Forrás: ovdmagadblog.hu

Gondolom mindenkinek volt olyan napja, amikor csak ez a mondat jutott az eszébe. De mi van akkor, amikor nap mint nap úgy gondoljuk, hogy kinézett minket magának a sors?

Nem tudom, hogy aki nem allergiás érti-e, de ez az ocsmány kór átlagosan 1-2 hónapot  biztosan elvesz az életünk, minden egyes évéből. Hát most úgy döntöttem, hogy felveszem a kesztyűt! „Nem, nem veszek be gyógyszert”! Hogyan? Hááááát úgy, hogy

felkészítem az elmémet a győzelemre.

Ezt a gondolatot egy nagyon híres celeb közösségi médiás bejegyzéséből tettem magamévá. Na, nekifutottam.

Mindennap mantrát mondtam……

éreztem, hogy velem van az erő!

És csodák-csodájára, a kellő időpontban ugyanúgy megfulladtam, mint eddig! „Ezt a baromságot!” És hányan hisznek ezeknek a cikkeknek….hát persze, hiszen ő a celeb!

Na ekkor ért el először a „Hogy az a” érzés, és ez még csak a kezdet volt. Az első át nem aludt éjszaka után, sikerült csendesen leesnem a lépcsőn éjszaka, hiszen nem kelthetem fel a családot azzal a kis gondolatfoszlánnyal, hogy a fulladás elkerülése végett bóklászva, félkómában elvétettem a lépcsők számát…. Tehát magamba fojtva a jajszót, keresgéltem az orrsprayt, amit persze  egy celeb tuti nem használ, hiszen módosíthatja a hangját….

A hajnali szürkületben tehát megkezdtem a hadműveletet: egy csendes spriccelés következtében gyengéden szemen lőttem magam, és hirtelen elgondolkodtam, hogy hol is van az orrom….. illetve tudok-e majd sminkelni reggel, vagy így, hogy kifolyt a szemem, már úgy sem segít rajtam a kozmetika? És ekkor megfogalmazódott bennem, hogy talán van még egy kis időm aludni. Igaz csak ülve, de ALUDNI! Kíváncsi vagyok a celebünk jól alszik-e 😊? És siker! 2 órás forgolódás után, belezuhantam az alvás gyönyörű tudatlanságába. Ekkor szólalt meg az ébresztő hangja! És megszállt újra a „Hogy az a” érzés…

Első gondolatom ezután, tehát a második 😊: kizárt, hogy kinyissam a szemem! És milyen csodálatos a megszokás, hogy tudom csukott szemmel is, mi merre van a lakásban! Kitámolyogtam a konyhába, közben kecsesen lerúgtam a jobb lábam kisujjáról a körmöt, leöntöttem magam kávéval, ami persze forró volt, és egyszerre éreztem azt, ahogy a torkomra tapadt orrspray ízével vegyülve undorító íze van a kávémnak….szóval egyszerűen felemelő volt. Ekkor már félhangosan mormoltam ugyanazt a mondatot…

Gondoltam éljünk a megszokásnak, tehát kedvesen felkeltettem gyermekeimet….. rám néztek, és a jeges rémület látszódott az arcukon. De jobb is volt így, mert amikor a tükörbe néztem, még boldog is lehettem, hiszen az arcuk alapján sokkal  rosszabbra számítottam.

Ó és ezt követően a fogmosás semmihez sem hasonlítható felemelő érzése 😊 következett, amely által nyitott szájjal legalább 2 perc levegőhöz jutva végre a fittség érzése szállt meg. Majd elgondolkodtam, hogy ha egész nap nyitott szájjal dolgoznék feltűnne-e valakinek? Vajon a nem alvás, a nyitott száj és a sántítás alapján milyen kategóriát képviselnék az erősebb nem szemében? Meglepő kérdés 😊. És nincs miért kérdés.

Egy igazi nő, mindig nő lesz.

Tehát ezek után felöltözve, kiperdültem serdülőim elé, feltéve a kérdést, jól nézek-e ki? Elnézőbb gyermekem halvány mosollyal, csak annyit mondott: „Hát neked ez is jól áll!” Keményebb  serdülőm felemelvén tekintetét, hozzátett jókedvemhez: „Ezt vedd le!” Éljen!!!! Hurrá!!!!! Az életemért küzdök és még szarul is nézek ki? Induljon a B-terv! Megbíztam kritikusabb gyermekem, hogy segítsen választani, és igen, ő megtalálta az igazit! Lehet, hogy azért, mert ő látott 😊. Hiszen nem ömlött könny mind a két szeméből felváltva vagy egyszerre. Majd félmosollyal odavetette: „Sminkeljelek is?” :-D.  

Még csak két óra telt el az ébrenlét állapotában és már utáltam az egész napot! Élén a celebbel, aki legyőzte vagy kamuzta a kórt, amely milliók életét teszi tönkre. Persze tudom, erre az egész hercehurcára csak egy kérdés létezik: Ki a hülye? Én!!!!! hogy csináltam magamnak egy: „….hogy az a napot!”

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Turbulencia a belvárosban

Somhegyi Dóri: Urban legend

Somhegyi Marci: A legérdekesebb dolgozat amit valaha írtam

Balassa Rozi: Kommunikációzás?

Somhegyi Dóri: Összeesküvés elmélet

Forrás: Unsplash

Elegem van.

Az érdekből,

az inkorrekt hozzáállásból,

a hazugságokból,

a megkerülésből,

abból, hogy az emberek nem vállalnak felelősséget semmiért.

Elegem van

abból, hogy egyre több személyiségzavaros ember gondolja úgy, hogy másokat manipulálhat.

Elegem van

abból, hogy fiatal emberek halnak meg értelmetlenül körülöttem.

Elegem van

a rosszindulatból, az áskálódásból,

a pocskondiázásból, a sértegetésből,

a bosszúból.

Elegem van

a családi problémákból, a karmából, a generációkon átívelő hozadékok pöckölgetéséből.

Elegem van

abból, hogy mindenki ugyanúgy, negatívan reagál egy jó hírre, ahelyett, hogy osztoznának más örömében.

Elegem van

azokból, akik másokat falhoz állítanak a saját hibájuk fel nem vállalása miatt.

Elegem van

az előítélettel élő emberekből,

az energiavámpírokból.

Elegem van

hogy kiírtódott az életünkből a törődés. Nem figyelünk, nem kérdezünk, csak saját magunkat toljuk előre.

Elegem van

a szemlesütögetésből, hiszen a rendszer erre nevel.

Elegem van

hogy mások azt hiszik, mindent elbírok.

Elegem van!

Hiszem, hogy nem vagyok egyedül. Hiszek a korrektségben. Hiszek még az őszinte kapcsolatokban, abban, hogy a másik szemébe nézve bármit meg lehet beszélni. Tudom, hogy számíthatnak rám az emberek. Hiszek abban, hogy a pozitív hozzáállás és a nevetés hozzáadott érték nemcsak nekem, hanem a környezetemnek is.

Hiszek a törődés, az odafigyelés erejében.

A legvégsőkig hiszek abban, hogy adni jó! Bármi történjék is körülöttem…..

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: Van sapkád, nincs sapkád??

Balassa Rozi: A hárítás művészete

Máramarosi Gréta: Szösszenetek, avagy így élünk mi

Forrás: Unsplash

Az elengedés fontos momentuma lett a Pontblog életének. Többen többször írtunk már ebben a témában, azonban nem gondoltuk volna azt, hogy a működésünkkel kapcsolatosan is majd egyszer meg kell ezt tennünk.

Lektorunkat, Évit elengedjük a nyár végével, mert tudjuk, hogy jó lesz neki, hiszen a saját útját szeretné járni. Amikor a Pontblog alapértékeit és működési elveit létrehoztuk, fontos pillére volt a minőségi munkánknak a kétszeres lektorálás megléte.

Évi a Pontblog megalapítása óta

stabil bástyánk

volt mind szakmai, mind emberi szempontból egyaránt. Sok-sok munkáját abban láthattátok, hogy logikailag nem volt bukfenc az írásainkban, továbbá abban, hogy nem akadtak a szövegeink, azaz végig tudtátok olvasni gördülékenyen a posztjainkat.

Évi a Pontblogos létünk során mindig erős tükröt tartott.

Határozott, konzekvens, higgadt és letisztult

személyisége sokat adott ahhoz, hogy a Pontblog oda juthasson, ahol most van.  Személy szerint elfogult vagyok vele kapcsolatban, hiszen évtizedes igaz, mély barátság köt hozzá, így számomra a kapcsolat nem szakad meg, csak a Pontblogos létünk….. mint egy mellékszál, mely eddig erősen fűződött, lassan elvékonyult majd elszakadt azért, hogy valami újba, valami másba fektethesse tehetségét.

Köszönjük Évi, hogy velünk voltál majdnem két évig, ezzel a Pontblog alapítói gárdájának tagjaként mindig itt leszel a szívünkben 😊.

A jövőben határozatlan ideig a Pontblog egyszeres lektorálással működik tovább, mivel nem találtuk meg még a megfelelő személyt erre a nagyon fontos posztra. Bízunk benne, hogy azért tudjuk tartani azt a színvonalat, ami miatt ennyien vagytok velünk most már lassan két éve!

Köszönjük 😊.

Forrás: Unsplash

Tíz év telt el azóta, hogy leérettségiztem és elballagtam a gimnáziumból. Imádtam mind a tizenkét évet, szerettem az osztályomat és a tanárainkat is. Mindig boldogan gondolok vissza arra az időszakra, mert életre szóló barátságokat kötöttem és rengeteg fantasztikus élménnyel gazdagodtam. Szerencsés helyzetben vagyok, mivel az osztályközösségünk kivételesen összetartó volt, sőt, azt gondolom, hogy ezt az egész évfolyamunkról elmondhattam.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem voltak klikkek. Mindig is voltak és mindig is lesznek. De általánosságban elfogadtuk és szerettük egymást. Mindenkit a saját kis különc dolgaival együtt.

