nem mellesleg vezető beosztású ügyvéd egy jogi cégnél. Felvesz magához asszisztensnek egy srácot Mike-ot, akinek nincsen jogi diplomája, viszont fotorealisztikus memóriájának köszönhetően olyan agya van, mint egy szivacs. Kettőjük összecsiszolódása, civódása, főnök-beosztott, mentor-tanítvány viszonya szolgáltatja a sorozat alapját.
A kulcsmomentum, ami minden részben célkeresztbe kerül:
a lojalitás.
A fiatal asszisztensnek rendkívül ügyesen kell lavíroznia ahhoz, hogy sikereket érjen el ebben a beosztásban, hiszen rendszerint egyszerre két-három személynek kell megfelelnie. Ennek következtében rengetegszer hibázik. Hiába tudja betéve a jogi törvénykönyvet (amit egy elolvasás után rögtön, hibátlanul képes felidézni a felvételi elbeszélgetés alatt). Szóval néha butaságokat csinál, de szépen lassan beletanul. Közben végletekig hűséges Harvey-hoz és a céghez. Borzasztóan sokat dolgozik és bármit is szúr el, mindig a legjobb tudása szerint igyekszik kiköszörülni a csorbát.
A hibák persze másnak is szemet szúrnak. Jessica, aki társelnök a cégnél nem nézi jó szemmel Mike tevékenységét, felnagyítja a hibáit és bizalmatlan lesz vele szemben. Csakhogy Harvey mindig kiáll Mike mellett. Megvédi, teljes vállszélességgel mögötte áll, és amikor egy-egy zűrös ügyből sikerül jól kijönniük, nem egyedül aratja le a babérokat, hanem kiemeli, hogy az asszisztense milyen sokat segített neki, ezzel pedig sokkal jobb fényben tünteti őt fel Jessica előtt.
Mert szerintem ez a kulcs. A kölcsönös bizalom és hűség.
Ők ketten intelligenciában és rafinériában hasonlítanak egymáshoz. Ugyanakkor kiegészítik egymást, mivel Harvey egy hűvös és racionális alkat, míg Mike sokkal lelkisebb. Nehezen képes elvonatkoztatni az ügyfelek érzelmeitől, aminek következtében sokszor addig nyomoz és kutakodik, ameddig rá nem világít arra, hogy a háttérben más megoldatlan ügyek is lehetnek. A történet alatt Harvey pedig elkezd rá hallgatni. Máshogyan kezdi el szemlélni az ügyfeleket, és jobb emberré válik általa, sőt talán jobb ügyvéddé is.
Tehát kölcsönösen jobbá teszik egymást,
tanulnak egymástól, és vállt-vállnak vetve húzzák ki egymást a bajból, és oldanak meg „pro bono” (az önként vállalt, fizetés nélküli ügyek rövidített elnevezése latin szóval. Máris kész ügyvédtanonc vagyok 😊!) vagy éppen milliárdos ügyeket.
Szóval leegyszerűsítve: adott egy főnök-alkalmazott helyzet. Ahol ugyan érzékelni lehet az alá-fölérendelt viszonyt, de nagyon erős biztonságérzetet ad az, ha a felettes mély bizalmi viszonyban van a beosztottjával. Szerintem ez a legfontosabb, ez az, ami egy munkahelyen biztonságérzetet teremthet a kollégákban.
Hiába tudja valaki, hogy jól dolgozik, hogyha Damoklész kardjaként lebeg a feje felett, hogy letolást kap, megalázzák nyilvánosan, kirúgással fenyegetik, mert valami hibát vétett.
Hiszen csak az hibázik, aki csinál valamit.
Nyilván ez a másik oldalról is így van, a főnök is olyan beosztottat akar, aki megtesz mindent annak érdekében, hogy a munka kifogástalan legyen. Láblógatással nem lehet bizalmat kivívni, ez nyilvánvaló. Sok munka, rengeteg belefektetett idő, energia, lelkesedés és igényesség kell hozzá. De ha valaki képes ezt megfelelően kiépíteni, képes ezért áldozni, akkor ennél szerintem nincsen jobb érzés. Amikor beér az ember a munkahelyére és azt érzi, hogy szereti a munkáját, jó abban, amit csinál, és tudja, hogy van kihez fordulnia, hogyha mégis elakadna.
Szóval azt hiszem, jelentkezem a jogi karra a Harvardon és Harvey Specter asszisztense leszek.
Rögtön ezután pedig a felesége is. (Nem! Nem érdekel, hogy ő egy kitalált karakter és mindez csak fikció…)
Mert ugyebár merjünk nagyot álmodni… ☺
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Imre Lili
- When: február 2018
Share this: -
Somhegyi Dóri: Interjúalany “köröztetik”
Nyilvánosan "köröztetünk". Ha magadra ismertél, keress meg kérlek!
2Interjúalany "köröztetik"
Forrás: Unsplash
Tavaly befészkelt a fejembe egy gondolat. Mégpedig a Pontblogos interjúkkal kapcsolatosan ez; mivel napi szinten sokat vezetek, így nekem is szemet szúr a három és négybetűs autómárkájú autósok vezetési szokása. Szóval olyan, de olyan szívesen készítenék interjút az említett márkájú autók vezetőivel. Gondoltam, majd jön a lehetőség úgyis, ha ennek az interjúnak meg kell születnie. Azonban úgy néz ki, hogy ez várat magára. Tegnap jöttem rá arra, hogy nem érem utol őket az utakon :-D. Ráadásul, egy súlyos pénzbüntetés miatt sem érné meg. Körülnéztem, és sajnálattal jelentem, hogy a fent említett autómárkák nincsenek jelen a környezetemben.
Így most arra gondoltam, hogy nyilvánosan „toborzok” interjúalanyt 😊.
Szóval, amit tudni kell: igazán kíváncsi lennék a három és/vagy négybetűs márkájú autók vezetőinek a gondolataira, attitűdjeire, természetesen vigyázva a személyiségi jogaikra (opcionális, hogy felvállalják-e a nevüket vagy sem). Arra törekszem, hogy ne negatív színben legyenek feltűntetve, hanem próbálom megérteni a másik oldalon lévők gondolkodását, motivációját. Kíváncsiságom határtalan, ezért ha van olyan ismerősötök, akinek ilyen márkájú autója van vagy magadra ismertél, várom privát üzenetben a jelentkezésedet (privát Facebook üzenetben vagy a somhegyi.dori kukac pontblog.hu e-mail címen).
Kérek minden Pontblog olvasót, hogy kíméljen meg a negatív megnyilvánulásoktól, mert a „köröztetésnek” nem ez a célja!
Köszönöm és bízom benne, hogy hamar akad jelentkező. Amikor ez megtörténik, jelentkezem!
Dóri
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Ugyan a fenti témában írt hasonló bejegyzésünk nincs, de vicces írásainkat itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: február 2018
Share this: