-
Fut a Dóri!
Forrás: Unsplash
Évek óta küszködök a futással. Egyszer belelkesülök, aztán hirtelen nincs kedvem kimenni, majd megint jön a stressz-futás, amikor összeérnek a dolgok és a futással ki is jönnek. Aztán megint leállok és jönnek a kifogások. Nincs már rá idő, hideg van, meleg van, nézd jönnek a felhők, fáj a bokám, nem jó a cipő, most mostam hajat és nem akarok még egyszer és még folytathatnám a sort.
Mindig tudok valami érvet felhozni, hogy miért nem.
Végzettségemet tekintve közgazdász vagyok, így mindig az eredményt nézem. Mennyit futottam, mennyi idő alatt. Barátnőm hatására lassan, de átjött az üzenet, hogy ez így nem fog működni. Ne teljesítményre fussak, hanem azért, mert jó. Először azt gondoltam, hogy marhaság, hogy a túróba élvezhetnék egy olyan dolgot, amibe majdnem mindig belehalok. Figyelni kell a légzésre, a tempóra és sok minden másra is. Közben a testemen a megereszkedett röcögők is nehézséget okoznak :-D. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen sokáig néztem más futókat, hogyan futnak. Vannak olyan mozgások, amitől tényleg egyből röhögő görcsöt kapok 😊.
Na……. szóval volt már egyedül futás foci pályán körbe, de ki a fenét érdekel, hogy körbe-körbe rohangálok egy salakos talajon? Ki az a hülye, aki még számolja is a köröket? Főleg úgy, hogy közben méterenként sajnálom magam…..hát ez minden volt számomra, csak nem motiváló. Emlékszem, először akkor ijedtem meg, amikor intenzíven elkezdtem izzadni, már szerintem arra is feltettem a kérdőjelet, hogy ez mennyire normális? 😀
Aztán jött, hogy félmaratont futó barátnőmmel a kertvárosban futok, ami jó is volt egy ideig, de betonon körbe, ismerősökkel találkozva nem jó futni, mert mindig kérdeznek, és amikor azt látják, hogy
300 méter futás után már kollabálok, azt eléggé cikinek éltem meg :-D.
Bár itt mindenki fut a környéken, csak ők ezt szebben adják elő 😊.
Na szóval, most, hogy megcsapott a tavasz szele, megjött a vágy újra a futásra. Mivel tavaly lett egy vizsla kutyánk, ezért az erdőben többször megfordulunk. Barátnőm újra jelentkezett áldozatnak, hogy végignézze többkörös szenvedésemet az egészséges életmódra nevelésemmel kapcsolatban. Erdő-kutya-barátnő kombóval bevettük az erdőt. A környezet, a barátnőm sztorijai (mivel ő tud úgyis futni, hogy közben végig beszél hozzám és nem hal bele), a kutya figyelése – mintha valami varázslat lenne – valahogy elviszi a fókuszt a szenvedésemről. A nettó szenvedési időm így minimálissá törpül.
Csodák csodájára elértem „a futni jó” feelinget!!!!
A légzésemre még nem mindig tudok figyelni…….szerencse, hogy a barátnőm figyelmeztet erre 😊. Hogy mennyire érdekel a megtett kilométerek száma? Futás közben már nem, de a végén kíváncsiságképp igen. Hogy mit ad ez így?
A fókuszt a jelenre és önmagamra fordítani, és ezt tényleg lehet így élvezni.
Tehát megtapasztaltam, hogy a futás tényleg lehet jó is. Köszönöm a barátnőmnek, hogy az élményének részese lehetek 😊. Szerencsés vagyok 😊. Félmaratont futó barátnőm van 😊. Kutyám van 😊. Futok ki tudja hogyan és meddig :-D. Csatangolok :-D. Dóri vagyok 😊.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: február 2019
Share this: -
Coffee Americano: A környezetvédelmi kiborulás
A Coffee Americano a szívószál problémával szembesült....
1A környezetvédelmi kiborulás
Forrás: Unsplash
Nagyon rövidre akarnám fogni a nagyon nagy problémámat. A környezetvédelem egy fontos téma…. viszont hiába fontos, nekem rohadtul elegem van belőle! Ez egy régi érzés, de most azzal bukott ki minden, hogy egy neves szaklap közösségi oldalán megosztottak egy cikket, miszerint a klímaváltozás miatt megváltozik majd az óceán színe. A cikk amúgy a szokásos „ezeregyedik mindmeghalunk” cikként jelent meg. Nem is azzal volt a baj, hanem a közösségi médiás poszt kísérőszövegével, miszerint „Gratulálunk mindannyiunknak…”
Nekem ebből az egészből rohadtul elegem lett!
Elegem van a kampányszerű lelki nyomorgatásból, elegem van a számonkérésekből, elegem van a rémisztgetésekből.
Bár sokan azt gondolják, hogy ez a kulcsa a környezetvédelemnek, hát elárulok egy titkot: NEM.
Már a rohadt műanyag szatyor mizérián is felforrt az agyam. Kedves Mindenki ezen a bolygón! A műanyag szatyor nem áll két lábra és nem fut be magától az óceánba. Ugyanerre a műanyag szívószál sem képes. Tényleg. Ezen felül felhívnám szintén mindenki figyelmét, hogy NEMCSAK a szatyor és a szívószál van műanyagból, hanem háztartási eszközök, kellékek, higiéniai termékek, csomagolások, tárolóedények, alkatrészek… és a lista még nagyon-nagyon hosszú. Most ott tartunk, hogy valahol valakik nagy mennyiségben öntenek szemetet az óceánba, és akkor a zseniális megoldás, hogy tiltsuk be a műanyag szatyrot és a szívószálat ?????
Tehát a tengerbe emberek által öntött szemétben nem voltak se vegyszerek se fémhulladékok, se flakonok, se háztartási eszközök, se alkatrészek, semmi, csak szatyor meg szívószál? Ennyire ne legyünk már hülyék!!! Persze azon senki nem dolgozik, hogy kiderüljön, a szemét mégis, hogy a francba került oda a természetes vizekbe.
Nem, nem, mert SZÍVÓSZÁL….!!???
Tök jó, majd használunk textil szatyrot. Ja nem…. az a 90-es években volt kikiáltva környezetszennyezőnek. Nem baj, lesz papírzacskó. Ja nem, az a 2000-es években volt a sláger környezetszennyező termék, mert a fák ugyebár. Ez a műanyag szatyor évtizede. Mi lesz a következő?
Közben minden irányból azt hallom, hogy én tehetek róla, hogy pusztul a föld és mind meghalunk. Mert szatyrot veszek a boltban. Aztán odamegyek az óceánhoz és beledobom. Mosogatok, és a mosogatószert is az óceánba öntöm. Zuhanyozok, vizet pazarolok meg samponnal szennyezek. Be kell mennem dolgozni, megölöm az időseket a szmoggal. Ételt veszek a boltban, támogatom az állatok kizsákmányolását.
NEKEM EBBŐL ROHADTUL ELEGEM VAN!
Ha nem eszek meghalok!!!!! És csak azt tudom venni, ami a boltban van. Ha a boltban kizsákmányolt párizsi van, és nem BIO zöldség, akkor mégis mi a f@szt egyek? Megveszem, mert nincs más választásom. Hogy legyen az ember környezettudatos, ha az lehetetlen? Ha nem megyek be dolgozni, nem lesz pénzem, szintén kinyiffanok. Nem tehetek róla, hogy a budiban ivóvízzel húzunk le mindent, hogy az autómosókban is ivóvízzel takarítunk. Nem tehetek róla, hogy nem tudok olyan mosógépet vásárolni, ami 5 évnél tovább működik, mert nem gyártanak olyat! Nem tehetek róla, hogy két évente mobiltelefont kell cserélnem, mert azt is úgy gyártják, hogy tönkremegy pik-pakk.
Tessék elővenni a józan paraszti eszét mindenkinek, persze, hogy a gyártónak az éri meg, ha állandóan vesszük az újat, megy belőle az adó is, jön a profit is, ez mindenkinek megéri, kivéve nekünk meg a bolygónknak. Mindenki vésse az eszébe, hogy
A JELENLEGI TÁRSADALMI ÉS GAZDASÁGI RENDSZERREL A KÖRNYEZET
NEM VÉDHETŐ MEG!
És annak ellenére, hogy mindenhonnan ezt sulykolják belénk, ez nem a mi hibánk! Nem attól van globális felmelegedés, hogy 5 perccel tovább zuhanyoztam tegnap! Annak már köze lehet a helyzethez, hogy Magyarországon megszüntették a palack visszaváltás és újrahasznosítás rendszerét. Hát, erről se én tehetek.
De persze mindenki megnyugodhat, mert most egy fogyasztási csúcson csücsülünk, és ez már nem tart sokáig. Ne gondoljuk, hogy bemegyünk egy madaras tecsóba, és ez a választék lesz 10 év múlva is. Nem lesznek tele a boltok egzotikus gyümölcsökkel, olcsó kávéval, tengeri halakkal, ezerféle biszbasszal, mert van, ami nem lesz, ami meg lesz, az nem fog tudni eljutni idáig megfizethető áron. És ezt nem magunknak köszönhetjük majd, hanem annak az őrült gazdasági pörgésnek, amit senki nem mer visszafogni, se politikusok, se a cégek. Az EU most próbál olyan előírásokat készíteni, hogy milyen termékeknek minimum mennyire kellene tartósnak lenniük, de nem sokat fog segíteni a dolgon, csak enyhíteni talán.
Azért a cikk végén megemlíteném, hogy
nem vagyok környezet ellenes.
Szelektíven gyűjtöm a hulladékot, nem folyatom a csapot fogmosás közben, nem dobok ki élelmiszert, próbálok kevés szemetet termelni. Nem zavar a változás, ha a műanyag eldobható termékeket egy VALÓBAN környezettudatosabb megoldásra tudják cserélni, hát hajrá. Mindenkinek van egy ÖKO lábnyoma, de a
környezeti katasztrófát nem én okozom!
És elegem van ebből a folyamatos lelki taposástól, amit minden környezetvédő szervezet, közösségi médiás csoport, médium folyamatosan tol felénk. Abból meg még inkább elegem van, hogy például ne mosogassak vegyszerrel, de senki nem mondja meg, hogy AKKOR MÉGIS MIVEL!? Ne használjak annyi energiát…. lecseréltem minden világítást LED-esre. Ja, most kiderült az mégse annyira környezetkímélő. AKKOR MI AZ? Nem, a gyertya se túl környezetkímélő. Persze, költözzek barlangba, és éljek bogyókon életem végéig. Ezt az életvitelt a társadalmunk nemigazán támogatja… De mindegy, mert nem lesz szívószál, és ez majd megakadályozza az óceánba dobott elektronikai hulladékokat is attól, hogy környezetszennyező tényezők legyenek.
A probléma forrását pedig nem érdemes megkeresni, mert az pénzügyileg senkinek sem éri meg. Amíg ez a felfogás nem változik, addig a bolygónk állapota is romlani fog. Én továbbra se folyatom a vizet, és továbbra is szelektíven tárolom a szemetet annak tudatában, hogy ha már fizetek érte, akkor minden újrahasznosul.
Nem kocsikázok szórakozásból, nem öntök olajat a patakba, nem robbantgatok dezodoros és hajlakkos flakonokat. Ennél többet én nem tudok tenni a fókákért! Fizetek a szemétszállításért! Ha Közép-Európából a cég az én pénzemen lekamionoztatja a szemetemet az óceánhoz és beledobja, akkor jó lenne, ha a hatóságok kezdenének ezzel valamit. És akármennyire is sajnálom a fókákat, azzal, hogy folyamatos lelkiismeretfurdalást tűzött ki célul minden ezzel foglalkozó szervezet, csak azt érték el, hogy már nem is érdekel mit mondanak, nem érdekelnek a fókák, és továbbra is használok műanyag szívószálat, mert NEM a műanyag szívószál miatt tartunk ott ahol tartunk. Még egyszer! A környezetvédelem nagyon fontos téma, és próbálok kis ÖKO lábnyommal élni.
A gazdasági rendszert, túlnépesedést, és ilyesmiket viszont ne kérje számon rajtam senki!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
Share this: -
Lehet így is!!!!
Forrás: Unsplash
Ezeket a sorokat azért írom, mert szeretnék egyensúlyt teremteni. Na nem a világban – ahhoz én egyedül kicsi vagyok -, inkább csak magamban. Miről is van szó? Mi Pontblogisták többször írtunk már azokról a visszásságokról, amelyek az iskolában érnek bennünket, akár szülőként akár pedagógusként. Napokon keresztül sorolhatnám azokat a lélekölő módszereket, pedagógiai eszközöket, amikkel nem értek egyet. Nem beszélve a szülők elfogultságáról, a pedagógusok és a szülők között fennálló rossz és téves kommunikációról, arról az állóháborúról, ahol lövöldözünk egymásra a
gyerek feje fölött.
Nem, most nem erről szeretnék írni, hanem inkább arról, ami a napokban történt. Közeleg az iskolai félév vége, így naponta értesülünk a gyerektől, hogy egy-egy tárgyból hányas jegyre számíthatunk. Tegnap fülig érő szájjal jött haza az iskolából azzal a hírrel, hogy ő bizony dicséretet fog kapni az egyik tantárgyból – amiből valóban jelesre áll, de közepes osztályzata is van -….. kicsit hitetlenkedve néztünk rá, mondván biztosan félreértett valamit, hiszen dicséretet azok kapnak, akiknek csak ötöse van.
Majd elmesélte, hogy megkérdezte a tanárt, nem kaphatna-e dicséretet, mire a tanár nem felháborodott, hanem rámosolygott és azt mondta:
„Ha nagyon örülnél neki, persze kaphatsz, sőt ha meg is mutatod mennyire örülsz, akkor szinte biztos”.
A gyermek erre körbetáncolta az osztályt, így fejezte ki az örömét 😊. A történetnek itt nincs vége. Az „örömtánc” után odament a tanárhoz és azt mondta, hogyha ő 4,65-ös átlagra dicséretet kap, akkor az úgy igazságos, ha mindenki megkapja a dicséretet, aki ezt az átlagot eléri. A tanár reakciója ismét meglepő volt. Ugyanis nem kioktatta a gyereket, hanem igazat adott neki, így az osztályban tegnap 12 gyermek mehetett haza boldogan. Szóval ez az a tanár, aki az én képzeletbeli naplómban pedagógiából most
sok-sok dicséretet kapott tőlem! Szóval igen!!!! Mert lehet így is!!!!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Máramarosi Gréta
- When: február 2019
Share this: -
Somhegyi Dóri: Soha nem gondoltam volna…
Kutyaszőr és a komfortzóna közötti összefüggést vizsgáltam :-D
1Soha nem gondoltam volna...
Forrás: saját
Soha nem gondoltam volna, hogy két gyerek mellett egyszer helye lesz egy kutyának az életünkben. Szóval tavaly egy szép februári napon, közös döntésre megérkezett Lotti és mindent, de mindent a feje tetejére állított. Soha nem gondoltam volna – pedig sok éven keresztül állítottam -, hogy a mi lakásunkban ugyan nem lesz kutyaszőr, mert nem vagyok hajlandó az amúgy is non-stopnak tűnő takarítás mellett plusz erőt és időt áldozni erre. Tavaly még tényleg nem gondoltam volna, hogy
képes leszek lemondani
a lakás tisztaságról alkotott miliőmről.
Mint ahogy azt sem gondoltam volna, hogy rövid idő alatt elveszítek egy csatát: „Márpedig a mi vizslánk lesz az egyetlen, aki megtanulja, hogy a kanapé a családé és nem a kutyáé”. Nagyon rövid csata volt, és én végeztem a vesztes oldalon……ezt sem gondoltam volna, hiszen kitartó vagyok és következetes.
Soha nem gondoltam volna azt sem, hogy családtagként tekintek majd egy állatra. Persze azt sem gondoltam volna, hogy szinte gyermekünkként fogjuk szeretni. Mert ezt a kutyát
nem lehet nem szeretni.
Azt sem gondoltam volna soha, hogy kutyával fogok aludni a kanapén. Sőt azt sem, hogy egy kutya is meg tudja mutatni a feltétlen szeretet és elfogadást…..bármilyen fura is. Ez a kutya akkor is szeret és elfogad, ha te a világ legrosszabb passzában vagy. Megnevettet, elfeledteti veled a világ össze búját-bánatát. Türelemre, tiszteletre, megértésre tanít.
Szóval soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az életemben egy kutya lesz a világ közepe. Soha de soha nem gondoltam volna azt sem, hogy a hűtőszekrényt kinyitva a vajban kutyaszőrt fogok találni és ezt viccesen elintézem azzal, hogy „na hoppá, újabb vendég a háznál” és viccesen kikanyarítom egy késsel, majd kidobom a szemétbe vigyorogva. Nem gondoltam volna azt sem soha, hogy nemcsak a zoknijaink, hanem mindenünk tiszta kutyaszőr lesz és ez már nem fogja elérni az ingerküszöbömet. Mert rájöttem, hogy ennél
sokkal, de sokkal fontosabb dolgok vannak az életben.
Soha nem gondoltam volna, hogy lesz valaki, aki teljesen átalakítja a lakásunkat lakberendezői képesítés nélkül 😀 – aki széttépi a függönyt, aki megrágja a lépcsőnket, a kanapénkat, az összes székünket, a talpbetétet, a konyharuhát és azt sem gondoltam volna soha, hogy egy kutya ennyire érdeklődhet az irodalom után….főleg Rejtő Jenőt kedveli :-D. Sőt….a fakorlátot is készre faragja, ha éppen olyan kedve van 😊. Azt sem gondoltam volna, hogy az autómban az anyósülésen szépen, szabályosan bekötve élvezni fogom, hogy egy kutya az útitársam. Tavaly azt sem gondoltam volna, sőt egyenesen kikértem volna magamnak, hogy egy állathoz beszéljek úgy, mint egy gyerekhez. Pedig igen 😊. A kutya a hűséges társ, aki csendben meghallgat. Ha sírsz, ha érzi, hogy fáj a fejed, odabújik és melegséget ad.
Nem kérdez, nem követelőzik, nincsenek elvárásai. Egyszerűen ott van.
A jelenben. Veled.
Soha nem gondoltam volna, hogy hálás leszek egy ebnek, pedig ezt kell, hogy mondjam 😊. Hálás vagyok, vizslás vagyok, Dóri vagyok 😊.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: február 2019
Share this: -
Máramarosi Gréta: Az élet megy tovább
Kin vagy min múlik, hogy mit örökítünk át generációkat átívelően? Örök érvényű elmélkedés :-).
1Az élet megy tovább
Forrás: Pexels
Nem először kerülök olyan helyzetbe, hogy valakinek az írása arra inspirál, hogy tollat ragadjak. Rozi múltkori írását olvasva jutott eszembe egy két gondolat. Az első ami eszembe jutott, az a régen oly sokat hallott mondat volt, ami így hangzott „Bezzeg az én időmben!”. Sokszor hallottuk gyerekkorunkban, utáltuk is rendesen, mert gyerekfejjel nem értettük, miért mondanak nekünk ilyeneket a szüleink, amikor nem csinálunk semmi rosszat, csak egyszerűen éljük az életünket.
Szóval gyökeresen más lett a világ.
Most is más világot élnek a gyerekeink, unokáink, mint ahogy mi éltünk. Persze nekünk az volt a biztonság, hogy megadták a kereteket, így tudtunk mihez alkalmazkodni. Annyi információt vettünk fel a külvilágból, amennyit bírtunk. Hogy ez akkor a szüleinknek sok volt-e vagy sem, hogy lemaradtak-e vagy sem? A válasz: igen, de ezt nevezzük fejlődésnek!
A szüleink próbáltak valamit megmenteni a boldog békeidők erkölcsi normáiból és ezt próbálták átadni, hiszen ez így volt helyes. Mint ahogy mi is megpróbáljuk gyerekeinknek átadni azokat az örök érvényű értékeket, amelyek szebbé és jobbá teszik miszerintünk ezt a rohanó világot.
Hogy vannak-e vadhajtások? Persze, hogy vannak! Régen volt cigi, pia, most meg van drog is. Lehet hibázni?
Igen, sőt talán kell is! Mi is hibáztunk nem keveset……. sokat!!
Mi is kaptunk rossz jegyet, követtünk el baklövéseket, voltunk padlón. Aztán egyedül vagy segítséggel, de felálltunk és elindultunk egy másik úton.
Azt gondolom, szeretjük abba a hitbe ringatni magunkat, hogy a mi gyerekeinknek mennyivel könnyebb, pedig nem. Gondoljuk csak végig, mi is lázadtunk, de mégis teljesen kiszámítható volt az életünk. Előre tervezhető volt, biztosak lehettünk abban, hogy bizonyos keretek között honnan hová tudunk eljutni. Voltak szabályok, amiket illett betartani, voltak az életünkben meghatározó személyek, akikkel azonosulni tudtunk,
akik ablakokat tártak ki, vagy éppen ajtókat zártak be. Akiknek fontosak voltunk, mert láttak bennünk valamit, egy szikrát vagy némi tehetséget.
És volt még egy nagyon fontos valami….. ott voltak a szüleink, akik példát mutattak! Mint ahogy mi is ott vagyunk a saját személyes példánkkal a gyerekeink és unokáink előtt. Igen, talán a mai gyerekek szorongóbbak. Lehet, hogy nehezebben nőnek fel. Talán az is igaz, hogy néha keresik a kiskapukat, hogy ne kelljen még felnőni, ne kelljen még felelősséget vállalni, hogy lehessen csak úgy élni a világba. Igen, talán az én generációm sokkal hamarabb felnőtté vált, előbb álltunk meg a saját lábunkon, mert az egy olyan világ volt, most meg más van, nem jobb, nem rosszabb csak más. És hiszem azt is, hogy a mai fiatalok sem rosszabbak, mint mi voltunk, csak
egy rohanó világba születtek bele
és talán ehhez nekik és nekünk is most egy kicsit nehéz alkalmazkodni.
Viszont soha ne feledkezzünk meg arról sem, hogy elsősorban
rajtunk múlik milyen gyerekeket nevelünk!
Hogy milyen példát mutatunk…… ne hivatkozzunk arra, hogy nincs időnk, mert nem a gyerekünkkel eltöltött idő mennyisége, sokkal inkább a minősége számít.
Mert minden világ egy kicsit más, de a lényeg mindig ugyanaz marad, bármilyen időt éljünk is!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Máramarosi Gréta
- When: január 2019
Share this: -
Türelem
Forrás: Unsplash
A türelem szerintem ostobaság. De Türelem kérlek, vitatkozz velem!!! Szeretném!!!!!
Tudjátok mi kell a türelemhez? Az, hogy elhidd az állandóság illúzióját, hogy lubickolj a „van még időm” tudatban.
Tudod mit Türelem? Itt van tőlem egy kihívás:
kapsz 10 napot, hogy élj!
Ekkor is türelmes tudsz maradni? Most biztosan csöndben gondolkodsz, hogy mit is kellene tenned a hátralevő időben? Tanult nyugalommal várod majd, hogy a sors eléd gördítse a lehetőségeidet? Vajon csendesen üldögélnél továbbra is az „így sem olyan rossz” felfogásodban, szomorú, szürke jelenedet tekintve? Vagy rajta kapnál minden maradék lehetőségen, hogy még egy picit boldog lehess?
Tudod mit?! Emeljük a tétet!…
A 10. nap végén kapsz még pont 3 percet.
3 percet, hogy elszámolj magaddal az utolsó 10 napodról. Kapsz egy tükröt is, ahol mindvégig a saját szemedbe kell nézned és el kell, hogy mondjad, hogyan alakult életed utolsó 10 napja. Mert lehet, hogy ez a helyzet, bármily teátrálisan hangzik is.
Szerinted, mennyi időd van még hátra?
Biztosan így gondolod? Mert ha megállsz és beleéled magad a dologba, a kép rémisztővé válik.
Mostanra már kapisgálod? Vizsgáld meg, most mit gondolsz a türelemről! Tudsz-e továbbra is nyugton „ülni”, nézni, ahogy a legnagyobb ajándék, amit kaptál, tovatűnik? Továbbra is tudod-e nyugodt letargiával szemlélni szürke kis életed, társadalmilag jól megszerkesztett indokok mögé bújva? Továbbra is megrémülsz a gondolatoktól, melyek az arcodba vágják a szánalmas realitást, hogy
a változás kulcsa mindvégig a kezedben volt?
Látod is a problémát, és mégsem teszel semmit. Mert türelmes vagy. Mert türelmesnek kell lenni, még akkor is, ha látod a megoldásokat. Idomulnunk kell mások felfogási sebességéhez, és csöndben tűrni a lassúságukat, miközben elherdáljuk az időnket. A legnagyobb ajándékot, amit kaptunk, és amit adni tudunk, annak, akit arra érdemesnek találunk.
A keresztény kultúra egyik legnagyobb trükkje volt türelemre inteni a szerencsétlen sorsú embereket. Légy türelmes, éld a rád szabott életet, maradj nyugton, fizesd a tizedet, és ha meghaltál, akkor majd üdvözülsz. De ne öld meg magad, mert akkor elkárhozol! És a kör bezárult. A szerencsétlen tanulatlan, az akkori normák alapján szocializált, nehéz sorsú jobbágy röghöz kötve túrta egész életében a földet, csöndben várva a halált, és az ígért megváltást, attól a pokoltól, amit rá szabtak.
Az idő könyörtelenül halad, se nem jó, se nem rossz. Közömbös. Nem érdekli, hogy kihasználod-e, ami neked jutott. Végül mind ugyanott végezzük.
De nekem fontos az utolsó 3 perc.
A vallások a legnagyobb kárt azzal okozzák, hogy elhitetik, hogy a lelkünk halhatatlan, így az időnk végtelen vagy beláthatatlan. Az idő végtelen, de nem a miénk. A ránk szabott, élet nevű pillanat egyszeri és megismételhetetlen, de rettegő egónk nem hajlandó szembenézni ezzel a ténnyel. Egyszer csak megszűnünk létezni, újra csak anyag és energia leszünk, és ha szerencsénk lesz, nem kell elszámolnunk önmagunkkal, abban a bizonyos utolsó 3 percben. Ha nincs ekkora szerencsénk, akkor majd csak ott ülünk a „tükör” előtt, és
gyászoljuk mindazt, amit nem tettünk meg,
mert azt hittük, van még időnk, mert vártunk másokra, türelmesen.
Hát én ezt gondolom a türelemről. Félelmeink, ostobaságaink intenek minket türelemre, ami furcsa mód az erény fényében tetszeleg.
Én nem vagyok türelmes, és igyekszem mindent megtenni, hogy ne kelljen annak lennem. Nem akarok hinni a fülemben lévő suttogásnak! Inkább formálom a világomat, hogy egyszer azt mondhassam:
„Na ez fasza volt!”
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Kövér Gergely
- When: január 2019
Share this: -
Imre Lili: Innen csak felfelé…legalábbis remélem!
Hááááát.....elég életszagú sztorin keresztül mutatja be Lilink a 2018-as évét. Hajrá Lili!
3Innen csak felfelé...legalábbis remélem!
Forrás: Pexels
A 2017-es év-összefoglalóm elolvasása után úgy döntöttem, hogy a 2018-as évemet is megpróbálom összegezni. Sajnos azonban ez az év olyannyira a hullámvölgyek legmélyebbike volt számomra, hogy öt perc írás után elvesztettem a fonalat. Na, nem azért, mert nem tudtam összeszedni, hogy mi mindent „követett el ellenem” az óesztendő, hanem azért, mert a sok „merényletet” nem tudtam rendszerezni és sorrendbe tenni.
Úgy döntöttem tehát, hogy egy év végén megesett pár napos történettel szemléltetem, hogyan is éltem meg ezt az évet.
Az egész egy átmulatott éjszakával kezdődött, amikor is a céges karácsonyon a kelleténél kicsivel több pálinkát elfogyasztva kiengedtük a kollégákkal a fáradt gőzt. Mivel nekem ebből a légneműből jutott az évben éppen elég, sikeresen asztalon táncolós rockerre ittam magam, és vadul karaokéztam a Hűtlent és A kör című klasszikusokat.
Tetézvén a bajt „szerelmesre is ittam magam” és szemet vetettem, egy fiatal és csendes kollégámra, akit a közösségi hálón be is jelöltem. Persze még aznap éjjel visszaigazolta, hogy ismerjük egymást, így gyorsan le is döntöttünk pár felest (meg én sunyiban pár vodkanarancsot), hogy ezt megünnepeljük, majd az este végeztével a Főnökasszonyom zseniális tanácsára még írtam is neki egy rövid üzenetet.
Szegény Kolléganőm, miután a férjurát is összeszedte valahogyan az intézményből, nagy nehezen behajtogatott az autóba.
Aznap tehát nem maradtunk szomjasak, és amikor kiszálltam a lakásomnál az autóból kísérőimnek erős volt a gyanúja, hogy a magassarkúmban még egy hatalmas perecelés is befigyel majd, mire betipegek a tükörjégen. Azonban ezt szerencsére megúsztam.
Az igazi vesszőfutás másnap reggel kezdődött. Kibotorkáltam a fürdőszobámba, hogy enyhítsek a brutális kiszáradásomon. A tükörbe nézve még láthatóak voltak az éjjeli sminkem maradványai és a két hullámcsat is csüngött a rőzsére emlékeztető hajkoronámban.
Ekkor jött a felismerés, hogy valami nem stimmel…
ugyanis bokáig álltam a vízben. Először szegény kiskutyámra gyanakodtam, de aztán rájöttem, hogy ilyen mennyiségű vizeletet még ő sem képes kitermelni, így a probléma keresésére indultam.
Állapotomhoz képest hamar szembesültem is vele, hogy bizony ereszt a kazánom. Mit volt mit tenni, törülközőt ragadtam és felszárítottam valamennyire lakóteremet, a kazán alá pedig elhelyeztem egy jó nagy műanyag dobozt, a további áradást megelőzendő. Ezzel párhuzamosan a ruháimat, amik addig a földön tanyáztak (közte nyilván az előző esti szettemmel) bepakolgattam a mosógépbe, hogy egy centrifugálással és mosással még valaha hordhatóvá tegyem őket.
A napom innentől kezdve úgy telt, hogy rendszeresen ellenőriztem a műanyag doboz állapotát, meregettem a vizet, igyekeztem menteni a menthetőt és bíztam a jó szerencsében, hogy ez a történés nem ismétlődik meg. Közben pedig vadul kanalaztam magamba a rendelt húslevesemet és öntöttem magamba a hideg vizet, hogy a másnaposságomat kiheverjem.
Ekkor még nem voltam borúlátó, azt hiszem még dolgozott bennem az előző napi alkohol mennyiség, főleg, hogy a kazánom ekkor éppen, hogy csak csepergett.
Másnap hajnalban azonban
brutális vesegörcsökre ébredtem.
Gyanítom, hogy előző nap sikerült felfáznom, amikor a hideg vízben tapicskoltam papucs híján. Elindultam hát, hogy a mosdóban enyhítek a szenvedéseimen. Letettem a kicsi lúdtalpaimat a kőre és kellemetlen meglepetés ért, ugyanis megint víz borította a nappalimat.
Ekkor már elég nyűgös voltam, berontottam a fürdőbe és szomorúan tapasztaltam, hogy a hatalmasnak hitt műanyag doboz megtelt vízzel. Újabb pacsálás a hideg vízben, újabb szárítás, újabb centrifugálás, újabb mosás. Ezeket pánikszerű internetes keresés követte, hogy vajon két nappal karácsony előtt mégis ki az, aki megmenti az életemet, és valahogyan élhetővé teszi nekem a lakást, illetve meggyógyítja a kazánomat.
Mit ad isten, kolléganőm és férje felajánlották, hogy átugranak és meglesik az ördögi masinát, hátha tudnak segíteni… kezdetét vette a hadművelet. Áthidaló megoldásnak pedig úgy döntöttünk, hogy a leeresztő szelepre egy slagot teszünk, ami a vizet majd a csapba vezeti. Zseniális. Nem fogok többet elázni.
Csak nem találtunk megfelelő méretű slagot itthon. Így őrangyalaim autóba pattantak és hazamentek egy nagyobb átmérőjű gumicsőért. Visszaérkezvén újabb kellemetlen meglepetéssel szembesültünk. Nincs megfelelő méretű bilincs, amivel a slagot a csőre fogassuk… Már azért fogtuk a fejünket, de
optimizmusom még kitartott. Pislákolt, de kitartott.
A vizet végül elvezettük. Vásároltunk egyet, beszélgettünk, nevetgéltünk, ez a nap szuperül is telhetett volna, ha nem úgy indul, ahogyan.
Este épp a megérdemelt pihenésemhez készülődtem, miután sikerült nagyjából karácsonyra alkalmas állapotba hoznom a kecót, amikor is egy pukkanást hallottam a fürdő felől.
Legyőzve a rettegésemet látványtól, ami rám vár, benyitottam a fürdőbe. Az eldurrant flexibilis csőből kitörő víz ekkor olyan erővel lőtt pontosan arcon, hogy kissé megtántorodtam.
Utoljára a Tom & Jerry egyvelegben láttam hasonlót.
Becsaptam az ajtót magam mögött, hogy legalább az előszoba megússza ezt a sorcsapást, és a „Jézusom!”, „Úristen!”, „Mi a ****?” mondatokat felváltva üvöltve megiramodtam a fal felé, hogy elzárjam a bemenő vizet. Közben kissé megcsúsztam és a térdkalácsommal tompítottam a csempefalon, miközben az egyre forróbb víz totálisan eláztatott tetőtől talpig.
Ekkor feladtam. Telefonáltam az őrangyalaimnak, átöltöztem és épp akkor döntöttem le egy kupica pálinkát, amikor kolléganőm és férje megérkeztek hozzám. Ők elindultak flexibilis cső beszerző körútra, én pedig már csak arra tudtam gondolni, hogy az egész házat felgyújtom, magamat pedig felkötöm az egyik tartógerendára.
A beszerző körút nem járt sikerrel, a környező lakói csoportokban még tettem egy kósza próbát, hogy hátha valakinek épp egy ilyen eleme van otthon elfekvőben. Lélekben pedig készültem, hogy ezt az éjszakát fűtés nélkül fogjuk abszolválni.
Aztán valamilyen csoda folytán háromnegyed tízkor kézhez kaptunk egy megfelelő méretű csövet, amit egyik őrangyalom felszerelt a helyére, így negyed tizenegy körül ők hazatértek a családjukhoz, én pedig elégedetten konstatáltam, hogy nem fogok megfagyni. Bár a mosolyom ekkor már nemigen volt őszinte, csak azt vártam, hogy elhagyjam az objektumot, amilyen hamar csak lehet.
Ez volt az utolsó csepp a 2018-as poharamban.
Szóval így történt, hogy nem csak a saját karácsonyi készülődésem telt katasztrófaelhárítással, hanem egy öttagú családé is. Így alakult, hogy majd egy hónapig nem tudtam rendesen hajat mosni és fürdeni, mivel a kazán további javításokra szorult. Illetve így történt, hogy a Himnusz meghallgatása után csak annyit tudtam mondani:
„Végre vége ennek a retkes, rohadt, aljadék évnek…”
Így az én 2018-amnál mindenkinek sokkal szebb és boldogabb új évet kívánok! Főleg magamnak… 😊
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Imre Lili
- When: január 2019
Share this: -
Somhegyi Dóri: Mucika
Te voltál már Mucika? Én igen, egy röpke ideig. Mert Mucika a kihelyezett felelősségvállalás eszköze :-)
3Mucika
Forrás: Unsplash
Két hónappal ezelőtt ezzel a jelzővel illettek. Azóta is gondolkodom az ún. Mucika jelenségen. Történt ugyanis egy szupermarketbe igyekezvén, hogy parkolást követően kinyitottam a vezetőoldali ajtót. Pár másodpercre rá pedig csak egy nagy csattanást hallottam. Egy hölgy, elmérve a saját parkoló sávját belehajtott a kinyitott ajtómba. Konstatálva a történteket, kiszálltam az autómból. A hölgy is ugyanezt tette, majd ez a mondat hagyta el a száját fennhangon: „Mucika, nem tanítottak meg rá, hogy körül kell nézni, mielőtt kinyitod az ajtót? Én 34 éve vezetek. És különben is csak ásványvízért jöttem, nézd meg mi lett belőle….” Így részemről már az első 5 másodpercben eldőlt, hogy itt nem igazán lesz megegyezés, hogy ki is volt a felelős :-D. Tehát kihívtuk a rendőröket.
Megérkezésüket követően rövid idő után a rendőrök megállapították, hogy a sérülések és a két autó helyzete alapján a hölgy a felelős a történtekért.
Erre megint jött a Mucika hullám:
„Nem én vagyok a hibás, Mucika az (azaz én :-D). Ő az, aki nem nézett körül, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, és különben is 34 éve vezetek”. Azt gondolom, ha akkor kívülről látom magam, biztosan egy tág pupillájú, tátott szájú nőt láttam volna, aki nem akarja elhinni, amit hall.
Majd elmondták a rend őrei, hogy ha elismeri a felelősséget, akkor kék-sárga papír és mindenki megy haza. Ha nem, akkor tárgyalás és bírság is lesz.
Harmad ízben zúdult rám a Mucika-cunami:
„Ő nem hibás, Mucika a hibás és különben is 34 éve vezet”. Az egyenruhások erre a következő kérdést tették fel: „Ha a kinyitott ajtó helyén egy babakocsi vagy egy bevásárlókocsi van, vagy ne adj uramisten én már kiszálltam volna, akkor azokat is elütötte volna?” A hölgy kerek szemekkel újra nekikezdett negyedízben is: „Akkor is Mucika a hibás, hogy lennék én, hiszen 34 éve vezetek!”. Erre a rendőrök már csak nevetve legyintettek és megkértek, hogy a papírok kitöltése után nyugodtan menjek haza 😊.
Tényleg azóta gondolkodom a Mucika jelenségen. A Mucika egy olyan mumus, aki felelős lehet a hölgy lelkiismeretéért?
Mucika az a rapidan kijelölt személy, aki a kihelyezett felelősséget vagy elviszi vagy nem…..
mert hogy a megszólítás tulajdonosa nem fogja, na abban tuti biztosak lehetünk. Mucika egyszerű áldozat az adott pillanatban. Tehát az képes Mucika bőrébe bújni, akinek nincs helyén az önértékelése.
Egyezzünk meg abban, hogy Mucika egy degradáló szó minden értelemben. A megnevezés egy cselekvőképtelen, bamba buta áldozati libát takar nálam.
Szóval azt tanácsolom, ha valaki a jövőben ilyen Mucika-jelenségbe botlik, tegye fel az első kérdést:
Mucikának gondolom-e magam vagy sem?
Ha nem, akkor objektív támogatást kell kérni, és arrébb kell menni, mert nincs az az ember, aki meg tudna győzni egy ilyen embert. Vagy ha mód van rá, akkor fel kell tenni a megszólítás tulajdonosának a MIÉRT kérdést :-D.
Azt azért még elmondom, hogy februárban még lehetek Mucika, hiszen akkor lesz a tárgyalás. Na akkor fogom majd megkérdezni a miértet :-). Hátha tud rá válaszolni. :-D.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: január 2019
Share this: -
A fény legyen veled!
Forrás: Unsplash
Ezzel a mondattal indítottak egy-ketten útnak Norvégiába egy jó pár héttel ezelőtt. A norvég kiruccanásunk célja az volt, hogy megcsodálhassuk az északi fényt.
Egyik pillanatról a másikra rövid nadrágból termo nadrágban találtuk magunkat az északi sarkkörön túl. Bármerre jártunk, megbámultak minket…. tudták, hogy turisták vagyunk. De honnan is? Míg a norvégok havazásban, nulla fokban pulóverben, bokanadrágban és félcipőben járkáltak, addig mi nagykabátban, sálban, sapkában és kesztyűben jelentünk meg mindenhol.
Barangolásaink során utaztunk cable-car-al és utaztunk komppal is, ahol nevetve néztük végig, hogy egy csapatnyi fiatal focista kerget egy varjút a zárt fedélzeten 😊.
Csúszkáltunk hóban, láttunk gatyás-fürjeket (mi legalábbis így neveztük őket el), csodáltunk meg magas fjord hidakat. Sokszor álltunk meg az út szélén a tájat csodálva. Szerintem legalább százszor. Álltunk dugóban egy óra hosszát a fjord egyetlen autóútján, ahol még tájékoztatást is kaptunk, hogy miért állunk és mikor mehetünk tovább. Jártunk hegyekben és fjord alatti alagútban. Láttunk mohás tetejű kis faházakat.
Csodáltunk tájat fotelből nézve órákon át, hangtalanul merengve. Laktunk iglu házban, ahol az összes lámpát lekapcsolva, szinte gyermeki várakozással vártuk az északi fény megjelenését. Először pici zöld háttér, majd egyszer csak megérkezik a jelenség, amely ott táncolt a fejünk felett perceken át.
Ez a megmagyarázhatatlan csoda. Mert ez az.
Soha ennyit nem kémleltem az eget életemben, mint utunk során.
Jártunk Finnországban, ettünk rénszarvas giroszt és rénszarvas chipset. Vettünk finn és norvég kaparós sorsjegyeket, hátha. Álltunk meg autóúton hosszú percekre egy rénszarvas csorda miatt. A rénszarvasok nyugodtan nyalogatták valamilyen oknál fogva az autóutat 😊.
Ittunk gleccser vizet, készítettünk steak-et sörrel a hozzávalók hiánya miatt 😊. Vadásztunk alkoholra az alkoholkorlátozás hazájában 😊. Többször néztem hitetlenkedve, hogy a norvég gyerekek fagylaltot nyalnak a mínusz fokos hidegben.
Jártunk Polar Parkban medvéket, farkasokat, rénszarvasokat látva. Közlekedtünk nagy köveken, óriás sziklákon keresztül azért, hogy gleccser tavat csodáljunk.
Fjordonként értettük meg a változatos időjárás adta lehetőségeket.
Tapostunk mély sárban, keltünk át patakon, volt, hogy ropogott a mély hó a talpunk alatt. Késtünk le kompot a finn időeltolódás miatt 😊.
Volt halálfélelmem, ahol mohás gyökerekbe kapaszkodva, nagyon meredeken kellett felkapaszkodnunk egy turistaútvonalnak nevezett retteneten. Álltunk szikla szélén, ahonnan tisztán láttuk a Jeges-tengert. Laktunk dombon viking házban és laktunk fjord parton is. Jártunk Norvégia leglakottabb településén.
Megtapasztaltuk, hogy a norvég plázák és áruházak hidegek. Nem viccelek. Ott sem fűtenek, 15 foknál nincs több. Tehát ha valaki arra vágyik, hogy a hidegből valami remény folytán felengedjen, mondjon le róla.
Fotóztunk életérzéseket, hangulatokat. De a napjaim egyik fénypontja, azaz a legeslegjobb az a
Römme Gröt életérzés volt.
Hogy mi is az a Römme Gröt? Egy norvég zabkása. Hosszú időre szimbiózisba kerültem vele 😊. Na szóval ez volt a mi norvég túránk összefoglalója 😊. Aki tudja, csinálja utánunk! Megéri! 🙂
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: január 2019
Share this: -
Balassa Rozi: Felelősségvállalás nélküli élet
Vajon hol keresendő a hiba a most felnőtté váló generációban? Bennük vagy bennünk?
5Felelősségvállalás nélküli élet
Forrás: Unsplash
Hogy létezik-e felelősségvállalás nélküli élet? Szerintem ezt sosem tudom meg. Talán azért, mert az a generáció vagyok, aki „nemecseken” nőtt fel. Hányszor hallottam, hogy „Nézz a szemembe úgy mondd!” „A szem a lélek tükre!” „Nem baj, ha hibáztál csak vállald a következményeit!” és még sorolhatnám… Akkor gyerekként úgy gondoltam, hogy ez csak prédikáció. Aztán amikor tényleg felnőtté váltam rájöttem, hogy valóban én tartozom felelősséggel…..a legnagyobb felelősséget pedig anyaként kaptam meg.
A munkám során nap mint nap szembesülök azzal a belső hanggal, hogy tudatosan kell tennem a dolgomat, hiszen emberek tucatjai nevelődnek a kezem alatt. Mert
csak így tudok kiállni önmagamért, a céljaimért, az elveimért… és tudom, ha hibázok az is én vagyok….. és ami fontos, JAVÍTHATOK!
Döbbenten tapasztalom, hogy mennyi cikk firtatja azt, hogy felnőtt egy generáció, amivel nem tudjuk mi lesz, mert sem ők, sem mi nem értjük, hogy kik ők és miért úgy csinálják a dolgaikat ahogy. De azt sosem firtatja egyetlen írás sem, hogy ők hogyan élik meg ezt a tökéletlenséget!
Egy-egy elrontott fiatal élet is sok, de az a jelenség, amit most tapasztalok a tanítás során az egyszerűen megdöbbent. Egyre több gyerek lesz depressziós és szorongó ahogy ki kell lépni az életbe. Miért? Mert alapvetően szülőként nem az lenne a feladatunk, hogy minden alól felmentsük őket….
Pont arra lenne szükség, hogy a rájuk bízott feladatokat együtt értékeljük,
és egyre nagyobb léptékű feladatokat és lehetőségeket kapjanak. Érezniük kellene, hogy szükség van rájuk, és igenis képesek mindent megoldani. Fontos, hogy legyenek álmaik, és ezek a saját álmaik legyenek. Nincs annál rosszabb, amikor kicsi korban a szülő önmagát akarja megvalósítani, és az első csalódásnál kihúzza a talajt „tehetségtelen” gyermeke alól.
Kell, hogy értékessé váljanak, és nekünk az a feladatunk, hogy minél több területet mutassunk meg nekik!
És igen kell, hogy bukjanak, mert ha megtapasztalják, hogy fel tudnak állni, akkor rájönnek, hogy ezután minden esetben fel tudnak állni!
Egy nap döbbenten álltam, amikor egyik 18 éves tanítványom pánikreakciókat produkált, mert rájött, hogy ha vége a középiskolának, akkor önálló döntéseket kell hoznia. Ugyan ott lesz apu, anyu, de minden esetben ő lesz a felelős azért, ami történik. Sok fiatal azért akar főiskolára menni, mert akkor 4 évvel később kell szembenéznie a felnőtt léttel. De nem menekülhetnek állandóan! A tetejében azt sem tudják, hogy mi elől menekülnek, mert sosem kellett megoldaniuk semmit. A burok nem mindig jó!
Tehát jött egy generáció, akik szembesítenek bennünket, a ló másik oldalával vagy még rosszabbal. Ők azok, akik céltalanul tengnek-lengnek és ebben a zavarban keresik önmagukat. Úgy nőttek fel, hogy sokkal korábban öregednek a buli, a szexualitás terén, de sem megélni a pillanatot, sem értékelni nem tudják azt.
Nem bíztak bennük,
nem kellett semminek és senkinek megfelelniük, nem volt napi és heti rendjük. És amikor kinyílik a világ, rettegve lépik át a küszöbét, és várják a csodát. És amikor rájönnek, hogy nincs csoda, hiszen a szürke hétköznap is nap, akkor jönnek a betegségtünetek, az alkohol és a drog, ami sajnos már régről ismert barát.
Nem ítélkezni kellene felettük, mert mi nem adtunk nekik stabil egyértelmű utasításokat.
Mi hagytuk, hogy sokkal korábbra tegyék a felnőtté-válásukat, pedig csak gyerekek. Mi nem adtunk nekik feladatokat, közvetítettünk hamis én-képet a sok sallang által! Legyünk tényszerűek: eltorzítottuk a világukat!
Ha nem teszünk valamit, ha nem segítünk, ők is felnevelnek egy generációt, és csak reménykedhetünk, hogy közben rájönnek, hogy mi hol rontottuk el….
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: január 2019
Share this: -
Pizsama
Forrás: Unsplash
Amikor a környezetemben jeleztem, hogy a pizsamák témájáról fogok írni, többek reakciója egyértelműen ez volt: „Hülye vagy?”. Nem értettem, hiszen nem Pulitzer-díjra pályázom, de meggyőződésem, hogy ez a ruhadarab rávilágít arra, hogy az öregedést mikor és hol érzem magamon a legjobban……leginkább alvás közben és a vállamon.
Döbbenetes, mert amíg „fiatal” voltam, a pizsamát, mint ruhadarabot meg sem néztem a boltokban. Legfeljebb a szexi darabokat, amelyet egyszer meg is vettem. A mai napig nem tudom, hogyan lehet ezekben aludni. Persze….tudom és már hallom is: „Ezekben nem aludni kell!” De azért csak megpróbálja az ember, hogy reggel is csodásnak tűnjek eme ruhadarabban, nemde?!
Na, azt az élményt senkinek sem kívánom, amikor a selyem össze-vissza csúszkál az emberen, majd kecsesen rád tekeredik és béklyóba köt. Reggelre persze egy múmiát találsz az ágyban, aki hasonlít rád. Kritikán aluli arccal nézel reggel a tükörbe és jön az őrült küzdés, amivel lefejted magadról eme éjjeli ruhadarabot.
Igen, lehet, hogy nem vagyok kellőképpen nőies,
de nehogy már egy ruhadarab ítélkezzen felettem!?
Tehát, ez a csodapizsama mizéria teljes mértékben kikerült a tudatomból egy 15-20 éve! Amihez nagyban hozzájárult az a megjegyzés hitvesemtől annak idején, hogy „a Laokoón-csoport sem ennyire tekervényes, mint te.” Néha még kísért az a feeling, hogy milyen nőies is lehetnék ebben a csodaruciban, hiszen talán már viselni is tudnám…. és ekkor szólal meg egy csengő ott mélyen, az elfojtott tudatalattimban és elengedem a témát. Különben is a selyem melegben meleg, hidegben hideg. Tényleg nincs értelme.
Fiatalon talán ez az egy próbálkozásom volt. Egyszerűen elaludtam évszaktól függően egy kisgatyában, laza pólóban és kész. Éreztem, hogy ez a ruhadarab nem kell a szekrényembe, mert minek. Különben is rájöttem, hogy azok a fiatalok, akik hordják ezeket a selyemmicsodákat, a gyermekkoruk hiányosságai miatt csinálják még 20 éves korukban is. Megfigyelték már, hogy ezen a pizsamákon egy kedvenc mesehős vagy éppen a legdivatosabb celebük díszeleg? Na, ez az a korszak, ami kimaradt nálam! Nem tudott elragadni a mesék világa, igaz nem is volt ennyi Disney hős, és ennyi szépfiú sem.
Az ideális példakép attól volt példaértékű, amit a tetteivel elért és nem a fogpasztareklám mosollyal.
Most, hogy már azt érzem egy-egy fárasztó nap után, hogy a fűtés sem elég a komfortérzethez – kell hogy valami plusz meleget adjon -, megszólalt újra a csengő, de most máshogy. Döbbenten tapasztaltam, hogy egy áruházban
megálltam a fent nevezett fehérneműk előtt.
És levettem egy kockásat. Mert ez a divat….sőt azon kaptam magam, hogy válogatok közülük. Az anyagoktól, a formáktól, a hossztól szinte elkábulva, már láttam is magam, ahogy forró teával a kezemben, vastag házi-papucsban, pokrócba tekerve ülök a nagyfotelben és boldog vagyok. És ekkor megcsapott az érzés:
„Úristen, de öreg vagyok!” Egy flanel darab elvette az eszem!?? Nem! Én még nem tarthatok itt!
És ezzel a gondolattal a fejemben, megvettem a rövidebb, plüss, „szexisebb” gatyát, egy édes, „Nem adom fel!” feliratú pihe-puha felsővel. És tudtam, hogy ezzel nemcsak leküzdöttem a pizsik lehengerlő világát, hanem még meg is őriztem a tartásom! De több ilyenre nem vagyok hajlandó költeni…….. mert még mindig nem adom fel! 😊.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: december 2018
Share this: -
Balassa Rozi: Egyél egészségesen!?
Roziéknál a hétvégi reggeli rendhagyóra sikeredett. Lássuk miért is? :-)
4Egyél egészségesen!?
Forrás: Unsplash
Minden fórumon találkozhatunk ezzel a témával. Nem tudom ki hogyan éli meg ezt a problémát, melyik oldalra áll. Én az „egészséges” oldal hívői közé tartozom. Azaz minden, ami jólesik, finom és nem mesterséges az jöhet. A nagypapám mindig azt mondta: „Szarok erre a sok hülyeségre, amíg jól érzem magam!” Majd a szalonna és lilahagymás kenyér kombó elfogyasztása után kisétált a kertbe és tovább ásott, ültetett. Érdekes módon nem volt túlsúly gondja és izületi problémája sem. Sőt vírus is ritkán támadta meg, bár ebben a pálinka is nagy szerepet játszhatott, amit saját alapanyagból készített.
Hát egy szép napon úgy gondoltam, hogy férjemet bevezetem a bio étkezés gyönyöreibe, annak ellenére, hogy ő kifejezetten a nagypapám “fan-jaként”, minden ilyen „sz..t” eddig elutasított.
Tehát egy ködös, depresszív szombat reggel megkörnyékeztem, milyen csoda tasakos ételt vettem, ami a jövőben tökéletes reggeliként kerülhetne fel a palettánkra, ha neki is ízlik. Az első, kissé elutasító, de nem sértő grimasz után persze még nem adtam fel. Felajánlottam, hogy választhat a vizes vagy tejes variációból illetve gyümölcsös vagy csokis csodákból.
Reakció nélküli, merev arckifejezéséből
arra mertem következtetni, hogy most kell ütnöm a vasat, mert talán engedi a formálást. Elkezdtem részletezni, hogy milyen rendkívüli tápanyagok vannak benne! Ja és nem kell rágni :-D! Ugyan azt nem tudtam, hogy ez utóbbi miért is jó, de jól hangzott! A gyerekek imádják, és hát nem utolsó sorban én is! Leveszi a terhet a vállunkról, nem kell küzdeni a szabadnapjainkon a reggeliért! Éppen elég az ebéd mizéria!
Egyszer csak megláttam a tekintetében a pillanatnyi enyhülést…. ezt kihasználva, odatangóztam kedvesem elé és egy csodálatos bögrében elkészített csokis-tejes reggelivel… és tudtam, ahogy rám nézett, hogy szeret, mert ezt a bögrét, ezzel a kinézettel, sosem vette volna a kezébe. Rám mosolygott (ma már tudom, fintor volt).
Nagy levegőt vett, éééééééésssss……..majdnem megfulladt!
Ugyanis e bio csoda felragadt a szájpadlására, amely abban a szent pillanatban diszkrét öklendezésre késztette. Rövid ötperces agonizálás után – aminek egy gyorsan érkező pohár víz vetett véget -, egy igazán kedves, már-már költői hasonlat hagyta el drágám száját:
„Akár a sitten!”
És az imént elkövetett hiba kiküszöbölésével, újabb kanállal vette magához a sittesnek titulált táplálékot. De már kisebb adagban, gyorsan lenyelve, hogy ne legyen ideje feltapadni a szájpadlására….és csodák csodájára már az ízvilágban is fel tudott oldódni……majd megkérdezte – „Kicsi, mennyit adtál ezért a borzalomért?”
És ekkor felelőtlenül, figyelmeztettem arra a tényre, hogy nagyapáink idejében volt olyan időszak, hogy csak ezt tudták enni és mégis milyen egészségesek voltak!
Egyszerűen úgy éreztem, hogy nem adhatom fel! Küzdenem kell!
A kevesebb munkáért, a könnyebb megoldásokért, és a bio és egészséges ennivalóért! Hiba volt! Mert férjem csak ennyit mondott: „-Édesem, mi az hogy bio? Ezen a levegőn? Röhejes!!!!… de észrevetted, hogy ez egy zacskóban van és hosszú lejárati idővel vásárolható? Ja és nagyapáink ilyet még bosszúból sem tálaltak volna elénk!”
Megsemmisülten néztem, ahogy ezek után a konyhába robogott és reggelit készített nekünk, miközben csöndesen röhögött. Ma már tudom, hogy rajtam…. mert a kása utóhatása az volt, hogy
ráragadt a bögre belső falára,
amit csak kínkeservesen tudtam lerobbantani onnan mosogatás közben. Azt hiszem, megértettem a leckét….
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: december 2018
Share this: -
Szakik
Forrás: Unsplash
Pár napja a belvárosba járva az elegáns üzletek és irodaépületek között megbújva felfedeztem egy picike üzletet. Nem is üzlet volt, hanem egy apró műhely, ahol egy cipész szorgoskodott. Szívet melengető érzés volt bekukucskálni az üvegfelületen és figyelni a bent szorgoskodó szakembert. Manapság a cipők sarkalása, javítása, kiment a divatból. Nem azért, mert nem lenne rá igény, hanem valószínű azért, mert nincs rá szakember. Hiányzik a mester, vagy talán ha mégis van, akkor a néhány száz forintos javíttatásból nem futná a nagyon drága bérleti díjra és adókra.
Így aztán ha egy méregdrága cipő kilyukad, vagy megsérül, akkor megy a kukába. Sajnos így van ez a szolgáltatás más területein is.
Mi nem javíttatunk és nem cserélünk, hanem kidobjuk.
Az igazi kreatív szakember hiányát azonban a zsebünk bánja.
Nemrég a saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen áldás is egy jó szakember. Történt ugyanis, hogy meghibásodott a kombi cirkó készülékünk. Nagyon kellemetlen tud lenni így a fűtési szezon kezdetén, ha az embernek hideg lakásba kell megérkeznie, és ha zuhanyozni is csak hideg vízben tudsz. Nosza, megindult a szakember keresés, ismerősök ajánlásai alapján három szerelővel beszéltünk meg időpontot, hogy kijön és megnézi, mit tud tenni.
Az első szakember meg se nézte a készüléket, elmondta, hogy ő javítással nem foglalkozik, nekünk se érné meg anyagilag, mert azon az áron már új készüléket is vehetünk. Ő a cserét javasolja, ami persze tervezéssel, új engedélyek beszerzésével is jár. Ideális esetben egymillió forint….. igen!!!!!! egy millió forintból megoldható. Arra a kérdésre, hogy mikor kezdenék a munkát, fejét csóválva azt mondta, talán december végén hozzá tud látni, de ez sem biztos, mert nagyon sok munkája van. A gyomorgörcs ellenére mosolyogva kértünk egy árajánlatot. A másik vállalkozó ki se jött, nem is telefonált, egy nap szabadságunk bánta. Aztán a jó sorsunk és egy nagyon kedves ismerősünk összehozott bennünket a MESTERREL, aki türelmesen végighallgatta mi a probléma, majd szemrevételezte a beteg cirkót. Nem hókuszpókuszolt, nem sóhajtozott, nem csóválta a fejét.
Pár perc vizsgálódás után azt mondta, hogy panelhibás, és hogy meg tudja javítani. Sőt egyéves garanciát is vállal a javítás után. Az ár a korábbi ajánlat tizedrésze volt. A mikor kérdésre – miután meglátta a lakásban szaladgáló gyereket – néhány napot mondott, elnézést kért, hogy nem azonnal, de nagyon sok munkája van. Az első látogatás után nem egészen egy hét telt el, amikor megjelent és kb. 40 perc múlva meleg volt a lakásban, a csapból is folyt a meleg víz. Összetakarított maga után, kedvesen kért egy kávét és azzal távozott, hogy jövő szeptemberben ő jelentkezik és az akkori tisztítás is benne van ebben az árban. És szerinte, ha minden évben kitisztíttatjuk a készüléket 10 évig biztosan működni fog.
Miután becsuktam mögötte az ajtót, azon gondolkodtam, hogy a gyermekkorom tele volt ilyen szakikkal. Mi nem cseréltük a készülékeket, hanem javíttattuk, hogy az akkori szerelők nem azt tanulták az iskolába, hogyan kell a számítógépes diagnosztikát használni, hanem a motor hangjából meg tudták állapítani mi a hiba….. és igen, nemcsak cserélni tudták az alkatrészeket, hanem javítani is. Jó, tudom, a technika fejlődik nincs is ezzel semmi baj, ez a fejlődés útja, ami óhatatlanul együtt jár a néha felesleges költekezéssel, pazarlással és a környezetszennyezéssel. Nem tudom ki hogy van vele, de nekem mindmáig jó érzés látni egy suszter műhelyt és találkozni egy szakemberrel, aki javítani is tud, nemcsak cserélni.
Elgondolkodtam azon, hogy tényleg az a fejlődés útja, hogy a javítással rendbe hozható használati tárgyakat a szemétbe dobjuk? Arról nem beszélve, hogy mi van azzal a kisnyugdíjassal vagy többgyermekes családdal, akiknek nincs egy milliója arra, hogy cirkót cseréljen vagy minden szezonban 20-30 ezer forintért vásároljon cipőt, ruhát stb. A tonnaszámra kidobott “szemét” megöli a környezetünket és szép lassan a jövőnket is!
Felteszem a kérdést, tényleg ilyen pazarlóan kell élnünk???
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Máramarosi Gréta
- When: december 2018
Share this: -
Somhegyi Dóri: Nyomokban mogyorót tartalmaz
Hogy mogyorót feldolgozó üzemben készült-e a bejegyzés? :-D Persze, hogy nem :-)
4Nyomokban mogyorót tartalmaz
Forrás: Pixabay
Ugye ismerős ez a mondat bizonyos termékek csomagolásáról? Ez a megállapítás jutott eszembe akkor is, amikor Finnország peremén túráztunk. A havas táj szép, azonban túrázás szempontjából megvannak az egyedi vonásai. Talán inkább kihívásai. Míg a hegy lábánál eső esett és tapadós sárban kellett haladni, addig feljebb a hóval kellett megküzdeni. Mivel a terep és az időjárás nem igazán engedte meg, hogy lazán, folyamatosan a tájba gyönyörködve érjük el célunkat, így figyelmünk egy pillanatra sem lankadhatott a terepviszonyok miatt. Lépésről-lépésre árgus szemekkel kellett figyelnünk lefelé. Nem sokkal előttünk egy sokkal rutinosabb túrázó pár haladt erős tempóban. Ekkor ismertem fel, hogy a sáros, csúszós, tapadós talajon biztosan nem jó mások nyomába lépni, hiszen ahova ők léptek, a nyomokból látszódott, hogy meg-megcsúsztak. A folyamatos lefelé koncentrálásnak egy hátulütője biztosan van:
nehezebb a célt elérni.
Hosszabb időnek tűnik az út, hiszen csak egyfelé koncentrálsz, és ha felfelé, a célod felé szeretnél nézni, akkor meg kell állnod ahhoz, hogy lásd. Ez viszont kizökkent a ritmusból; nehezebben indulsz el és mire eléred ugyanazt a ritmust, időbe telik, tehát hátráltat.
Az eső csendes havazásba váltott át, ahogy egyre feljebb jutottunk a hegyen. A hó egy jó réteget képzett már, az egyébként sem kiépített turista útvonalon. A turista utat, az irányt csak narancssárga színnel megjelölt cövekek jelezték. Ha megálltál és nézted, hol van a következő jelzés, mindig csak egy jelzést láttál, mert olyan széles volt a horizont, hogy nem lehetett tovább látni szabad szemmel. Ez csak egy része volt a nehezítő körülményeknek. A másik a hóréteg. Láttunk itt-ott puklikat, de nem tudhattuk, hogy mi bújik meg alatta. Gyors belső párbeszéd után elkezdtem az előttünk lévő gyakorlott túrázópár nyomaiba lépni. Ez egészen jól is működött talán 5 kemény percig, amikor rájöttem egy rossz lépésnél, hogy ezzel
az ő hibás lépéseikbe is belelépek,
ami nem túl kedvező. Gyors taktika váltásra volt szükség, mert ha így folytatom, biztosan nem érek célba épségben. Tehát megállás, jelzés bemérése, terep bemérése, terepbarchoba, azaz vajon mi/mik lehetnek a hó alatt. Ha keményebben ropogott a lábam alatt, akkor patakmederben haladok, ha nagyobb puklikat látok, akkor kő lehet. Így haladtam felfelé egészen addig, amíg a célhoz nem értünk.
Feltettem magamnak a saját kérdéseimet:
Kell-e nekem egyáltalán más nyomába lépnem?
Ha mégis belelépek, felvállalom-e ezzel mások hibáit is? Képes vagyok-e bárki lábnyomába lépni, hiszen mindenkinek más és más a lépésmérete, a megoldási technikája, logikája, habitusa. Elég gyorsan tudomásul kellett vennem azt, hogy
más ember lábnyoma „nyomokban mogyorót tartalmaz”, azaz nem teljes és nem tiszta a saját szempontomból.
Ami tiszta, kiszámítható és felvállalható, az az én saját lábnyomom a saját megoldási technikámmal.
A túra további részét a célig előzetes lábnyom segítsége nélkül tettem meg. Az egyedüli segítségem egy kar volt. A férjemé. Hiszen, ha valaki a karját nyújtja, az még nem jelenti azt, hogy ne a saját nyomvonalodon, a saját utadon haladj. A finn túránk tanulsága az volt számomra, hogy kizárólag a saját lábnyomod az, ami nyomokban mogyorót sem tartalmaz 😊.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: november 2018
Share this: -
Flájdéj
Forrás: Unsplash
Mit nekem Black Friday! Én a hálaadást követő napot másként értelmezem.
Úgy döntöttem, hogy megalakítom a sajátomat: az én saját, személyes, hamisíthatatlan black flyday napomat. Ezzel adok kedvezményt, azaz lehetőséget saját magamnak arra, hogy szárnyra kapjak. Ennek örömére tegnap azt csináltam, amit igazán szeretek. Tanultam, fejlődtem, tudást adtam át, beszélgettem, sétáltam az erdőben a kutyámmal, bejegyzést írtam, hosszú percekig ültem a kávémmal a kezemben a kanapén, olvastam. Szabadon használtam azt, amitől mindig szárnyra kapok. Minden embernek megvan az adottsága ahhoz, hogy bármikor képes legyen szárnyalni:
a legnehezebb és a legjobb pillanatokban is.
Van, aki belső szabadságként említi, van aki ihletnek, van aki alkotásnak, van aki felszabadultságnak, van aki flownak. Elvárások, belső gátak nélkül lenni úgy, hogy közben megnyugvás, kiteljesedés járja át a testedet. Amikor kikerekedsz önmagaddal szemben…. nekem ezt jelenti a szárnyalás.
Ez a nap volt az én szabad szárnyaló napom. Ez a nap lehet fekete, fehér, bármilyen szín a szivárványból….hiszen csak rajtunk múlik, hogy képesek vagyunk-e még egy színt odatenni azért, hogy kiteljesedhessünk. Mert szárnyalni jó dolog, ezzel ki is fehérítettem a feketét 😊 és nem utolsó sorban mindez nem került semmibe. Vagy mégis. De, a saját időmbe 😊. Úgy is mondhatnám, hogy ez a nap volt
az én hálaadásom is önmagam és mások felé.
Te mikor szárnyaltál utoljára és hogyan?
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: november 2018
Share this: -
Felvételi?!