Mostanában azonban ez meglátásom szerint nem így megy. A tinédzserek tulajdonképpen mind ugyanúgy néznek ki. Ugyanaz a haj, cipő, kabát. Aki pedig nem így néz ki, ne adj’ Isten egyéniség, kilóg a tömegből, azt gyakran kiközösítik. Amikor én voltam tizenhat éves, semmire sem vágytam jobban mint, hogy

más legyek, ne legyek sablon.

Ugyanis akkor még az számított cikinek, ha tucat voltál.

Most kasztrendszer van. A csúcson vannak a menők. Divatosan öltözködnek, márkás holmikba. Hiperszuper telefonjuk van, amin pörgetik a Facebookot, az Instagramot és a Twittert. Az ő véleményük számít, ha te nem vagy olyan, mint ők, akkor a te véleményed nem számít. Joguk van megalázni másokat, ciki fotókat készíteni a társaikról, aztán feldobni Snapchat-re. Ők az iskolarendszer koronázatlan kiskirályai és kiskirálynői. Legalábbis így viselkednek, és ezt éreztetik a társaikkal.

Aki az ő kasztjuk alá kerül – például „a nyomik, az ellenállók, a művészek, a számkivetettek” (akik igazából sehova sem tartoznak) – azt kikezdik. Lenyomják, elnyomják, kinevetik, egyszerűen megkeserítik az életét.

Biztosan a fentebb leírtak miatt is furcsa nekem ez a jelenség. Én még emlékszem, hogy az osztálytársnőm hogy zokogott a szalagavatónk előtt, amikor kiderült, hogy egy másik lánynak ugyanolyan keringőruhája van, mint neki. Nyilvánvalóan ez is túlzás, de azt gondolom, jól látszik, hogy mi tényleg a különlegességre törekedtünk.

Én például sosem voltam „tipikus tinilány”, mivel bulik helyett edzésekre és meccsekre jártam. Tehát ezen az elven mondhatnánk, hogy a sportolók csoportjához tartoztam. De nálunk ez mégsem különült el ilyen élesen. A padtársnőm például rocker volt. Abból az igazi, vadóc, nőietlen fajtából. Rövid fekete haját zselézte, lánc lógott a nadrágján, bakancsban járt, és Marilyn Mansonnal volt kiplakátolva a szobája. De imádtuk egymást, mai napig remek viszonyban vagyunk, nyaralni is együtt voltunk az idén.

Mindezek kapcsán gondolkodóba estem, hogy mi változott meg az elmúlt időszakban, ami miatt minden ennyire más lett.

Elsősorban az okos telefonok használata, ami szerintem semmiképpen sem szerencsés ilyen mértékben és mélységben, ebben a korosztályban. Hogy miért? Mert a Snapchaten, a Facebookon és az összes hasonló fórumon talpig retusált és filterezett, agyonsminkelt, irreális szépségideálokkal találkoznak a gyerekek. Ez pedig ezt sugallja nekik, hogy

ha szép vagy, csak akkor számítasz.

Ha pedig túlsúlyos vagy, vagy nem szép a bőröd, „stréber” vagy, nem dohányzol, nem iszol mértéktelenül és tulajdonképpen nem éled a Kylie Jenner-féle hollywoodi tinik életét, akkor senki vagy.

Ehhez kapcsolódik az is, hogy a gyerekek megkapják a hiper-szuper okostelefont, mert akkor le van tudva a karácsonyi ajándék. A gyerek végre nem nyávog, hogy „de a barinőjének is olyan van”, és különben is, ameddig nyomkodja, addig sem kell vele foglalkozni. Nem kell vele beszélgetni, nem kell a tudtára adni, hogy ezek az ideálok nem reálisak, és nem ott kezdődik, és ott végződik valami, hogy szép a hajad meg a sminked, meg leléptél a Cosmopolitan címlapjáról.

Szerintem nagyon röviden és dióhéjban pedig meg is érkeztünk a válaszhoz:
Miért viselkednek így egymással a gyerekek?

Mert el vannak rugaszkodva a valóságtól.

Mert otthon mindent megkapnak csak éppen az alapértékeket és a figyelmet nem, aminek kapcsán elsajátíthatnák – többek között – azt a zseniális fogalmat, amit csak „toleranciának” nevezünk.

Aztán ne csodálkozzunk, ha a szemünk fénye tizennyolc évesen hisztériás rohamot kap, mert a közepes érettségijéért nem kapta meg a legújabb cabrio-t, és elküld minket melegebb éghajlatra…

Mert megteheti, mivel fogalma sincsen, hogy hol a helye a világban, milyen kötelességei vannak, és mégis hogyan kellene a környezetéhez viszonyulnia.

Hiszen mi (nem) tanítottuk meg erre. 

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: Hiteltelen tükrök

Máramarosi Gréta: A kamaszokról kicsit másképp

Somhegyi Dóri: Mindenki más szemüveget visel

Imre Lili: Minták

Forrás: Pixabay

Sokaknak most biztosan felcsendül az a bizonyos sláger……és pontosan tudjátok azt is, hogy ez milyen érzéseket takar. Az „átkos” időben, minden évben két hetet nyaraltam ennél a csodálatos tónál. Fiatalságom nagy szerelmei, búcsúzásai csak pozitív emlékeket jelentenek számomra. Mindig is vissza akartam térni, na nem úgy, hogy egy-egy hétre, napra. Inkább úgy, hogy ez legalább nyáron egy állandósult állapot legyen, azaz bármikor megtehessem, hogy csak ülök és bámulom a „kékséget”. Most, ennyi év után ülök és bámulom, minden reggel és este. Nézem a többieket, akik ugyanúgy éreznek és az a bizonyos csend és béke járja át a lelküket.

Rájöttem, hogy ez a nyugalom, belső béke, amit itt kaphat az ember még ennyi idő után is

a korlátlan szabadságot jelenti számomra.

Nincs autóm, tehát végtelen sétákban van részem, boldogan rovom a kilométereket. Cipelem a tejet, kenyeret, beszélgetek olyan emberekkel, akikkel a nagyvárosban nem tettem volna… Nem azért, mert nem lenne kedvem, hanem azért, mert nincs idő emberi szóra. Meghallom a madarak csivitelését, sőt már van olyan is, amit fajtához tudok kötni. Reggelente kávéval a kezemben figyelem a mókuscsaládot, akik lelkesen ugrálnak a fenyőkön. Kikerülöm a bogarakat, békákat, pókokat, mert nekik is joguk van az élethez.

Hosszú perceken át nézem az alvó családom, akik angyali békével szunyókálnak még délelőtt 11 órakor is, és eszembe jut, hogy otthon már dühös lennék, mert semmit nem csinálnak, mert nem haladunk… de hova is? Nincs kötelező időpont, nincs kötelező program, nincs semmi, amiért idegeskedni kellene.

Mert mit veszítünk, ha nem programozottan élünk,

állandó megfelelési kényszerrel? Szerintem csak nyerünk, visszakapjuk önmagunkat. Azt a fiatalt, aki már azokon a bizonyos nyarakon tudta, hogy milyen szabadnak lenni.

Élvezni az összes pillanatot, ami megadatott nekünk, ami még van. Esténként a férjemmel egy pohár bor mellett beszélgetni, sétálni és újra élni azokat a balatoni nyarakat. Persze itt könnyű, mert se tévé, se számítógép, ami órákat vehet el a kapcsolatunkból. Valami miatt a feszültség is megszűnik….. lassan, de érezhetően távozik a tudatunkból, és átveszi helyét az érzés, hogy semmit sem akarok abból a világból, ami kint vár. Hihetetlen, hogy a „nagy kékség” és hozzátartozó hangulat, hogyan képes átvenni a helyet a tudatunkban. Tényleg a szabadság érzése ez… a lányaim mindig a tengerhez vágytak, és amikor első alkalommal meglátták a tengert, a kisebbik csak ennyit mondott: ”ez olyan, mint a Balaton, csak sós”. És napokig nem akart bemenni a vízbe, de ide bármikor bemegy. Egye fene a hínárt, mert az is tóhoz tartozik,

a lényeg, hogy itthon érzed magad.

És már az ő szemükben is látszik, hogy nekik a Balaton a Riviéra….

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Az Isten háta mögött kettővel

Lindy: Egyszer volt, hol nem volt….

Somhegyi Dóri: Hygge

Forrás: Unsplash

Már egy ideje figyelem azt, hogy a közösségi oldalak milyen szerepet töltenek be az életünkben. Megfigyeléseim szerint nagyon széleskörű a paletta, mert a kapcsolattartás egyik fajtája lett, másrészt megoszthatjuk gondolatainkat, beszélgethetünk másokkal, értesülhetünk valós hírekről és álhírekről is. Kapcsolódhatunk csoportokhoz, új ismeretségeket is köthetünk. Igen, ez a pozitív oldal, de van egy másik oldala is, ami lehet, hogy csak engem zavar; ez pedig az

arctalanság homályába burkolózó agresszió és az előítéletesség jelensége.

Biztosan többen olvastátok vagy hallottátok annak a 11 éves gyereknek a történetét (erről már írtunk korábban), aki egy vadasparkban elővigyázatlanságból, kíváncsiságból vagy egyszerűen csak vagányságból benyúlt a rácson, ahol egy vemhes szurikáta élt. Az állat megijedt, megharapta a kisfiú kezét. A harapástól feltételezem a gyerek is megrémült, így elrántotta a kezét. Az állat leesett és elpusztult. Röviden ennyi a történet dióhéjban. Ez önmagában szomorú történet, de ha jobban belegondolunk, akkor nincs igazán nagy hírértéke.

Talán ez volt az oka annak, hogy az első híradásokban a 11 éves gyermeket agresszív állatgyilkosnak állították be, aki nem elég, hogy benyúlt a rácson, de még állítólag földhöz is vágta a szerencsétlen vemhes állatot. Jöttek is a hozzászólások, szidták a gyereket, elmondták mindennek, még gyilkosnak is. Szinte a fejét követelték. Volt, aki az állat védelmében nem riadt vissza a gyerekkel kapcsolatos fizikai agressziótól sem. Nem tudom, hány gyalázkodó hozzászólás született, mert egy idő után, már hányingerem volt a nyers indulatok ilyen nyílt megjelenésétől.  Bocsánat, de csak arra tudtam gondolni, így

bíztam abban, hogy  az a szerencsétlen gyerek talán nem hallja, nem olvassa ezeket a minősíthetetlen kommenteket.

