Forrás: Unsplash

Ma többek között a nyugdíjasokról elmélkedtem, hogy más-más nemzetek kultúrájában vajon hogyan élik meg ezt az időszakot.  Jól csináljuk-e ezt mi magyarok vagy lehetne tanulni más nemzetek idős embereitől? Azt figyeltem meg, hogy mi magyarok szeretünk panaszkodni, az „Itt fáj, ott fáj”, „Jaj de rosszul aludtam” kezdetű  mondatok gyakrabban hagyják el az ajkainkat, mint a „De jót beszélgettem a barátommal”, vagy „Milyen jót sétáltam délután stb. „ kezdetű mondatokat. A napokban véletlenül olvastam egy „tanulmányt”. Az idézőjel azért kell, mert egyáltalán nem vagyok biztos, hogy az abban leírtak tényleg egy tudományos kutatás eredményei voltak, de mégis elgondolkodtató.

Bevallom, egészen a múlt hétig azt gondoltam, hogy éveink számával arányosan csökken az agysejtjeink száma. Még annak idején az egyetemen azt tanultam, hogy 30 éves kor körül érjük el szellemi teljesítőképességünk csúcsát. Aztán ettől kezdve  szinte észrevétlenül, majd az évek számának növekedésével fokozatosan kezdünk butulni. Ennek vannak nagyon kellemetlen kísérőjelenségei, mint pl. a feledékenység is, de ki ne találkozott volna már azzal a jelenséggel, amikor az ember bemegy a spájzba és percekig áll a polcok előtt, mert a röpke két perc alatt elfelejti miért is jött be? Eleinte bosszankodunk, aztán már csak nevetünk vagy fásultan tudomásul vesszük. Néha használ, ha visszamegyünk a kiindulópontra, aztán jobb esetben eszünkbe jut. Ha meg nem, akkor elintézzük azzal, hogy az a dolog nem volt fontos. Közben tudomásul vesszük, hogy szép lassan minket is elér az időskori elbutulás. Nem jutnak eszünkbe nevek, megjelennek a házi manók, akik mindent eldugnak.

Mivel a téma és a tünet is itt van a küszöbömön, ezért

különböző stratégiákat dolgoztam ki,

amivel késleltetem a folyamatot, vagy legalább is képes vagyok leplezni a környezetem elől ezt. Például nem szedek agyserkentőket, de szívesen vagyok együtt fiatalokkal, mert azt vettem észre, hogy akkor valahogy jobban beindul a gondolkodásom. Tudok most már nevetni a saját butaságomon. Szóval, megtanultam együtt élni az elkerülhetetlennel. De az említett tanulmány megcáfolja eddigi ismereteimet az agysejtekről, a tudásról, a szellemi teljesítőképességről.

Szóval visszatérve, a „tanulmány” amerikai kutatók eredményeit közli, akik megállapították, hogy az ember kb. 70, igen jól tetszenek hallani,

70 éves korában van szellemi teljesítőképességének csúcsán!!!!

A feledékenység oka nem az, hogy az idegpályákon való információáramlás lelassul vagy az, hogy az idegsejtek elpusztulnak! Nem! Ennek az az oka, hogy olyan sok információt gyűjtöttünk be az évek során, hogy a sok-sok tudás ott tolong a fejünkben és megakadályozza, hogy a megfelelő nevet vagy ismeretet hívjuk elő. Szóval úgy is mondhatnám, hogy

a butaságom és feledékenységem mögött az okosságom húzódik meg.

Tehát, minél kevésbé jutnak eszembe a dolgok, annál okosabb vagyok 😊. Arról nem is beszélve, hogy személy szerint még el sem értem a csúcsra :-D. 

Nos, amikor ideáig jutottam a gondolkodásban, azért egy dolog szöget ütött a fejembe. Mi itt Magyarországon valamit rosszul csinálunk. Ha elmegyünk nyugdíjba – tisztelet a kivételnek -, besavanyodunk, beszűkítjük kapcsolatainkat, képletesen bezárkózunk a négy fal közé. Szó szerint várjuk a véget!

Ezzel szemben mit csinál egy amerikai nyugdíjas? Eladja a házát, vesz egy lakóautót és utazik. Nem aggódik, felesleges dolgokon van annyira pozitív életszemléletű, hogy az utolsó évtizedeket, amennyire lehet, kiélvezze. Tudom, ezer érvet lehet felhozni, hogy mi ezt miért nem tudjuk megtenni.

Szóval, sok mindent lehet mondani az amerikaiakra, hogy felszínesek, hogy nem olyan nagy a lexikális tudásuk, hogy hedonisták, hogy mindent meg akarnak venni, de valamit mi is tanulhatnánk tőlük, ez pedig a pozitív gondolkodás!!!!! Például azt is, hogy az öregség nem, vagy legalább is nem feltétlenül az elbutulásról, az elszigetelődésről, a folyamatos panaszkodásról szól.

Fontos, hogy legyenek céljaink, ne adjuk fel a vágyainkat.

Igenis utazzunk, kiránduljunk, járjunk színházba, moziba. Találkozzunk régi barátokkal és szerezzünk újakat. Tapasztalatom szerint ez gyakran nem pénz, hanem inkább elhatározás kérdése….

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Mindenki más szemüveget visel

Somhegyi Dóri: A vágyott jövő

Máramarosi Gréta: Hová tettem a szemüvegem?

Forrás: Unsplash

Hogyan tudunk egy döntésünkkel önmagunk ellenségévé válni? Hát úgy, ha elmegyünk bevásárolni. Gondoljunk csak bele. Toljuk a 100 Ft-os érmével működő mély kocsit, hogy megtöltsük különböző féle étkekkel. Természetesen bevásárló-listával indulunk neki a nem kis tornamutatvánnyal felérő „túránknak”. Sorról-sorra csak rakjuk-rakjuk a termékeket a mély kosárba, míg végül megtelik.

Polcról le, bevásárlókocsiba be. Egy. Fizetésnél bevásárlókocsiból ki, futószalagra felpakolni ugyanazt a mennyiséget. Kettő. Futószalag beindul, a nóta indul. Futószalagról újra be a kocsiba. Három. No persze nemcsak úgy hányaveti módon.
Szépen rendszerezve, hogy az autóba már ne kelljen még egyszer ugyanezt megtennünk. Hűtött árut a hűtött áruhoz, tisztító szereket a tisztító szerekhez, nehéz dolgokat a nehéz dolgokhoz, könnyű dolgokat az egész hóbelebanc tetejére. Fizetést követően jöhet az „autó-túra”. Az előre már rendszerezett  árukat szépen bepakolni a bevásárlókocsiból az autóba. Négy. Hazaérve az összes cuccot a helyére pakolni. Öt.

Ötször kell megmozgatni ugyanazt az árumennyiséget azért, hogy komfortosan érezzük magunkat, elégedettek legyünk. Hihetetlen, de így van.  Elgondolkodtam. Mennyi olyan dolgot teszünk az életünkben, amit ötször kell egymás után megismételni ahhoz, hogy elégedettek legyünk? Ötször kellene lefesteni a falat, hogy szebb legyen?  Ötször kellene megfőznünk a vasárnapi húslevest? Ötször kellene porszívózni, hogy nagyobb tisztaság legyen? Ötször nézzem meg egymás után a kedvenc filmemet a katarzis élményért? Ötször pingáljam ki körömlakkal a körmeimet?

Ötször. Mondom ötször.

Hogyan tudok ebből az értelmetlennek tűnő dologból előnyt kovácsolni? Túl sok a kérdő mondat, a kérdőjel, amire nem feltétlen tudom a választ. No jó, óvodás koromban még örültem is volna, hiszen egy kezemen meg tudom számolni.

Mi is az egész tortúra tanulsága? Megvan! A tortúra konklúziója:

karizom fejlődik, rendszerező gondolkodásmód fejlődik.

Mit tesz a bevásárlás ötszöri pakolási tortúrája? Hát, fejleszt :-). Soha nem gondoltam volna, hogy egy szükségleten alapuló feladat fejlesztő hatással lehet a tevékenységet végző személyre. Sőt…nem utolsó sorban egy kis retro érzést is kapunk vele, hiszen visszaköszönnek az iskolai tesi órák: derékhajlítás, karhajlítás, nyújtózkodás.

Tehát aki szeretne fejlődni, és retro érzéseket kapni, annak elegendő heti egyszer elmenni egy izom- és személyiségfejlesztő bevásárlásra :-).

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Kesztyűs kézzel bánni?

Balassa Rozi: Hiteltelen tükrök

Somhegyi Dóri: Hol rontottam el?

Forrás: Unsplash

Egy délelőtt lassan, megfontoltan indexeltem le a főútról, majd megálltam. Láttam, ahogy egy baseball sapkás, középkorú férfi tetű lassúsággal veszi kezébe a pisztolyt. Ezt semmivel nem lehetett összetéveszteni, egyértelműen pisztoly volt. Azt is láttam, hogy remeg a keze. Nekitámaszkodott az autójának, majd kezében a pisztollyal, majdnem megtette azt, ami szándékában állt, de valamiért nem találta a célt. Sem elsőre, sem másodszorra. Meglepően rám nézett, tudta, hogy az autóban ülök. Újra fókuszált, próbálta bemérni a célpontot.

Nem akartam odanézni,

bár egyáltalán nem ijedtem meg tőle. Meglepő. Ha meg akarja tenni, hát tegye, de nem leszek cinkos semmiben. A pillanat töredéke számára kismiska volt….már ami a gyorsaságát jellemezte.

Mindez már időközben más embereknek is feltűnt. Tétova mozdulatokat követően bemérte a célpontját és meghúzta a ravaszt.

Nyeltem egy nagyot.

Fura, de végül a megkönnyebbülés érzése lett úrrá rajtam. Végre vége. Miközben végzett a ravasz meghúzásával, diadalittasan nézett körbe, nem szedte le az ujját a ravaszról. Ott tartotta. Hosszú perceknek tűnő idő alatt arra gondoltam, hogy beszaladok a közeli boltba egy hajfestékért. Miért kell lajhár tempóba kapcsolni? Ha valaki elhatározza, hogy egyszer az életben pisztollyal lesz dolga, akkor azt tegye már határozottan, nem? Éppen eme gondolatömleny közepén tartottam, amikor hirtelen levette ujját a ravaszról és mint aki jól végezte dolgát letette a pisztolyt. Majd sarkon fordult és eltűnt.

Hosszú percek után egyszer csak újra megjelent. Körülnézett, beült az autójába, helyesebben csak beült volna, mert valószínűleg lumbágó kínozta. Így végignéztem, most már tényleg holt lelki nyugalommal, ahogy bearaszol farral az autójába. Majd adtam még neki két percet, hogy elinduljon, de ez sem volt elég. Most már tényleg megsajnáltam….se pisztolyt nem tud kezelni, sem az autójába beülni. Szinte már drukkoltam neki, hogy villanjon fel a helyzetjelző lámpa és induljon útnak.

Egyszer csak fény gyúlt, és ugyanolyan lassan, mint ahogy a pisztolyt is kezelte, elhajtott. Ekkor ráadtam a gyújtást, majd beálltam és leemeltem ugyanazt a pisztolyt…….. hogy végre tudjak tankolni.

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Szösz

Balassa Rozi: Hahó divat?!

Somhegyi Dóri: Aha, múlt héten én is kinéztem….

Forrás: NLCafé

Évekkel ezelőtt egy Budapesten található indiai üzletben jártam, a ruhák és a bútorok közt sétálva észrevettem, egy fából készült kis szekrényen a szú bogarak nyomait. Azt a nagyon finom porrá rágott fát, amit a falatozásuk után maguk után hagynak.  Mivel az üzletben sok fából készült áru is volt, azonnal jeleztem az eladónak -aki valószínű egyben a tulajdonos is volt -, hogy a készletét nagy veszély fenyegeti. A hölgy készségesen megnézte riadalmam okát, majd elmosolyodott. Udvariasan megköszönte figyelmességemet és az alábbi mondat hagyta el a száját:

„Majd megpróbálunk velük békében élni.„

Én először megdöbbentem, majd hirtelen eszembe jutott, hiszen az ő kultúrájukban hisznek a reinkarnációban. Hogy őszinte legyek egy kicsit irigykedtem is, hogy milyen lelki békével kezeli ezt a helyzetet.  Azóta is többször eszembe jutott ez a jelenet. Főleg akkor, amikor a kertemet ellepő poloskákkal hadakoztam, aztán akkor is, amikor éjszakánként a szúnyogoktól nem tudtam aludni. Ennek következtében előfordult az is, hogy 3 héten keresztül borogattam a pókcsípéstől duplájára dagadt bokámat.

Be kellett látnom, hogy bármennyire erőlködöm, az én nyugati kultúrán nevelkedett agyam nem tud barátságot kötni ezekkel az élőlényekkel.

Gondoltam nem baj, alapvetően állatszerető ember vagyok, ha ők nem bántanak engemet, én sem bántom őket.  Szóval nem változott meg a világnézetem.

Viszont az utóbbi időben egyre gyakrabban hangzik szakértők, zöldek és nem zöldek szájából az alábbi mondat: „Mi emberek betolakodók vagyunk, elvesszük az állatok életterét, nem törődünk azzal, hogy az unokáinknak is legyen élhető környezetük, de különösen az állatokkal vagyunk igazságtalanok és intoleránsak.”

A minap a tévében egy bogár szakértő, arról beszélt, hogy sok új bogárfaj jelent meg Európában, így hazánkban is. Ennek egyik oka, hogy a külföldről behozott élelmiszerek gyümölcsök zöldségek, időnként nem megfelelő tisztaságúak „bogárilag”. Szóval van már Harlekin katica, ami elpusztítja a mi kedves hétpettyeseinket, van poloska, ami megeszi előlünk a gyümölcseinket, tönkre teszi a növényeinket. A legnagyobb baj azonban az, hogy ezeknek a kis kellemetlen jövevényeknek nincs természetes ellenségük. Nincs az a rigó, veréb, fecske, aki ezeket a kellemetlen büdös rovarokat megenné. A riportban arról sajnos nem esett szó, hogy mi szerencsétlen emberek, vagy akár csak én, hogyan tudnék védekezni ellenük. Ja, valószínű azért nem, mert nincs az a vegyszer, ami ezeket az átkokat kipusztítaná. Én az elmúlt két évben mindent kipróbáltam, de ezek a dögök csak nevetnek rajtam, ha egyáltalán tudnak nevetni.

Visszatérve a szakértőre, megmondom őszintén kicsit kiakasztott. Az egyik dolog, hogy nagy büszkén újságolta, hogy nálunk az első Harlekin katicát ő fedezte fel.

Szemmel láthatóan erre a felfedezésére gondolva, mind a mai napig az elégedettség érzése tölti el.

Az interjú nem szólt arról, hogy mit csinált vele, de gondolom, velem ellentétben biztos nem tört az életére, így aztán tömegesen van már ilyen kártékony rovarunk, mondhatnám e téren nagyhatalom lettünk.

Az első büdös Mariska néven elhíresült poloska felfedezőjéről nem esett szó, de biztos ő is disszertációt írt erről.

A másik mondata a szakértő úrnak az volt és ezzel verte ki nálam a biztosítékot teljesen, hogy mi emberek nem vagyunk elég befogadóak és elfogadóak ezekkel a bogarakkal szemben.

Ergo már megint velünk, emberekkel van a baj

és nem is azzal az emberrel, aki nem megfelelő minőségű és tisztaságú gyümölcsöt, zöldséget hoz be az országba, nem azzal a turistával, aki nem gondol arra, hogy az általa becsempészett növényeken bogarak is lehetnek. Nem! Velünk van a baj, akik szeretnének békében és főleg poloska és csípős katica nélkül élni….

Ez volt az a pont, ahol szabad utat engedtem indulataimnak, elegem lett az általános alany használatából és a felelősség áthárításából is. Igen, mert a mondatok mögött leginkább ez húzódik meg.

Nem tudjuk, vagy nem akarjuk megnevezni a felelősöket.

Miért mindig én csinálom rosszul a dolgokat, miért van az, hogy mindenki azt bizonygatja, hogy nem vagyok toleráns, hogy elfoglalom más élőlények életterét. Mi van az én életteremmel???? Hogy veszi a bátorságot az a vadásztársasági elnök, aki engem von kérdőre, illetve próbál felelőssé tenni, mert a területén élő szarvasok és őzek túlszaporodtak és lakott területen nekünk jön, halálra rémítve a kocsiban ülő unokáimat, összetöri a kocsinkat, hogy a városokban kivágjuk a fákat, igen ez mind igaz, de könyörgöm, nem úgy általában, nem én vagy a barátaim.

Talán nevén kellene nevezni azokat, akik engedélyezik, hogy fákat vágjanak ki, akik nem tesznek semmit azért, hogy a szarvasok és egyéb vadak ne mehessenek fel a főutakra. Akik nem gondoskodnak arról, hogy a szemetet elszállítsák. Én igyekszem védeni a környezetemet, nem szemetelek, szelektíven gyűjtöm a szemetet, az erdőben és a vízparton nem hagyom ott a műanyag hulladékot, sőt ha lehet, nem használok műanyag zacskókat sem, de ezeket az undorító és számomra kártékony rovarokat nem fogom szeretni és toleráns se leszek velük. Szóval nem tudom kinek kell szólni, de én most itt kijelentem,

sőt követelem, hogy igenis foglalkozzanak az én életteremmel,

biztosítsák számomra, azt az egészséges légkört, amire egy embernek van szüksége. Ha ezt megkapom, lehet, hogy néhány környezetemben élő poloskával toleránsabb leszek….. de csak akkor!!!!!

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Elég.

Balassa Rozi: Van sapkád, nincs sapkád??

Imre Lili: Minták

Forrás: saját

Kulturális körúton jártam egy szép nyári hétvégén, ami önmagában véve még nem a világvége hangulatot, de nemis a depresszió leküzdését, sőt mégcsak nem is a megtérést hordozza magában részemről. Ahogy elmeséltem az érdeklődő embereknek, merre jártam, egyből kiborult mindenki. „Mit keresel Te ott?” „Aggódom érted!” „Ugye nem akarsz krisnás lenni?” Vigyázz magadra nehogy megtérítsenek!” – ezeket a kérdéseket, mondatokat kaptam, vagy ehhez hasonlókat. Vajon miért van az, hogy ha valaki rendelkezik egy véleménnyel, vagy ne adj uramisten egy sztereotip beidegződéssel, azon nyomban kivetíti a másikra azt? Miért nem olyan kérdéseket kaptam, hogy „De jó, hogy kíváncsi és nyitott vagy!” vagy „Mi a célja a látogatásodnak?” „Mit tanultál, láttál, hallottál?”.

Nos, akkor elmesélem minden kétkedőnek, hitetlennek, hogy

elsősorban a kíváncsiság vitt

a krisna hit és a buddhizmus megértése felé. Mert évek óta érdekel, hogy a krisnások hogyan élnek és azt miért teszik úgy, ahogy. Mi történt az életükben, hogyan köteleződtek el egy teljesen más életforma, illetve egy vallás felé. Érdekel, hogy mit tudok tőlük tanulni. Szeretem beszívni az információkat, azokat megszűrni, és ami adaptálható az életem vagy akár a munkám során, akkor azt alkalmazni.

A tanulás nyitottság nélkül nem lehetséges, ez köztudott.

A nyitottságba beletartoznak nálam akár az alternatív pedagógia eszközei is…ezt miért nem ítélik el az emberek? Miért csak a vallásos másságot ítélik el? Én úgy állok ehhez, hogy minden élmény és információ számomra. Csak és kizárólag tőlem függ, hogyan élem meg azokat a pillanatokat, amikre időt szánok.

Elsősorban az élmény hangsúlyos nálam….mit érzékelek, mit engedek be, mennyire engedem be a másikat, milyen keretek között. Hogyan élem azt meg, hogy ők mások mint én, de mégis jól érezzem magam,

ítéletek és előítéletek nélkül

abban a pár órában. Igen, távol áll tőlem a vallás, a hozzáállás, soha nem tudnék elköteleződni ilyen szinten egy eszme/eszmerendszer/vallás mellett. De…..érdekel, hogy mitől olyan türelmesek és mitől csillog a szemük. Mit tanultak meg önmagukkal szemben. Miért olyan fontos számukra, a keresztény világban is ismert ÉRTÉKEK szerint élni. Lehet tőlük tanulni! Tiszteletet, előítéletmentességet, legfőképpen elfogadást, észre venni az élet apró örömeit, a természettel összhangban élni. Egy csomó olyan dolgot, ami a mindennapjainkban sajnos már csak nyomokban található meg. És igen……vallás ide vagy oda, sztereotípia ide vagy oda….ezek az emberek jól vannak, boldogok úgy ahogy vannak. Nem láttam még soha elkeseredett krisna hívőt, sőt buddhistát sem. Ezért viszont ők megdolgoznak minden egyes nap (ha imával, akkor azzal)….ez még soha nem jutott eszükbe azoknak, akik a kérdéseket tették fel nekem?

Tehát a körutam célja az élmények begyűjtése, információk befogadása és megszűrése volt, mert kíváncsi voltam. Hogy jöttem el a buddhistáktól és a krisnásoktól? Nagyon pozitív érzésekkel!!!!! és beépíthető jó gyakorlatokkal …..szóval azt gondolom, hogy a cél, amiért mentem, mindkét helyen teljesült.

A térítésről csak annyit, hogy aki nem akarja, hogy megtérítsék, azt úgysem fogják, mert azt nem lehet.

Feltettétek magatoknak valaha a kérdést, hogy Ti hogy szeretnétek leélni az életeteket? Mert nem mások vallását kell magadévá tenned, hiszen ezt senki nem várja el tőled…. ellenben elgondolkodtatok már azon, hogy Ti mit vártok el önmagatoktól? 

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témájú bejegyzéseinket itt olvashatod:

Balassa Rozi: Életképek

Máramarosi Gréta: A kimondott szó ereje

Imre Lili: Az élet pókerasztala

Forrás: Pexels

Legyünk tárgyilagosak. A tolerancia fogalma ismeretlen a hétköznapokban. Beszélünk róla, mindenhol hangoztatjuk, hogy nálunk mindenki toleráns. Nem is értjük, hogy ki az, akire ez nem jellemző. Divat úgy csinálni, mintha minden rendben lenne, sőt tökéletes. De….

Napjaink világa nem viseli el, hogy bárki kimondja azt, amit már tudunk. Ugyanis naponta szembesülünk vele, hogy nem vagyunk tökéletesek. Az a lényeg, hogy más sem az! És  napjainkban éljen az erős, a furkálódó, az elnyomó ember, mert az ilyen hozzáállással lehet csak megtenni azt a lépést, amitől még visszataszítóbb ez az egész! Támadnak. Hol szembe, hol hátulról…

Felnőttként, megtanulja az ember az ilyen embereket és helyzeteket kezelni, kezelgetni, ami vagy sikerül, vagy nem! Sérülünk, sérül a környezetünk. A végső és legaljasabb pont, amikor azért áll be valaki a sorba, hogy ne ő legyen az, akivel majd kibabrálnak! Ne vele, hanem mással történjen meg a kibabrálás… igen átveszi a legaljasabb szerepet azért, hogy békén hagyják. Nem, nem ismerik a gerinc fogalmát. Minek? „Másnak sincs” – jönne a válasz. Apró vagy nagy csúszó-mászóként is át lehet vészelni egy életet.

És ami borzasztó, hogy ezt tovább is örökítjük környezetünkre, családunkra, gyerekeinkre!

Hihetetlen, hogy hány gyerek nő fel úgy, hogy társaitól szenvedi el a verbális vagy esetleg fizikális bántalmazást. Gyermekévek…..a legszebbek—– vagy legalábbis annak kellene lenniük! Nem tudnék olyan szituációt mondani a gyermekkoromból, ami olyan mély sebeket hagyott volna bennem, mint amilyeneket napjainkban szenvednek el gyermekeink.

A szörnyű az, hogy elég annak a ténye is, hogy te más vagy!

Duci, szegény, más érdeklődésű, és már nem vagy menő! Miért van az, hogy ha valaki valamiben kiemelkedő, akkor  inkább nem mondod el, mert egyből azt a bélyeget kapod, hogy „csak menőzni akarsz”, és már támadásnak vagy kitéve?  Ha sportolsz, azért! Ha zenélsz, azért! Ha szőke vagy azért!… És közben látjuk, hogy minden gyerek, tini, csak ki akar tűnni.

Ki a felelős?

A világ, amelyik nem veszi észre, hogy feszengünk, rettegünk, állandóan bizonyítani akarunk… de kinek is? A környezetünk, amelyik nem veszi észre, hogy szenvedünk, vagy ragadozóvá válunk? Aki nem segít, csak hajt, nem fogadja el, hogy hibázzunk, hogy esetleg nem vagyunk tökéletesek? És a jajkiáltást sem hallja meg?

Rémisztő az, hogy mennyi fiatal tűnik el, nyúl kábítószerekhez, és lépi meg a végső és végzetes lépést. Olyan hangzatos, amikor a környezet végre felfigyel és jól helyre teszi azt, ami már bevésődött, és tudjuk, hogy ahányszor ugyanilyen helyzetbe kerülünk rettegni fogunk. Elbizonytalanodunk és újra éljük a poklot. Az sem meglepő, hogy a gyerekek végtelen gonoszságra képesek, de miért? Nem, szó sincs róla, hogy szándékos és tudatos, bár van erre is példa. Mégis honnan jön ez a falkaszellem? Ha a szülőt kérdezzük, általános válasz: az övé biztos nem! És mit csinál ezután?  Támad!

Ritka az a helyzet, amikor azt hallani: „sajnos ettől féltem!”

Miért van az, hogy hárítunk, elnyomunk felnőttként, és nem látjuk gyermekeinkben önmagunkat, azt a káoszt, amiben élünk?

Nagypapám mondata erre a kérdéskörre életem végéig a fejemben lesz:

„úgy élj, cselekedj, hogy minden nap, amikor tükörbe nézel, ne érezd azt, hogy bárcsak ne tetted volna, mert egy idegen néz vissza!”

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: A hárítás művészete

Balassa Rozi: Félreértelmezett szabadság

Balassa Rozi: Gyermekeink, akik nem értenek….

Forrás: Unsplash

Minden ember egész évben a nyarat várja a legjobban, hogy eltölthesse jól megérdemelt pihenését, a szabadságát. Várjuk a júniust, mert mindjárt vége van a sulinak. Gyermekként vágyunk az elvárások nélküli, játékokkal teli szabadidőre.  Emlékszem gyerekkoromban azokra a hosszú hetekre, amikor testvéreimmel a közeli erdőben bicikliztünk, süvített a szél a fülünk mellett a sebességtől. Szabadnak éreztük magunkat, megszűnt az idő, csak a játék és az új bicikli útvonalak felfedezése volt a fejünkben, ami elképesztő nagy fantáziát, szinte megélt meseszerű élményeket hozott. A kis domb, amire feltekerni egy váltó nélküli Tacskó biciklivel nem kis kihívás volt.

Ismertük szinte az összes fa odvát, azokat a fákat amikre fel tudtunk mászni, ismertük a kis erdő minden egyes szegletét. Az erdő közepén álló teniszpálya mellől „jófejségből” szedtük össze a kiütött teniszlabdákat, amiért mindig kaptunk egy kis limonádét.  Ezen apropóból kezdtünk el kupakokat gyűjteni, majd még többet és még többet. Aztán elkezdtük rendszerbe rakni. Tonikos kupakot a tonikoshoz, limonádésat a limonádéshoz, és így tovább. Végül már a teniszpályánál dolgozók is segítettek, nekünk gyűjtötték a kupakokat. Több száz darabos gyűjteményünk volt. Féltett kincsként őriztük hosszú éveken keresztül.

Azért az erdei létben való féktelen robogás sem mindig veszélytelen. Néha volt egy kis horror is, amikor Nudli bácsi (felnőtt fejjel azóta sem értem, hogy lehet valakinek ez a beceneve?) az erdőőr, rendszeresen megfenyegetett, hogy kilyukasztja a gumijainkat. Ekkor iszonyatosan megijedtünk, de iszkiri közben, kipirultan, hangosan nevetve léceltünk le a dombról. 

És mi ettől voltunk boldogok akkor.

A közösen megélt cinkosságoktól, a közös élményektől, amitől megszűnt a világ és az idő körülöttünk. Szabad, elvárások nélküli, igazi gyerekeknek érezhettük magunkat.

Felhőtlen, száz százalékosan megélt hetekben volt részünk.

A gyerekkori élményeim adtak okot arra, hogy elgondolkozzam felnőttként, mi az a tevékenység, ami ilyen felhőtlen, szabad és időtlen élményt ad. Számtalan helyzetben érzem jól magam, de azt, hogy megszűnjön körülöttem a világ, és elfelejtkezzem minden dologról, amiben nap mint nap élek, nem tudok felmutatni. Jó lenne egy kicsit ilyen módon újra gyereknek lenni, maradni.

Életem egyik küszöbén így negyven felé keresem azt az érzést, ami akkor megadatott, részem lehetett benne. Ha megtaláltam, újra jelentkezem :-).

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Máramarosi Gréta: Egy házasság állomásai

Kora Hajnal: Ha elölről kezdhetném az életemet….

Somhegyi Dóri: Úristen!

Forrás: Unsplash

Ez a mondat akkor hagyta el a nagyobbik gyermekem száját, amikor a kovalens kötés találkozott a mit tudom én mivel. A kisebbik gyerekem is csatlakozott az előtte szólóhoz: „Ja, matekból is olyat vettünk, aminél már a kérdést sem értem!” És ekkor jó anyaként részleteztem, ahogy a szüleim is tették: „annyi de annyi víz lefolyik még a Dunán….mi lesz, ha gyógyszerész akarsz lenni, vagy könyvelő?” És, amikor felnéztem a könyvből, két csodálkozó szempár meredt rám. És benne volt a szemekben a kimondatlan kérdés: „viccelsz”? És abban a pillanatban éreztem, hogy átragad rám gyermekeim kérdő tekintete.

Elég volt! A hócipőm tele van azzal, hogy este 10-kor még tanulunk!

Elég volt abból, hogy a gyerekeimnek a sportról kellene lemondaniuk, mert különben nincs idő tanulni. Elég abból, hogy nincs elég idő a gyakorlásra, magyarázatra. És elég abból is, hogy a tanárnak is elege van, mert meglepő módon ő is ember, és az iskola intézménye, ahogy a gyerekek nevezik: „egyre nagyobb gáz!”

Hagyjuk már, hogy melyik nemzedék okosabb, és ezért egyre elérhetetlenebb célokat tűzünk ki gyermekeink elé. Gondolkozott már azon valaki, hogy minden ember értékes, és nem a papírja dönti el, hogy mennyire?

A fene essen azokba, akik az iskolai követelményeken keresztül akarják kirekeszteni, szelektálni, esetleg előre determinálni a gyerekek sorsát.

Lázadó lettem én is. Főleg, amikor megláttam azt az ominózus matek példát, aminek megoldására a családot hívtuk össze, és lányos zavarunkat csak az enyhítette, hogy a nagyobb lányunk már túl volt ezeken a példákon és tudott segíteni. Itt szeretném megjegyezni, hogy mindkét gyerekem jó tanuló……. és mégis külön matek órára járnak…., és tudom, hogy sok más tanulónál is a külön tanár a megoldás.

És aki nem tud fizetni? Merül fel a kérdés. Igen, a válasz az egyszerű: „egy-egy vizsga előtt sokat kell templomba járni….” De, ami a legrosszabb, hogy a gyerek magáévá teszi azt az érzést, hogy ő hülye! És ez mélységesen felháborít, hiszen ez a fogalom már bélyeggé növi ki magát.

Később a sikeresség dönti el, hogy majd poénkodunk-e azon, hogy milyen hülye voltam ebből-abból a tantárgyból, vagy már akkor tudtam, hogy esélyem sincs? Egyszer egy angliai ismerősöm tette fel a kérdést, aki az oktatásban dolgozott: „Nálatok mindenki matekzseni?”, – pedig csak egy érettségi feladatsort nyomtam a kezébe annak szemléltetésére, hogy miért igényelnek a gyerekek borsos árakért magántanárt. És igen, többször elszabadult bennem is a gondolat, hogy szarok rá, hogy hányas, de… mi olyan társadalomban élünk, hogy már 4., 6., 8. osztályos felvételi meghatározhatja a gyerek előremenetelét! Nem az számít, hogy beszélsz-e angolul, hanem, hogy van-e róla papírod…..

Nem tudom, hogy melyik másik szakmában fordulhat elő az, hogy minél régebben dolgozol egy szakmában, annál több továbbképzést kell végig csinálnod, hogy bizonyítsd, hogy értesz hozzá. Azt azért szeretném tudni, hogy azok, akik erről döntenek, hány matekpéldát oldanának meg (matektanár kizárva), hány kovalens izét kötnének oda ahova én gondolom.

Láttak már egyáltalán gyereket? Sőt kérdés, hogy van-e sajátjuk?

Igazán elbeszélgetnék velük, amikor én a hatodik XY anyagot próbálom kijegyzetelni és elmagyarázni, hogy megtarthassam a munkám, miközben gyermekeim egy másik tananyagból próbálnak hajrázni.

De szép is amikor együtt a család! És szeretném jelezni, hogy a hétvégi házi feladat is csak arra jó, hogy elhatalmasodjon „az utálom az iskolát érzés” a gyerekeken.

De vajon ki dönti el és mi alapján, hogy ki a hülye és ki nem? És igen! Hiszek abban, hogy mindenkinek joga van hülyének lenni, és ebben választani. Hiszen mindenki boldoguljon abban, amit szeret….

De abban is hiszek, hogy sokkal kevesebb „hülye” ember lenne, ha a tanulás élvezet lenne gyermekkorban és nem béklyó. Mert alapvetően tanulni jó dolog!

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Lindy: Ártatlan gyerekek….vagy mégsem?

Balassa Rozi: Mindenhatók?

Somhegyi Dóri: Nem értem….

Forrás: Unsplash

Általánosnak mondott jelenség már az életemben a forgóajtó-szindróma. Találkozom kisebb darabokkal például egy szálloda bejáratánál, vagy egy egészen nagy méretűvel, pl. az IKEA-ban. Mindig felteszem a kérdést, hogy a forgóajtók használatára miért nem csinált még senki eddig tréninget 😊. Elmesélem mi a tapasztalatom. Szóval abba a bizonyos nagy bútoráruházba szerettem volna besétálni, ami persze a forgóajtón keresztül képzelhető csak el. Tuti mindenki járt márt ebben a forgóajtóban, tehát eléggé nagy és széles ahhoz, hogy legalább 10 ember elférjen benne, és a forgóajtó mozgásának megfelelően elkezdjen lépkedni benne. De mi történik akkor, ha valaki még az utolsó pillanatban be akar férni a forgóajtóba? Először is jól megüti a vállait vagy a lábait 😊, másodszor pedig megállítja a forgóajtó mozgását, legalább 3 másodpercre, ezzel legalább 10 szempár ellenszenvét vívja ki közben. Hihetetlen, hogy valakik arra gerjednek, hogy bár már pici a rés, de beférek gondolatözön alapján döntenek…..tényleg nem gondol arra, hogy mi lesz a következménye?

A lényeg, hogy neki jó legyen?

És amikor megáll 3 másodpercre a rendszer, még ő anyázik, hogy miért nem indul már el a forgóajtó. Mennyibe telne várni újabb 2 másodpercet, amíg a következő etapba befér?

Na és akkor lássuk ezt az esetet egy másik szemszögből: amikor a forgóajtóban megláttam, hogy az a türelmetlenül várakozó férfi ha tetszik valakinek, ha nem, de be akar férni még ebbe az etapba, vicces volt kívülről nézni a próbálkozást 😊. Először az elhatározást látod az arcán (szemmozgatás, tétova testmozgás), összpontosít, hogy a 90 kilójával, hogyan fog beférni a 40 centis résen. Majd amikor meglátod, hogy szinte ugrásra kész, és féloldalasan már konkrétan bent van félig a forgóajtóban (mert közben a karjával próbálta feszíteni is a rendszert), akkor rájössz, hogy neki nem a válla és a lába fog sérülni :-D, hanem valami egészen más szerve :-D. Majd a „nem hiszem el” szófordulat hagyja el a száját.

Miért mire gondolt?

Hogy ő valami szuper képességgel rendelkezik és a testméretéhez képest és a rés ismert mérete alapján valami csoda történik? Majd ezt követően amikor bepréselte magát a forgóajtó belső részébe, nem sikerült neki megfelelően sem lépkedni, ezért az ajtó újra megállt :-D. A pasi újra elővette a fantasztikus énjét: „szar ez az ajtó”. Persze. Valószínűleg. Az ajtó szar. Véletlenül sem ő a hibás, aki ezeket előidézte…

Milyen fantasztikus világ lenne – ami szerintem a 21. században nem elvárhatatlan -, hogy az emberek megtanulnának egy forgóajtón ki- és bejárni kulturált módon. Az lenne csak az igazán jó világ. Na persze ez nem így van, de mit várunk el az emberektől ha még egy forgóajtón sem képesek normálisan közlekedni?

Nekem egy nagy üzenete biztosan van a forgóajtó-szindrómások működésének: felmerül bennem az önzőség lehetősége, hiszen csak magukra gondolnak, őket nem érdekli, hogy a másik 8 forgóajtóban álló ember miatta reked meg egy kis időre. Nem képesek az n+1 gondolkodásra, ahol látnák előre a tetteik következményeit, nem képesek felelősséget vállalni (az ajtó a hibás és nem ő, hiszen az ajtó állt meg). Sőt arra a megállapításra is jutottam, hogy nincs megfelelő testtudatuk, hiszen nem mérik fel azt, hogy nekik milyen adottságaik vannak egy réshez képest.

Azért elmondom, hogy egy macska legalább tudja azt, hogy ahova a feje befér, oda az egész teste is be fog férni. Pedig csak egy macska. Egy állat.

Na most ér tovább gondolkodni :-D.

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Fred Aistaire-i Béla esete

Somhegyi Dóri: Gyúrunk, vazze?

Máramarosi Gréta: Four coffee with milk

Forrás: saját

Ez a mondat mostanában elég sokszor hangzik el a környékünkön…..vagyis inkább felénk címezve. Igen, 2 hónapja van egy kölyök vizslánk, igen, kicsit hangosak vagyunk. Előre felkészítettük a szomszédokat, persze erre másokat nem lehetett. Onnantól, hogy meg kellett tanulnunk a letiltást, a behívást, a kapuszabályt, az 5 perces szabályt és még folytathatnám, igen, hangosak vagyunk. Sőt….megkapjuk azt is, hogy el van kényeztetve a kutya, sőt azt is, hogy túl van szabályozva. Sőt…..a lehető leggigantikusabb marhaságokat is megkapjuk tanács gyanánt. Talán a legdurvább az volt, amikor egy idősebb úriember az alábbit mondta: „ha azt akarják, hogy ne menjen fel a kanapéra, kenjék be az egész kanapét uborkalével, azt utálja a kutya.” Igen, valószínű uborkalével fogjuk bekenni…..na mindegy.

Az elkényeztetés jelzőt pedig akkor kapjuk meg, amikor jutalomfalatot adunk tanulás gyanánt….”minek kényeztetik azt a kutyát, tud sétálni jutalomfalat nélkül is.”. Tehát mit tanultunk meg kutyasétáltatás alkalmával?

Csöndben maradni 😊.

És egyben azt is felmértük, hogy a kutyatartás terén van mit tanulni. Nemcsak nekünk, hanem másoknak is.

Aki még esetleg nem hallott róla, elmondom, hogy a letiltás mit jelent. Amikor egy kutyakiképző ismerősünk eljött, hogy lehessen még életünk 😊, demonstrálta a letiltást. Ezt akkor szükséges alkalmazni, ha valamit nem szeretnénk, hogy a kutya csináljon (harapdálni, felugrálni stb.). Ez egy elég határozott, élénk, hirtelen és nagyon hangos NEM kimondása. Ez a demonstrálás annyira jól sikerült, hogy a vezényszóra mi is majdnem leültünk :-D. Persze mire a családunk mindegyik tagja megtanulta és eltalálta azt a hangfrekvenciát amire hallgat a kutya, hááááááát……..sok-sok elég hangos NEM hangzott el ilyen-olyan formában, amit a szomszédaink és a környék ugyebár végig hallgatott.

A behívás ugyancsak a nagyon határozott és hangos HOZZÁM vezényszó, amit persze kint érdemes próbálgatni, így azt is mindenki hallja a környéken.

A kapuszabály hasznos szabály, ha azt szeretnénk, hogy a kutya ne rohanjon ki a bejárati ajtókon, hanem meg kell tanítani, hogy leüljön és csak akkor lépje át a küszöböt, ha a gazdája már átlépte azt és elhangzott, az egyértelmű GYERE vezényszó.

Az 5 perces szabály alkalmával a kutya általában morog vagy ugat. Ez azt jelenti, hogy amikor hazaérünk hosszabb idő után, úgy kell hazamennünk, mintha nem is lenne kutyánk. Tehát a kutya mit fog csinálni? Felugrálni, ugatni, harapdálni, hogy figyelmet kapjon. Miután megnyugodott (ez viszonylag rövid időn belül megtörténik), akkor 5 percet követően kell üdvözölni a kutyát. Ez segít a dominanciát letörni a kutyában.

Nos tehát uborkalé ide, kényeztetés oda, azért van erre szükség (a hangos szóra), hogy majd 3 hónap múlva Lotti ne rohangáljon ki az úttestre, a bejárati ajtón, ne domináljon, ne nőjön a fejünkre. Ezért húzkodjuk naponta a fekhelyét, hogy ne alakítson ki territóriumot, hiszen ő ugyanúgy a család tagja, mint bármelyikőnk. Kérem szépen, tudatos nevelés folyik, amit néha foltozgatunk,

de a miénk…..amihez a hangos szó is hozzá tartozik, ha tetszik valakinek, ha nem.

Higgye el mindenki, nekünk sem könnyű, de mivel az életünk tudatos döntése Lotti, az életünk része lesz még legalább 15 évig, ezért szeretnénk egy okos, fegyelmezett, tanult kutyussal együtt élni, és nem egy zsarnoki, fejünkre nőtt kutyával, aki kifutkos az úttestre és aki még a gazdájának sem fogad szót………

mi nem törünk pálcát mások kutyanevelési módszerei felett, hanem tiszteletben tartjuk azokat…..és ehhez az elvhez ragaszkodunk!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Szegény ti…

Somhegyi Dóri: Ember tervez, Lotti végez

Somhegyi Dóri: A felelős tujatartás szabályai

Forrás: Unsplash

Életem során eddig elkerült a futóversenyek hangulata. Most, hogy barátnőm a félmaratont futotta Zebegényben, elmentünk drukkolni neki. Soha nem jártam, nem láttam, nem érzékeltem még ilyet….de….ahogy kiálltunk az út szélére, látván a sok futót, pár percen belül izgalmas képeket láttam megjelenni, ami röhögésre késztetett. Na megint a gonoszkodó, kategorizáló elvem került előtérbe :-D.

Mindezt tettem úgy, hogy tisztelem ezeket az embereket, sportolókat, hobbi futókat, akik ilyen teljesítményre képesek. Na akkor mesélem a felfedezéseimet.

Az alábbi futókat kategorizáltam be röpke fél óra alatt:

– kenguru futók (akik úgy tartják a karjukat futás közben, mint a kenguruk),

– gazella futók (tényleg olyan testtartásban, fejüket magasra szegve futnak),

– donga lábúak (úgy futnak, mint akiknek ólomsúly van a lábszárukban),

– hajléktalan futók (akinek nem hajlik futás közben a térdük),

– “táncolófeketelakkcipők” futók (tényleg úgy futnak, akik táncolnának),

– falmázoló futók (úgy rajzolnak a kezükkel futás közben, mint akik mázolnak),

– rongybaba futók (akik karjukat, rongybabaként használva, azokat eleresztve futnak),

– buldózer-futók (akiktől, miközben közelednek megijedsz, úgy jönnek, mint a tank),

– Gyurmagyuri futók (azok a kigyúrt emberek, mint akik most jöttek le a címlapról, persze a hajuk is tökéletes),

– sífutók (test felső részét előre döntve futnak)….de találkoztunk Spiderman-nel is.

Miután jót szórakoztam magamban, megláttam azt az embertömeget, ami még közeledett felénk. Több száz futót láttam, szinte folyamként jönni arrafelé, amerre mi álltunk. Rájöttem, hogy tényleg tisztelem az összes indulót. Tök mindegy, hogy hogyan futnak. Viccesen vagy sem…az a lényeg, hogy futnak.

A lényeg, hogy tesznek önmagukért valami olyasmit, ami egy elérendő célt ad nekik.

Minden ilyen alkalommal legyőzik önmagukat.

Egy valami azonban még van, amit meg kellene tanítani az embereknek…és ők a drukkolók/szurkolók csoportja. Volt előttünk egy 50 év körüli hölgy, aki monoton hangon, tapsimitátort használva „drukkolt’ mindenkinek. Na és a gond tényleg ezzel volt. 2 perc ottlét után minden ember a környezetében már gondolatban tízszer szájbaverte. Hogy lehet úgy buzdítani, hogy “mosolyogj”, “te választottad”, “ha még ráhúzol, az élbolyban lehetsz” (persze ő volt az ezerből a 680.) és így tovább? Hogy gondolhatja valaki, hogy ez motiváló lehet mások számára? Egy versenyzőt sem láttam elmosolyodni a hölgy szavaira. Szóval egyezzünk meg, hogy ez tényleg szörnyű. Ha már drukkolunk, tanuljunk meg jól és erőteljesen ordítani, és olyan motiváló szavakat, mint például: “tudom, hogy meg tudod csinálni”, “tudom, hogy képes vagy rá”, “tudom, hogy elfáradtál, de meríts erőt önmagadból”….

Mert a lényeg és a motiváció tényleg önmagukban rejlik……

és nem egy monoton hangon, marhaságokat diktáló szurkoló szájából.

Újra tanultam valamit: ne ítélkezz, ne kategorizálj, inkább nézz a lényeg mögé. 😊 Ja és tanulj meg motiváló szavakat ordítani :-D. 

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Koncert diagnózis

Csipak Szofi: Miért utálok buszozni?

Balassa Rozi: Hurrá, nyaralunk!