Forrás: Unsplash
Igen, minden mondatával egyetértek Gréta múltkori írásának, amely a továbbtanulásról, a felesleges stressz hatásokról szólt, hiszen minden dolgozat, előkészítő, szidalmazás, fenyegetőzés teljesen felesleges. De! Tényleg csak az iskolarendszer hibája ez? Mert az, hogy a rendszer több sebből vérzik és hogy rossz, az egyértelmű!
Ebben a helyzetben a túloldalon ülök, így egyre többször szembesülök azzal, hogy a szülő későn ébredve, irreális elvárásokkal rendelkezik ebben az időszakban. Nem kis nyomást helyeznek, nem egy esetben az addig elhanyagolt serdülőjükre, például hogy az utolsó félévet ötösre teljesítse és egyből minimum az orvosira felvételizzen.
Mert a szülők ilyenkor persze pontosan tudják, hogy mire lenne/lett volna képes, ha csemetéjük az elmúlt években nem „sz…t” volna a tanulásra! De majd most! Szinte ostorral állnak gyermekük felett, akik az eredmény láttán egyből a gonosz, haldokló és elavult felvételi rendszer mellett kampányolnak, ahelyett, hogy magukban is keresnék az okokat.
Ennek hatására a gyerek szorongása nő. Nem érti, hogy az a szülő, aki eddig egy pofonnal, vagy egy könnyedebb megoldású majd „kijavítod mondattal” letudta addigi botlásait, hova tűnt most el? Nem érti, hogy a szülők miért állnak ki ebben az esetben, az addig „sz..r” iskolaként emlegetett suli mellett velük szemben?
Így a gyerek számára is érthetetlen, hogy mi történik a családban! Az őrület, a nyomás csak fokozódik! És csak jönnek az elvárások, az otthon kötelezően kitöltésre váró előző évi felvételik … és ekkor kiderül, hogy a szülők sem képesek kitölteni ezeket, de a leleplezés elkerülése miatt elhangzik ilyenkor a legszebb mondat: „Szedd össze magad, mert ez kevés lesz!” A gyerek újabb szorongás-löketet könyvel el, és belül már zokogva küzd tovább. Fogalma sincs, hogy miért ezt az iskolát választotta a család…..
Mert legyünk őszinték, nem a gyerek dönt.
Nem tudja mi akar lenni, mert nem tudja, hogy mi a jó neki! Könyörgöm, mi sem tudjuk, hiszen a legtöbb felnőtt a saját életével is hadilábon áll! Persze erre a szülő legtöbbször kimondott gondolata : „Azt akarom, hogy neki jobb legyen!” De azáltal, hogy mi fogalmazzuk meg, hogy neki mi a jó, már hibáztunk. Érdemes lenne megkérdezni, hogy gyermekeink mit szeretnének, és egy érzelmi szűrőn átengedni ezt az információt, mert mindenki terelhető és el lehet azt érni, hogy mindketten jól érezzük magunkat ebben a faramuci időszakban.
Ehelyett szorong a szülő, szorong a gyerek. Kialakul, egy adok-kapok időszak az iskola-szülő-gyerek háromszögben.
Mi lehetne a megoldás? Sok bölcsességet lehetne erre megfogalmazni, de egy rossz rendszert ideologizálni felesleges. Ellenben lehet beszélgetni és oldani azt, ami bennük van. Lehet azt mondani, hogy „Látom nagyon fáradt vagy, hagyd a fenébe!” Több olyan programot kellene szervezni, aminek semmi köze az iskolához! Nem mindennapi témává kellene tenni a továbbtanulás kérdését. Le lehetne ültetni gyermekünket, elővenni a mi régi bizonyítványainkat és elmondani
döntéseink eredményeit, hiányosságait. És elismerni azt, hogy nem a nyolcadikos felvételim miatt lettem ember.
Ja és én sem tudom kiszámolni a 10 pontos hülye matekpéldát a felvételiben, mert tök felesleges. És ami nagyon fontos: érdemes több, különböző szintű iskolatípust tálalni gyermekünk elé, amelyből egyet biztosan meg tud ugrani, ami által nem fog sérülni az én-képe.
Mert ne feledkezzünk el arról, hogy ezekben az időszakokban hány fiatal veszíti el önmagát… Nincs az a továbbtanulás, ami miatt érdemes elveszíteni gyermekünk bizalmát, vagy akár őt magát…..!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: november 2018
Share this: -
Nekem ezt...
Forrás: Ulrich Faßbender
A lányom pár hónapja bekerült a junior együttes kéziszer ritmikus gimnasztika válogatottba. Bár tartottam a válogatottságtól, hiszen nem sok információm volt róla, mégis öröm és büszkeség töltött el, hiszen egy óriási elismerést és lehetőséget kapott, hogy az álmait megvalósíthassa. De vajon mit is jelent a válogatottság? Nekem ezt jelenti:
Arra a megállapításra jutottam, hogy nemcsak az eredményed, tehetséged elismerése, hanem tinédzserként az emberi hozzáállásod elismerése is az adott helyzethez, konfliktushoz és annak megoldásához. Továbbá az edződ elismerése, hogy annak idején rátalált a személyiségednek és testi adottságaidnak megfelelő edzéstechnikára, koreográfiára, aki ránevelt a mélyebb minőségi munkára.
Válogatottság az, amikor minden egyes nap úgy kelsz fel, hogy a fáradtság és erős fizikai fájdalom ellenére is akarod. Amikor előbb mész be edzésre, hogy gyakorolj még, hiába jöttél el sírva előző nap az edzésről, hiába éktelenkednek a talpadon méretes vízhólyagok, hiába van tele a lábad véraláfutással és hiányzik a bőr mindkét térdedről,
hiszen ebben a sportban látod önmagad kiteljesedését.
Amikor már hálás leszel a kézsúlynak, hogy ott van a kezeden, hiszen tudod, a teljesítményedet növeli, így érted történik és nem ellened. Elköteleződést jelent amellett a sportág mellett, amihez a kitartásod vezetett.
Csak akkor a tiéd, ha kizárólag a saját álmaidat szeretnéd megvalósítani, és nem más álmait kergetni vagy megfelelni más elvárásainak. A válogatottság komoly belső önismereti munkát takar. A válogatottság szorgalom önmagaddal szemben, hogy mindig jobbá és nyitottabbá válj. Erős pszichés hadviselés önmagaddal, a csapattal és az edzőkkel szemben egyaránt. Itt minden egyes nap túl kell lépned önmagadon, hiszen az erőn felüli teherviselést csak alázattal lehet csinálni, máshogy nem működik. A válogatottság kemény szakmai együttműködés egy közös célhoz való eljutásban a tehetséggondozáson keresztül. Megtiszteltetés, felelősség, csapatmunka.
A válogatottságban nemcsak a gyermeknek és az edzőknek, hanem a szülőknek is fontos szerep jut. A szülők összefogása, támogatása, közös kommunikációja nélkül ezen gyerekek nem juthatnának el oda, ahova szeretnének. A válogatottság képes kinyitni és elmélyíteni a szülő-gyermek kapcsolatát.
A szülők együttműködése és pozitív hozzáállása nélkül NINCS válogatottság!
A válogatottság képes az inspirációra, hiszen ettől tudják tovább lökni magukat a teljesítőképességük határán túlra. Ezek a gyerekek naponta dobnak be valamit, hogy miért lesznek képesek újra és újra megcsinálni a gyakorlatot 8 órányi edzés után is.
A válogatottság RANG.
Teljesen mindegy, hogy ki mit gondol, hogyan gondolkodik ezzel kapcsolatban. Van, aki azt mondja, hogy elvettük a gyermekkorát, van aki azt mondja, hogy miért hagytuk, hogy tönkre tegye az életét, van aki azt mondja, hogy egy fizikális roncsot csinálunk belőle. Ezt gondolják azok, akik soha nem gondoltak még bele abba, hogy mit tennének akkor, ha a gyermekük szeretné megvalósítani az álmait úgy, hogy tehetsége is van hozzá.
A szülő álomfelelős….a saját gyermeke álmaiért, támogatásáért!
Kedves junior együttes kéziszer ritmikus gimnasztika válogatott! Büszkék vagyunk Rátok!!!, hiszen a válogatottság RANG. Annak a RANG-ja, hogy Magyarországot képviselhetitek úgy, hogy közben az álmaitokat valósíthatjátok meg! Mert a válogatottság magas szintű elismerés úgy, hogy közben álmaitok kikövezett útját járhatjátok!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: november 2018
Share this: -
Somhegyi Dóri: Magamutogató
Hogy egy igazgató azt képviseli-e amit vall az iskoláról, a mi esetünkben gyorsan eldőlt...leírtam.
2Magamutogató
Forrás: Unsplash
Nálunk is beindult a továbbtanulásos rémálom. Iskolák nézegetése, folyamatos mérlegelés, hogy mi lenne jó a gyereknek. Iskolák tömkelege kínálja magát tálcán a középfokú oktatásban. Mi is elmentünk ezen a héten egy gimnáziumba körbenézni, melynek első állomása a 45 perces szülői tájékoztató volt. Elsőre ingerküszöböt talán meg sem mozgató, majd 30 percet követően ingerküszöböt teljesen átlépő élményben volt részünk. Leírom mi történt 😊.
Egy kissé túlmozgásos, önbizalomhiányos, legalább 40 éve a közoktatásban mozgó igazgató köszöntötte a jelenlévő kb. 100 embert. Lazának tűnő, de annál gázabb poénokkal próbálta tarkítani kommunikációját. 5 perc bemutatkozás után, ami kizárólag az ő erényeiről és szuper pedagógiai módszereiről szólt, szó szerint belökött egy 18 éves lányt az étkező közepére (aki mint kiderült a DÖK vezetője a suliban), aki felkészületlenül, megszeppenve állt a 100 szempárral szemben. Az igazgató noszogatni próbálta olyan demotiváló szavakkal, hogy „nem igaz, hogy nem tudod”, „mondd már a diákéletet” „nem hiszem el, hogy nem tudsz semmit” stb., de a lány nem bírt megszólalni. Van ilyen. Blokk, hidegzuhany talán ilyen érzés lehetett úrrá rajta. Az is megfordult a fejemben, hogy neki nem szóltak, hogy jönni kell beszélni a nyílt napra és most váratlanul érte. Miután már kellemetlen volt a jelenet, az igazgató megszólalt:
„na gyorsan húzzál órára, mert most nagyon csúnyán beégtél” –
és akkor a szülők felé elmondta, hogy így van az, amikor valaki nem készül, az megszégyenül. Ekkor volt az első pont, amikor a lányommal egymásra néztünk.
Végignéztük, hogy egy tanár megszégyenít egy diákot!
Ez nem vicces. Még akkor sem, ha viccesen, nevetve mondta el ezt az igazgató és a jelenlévő többség vele együtt nevetett.
Ezt követően a felkészületlen iskolai vezetők tájékoztatóját kellett meghallgatni, amely során a felszólalókat az igazgató mindig félbeszakította. Azt gondolta, hogy vicces módon, de egy idő után már tényleg tiszteletlen volt, sok esetben erőfitogtató.
Majd ezután az igazgató újra kiállt és elmondta, hogy a tolerancia nagybetűs az iskolájukban, hogy nemre, fajra, vallásra való tekintettel sincs diszkrimináció. Példálózott, hogy a suliba ugyanúgy jár kínai, zsidó, homoszexuális, tanulási nehézségekkel küzdő és sérült gyerek is, akik felé toleranciával és tisztelettel fordulnak. Majd a következő mondat hagyta el a száját:
„Azért beszélek egy kicsit össze-vissza, mert olyan vagyok mint egy autista”.
Na ez volt az a pont, amikor egymásra néztünk újra a lányommal, és egyszerre mondtuk ki, hogy nem maradunk a bemutató órákon.
Tényleg nem gondol bele abba egy igazgató, hogy amit gondol az iskoláról ténylegesen azt is képviseli-e?
Hogy nem látja, hogy nincs semmi kontrollja ebben? Ez olyan, mint egy vállalati működés. Ez egy lenyomat a piacon. Most ez esetben az oktatási intézmények piacán. Hiába van egy hitvallásom, ha szöges ellentettjét lehet tapasztalni. Ez iszonyatosan nagy hátrány…ez nem tűnt még fel senkinek??????
Tudjátok mi volt a legszomorúbb? Az, hogy rajtunk kívül talán még két szülő tekintetében láttam azt a megdöbbenést, ami a miénkben is volt. Arról már nem is beszélve, hogy az igazgató által kommunikált szülő-gyerek-pedagógus fontos „szentháromságában” elfelejtették megkérdezni a jelen lévőket, hogy van-e kérdésünk…..
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: november 2018
Share this: -
Elkezdődött...
Forrás: Pixabay
Nem tartozom azon felnőttek közé, akik már nyár elején azt várják, hogy elkezdődjön a tanítás. Azt gondolom, hogy nyáron lehet igazán ismereteket szerezni, kinyitni egy gyermek szemét a nagyvilágra, könyvet olvasni, moziba járni, és ott vannak a nyaralások, kirándulások és megannyi lehetőség az
örömteli ismeretszerzésre, a látókör bővítésére.
Egy tartalmas nyár után aztán szeptemberben ez az egész kör bezárul, szinte nem marad más, csak az iskola és a tanulás, na és az ezt kísérő stressz. Megkezdődik a felnőttek és gyermekek szorongása…. meg tud-e felelni a követelményeknek? Milyen jegyet hoz haza? Hatványozottan igaz ez a pályaválasztás időszakára. Miközben nézem a kamasz korban járó unokám, unott, kedvetlen arcát amikor hazajön az iskolából, szívem szerint a neves magyar pszichológus szavait idézném neki :
„Sz@rd le az iskolát!”