Nem lettem volna azokban a napokban a gyerek szülei és tanítói helyében sem. Persze pár nap múlva kiderült, hogy a valóságban, nem volt földhöz vágás, még csak szándékosság sem.

Ettől fogva viszont vártam azt, hogy azok az emberek, akik két nappal korábban a keresztvizet leszedték a gyermekről, most majd

bocsánatot kérnek tőle.

De egyetlen egy ilyen kommentet sem olvastam. De hát ilyen a közösségi média. Névvel vagy a nélkül, fél információk alapján, általában ismeretlenül mondunk véleményt másokról. Bátrak vagyunk, gyalázkodunk, olyan embereket bántunk meg, akiket nem is ismerünk. Semmi nem fontos, csak, hogy kiadjuk magunkból a máshol keletkezett feszültségünket, a felgyülemlett agressziónkat. Hiszen ez az a fórum, ahol lehet……

nem kell felelősséget vállalni, hiszen arctalanul tesszük mindezt, beburkolózva az ismeretlenség homályába.

Visszatérve a történtekhez azt gondolom, hogy valóban szomorú dolog, hogy egy állat elpusztult, mert egy gyermek felelőtlen volt. Viszont azt is gondolom, hogy ez a gyermek megtanulta azt, hogy a tiltó táblák nem véletlenül vannak kitéve az állatkertekbe és a vadasparkokba. A 10-11 éves gyerekek nem mindig viselkednek racionálisan, mint ahogy annak idején mi is kipróbáltunk olyan dolgokat, amikről tudtuk, hogy nem szabad. Igen így tanuljuk meg a szabályokat. Van, akinek elég, ha elolvassa, másnak a saját bőrén kell megtapasztalnia.

És vajon mi felnőttek mit tanulhatunk az ilyen és ehhez hasonló esetekből?

Talán azt, hogy ne dőljünk be a hírhajhász médiának. Vagy talán azt, hogy

ne mondjunk elhamarkodottan véleményt, ne ítélkezzünk.

Álljunk fel a gép mellől, sportoljunk, sétáljunk, menjünk ki a szabadba. Tanuljunk meg újra örülni, nevessünk nagyokat, ne engedjük, hogy mások negatív gondolatai, életszemlélete ránk ragadjon. Ne azt nézzük, mibe köthetünk bele, hanem örüljünk az életnek. Ha véleményt nyilvánítunk, akkor azt nyíltan tegyük,

felvállalva az arcunkat.

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Kínai lett a köszönés?

Máramarosi Gréta: A kimondott szó ereje

Balassa Rozi: Van sapkád, nincs sapkád??

Forrás: Pexels

Egy pár hónappal ezelőtt még nem gondoltuk volna a férjemmel, hogy a szabadság szele szinte nap mint nap megérint majd minket. Mi vagy ki kellett ehhez az érzéshez?

Hát egy kutya.

Hát kérem szépen a kutya az embernek nemcsak jóbarátja, hanem egészségmegőrzője is egyben testileg és lelkileg egyaránt. Már az elején sejtettük, hogy sokat fogunk sétálni a kutyával….na de hogy ennyit? Naponta sok-sok kilométert megteszünk Lottival, miközben élmények sorozatán megyünk keresztül, természetesen mobiltelefon nélkül!

Egy régebbi írásomban kerestem azt a fajta szabadság érzését felnőttkorban, amit gyerekkoromban a biciklin ülve éreztem. Azt gondolom, hogy ezt a szabadság érzést most a kutyával való sétálás és élménygyűjtés adja meg. Emellett figyelmet is ad és sok törődést. Ilyenkor nem gondolsz a munkahelyeden ért konfliktusokra, nem gondolsz a gyereknevelési problémákra, nem gondolsz arra, hogy mit csinálsz majd holnap a munkahelyeden.

Nem fontos,

hogy mi lesz a vacsora, vagy holnap mit esznek a gyerekek.  Nem fontos, hogy minden ki van-e vasalva, senkit nem érdekel, hogy mennyire van tele a szennyes tartó. Egyszerűen az ajtón kilépve Lottival ez mind mind kitörlődik a fejedből. Ennek van egy jó és egy rossz oldala is. A szabadság érzése annyira feltölt, hogy egyre többet és többet akarsz kint lenni vele a szabadban. Mindeközben pedig a napsütés áldott hatásának köszönhetően jól leégsz vagy lebarnulsz, ezáltal jó színed lesz, tehát olyan mintha külföldön nyaraltál volna :-D. Szóval el tudsz engedni sok görcsöt, túlgondolást. Gyakorlatilag mindent. Ami eddig lekötötte az energiádat, annak jelentősége egyszerre csak eltörpül.

Rossz oldala az, hogy ennek az érzésnek szinte hatalma van feletted, így akár a munkád rovására is mehet. Nem vagy annyira összeszedett, mint azelőtt. Szóval a kutyás lét olyan, mint az adrenalin.

Feltölt, még többet és többet akarsz belőle,

lebegsz is tőle, hihetetlen, de nem akarsz lejönni a „szerről”. Veszély is, hiszen ha a kutya hozzászokik ehhez a sok mozgáshoz, foglalkozáshoz, ő is mindig többet és többet akar belőled.

Amikor két évvel ezelőtt azon gondolkodtam, hogy vajon mi lehet az az élmény vagy mozgásforma, ami azt a bizonyos gyerekkori szabadság érzését adja, akkor a kutyás létre tényleg nem gondoltam. Azt hittem, hogy valami extrém sport fogja elhozni ezt. Azt hiszem, hogy

szerencsés vagyok,

hiszen nem mindenkinek adatik meg az, hogy egy gyerekkori jó érzést felnőttkorban újra megkapjon. Ugyanide sorolom a nagymamám levesének az ízét, vagy a szalmakrumpli ropogósságának élményét, a cinkosságok elkövetésekor érzett szívdobogás érzését is.

Jó érzés, ha valami visszakacsint a múltból. Nektek volt már ilyen érzésetek felnőttkorban?

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Az Isten háta mögött kettővel

Kora Hajnal: Ha elölről kezdhetném az életemet….

Somhegyi Dóri: Papus

Forrás: Unsplash

Sok téma van, ami időnként eszembe jut, hogy erről írni kéne, aztán valami miatt elmarad. Vagy azért mert elveszíti aktualitását, vagy azért mert pillanatnyi érzelmeim, hangulataim csak egyoldalú megközelítést tennének lehetővé, vagy azért, mert nem tudom igazán leírni azt, amit érzek, amit valójában közölni szeretnék.

Így, nyár elején két olyan jeles ünnep is van, ami az utóbbi években szerintem nem kap olyan nagy nyilvánosságot, mint ahogy az ott dolgozók azt megérdemelnék. Június elején köszöntjük a pedagógusokat, július elején pedig az egészségügyben dolgozókat.

Ha vennénk a fáradtságot és kigyűjtenénk, hogy hány hír jelent meg a médiában e két területet méltató és gyalázó, elmarasztaló hírként, sajnos a mérleg nyelve a negatív irányba mutatna. Naponta értesülünk szakmai melléfogásokról, rossz bánásmódról, orvosi és pedagógiai műhibákról. Gyakran elgondolkodom, hogy valóban ekkora nagy e a probléma, vagy mi vagyunk érthető módon ezekre a területekre érzékenyebbek, hiszen mindenkinek van a családjában gyerek és sajnos beteg is. Elvárnánk, hogy maximális jó ellátást kapják mind a két területen. Azt is, hogy olyan emberek gondoskodjanak róluk, akik értenek ahhoz, amit csinálnak. Akik nem csak jó orvosok, tanárok, hanem türelmes gondoskodó emberek is. E helyett azt olvasom nap mint nap, hogy az iskolákban dívik az erőszak, hogy a tanárok nem figyelnek a gyerekekre, a kórházak elszegényednek, az orvosok, természetesen a jobbak külföldre mennek. Hogy nincs pénz, hogy bezárják. Hogy nem kell annyi diplomás, nem kell szociális háló stb.

Pályám során, mind a két területen eltöltöttem hosszabb időt így mind a két területet ismerem belülről is, sokáig dolgoztam az egészségügyben, és tudom, hogy nem csak felelőtlen, lelketlen emberek tevékenykednek ott, hanem igenis vannak igazi szaktekintélyek, olyan emberek orvosok, nővérek, akik a mai napig a hivatásuknak tekintik a beteg emberek gyógyítását, ápolását.

Mind, ahogy az oktatásban is nagyon sok jó, hivatását és a gyermekeket szerető pedagógus dolgozik.

És persze mind a két területen ott van az ellenpélda, a lelketlen, a felelőtlen, az arrogáns, a szakmailag felkészületlen, vagy az, aki egyszerűen belefásult abba, hogy mindig csak ad, és nem kap vissza semmit.

Szóval visszatérve a pedagógusokhoz, én a halmozottan hátrányos gyerekek közé tartoztam, mert a családomban anyai ágon mindenki a pedagógus pályán mozgott, nagyapám, anyám, és anyám minden testvére, azok házastársai, sőt sok esetbe a gyerekeik is. Szóval mondhatnám azt is, hogy a pedagógus pálya, mint lehetőség genetikailag kódolva volt nálam. Ebből az alapállásból tekintve, nálunk, a tanár soha nem lehetett hülye, igazságtalan stb.

Hamar megtanultam, hogy egy-egy gyengébb osztályzatért csak én vagyok a felelős.

Igaz viszont az is, hogy soha nem várták el tőlem, hogy kitűnő legyek, nem is voltam, viszont az, hogy jól tanuljak jött a családi légkörből. Emlékszem életem első elégtelen osztályzatát, alig mertem megmondani, aztán amikor minden bátorságomat összeszedve aláírattam anyámmal, ő elnevette magát és azt mondta

„Na végre, nem diák az akinek nincs egyese.” Ezzel az egy mondattal az összes terhet levette rólam, nem éreztem bűnösnek, butának magam, csak egyszerűen gyereknek, akinek most nem jött össze.

Nem tudom kell-e szégyenkeznem azért, hogy szerettem iskolába járni, szerettem tanulni, jól éreztem magam a gyerekek között, minden szabadidőmet ott töltöttem, az volt az én igazi otthonom. Így volt ez a középiskolában, a főiskolán és az egyetemen is, ahová már két gyermekes családanyaként ültem be.  A szakvizsgám után mondtam először azt, hogy most már eleget tanultam, intézményes oktatásban már nem akarok részt venni, ha jól emlékszem, akkor 36 éves lehettem. A 30 év tanulást azok az emberek tették emlékezetessé, akik bíztak bennem, akik segítettek, ha elakadtam, akik akkor is látták bennem a szikrát, a tehetséget, amikor én még nem. Sok olyan emberrel tanítóval, tanárral, főiskolai oktatóval, egyetemi professzorral találkoztam, akik a hivatásra, a szakmai alázatra tanítottak, akik saját példájukkal mutatták meg, hogy ők vannak a diákokért, betegekért és nem fordítva. Hogy az oktatás és az egészségügy nem a könnyű meggazdagodásról, hanem a test és lélek gyógyításáról, és a tehetség felismeréséről és annak ápolásáról szól.

Kevés az, ha valakit megtanítok írni, olvasni, számolni, sokkal nagyobb kincs, ha megtanítom arra, hogyan éljen ezzel a tudással, hogyan segítsen másoknak megtalálni önmagukat, és hogyan tudja megtalálni és legyőzni önmagát. Azt gondolom ez az igazi pedagógia.

Nagy felelősség gyerekekkel együtt dolgozni, mert tanítás nincs nevelés nélkül. A kudarcoktól nem megóvni kell a felnövekvő nemzedéket, hanem megtanítani, feldolgozni, csak az tud legyőzni másokat, aki először saját magát győzi le.

A sok pozitív példa ellenére nem lettem gyakorló pedagógus, habár van ilyen végzettségem, sokkal inkább vonzott a gyógyítás, dolgoztam effektíve betegágy mellett, fogtam súlyos, magatehetetlen betegek kezét az utolsó óráikban, segítettem másoknak feldolgozni azt a terhet, amit a súlyos betegek ápolása jelent. Megjártam, mint beteg is a kórházak zegzugait, találkoztam kedves, szakmailag felkészült és felszínes gyógyítókkal is, mégis ha összegzést készítenék nálam a mérleg nyelve a pozitív oldalra billenne.

Én ezekkel a gondolatokkal szeretném köszönteni a múlt és jelen, arra érdemes pedagógusait és gyógyítóit.

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

 Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Értékelünk?

Somhegyi Dóri: Nem karosszék

Balassa Rozi: “Miért kell ezt tudnom?”

Somhegyi Dóri: Mindenki más szemüveget visel

Forrás: greenfo.hu

Aki ismer tudja, hogy mennyire szeretem az állatokat. Van egy kutyusom, hatéves, teljes „szerelemben” élünk együtt, mindent megadnék azért, hogy egészséges legyen, jól éljen, boldogan sok-sok farokcsóválással, nagy sétákkal, játékkal. Tulajdonképpen mondhatnám azt, hogy minden állatot szeretek, de azt gondolom, ez erős lenne, mivel a csúszómászóktól egyenesen irtózom. A pókokat is inkább csak megtűröm, az éppen utamba kerülőket pedig igyekszem visszatessékelni a kertembe lehetőleg úgy, hogy közben ne kelljen hozzájuk érnem.

Mindezek ellenére azonban természetbarátnak tartom magam. Szeretem nézni a madarakat, rajongok a delfinekért, lovakért, farkasokért. Szeretem a Duna-partot, a tengert, a réteket. Nem vagyok hatalmas greenpeace-es, de odafigyelek a környezetem tisztán tartására, próbálkozom a szelektív hulladékgyűjtéssel, lekapcsolom a fölöslegesen égő villanyokat, elzárom a csapot. Az osztályomban kiemelt figyelmet fordítok környezetismeret órán is ezekre a témákra, a gyerekeket is igyekszem erre nevelni.

Szerencsésnek érzem magam,

mert a kisdiákjaim kifejezetten érdeklődőek és nyitottak erre a témára. Sokat kérdeznek és még többet mesélnek a tapasztalataikról. Voltunk már együtt vadasparkban, állatkertben, tartottam nekik trükkbemutatót a kiskutyámmal az állatok világnapja alkalmából, és azt gondolom, szuper intelligensen viselkedtek minden egyes alkalommal.

Mindezek mellett olyan ember vagyok, aki bármilyen megható állatos videón képes zokogni. Szabályosan ráz a zokogás, amikor azt látom, ahogy egy férfi magához vesz egy törött lábú őzikét, hogy ne essen a ragadozók áldozatául, majd miután segít neki meggyógyulni, visszaengedi a természetbe. Vagy a nagy kedvencem, amikor két férfi nevelget egy kisoroszlánt, és évekkel azután, hogy elviszik a szavannára, visszamennek meglátogatni őt. Az oroszlán a hegy tetejéről lerohan hozzájuk és a szó legszorosabb értelmében a nyakukba ugrik, ölelgeti, puszilgatja őket, mint egy nagyméretű kiscica.

Csakhogy nem is olyan régen, egy nagyon megrázó dolgot olvastam, ami mellett egyszerűen nem tudok elmenni szó nélkül. Egy vadasparkban elpusztult egy szurikáta. Itt lehetne méltatni, hogy az állatkertek, vadasparkok fenntartása vajon tényleg hasznos-e a vadállatok számára, vagy csak nekünk, embereknek jó szórakozás (Egyébként nekem meggyőződésem, hogy az utóbbi. Annak ellenére, hogy tudom, hogy ahol tényleg törődnek az élőlényekkel, ott igyekeznek megtámogatni a fajfenntartást, ezzel is mentve a kihalás szélére sodródott fajokat).

Az igazi sokkot azonban az jelentette számomra, amilyen körülmények között elpusztult el ez a szegény kis állat.     

Aki járt már állatkertben tudja, hogy a legtöbb ketrecnél vannak figyelmeztető táblák. Legtöbbször az jön velünk szembe, hogy a ketrecekbe tilos benyúlni. Értelemszerű. Én ezt gondolom. Azonban ennek a kis szurikátának azért kellett elpusztulnia, mert egy látogató benyúlt a ketrecébe, és mivel ezt a szurikáta fenyegetésnek vélte, így megharapta a benyúló ujjat, aminek a gazdája gondolom reflexből a fájdalomtól vagy épp a meglepődéstől földhöz csapta a kisállatot.

A szurikáta azonnal elpusztult. És nemcsak ő, hanem a pocakjában fejlődő kiskölykei is, ugyanis vemhes volt. Emiatt pedig fokozott mértékben volt kitáblázva, hogy a ketrecbe szigorúan tilos benyúlni, mivel azok az anyaállatok, amelyek vemhesek fokozottan agresszívak lehetnek, hogy védelmezzék magukat és a családjukat.

Ez a történet belőlem mérhetetlen dühöt vált ki. Mindenki tudja rólam, hogy imádom a gyerekeket, senki sem feltételezi, hogy ez a dolog szándékosan történt.

De felvetődik bennem a kérdés, hogy régen nekünk miért nem kellett szólni, hogy ne nyúlkáljunk be az állatok ketrecébe? Miért nem kellett szólni, hogy ne rángassuk magunk mögött lácon a kutyánkat vagy épp a tehenünket egy autóhoz kötve? Miért nem kellett szólni, hogy ne belezzünk ki békát, ne kínozzunk macskát, kutyát, egeret?

Hova tart ez a világ? Állítjuk, hogy mi vagyunk a legintelligensebb faj a Földön, miközben az állatoknak kell szenvedniük és elpusztulniuk a mi nemtörődömségünk és hatalommániánk miatt? A tengerekbe öntjük a szemetünket, felborítva ezzel az ökoszisztémát. Kizsákmányoljuk a bolygónkat, megtámogatva ezzel a globális felmelegedést és a sarki jégsapkák elolvadását, ezáltal pedig fajok kihalását. Sportként tekintünk a vadászatra, csak azért, hogy az állatok fejét a falunkra tűzhessük, vagy azért, hogy elefánt agyarból készülhessen a vadonatúj kádunk a csilicsáré fürdőszobánkba. Kétszer kettő méteres kennelekbe kényszerítünk csodálatos vadállatokat, hogy a cirkuszban pénzért mutogathassuk őket. Kutyát ajándékozunk karácsonyra, hogy egy hónap múlva az út szélén kidobjuk őket a mozgó autónkból, vagy egyszerűen kihajítsuk őket a kukába.

Tárgyként tekintünk az állatokra, használjuk őket és az emberség jelét sem mutatjuk, amikor igenis tehetnénk valamit értük.

Továbbra is hangsúlyozom, nem ennek az esetnek a felelősét méltatom, de megkérdezném: Hogyha tényleg szuper fejlettek vagyunk, ha tényleg mi vagyunk a megtestesült intelligencia, akkor mikor jutunk el oda, hogy végre rányitjuk a szemünket erre a világméretű problémára, aminek végül nem csak az állatok, de mi is áldozatai leszünk?

Mikor kezdünk el törődni azokkal az élőlényekkel, amelyek nem tudnak kiállni magukért, melyek nem tudnak szót emelni az ellen a mérhetetlen zsarnokság ellen, amit mi képviselünk, és amivel napról napra gyilkoljuk le őket töm egesen?

Mikor fogjuk végre fel, hogy ők is érző lények?

Ennek a kis állatnak a halála számomra jelképes. Azt a viselkedésformát jelképezi, ami úgy vélem, lassan teljesen kiveszik az egész emberiségből. Ez pedig nem más, mint a törődés…             

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Máramarosi Gréta: Boldog gyermekprogram?

Imre Lili: Az élet pókerasztala

Imre Lili: Minták