Én is tudom, hogy az igazán okos gyerek nem kitűnő tanuló, a kreativitás szinte kizárja a színötös bizonyítványt. Azt is tudom, hogy a nagyon jó tanuló gyerekek semmivel nem lesznek boldogabbak, sikeresebbek, mint az okos, de „problémás” hármasok. Hiába tudom, hogy Einstein megbukott matematikából…..de a magyar iskolarendszerben a lazulás nem megengedett ….
Itt a gyerekeknek nem öröm az ismeretszerzés, nem tanulnak játékosan, a rendszerből hiányzik a hibázás lehetősége. Én úgy látom, hogy fásult, megkeseredett tanárok tanítanak kimerült és fásulttá váló gyerekeket.
Ebből az elegyből viszont nem jön ki jó eredmény.
Ha egy gyerek már szeptember első hetében azt hallja, na téged aztán sehová vagy csak egy gyenge gimnáziumba vesznek fel, akkor annak a kamasz gyereknek bizony elmegy a kedve a tanulástól. Kérdem én: ha már azon nem tudunk változtatni, hogy ne napi 8-9 órákat üljenek a gyerekek az iskolapadban,
könyörgöm, legalább motiválni tanuljunk meg, mert az nem kerül pénzbe!
Az általános iskola 7-8. osztályának arról kellene szólnia – ha már a többi nem arról szól -, hogy felkészítse a gyereket az első megmérettetésre. Ne csak tudással vértezze fel, hanem
magabiztos fellépéssel, önmagában, képességeiben vetett hittel és önbizalommal.
Ne azt bizonyítsuk be neki napi szinten, hogy mit nem tud, hanem erősítsük abban, amiben ügyes, amire építkezhet. Engem nagyon elszomorít, amikor örömtelen, gyomorfekélyes, vagy stressz szindrómás tizenéveseket látok, mert meggyőződésem, hogy ennek nem szabadna így lennie.
Hát igen….. én azt várom, hogy vége legyen az iskolának, hogy megmutathassam az unokáimnak, hogyan dolgozik egy fazekas az Őrségben, hogyan élt egy kitelepített család, vagy milyen volt az élet a recski táborban. Hogy elvigyem őket Abdára, ha csak egy rövid szakaszon is, de bejárjuk Radnóti útját. Sétáljunk a Fertő tó partján, beszélgessünk a közelmúlt történelméről, hogy jó könyveket olvassunk, gyönyörködjünk a Budai várban. Hogy közös élményeken keresztül mutassam meg nekik a történelmünket és hogy Petőfi verseket olvassunk a Tisza partján.
Mert ez számít igazán.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Máramarosi Gréta
- When: november 2018
Share this: -
Balassa Rozi: Férfias játékok?
Te is voltál már játékos egy olyan játékban amiben nem akartál az lenni?
4Férfias játékok?
Forrás: Pexels
Biztos mindenki találkozott már azzal a problémával, amikor valakit feministaként aposztrofálnak azért, mert más a véleménye, habitusa, mint a társadalmilag elvárt álláspont.
Azonban egy dolog biztosan van, ami kortól, társadalomtól és feminizmustól független, azaz nem változik: a játék. Nem tudom miért, de a férfiak bizonyos hányada mindig kerít erre időt. Játszanak, ahol lehet, és amikor lehet és akkor is, amikor nem. Kedvenc játékuk mindennapi megfigyelésem szerint az autóvezetés. Amihez természetesen csak ők értenek….
Persze azt már megszoktam, hogy egy nő sosem tanul meg vezetni az ő világlátásukban, és ennek okán, mi nők vagyunk a fekete lyuk számukra. Épp ezért már nem küzdök, nem harcolok, hogy meggyőzzem őket elméletük hézagosságáról. Már csak messziről figyelem „játékaikat” az úton. Nem állítom, hogy szórakoztató a játéknak ez a formája, főleg amikor tragédia a vége… De az évek alatt sokat változott a habitusom, és nyugodtabban dolgozom fel, amikor letolnak, nem engednek ki vagy éppenséggel leordítanak. Sokszor csak bárgyú mosolyommal tudom jelezni, hogy igen, biztosan én vagyok az a hülye, aki akadályozza őket az abszolút szabálytalan közlekedési moráljukban….
Tehát mit csinálok? Lehúzódom…
mert nem akarok „játékos” lenni ebben a „játékban”.
Ezzel a fajta „játékkal” csak egy gond van: senki sem kérdezi, hogy van-e kedved hozzá. Játszanod kell és kész! Beszarsz és kész! Remegsz és kész! Reméled, hogy ezzel az epizóddal egy-két évre letudtad a megaláztatást, de nem.
Szeretném egyszer megértetni ezekkel az autóvezetőkkel, hogy mindenki számára van lehetőség habitusa szerint játszani. Olyan igazi férfiasat. Mire gondolok?
Hát arra, hogy lehet mindenki úgy igazából bátor a saját területén.
Mint például az ejtőernyőzés, falmászás, forma 1. és még folytathatnám. Hiszen gondoljunk bele, milyen szép a férfias feszülő izom, főleg egy meredek sziklafalon felfelé 😊. Vagy például egy küzdősport kipróbálása, legalább egyenlő feltételekkel… És sorolhatnám.
Szóval kedves uraim! 50 km/órás szakaszon továbbra sem fogok 80 km/órával száguldozni, sőt nem előzök beláthatatlan helyen és nem csusszanok át a halványpiros lámpán sem! Igen, mert normális autóvezető vagyok! És már csak azért sem, mert FELELŐS vagyok a gyermekeimért, és nyugodtan akarok hazaérni és nem egy elmeroggyantként!
És azért leírom még megvédve azokat a férfiakat akik NEM ebben a „játékban” élik ki magukat, hogy mélységesen becsülöm azokat a férfiakat, akik nem agresszióba fojtják a feszültségüket. Mire gondolok? Hát kérem szépen azokra az
igazi, bátor, felelősségteljes férfiakra,
akik udvariasak, és akik életszemléletükben és a sportban is bizonyítanak. Tehát konkrétan az életük minden területén.
Szóval kedves „játékosok” az utakon! Fura lesz számotokra, de az utakon autóvezetők vannak, akik vagy férfiak vagy nők. És mint minden emberi kapcsolódásban a tisztelet a fontos, ezért a lényeg a TISZTELETBEN van és nem mások lealázásában!
Ha ez így nem érthető, akkor leírom máshogy:
Azon gondolkodtatok már, hogy a szájon kiömlő agresszió, az elfojtás jele? Tisztában vagytok azzal, hogy az autó mérete fordítottan arányos a férfiassággal? Sőt. Tudjátok mi zajlik ilyenkor a szervezetetekben? A vérnyomásotok emelkedik, ami jó melegágya egy jó kis stroke-nak vagy bármilyen szívproblémának? Megéri?
Tehát még egyszer: a lényeg a TISZTELETBEN van! Ez így érhető most már?
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: november 2018
Share this: -
Somhegyi Dóri: Tágra zárt szemek
Utolért engem is az internet veszélye, helyesebben a közösségi médiáé. Így hát leírtam.
3Tágra zárt szemek
Forrás: Unsplash
Ez a szóösszetétel jutott eszembe pár hete, amikor nemcsak a környezetemben, hanem a saját bőrömön tapasztalva is olyan méltatlan esemény történt, amihez igazából se nekem, se a környezetemben lévőknek túl sok köze nem volt, mégis rajtunk csattant.
Sokat és sokszor írtunk már az internet, így a közösségi média veszélyeiről, arról, hogy a nyilvános, felelősséget nélkülöző, önmagát fel nem vállaló létezés igencsak veszélyes nemcsak a gyermekekre, hanem ránk felnőttekre nézve is.
Lassan elgondolkodom azon, hogy van-e értelme bármely közösségi portálon véleményt nyilvánítani „ismerős” körben. Az adott vélemény egyáltalán nem sértő másra nézve, mégis a másik oldalon azt gondolják, hogy az. Erre egy magyarázatot tudok adni:
mindenki azt hallja meg, amit a szívével lefordít magának.
Szerintem vegyük a közösségi média alapjait. Ha valaki kitesz a közösségi portálon a saját neve alatt egy képet, egy mondatot, egy megjegyzést (vagy bármit), azzal képviseli azt a világot, amit ő gondol róla.
A közösségi oldalak rákfenéje, hogy hozzá lehet szólni az egyes posztokhoz, tehát a bejegyzés írója kiteszi magát annak, hogy mindenki úgy értelmezze azt a posztot, ahogy az ő gondolatisága, szemléletmódja ezt engedi.
Azaz fel kell, vagy inkább fel kéne vállalnia azt,
amilyen reakciók érkeznek egy-egy ilyen megjelenő saját posztra, hiszen tudható az is, hogy más emberek más világlátással rendelkeznek.
Tehát ha hozzászólóként egy kérdést feltevő bejegyzésre választ írok, akkor ha tetszik, ha nem, azt tiszteletben kell tartani (amennyiben az nem sérti más személyiségi jogait). Nem kell reakcióként negatív kommentet írni, nem kell tagelni, nem kell sértegetni, nem kell lealacsonyítani.
A vélemény az vélemény. Hiszen itt nem a másik megértése a cél.
A közösségi felületek nem erre valók.
A másik megértése kizárólag személyesen tud megtörténni, hiszen ily módon sokkal több esély van arra, hogy megértsük a másik gondolkodásmódját. Azt gondolom, hogy elsősorban
önmagát nem tiszteli
a bejegyzést írója, azt követően pedig azokat az „ismerősöket” nem tiszteli, akik nap mint nap látják ezeket a negatív irányú posztokat.
Nem az a megoldás, hogy „akkor ne kommentelgessünk, és akkor nincs baj!” Nem lehet azzal kihúzni magunkat, miután nyilvánosan megszégyenítettünk valakit (tageléssel és diszkriminatív hozzászólással), hogy privát üzenetben azt írjuk, hogy bocs.
Elgondolkodtatok már azon, hogy mi az amit elkövettetek és mi az, amit nem? Milyen súlya van ennek nemcsak másra, hanem saját magatokra nézve is? Szerintem legyetek bátrak és hozzátok meg a saját döntéseiteket. Önmagatok mellett….
Ez a bejegyzés egy vélemény. Nem irányul senkire és senki ellen. A bejegyzéssel nem célom megbántani senkit és megsérteni bárki személyiségi jogát.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: október 2018
Share this: -
Imre Lili: A szabadelvű nevelés gyermekei
Hmmmm......kötelező olvasmány. Ja és felismerni, változtatni sosem késő!!!!
3A szabadelvű nevelés gyermekei
Forrás: Unsplash
Hetedik éve dolgozom pedagógusként. Tavaly ment felsőbe az első osztályom, akiket hat-hétéves koruktól kezdve vittem végig. Tudtam, hogy ez az év teljesen más lesz, mivel a „nagy” negyedikeseim után…. az első évfolyam hatalmas változás, ami sokszor nehéz és megterhelő is egyben. De én mégis kicsit izgalommal telve vártam ezt az évet. Hogy újra picik lesznek, bújós, kedves kis óvodások, akik még rácsodálkoznak a világ dolgaira, akik még csillogó szemmel hallgatják a meséket.
Azonban olyan mélyrepülés volt ez az első hónap, hogy gyakorlatilag a pedagógus „párommal” csak a fejünket kapkodtuk.
Előrebocsátom, hogy senkit nem akarok bántani, vagy bírálni, egyszerűen csak totálisan meg vagyok döbbenve azon, hogy hova tart manapság a világ, ezen belül is a gyereknevelés.
A gyerekek nem hogy nem tudják magukévá tenni az iskolai szabályrendszert, de igazából abszolút hidegen is hagyja őket. Erre még azt mondom, hogy „ovisok”, „kicsik még”, „nehéz nekik”, „majd megszokják” stb.
A kérem, köszönöm, bocsánat szavak, mint olyanok gyakorlatilag abszolút ismeretlenek számukra…
Hogy a szeretnék helyett, csak az akarok működik… Mindenről kialakult kritikájuk van, amit üvöltve közölnek a felnőttel hatalmas duzzogások közepette… A szidásra a hangos vinnyogva sírás a válasz, és hogy egy-kettő gyerek megállás nélkül hazudik bele az ember képébe, az elkeserítő.
Tudom, hogy velem is baj van, mert sokat várok. Valószínűleg kicsit türelmetlen is vagyok. De az, hogy a húsz gyerek közül három köszöni meg a reggelit, amit leteszek elé, az számomra siralmas.
A legelkeserítőbbek egyike az alábbi párbeszéd volt köztem és a kis elsősünk között:
-Megbántottál, olyat tettél, ami nekem nagyon rosszul esett. Mit kell ilyenkor mondani?
-Tanító néni! Még nem tanítottad meg, hogy ilyenkor mit is kellene mondanom…
Tényleg itt tartunk? Hogy hat év alatt anyának és apának nem volt ideje megtanítani otthon, hogy ha valakit megsértesz, vagy valami olyat teszel, amit „nem szabad”, akkor illik bocsánatot kérni?!
A másik jelenség, amikor a gyerek a szó legszorosabb értelmében az orránál vezeti a szülőket. Amit ő elmesél, az úgy van. Hiába nézem végig a két szememmel, és állítom az ellenkezőjét, hiába vagyunk bent az órán ketten pedagógusok, akik láttuk a szituációt. A gyerek áldozat, kirekesztett. Mert szegénnyel nem játszik senki, mert nem elég, hogy megállás nélkül provokálja a többieket, de utána még le is tagadja és hazudik is.
Nem véletlenül írom azt, hogy hazudik. Nem ferdít. Sunnyog, tagad és hazudik. Ha tettenérjük akkor pedig toporzékol. De nem akárhogy, a szó legszorosabb értelmében visít, hogy mindenki hallja, hogy őt milyen igazságtalanság érte.
Mi pedig nem tehetünk mást, beírunk a tájékoztatóba. Lejjebb tesszük a gyereket a magatartás táblán. Tudom, demotiváló, beskatulyázza a gyereket, nem szabad lejjebb tenni, aláírom… még úgy sem szeretem, hogy mindig megadjuk a lehetőséget, hogy vissza is lehessen jutni. Kérünk szépen, könyörgünk, követelünk, ultimátumot adunk és lehetőséget. A szülőnek érthető módon igénye van rá, hogy visszajelzést kapjon, a gyermek iskolai viselkedéséről. Próbálkoztunk már „betétlapokkal”, volt már mosolygós fej, szomorú fej, ahol alulról indultunk felfelé, a mesekastélyban is másztunk már felfelé. Volt itt már minden hét év alatt. Most éppen a virág szirmain vándorolgatunk ide-oda.
De az idén jutottunk arra az álláspontra, miszerint ezekkel csak és kizárólag magunkat szórakoztatjuk.
A gyerek hazaviszi a kiszínezett virágát, anyu és apu konstatálja, hogy az a szirom mondjuk kék, ami a kevésbé jót jelenti. Aztán másnap megint kezdődik előről minden.
Mérhetetlenül fárasztó. Igazi szélmalomharc. Pedig én esküszöm, hogy annyiszor próbáltam szépen kérni és kedvesen mondani. Annyiszor adtam még egy lehetőséget. Próbáltam nagyon halkan, próbáltam keményen, határozottan és következetesen. De semmi eredménye. Vagyis ez nem igaz, mert van: az, hogy a munkatársnőm sírva jár munkába, és mindketten ott tartunk, hogy csak túléljük a mai napot. Csak elteljen ez a hét. Csak jöjjön végre a szünet. Közben pedig hétfőtől péntekig felváltva panaszkodunk, hogy kinek melyik testrésze fáj éppen az állandó idegfeszültségtől. Nekem a fejem és a torkom szokott, neki a gyomra. Kínlódunk. Pedig neki három tinédzser gyereke van, azt sem lehet mondani, hogy nem edzett a témában…
Ezek persze kirívó esetek. Szerencsére van az ellenkező véglet is, az udvarias, tüneményes, ártatlan “igazi kisgyermek”. De két-három hasonló viselkedésű gyermek éppen elég ahhoz, hogy napi szinten tönkre vágja azt a munkát, amit végzünk, és megkeserítse az osztály mindennapjait és bomlassza a közösséget.
A szülők miért nem akarják megérteni, hogy egy iskoláztatás csak akkor működik, ha a pedagógus anyával és apával egy irányba húz?
Ha a füle botját sem mozdítja, amikor segítséget kérek vagy egészen egyszerűen megmagyarázza, hogy nincs igazam, akkor mit vár? Tudom, egy kicsit legyek nyitottabb, csak egy hangyányival fogékonyabb az ő gyerekével szemben. De neki van otthon egy, nekem meg van az osztályban huszonegy. Hogy várhatja el? Ha ő annyit sem segít, hogy megtámogat vagy, hogy legalább elgondolkodik azon, amit hall tőlem?
Leszögezem: nem a gyerekre haragszom.
A gyerek hoz egy mintát. Amit otthon lát, hall, azt teszi ő is, és azt engedi meg magának, amit otthon megengednek neki.
Nem az óvoda a hibás, ha egy gyerek szociálisan totálisan analfabéta. Ugyanis ebben a szenzitív időszakban, ameddig a gyermek az iskolába kerül a nevelés legfontosabb színtere a család.
A gyerek élete lesz sokkal nehezebb később, amikor új közegbe kell(ene) beilleszkednie, hogyha előtte nem találkozik az alapvető normákkal, és fogalma sincsen az alkalmazkodásról.
Én boldog és egészséges lelkületű gyerekeket szeretnék tanítani betűkre, számokra, a tudás szépségére. Nem harcban állni nap, mint nap, hogy neveljem más gyerekét helyette.
Mert én aztán igen-igen kevés vagyok, ha egyedül próbálok evezni a szabadelvű nevelés viharos óceánján…
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
Imre Lili: Az utánpótlás nevelés lépfenéje – a modern kori egyenlőség elve
- Category: VéSZ
- Client: Imre Lili
- When: október 2018
Share this: -
Balassa Rozi: Hogy az a…..
Tuti biztosan mindenkinek volt már ilyen napja :-) Aki allergiás, annak tuti fix.
2Hogy az a....
Forrás: ovdmagadblog.hu
Gondolom mindenkinek volt olyan napja, amikor csak ez a mondat jutott az eszébe. De mi van akkor, amikor nap mint nap úgy gondoljuk, hogy kinézett minket magának a sors?
Nem tudom, hogy aki nem allergiás érti-e, de ez az ocsmány kór átlagosan 1-2 hónapot biztosan elvesz az életünk, minden egyes évéből. Hát most úgy döntöttem, hogy felveszem a kesztyűt! „Nem, nem veszek be gyógyszert”! Hogyan? Hááááát úgy, hogy
felkészítem az elmémet a győzelemre.
Ezt a gondolatot egy nagyon híres celeb közösségi médiás bejegyzéséből tettem magamévá. Na, nekifutottam.
Mindennap mantrát mondtam……
éreztem, hogy velem van az erő!
És csodák-csodájára, a kellő időpontban ugyanúgy megfulladtam, mint eddig! „Ezt a baromságot!” És hányan hisznek ezeknek a cikkeknek….hát persze, hiszen ő a celeb!
Na ekkor ért el először a „Hogy az a” érzés, és ez még csak a kezdet volt. Az első át nem aludt éjszaka után, sikerült csendesen leesnem a lépcsőn éjszaka, hiszen nem kelthetem fel a családot azzal a kis gondolatfoszlánnyal, hogy a fulladás elkerülése végett bóklászva, félkómában elvétettem a lépcsők számát…. Tehát magamba fojtva a jajszót, keresgéltem az orrsprayt, amit persze egy celeb tuti nem használ, hiszen módosíthatja a hangját….
A hajnali szürkületben tehát megkezdtem a hadműveletet: egy csendes spriccelés következtében gyengéden szemen lőttem magam, és hirtelen elgondolkodtam, hogy hol is van az orrom….. illetve tudok-e majd sminkelni reggel, vagy így, hogy kifolyt a szemem, már úgy sem segít rajtam a kozmetika? És ekkor megfogalmazódott bennem, hogy talán van még egy kis időm aludni. Igaz csak ülve, de ALUDNI! Kíváncsi vagyok a celebünk jól alszik-e 😊? És siker! 2 órás forgolódás után, belezuhantam az alvás gyönyörű tudatlanságába. Ekkor szólalt meg az ébresztő hangja! És megszállt újra a „Hogy az a” érzés…
Első gondolatom ezután, tehát a második 😊: kizárt, hogy kinyissam a szemem! És milyen csodálatos a megszokás, hogy tudom csukott szemmel is, mi merre van a lakásban! Kitámolyogtam a konyhába, közben kecsesen lerúgtam a jobb lábam kisujjáról a körmöt, leöntöttem magam kávéval, ami persze forró volt, és egyszerre éreztem azt, ahogy a torkomra tapadt orrspray ízével vegyülve undorító íze van a kávémnak….szóval egyszerűen felemelő volt. Ekkor már félhangosan mormoltam ugyanazt a mondatot…
Gondoltam éljünk a megszokásnak, tehát kedvesen felkeltettem gyermekeimet….. rám néztek, és a jeges rémület látszódott az arcukon. De jobb is volt így, mert amikor a tükörbe néztem, még boldog is lehettem, hiszen az arcuk alapján sokkal rosszabbra számítottam.
Ó és ezt követően a fogmosás semmihez sem hasonlítható felemelő érzése 😊 következett, amely által nyitott szájjal legalább 2 perc levegőhöz jutva végre a fittség érzése szállt meg. Majd elgondolkodtam, hogy ha egész nap nyitott szájjal dolgoznék feltűnne-e valakinek? Vajon a nem alvás, a nyitott száj és a sántítás alapján milyen kategóriát képviselnék az erősebb nem szemében? Meglepő kérdés 😊. És nincs miért kérdés.
Egy igazi nő, mindig nő lesz.
Tehát ezek után felöltözve, kiperdültem serdülőim elé, feltéve a kérdést, jól nézek-e ki? Elnézőbb gyermekem halvány mosollyal, csak annyit mondott: „Hát neked ez is jól áll!” Keményebb serdülőm felemelvén tekintetét, hozzátett jókedvemhez: „Ezt vedd le!” Éljen!!!! Hurrá!!!!! Az életemért küzdök és még szarul is nézek ki? Induljon a B-terv! Megbíztam kritikusabb gyermekem, hogy segítsen választani, és igen, ő megtalálta az igazit! Lehet, hogy azért, mert ő látott 😊. Hiszen nem ömlött könny mind a két szeméből felváltva vagy egyszerre. Majd félmosollyal odavetette: „Sminkeljelek is?” :-D.
Még csak két óra telt el az ébrenlét állapotában és már utáltam az egész napot! Élén a celebbel, aki legyőzte vagy kamuzta a kórt, amely milliók életét teszi tönkre. Persze tudom, erre az egész hercehurcára csak egy kérdés létezik: Ki a hülye? Én!!!!! hogy csináltam magamnak egy: „….hogy az a napot!”
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: október 2018
Share this: -
Az ügy
Forrás: Unsplash
Mélyalvás, talán éjjel fél 2 környéke lehetett. Egy intenzív rossz álomból próbálom magam kiszedni, még zakatol bennem az élmény, hevesen ver a szívem és a testem sem akar engedelmeskedni. Még mély állapotban, de konstatálom, hogy nagyon ki kell mennem a mosdóba. Valahogy az álom újra és újra visszahúz, a rossz érzés, a szájszárazság letaglóz. Erőt veszek magamon és ebben a gyenge érzékelésemben zsibbadást érzek az egész bal lábamban. Oldalra fordultam és pislogtam a sötétben, mint a mesebeli nünüke…ki tudja miért?
Kiültem valahogy az ágy szélére, és fura, de tudomásul kellett vennem, hogy a testem tényleg nem akar engedelmeskedni. A sötétben, mint egy idióta mereven néztem előre, széttúrt-szétzilált állapotú hajammal és akkor arra gondoltam, hogy most a családom ilyen állapotban tuti megijedne tőlem. Sőt még a szomszédok is 😊 – Dóri a bénalábú kertvárosi szörnyszülött…. Ezen derültem egyet, mindeközben a szükség egyre jobban hatalmasodott el rajtam. Így minden meggondoltságot mellőzve felálltam…de csak a pillanat egy töredékére, mert a következő képem az volt, hogy négykézláb állapotban vagyok az ágyam mellett. Nagyon konkrétan elzakóztam az éjszaka kellős közepén!!! Az elzsibbadt béna bal lábam galád módon ezt tette velem. Biztos ott röhög most rajtam, hogy levett a lábamról, mi? Hiába az önbizalom és az akarat, na a bal lábam nem akart engedelmeskedni. Érzékelve nyomoromat – és tök jó, hogy ezt se a férjem se a családom nem látja -, kicsúszott a számon a nem a legszebb magyar szavak egyike. Sajgott a jobb térdem, hiszen a bal lábamban folyamatosan hangyák rohangáltak ide-oda mindenféle indok nélkül. Kész, tudomásul kell venni, hogy a bal lábam tojik a nyomoromra. Felnéztem és a férjem éppen horkolva a másik oldalára fordult. Ő semmit nem látott és jobb is, hogy nem tud az én kis ügyemről. Még a végén megkapom, hogy öreg vagyok már és tehetetlen, kábé ilyen lesz majd az öregek otthonában is.
Egyértelmű és rapid stratégiát kellett alkotnom,
hiszen sietnem kellett a mosdóba. Négykézláb megfordultam és mint egy 8 hónapos csecsemő, így baktattam a mosdónk felé. Eszembe jutott, hogy jó, hogy még nincs rajtam pelenka, bár ez csak idő kérdése….:-). Első akadály: csukva van a hálószoba ajtónk…..két lábon, helyesebben csak egyen (a jobb lábamon), hiszen az engedelmeskedett csak egyedül, nehezen, de kinyitottam az ajtót. Már csak pár négykézlábas lépés választ el a mosdótól. Megálltam és megkönnyebbülve néztem rá a fajanszra. Úgy éreztem, hogy soha nem örültem még ennyire egy vécének, bár amikor ez megfogalmazódott bennem, megint feltettem a kérdést magamnak, hogy tényleg normális tagja vagyok-e a magyar társadalomnak. Egy klotyónak örülni????? Aztán végül sikerült elfoglalnom a helyet, miközben a bal lábam is elkezdett magához térni. Először több hangya, majd már csak egy-kettő futkosott a lábszáramon…na gondoltam, jó ha az egész boly elmegy végre innen…….utálom a betolakodókat 😊, aztán elkezdtem aggódni, hogy még a végén az elmeállapotomra hivatkozva lefújom magam hangyairtóval :-D.
Miután végeztem, két lábon, hangyamentesen visszamentem az ágyamba és elaludtam.
Az embernek a saját nyomorát nézni a saját szemüvegén át és azon röhögni a világ legkettősebb érzése: felemelő és letaglózó egyben.
Olyan igazi, hamisíthatatlan lábról levevős 😊.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: szeptember 2018
Share this: