-
Röplabda – “Én még akarok adni…”
Nem hétköznapi edzőt szólaltattunk meg Székely Gabriella személyében....hálásak vagyunk az élményért!
1"Én még akarok adni..."
Forrás: iStock
Amikor két évvel ezelőtt belefogtunk az interjú készítés rejtelmeibe, már akkor tudtuk, hogy olyan embereket szeretnénk megszólaltatni, akik minden nap valamilyen értéket közvetítenek, mégsem készül velük mélyebb megismerést segítő beszélgetés. Ezért úgy gondoltuk, hogy Székely Gabriellával feltétlenül készítenünk kell egyet sport témában. Hogy miért? Nem feltétlenül a sportpályafutása vagy a nagyratörő tervei miatt, hanem mert olyan emberekkel foglalkozhat, akikkel nem mindenkinek van lehetősége a sport területén. Következzen az interjú:
Hogy fogalmaznád meg: ki vagy Te?
Testnevelő tanár és a Magyar Szervátültetettek Röplabda Válogatottjának edzője. Közösségi embernek tartom magam, aki mindenhol megtalálja a helyét. Az iskolában, a csapatoknál, a barátaim között, a munkában, mindenhol mozgatórugó vagyok. Sohasem nyugszom, mindig kitalálok valamit.
Honnan kezdted a sport-pályafutásodat?
Az általános iskola alsó tagozatára emlékszem vissza, amikor az utca összes gyerekét sorba állítottam, és sorversenyeket játszattam velük. Mindig versenyezni és nyerni, ez hamar el volt döntve nálam.
Gyermekkoromban röplabdáztam, nem voltam kifejezett tehetség, de lehettem volna jobb. Egy másik edzővel talán jobb alapokat kaptam volna. A sportkarrieremben az első „normális” edző főiskolás koromban volt, ott jött a „jé ezt így is lehet?” érzés.
Aztán testnevelő tanárként kezdtem el dolgozni egy általános iskolában.
Mikor derült ki számodra, hogy a testnevelés lesz a hivatásod?
Általános iskola 5-6. osztályában. Volt egy tanárom, aki szimpatikus volt, nagyon tetszett a kiállása, változatos órákat tartott, lenyűgözött. A gimis testnevelő tanárom mondta, hogy ne menjek tanárnak, hanem inkább orvosnak. Nem tudott lebeszélni.
Mitől kapsz inspirációt?
Attól, amit a teremben csinálok. Az, hogy valakinek nem megy, de a végén megtanulja. A „suta, két ballábas”, akiből a végére lesz valami. Nekem ez jelenti a legtöbbet.
Türelmes vagy ebben?
Nem mindig. Látom, kiben mennyi van. Akiben látom, hogy nincs érzéke hozzá, talán soha nem fogja megtanulni, és ahhoz képest mégis le tud tenni valamit az asztalra, az nagy dolog. Aki pedig képes rá, csak lusta, arra haragszom, hiszen viszonylag kis erőfeszítéssel tudna jobb lenni.
Minek vallod magad szakmai szempontból?
Elsősorban testnevelőnek, másodsorban edzőnek. Néha azt gondolom, hogy a pedagógiai érzékem fejlesztésre szorul, de mégis eredményes az, amit csinálok. Tudom, hogy egy átlagos pedagógus ezt nem így csinálja. Nekem még sokat kellene tanulnom, hogy be tudjam fogni a számat. Ám kettős érzésem van, hiszen talán mégsem baj, hogy ilyen szókimondó vagyok, mert azt gondolom egy versenyszituációban nincs mit gondolkodni. Amit érzek, amit gondolok, azt mondanom és csinálnom kell.
Szerinted más testnevelő tanárok, hogyan látnak Téged?
Talán úgy, hogy én mindig többet akarok. A mindennapi életben bánt, zavar, ha valaki legyint dolgokra.
Abban különbözöm, hogy még többet akarok adni. Ha látok valakit az osztályban és nagyon nem szereti, amit csinálunk, akkor meg kell vele szerettetni. És ezt nem akarom feladni. Pedig tényleg sokszor azt kellene csinálni, hogy hagyom, mit küszködöm azzal a gyerekkel. Pont egy ilyen táncoslábú kislány jött be tesi órára, tehetséges, ügyes, de semmit nem csinált meg. És látom, hogy mindig kibújik a feladat alól. Nekem mindig az a gondolatom felé, hogy „de ügyes vagy, és meg fogod szeretni”. Aztán addig csinálom, amíg végül megszeret valamit.
Megtalálod a kulcsot hozzájuk?
Azt gondolom, hogy igen. Baromira idegesít az, amikor arcot vágnak, és nem csinálják. Ez engem zavar, ezért utána megbeszélem vele, hogy képes rá, ügyes, higgye el. Ha ez nem megy, akkor egy kicsit elkezdem „gyalulni”. Mindenféle eszközt megpróbálok, és valamelyik eltalálja. Tudom, hogy egyikkel-másikkal emiatt tényleg olyan konfliktus helyzetbe kerülök, amiben biztosan tudom, hogy most egy hétig utál. Aztán elkezdjük a kapcsolatot újra építeni, utána odajön és megkérdezi, hogy jól csinálja-e. Igen, szuper jól csinálod, megveregetem a hátát. Elkövetkezik egyszer minden gyereknél. Egy gyereknél pont múlt héten volt egy éles vitám, aztán bejött ma, és sikerült neki megcsinálni azt, amit hónapok óta nem. Valahogy ők is változnak. Látják, hogy ha foglalkoznak velük, akkor ők is akarnak már a végén valamit. Pont most mutatott a férjem egy motivációs videót, aminek a lényege ez volt: érd el a másik emberben, hogy ő akarja. Ha csak Te akarod, az nulla.
Mi a különbség egy testnevelés óra és egy edzés között? Mást vársz el?
Nem, mindkettőnél azt várom el, hogy maximálisan megcsinálja, amit kérek tőlük. Talán az edzéseken kötetlenebb a kommunikáció a játékosokkal, szabadabb, mivel felnőttek. Ők is ugyanúgy kibújnak a feladatok alól, megtalálják a kiskapukat, akárcsak a gyerekek, de még többet tudnak teljesíteni. Az edzésben még az is benne van, hogy azért valamilyen eredményt akarunk előbb-utóbb elérni, tehát eredmény-központúbb. Az iskolában a cél csak az, hogy megszeresse a mozgást, és ha innen elmegy, akkor csináljon valamit.
Kapsz erről visszaigazolást?
Igen, sokszor. A régi tanítványok csak visszajönnek vagy a közösségi médiás felületeken látom, hogy az a kislány, aki kínlódott, hogy utál futni, most félmaratonokat fut, tehát valahol elindult. Jó, persze: van, aki nem, de a többség azért nem azt mondja, hogy hú de rossz volt, hogy tízszer fel kellett másznia a kötélre nálam egy tesi órán.
Miért nem dolgozol kizárólag edzőként?
Hamar elterveztem, hogy én ezt nem akarom. Elég rég már. Nem akartam nőként. Azt tudtam, hogy gyerekekkel akarok foglalkozni, de azt, hogy egy felnőtt extraligás csapat mellett edzőnek lenni, nem gondoltam, hogy ezt kellene csinálnom, mert szerintem nem nőnek, családanyának való feladat. Ha az akartam volna lenni, akkor az lennék.
A gyerekeim kicsik, nem akarom őket arra beáldozni, hogy minden hétvégén meccsen vagyok és edzőtáborozok. Magamnak már bebizonyítottam azt az itteni csapatommal, hogy a nullából Országos Bajnokságon 4. helyezett lett a csapat, úgy, hogy nem leigazolt játékosok voltak. Meg tudtam mutatni, jó csapatot tudtam belőlük kovácsolni, de ezt egyesületi szinten, hogy valaki folyamatosan álljon ostorral a hátam mögött, és függjek azoktól a játékosoktól, azt én nem szeretném.
Mióta foglalkozol transzplantáltakkal (szervátültetettekkel)?
1999 május óta, tehát 20 éve.
Hogy jött ez a szál a képbe?
Volt egy tanítványom, az anyukája az akkori FONESZ-ban (Fogyatékosok Nemzeti Szövetség) dolgozott. Ott voltak tömörítve a siketek, a transzplantáltak, értelmi fogyatékosok és külön voltak a paralimpikonok. Felhívott, hogy a Szervátültetettek Világjátékán még soha nem indultak röplabdával, de kitalálták, hogy röplabdáznának Habár most van valami edző, de mégsem olyan jó, így kérleltek, hogy vállaljam el. Mondtam nekik, hogy miért nem. Húszféle indokot felsoroltam legalább. Amikor ezzel az egésszel találkoztam, akkor az jött le, hogy itt mindig meghal valaki. Beteg emberek, nagy felelősség, és hogy nincs is rá időm. Az akkori iskolás csapatommal sokat versenyeztünk. Aztán végül addig nyaggattak, hogy találkoztam az akkori elnökkel. Csak ültek velem szemben, ők elmondták, mit szeretnének, én meg azt mondtam, hogy nem. Ültünk tovább. Úgy megsajnáltam őket, hogy végül elvállaltam.
Az első dráma akkor ért, amikor beírtam a májusi kezdési időpontot. Elmondták, hogy ilyen, meg olyan ügyesek a csapattagok. Amikor az első edzésre odamentem, kiderült, hogy még azt sem tudják, hogyan kell tartani a kezüket.
Aztán ugyanebben az évben a magyarországi Világjátékokon elindultunk, gondoltam majd lesz valami. Akkor 3-4 hónap alatt annyit értem el velük, hogy ki tudtuk játszani a három érintést. Olyan ütésszerű volt az ütés, de mégsem az igazi. Végül harmadikak lettünk életünk első világversenyén. Az nekem egy megdöbbenés volt. Ott szembesültem azzal, hogy hát itt azért nem azt várják a csapattól, mint amit én elgondolok a röplabdáról. De utána aztán lettünk jobbak, jobb rendszereket tudtunk játszani, pontosabb volt a játékunk, többet játszottunk, több játékos volt. A világban a hollandok a legnagyobb ellenfeleink. Ők alapképzésben kapják a röplabda képzést általános iskolától kezdve, így helyzeti előnyben vannak. Ezt nehéz felülmúlni.
Mit jelent számodra a munka velük?
Nagy kihívást. Azért a 20 év alatt ért többször olyan sokk, hogy sírva mentem haza az edzésről. Főleg az elején, mert képzelj el olyan embereket, akik a sportot nem azért választották, mert gyerekkoruk óta szívesen sportolnak, és ebben látják a jövőt, hanem azért, mert adódott egy sajnálatos szervi probléma, ami miatt szervátültetettek lettek. Megtalálta őket egy egyesület, és felajánlotta nekik a sportolási lehetőséget. Olyan emberek, akik soha nem játszottak csapatban, akik alapból nem biztos, hogy értik a sport velejét.
Meg tudnád fogalmazni, hogy miben más akkor egy transzplantált sportoló?
A transzplantált sportolókat nem a klasszikus értelemben vett sportolóként kell értelmezni. Nem az óvodában kezdtek el sportolni, hanem egy sajnálatos betegség, esetleg egy hosszú várakozás és egy nagyon komoly műtét után. Majd ezt követte még egy hosszú időszak, ami arról szólt, hogy az új szervet befogadja-e a szervezete vagy kilökődik. Szóval ezek az emberek megküzdöttek az életért, így minden kicsi eredmény, amit elérnek, háromszorosan számít.
Itt nincs toborzás, megvan miből főzhetek. Itt az lesz élsportoló, aki kapott egy szervet és kedve is van csapatban mozogni.
A transzplantált játékosok betegnek tartják magukat?
Nem. A transzplantáltak között a röplabdások a csúcs, azaz akik nagyon jól vannak, azok röplabdázhatnak csak. Van egy rendezvény a transzplantáltak számára (Képzett Beteg Program), oda olyanok mennek, akik távol állnak attól, hogy elkezdjenek sportolni, de mindenkit biztatnak, hogy legalább gyalogoljanak, mert a szerv élettartama attól is függ, hogy mennyit mozognak. Azt mondjuk nem hiszem, hogy amit én a tornateremben csináltatok velük, az a szerv élettartamát növelné, inkább csökkenti. Egy egészséges embernek sem egyszerű 25 ütést megcsinálni. Megterhelés-pihenés, de amikor egy mérkőzést végig játszunk, az egy folyamatos megterhelést jelent számukra. Nálunk a világversenyen – mivel sok sportág van és összesen 6 nap – a röplabdát beteszik egy napra. Egy nap 5 meccset kell játszani, az két nyert szettre megy. Ha bénák vagyunk és csak 2:1-re nyeregetünk, azért a végére az sok szett. A felkészülésünkben is olyan tornákra járunk, hogy reggel kezdjük és este 18 óráig játszunk. Én már a pálya szélén szoktam elfáradni ebben. Sok!
Zömében milyen transzplantáltak vannak a csapatodban?
A legtöbb vese, de van tüdő, szív. Zömében fiúk vannak a csapatban. Itt azért szembekerülni egy-egy történettel nem egyszerű: egy sima vesetranszplantáció sem egyszerű, de ott van, ha nem sikerül, akkor mész vissza dialízisre. És élsz tovább. Egy tüdő, máj, szív ott vékony a határ, hogy mi lesz veled. Nincs több lehetőséged. Valamelyik sportoló jobban megbecsüli, hogy kapott új lehetőséget, de van, aki nem.
Veszítettél már el versenyzőt?
Igen. Az argentin világversenyre való utazás előtt két héttel halt meg az egyik játékosom, az erei felmondták a szolgálatot a sok gyógyszer hatására, és hátsófali szívinfarktusban halt meg. Azért az megdöbbentett, mert egy focipályán esett össze, azonnal meghalt. Ez megeshetett volna a tornateremben is. Kicsit megijesztett. Volt még egy fiú, aki meghalt, ő rákos lett.
A csapattársak ezt hogyan dolgozzák fel egymás között?
Úgy, hogy nem beszélnek róla, max. 1-2 mondatot, nagyon magukba fordulnak. Van pszichológus, a csapat nagyrésze fiú, ők kemények, utána azért kibuknak. Egy-egy mérkőzés után isznak egy picit, és elkezdenek lazulni. Akkor is maximum olyat mondanak, hogy „a szemét cserben hagyott minket” – amiben ott van a humorba fojtott mélység is.
Nőként hogy fogadnak el?
Nehezebben, de nagyon keményen tudok viselkedni, és ha muszáj, akkor én is ugyanúgy tudok káromkodni, mint ők, és megmondom nekik, amit én gondolok.
Fiúsítva vagy?
Igen. Így kezdtem. Gyerekként többet fociztam, fiúkkal nőttem fel, velük jobban megértettem magam.
Beleérzel a transzplantáltak helyzetébe edzőként?
Nem. Edzőként nem szabad. Amikor edzést tartok, akkor csinálja, nincs más választása. Ha hozzám fordul bármilyen problémájával, akkor megértő vagyok egy bizonyos határig. Egy olyan versenyzőmmel viszont nem vagyok megértő, aki cserben hagyja a csapatot… többet nem teheti be a lábát a terembe… volt, aki a világversenyre utazást is bevállalta, majd a cél előtt felállt. Mélységesen felháborít, ha valaki a vállalását nem teljesíti.
Hányszor van edzés egy héten?
Egyszer. Ez nagyon kevés. A transzplantáltak sportja úgy néz ki, hogy egy világversenyen nemcsak egy sportágban indulhatsz, így van, aki nemcsak röplabdázik. A röplabda nehéz, és csapatsport is, így kevés induló van alapvetően.
Mennyire fontos a transzplantált röplabdásoknak a díjazás?
Az érem fontos, igen, nyerni akarnak. Nagy küzdők. Képesek rá. Bár volt olyan, hogy kikaptunk a döntőben, utána félrevonultam és azt mondtam, hogy soha többet nem akarok látni úgy csapatot, hogy nem küzd. De volt olyan is, hogy a döntőben vezetett az ellenfél 4 ponttal, 12:8-ra, amikor már ott voltam, hogy az egyik lánynak eltört az ujja, a másik kórházban volt, a harmadik használhatatlan állapotban. A kispadon nem volt senki. Ott voltam, hogy szép teljesítmény, de nem cserélhettem. Lerendeztem magamban, hogy szép eredmény bármi legyen a végeredmény. A végén megnyertük, de ott olyan küzdelem volt a pályán, szinte meseszerű. Azt a pillanatot – így visszaemlékezve is – hihetetlen élményként éltem meg!
Ez volt „A nagy pillanat”?
Igen, amikor vége lett a mérkőzésnek, kint a pálya szélén megvártam azt a pillanatot, amikor leesik a labda és a csapat összeszalad.
Volt-e már olyan, hogy megbántad egy edzői döntésedet?
Persze, volt. A japán világverseny óta tudom, hogy egy cserét rosszul csináltam, soha senki nem vetette a szememre, de tudom, hogy nem úgy kellett volna. Mindenáron azt akartam, hogy mindenki pályára kerüljön, ha már 12-en eljöttek ilyen sok kilométert, legyen már részese mindenki a sikernek. Ezen elment az aranyérem, ők meg nagyon örültek az ezüstnek. Még a szökőkútban is fürödtek .-). Rá két évre viszont már aranyat kaptunk!
Ezt akkor bevallottad nekik?
Csak egyvalakinek.
Szerinted egy transzplantált sportoló nagyobb küzdő egy jobb eredményért?
Akinek a személyiségében benne van, az igen. De nálam is van olyan, hogy néztem az egyik játékosom, és azt mondtam, hogy Jézusom…. Akinél látod, hogy küzd, az megy, az lép. Egyéniség függő. A küzdőbbek viszont húzni tudják a többit maguk mellé. Nem gondolom, hogy a szervátültetés változtatna a személyiségükön. Ami a legküzdelmesebb számukra, az maga a szervátültetés körülményei. Az egyik játékosom mesélte, hogy volt két napja a májátültetésig máj donor nélkül……vagy meghal és élt 16 évet. Ezeket végighallgatni nagyon nehéz.
Amikor az elején lementem tornákra, ott először mindenki elmondta, hogy mi történt velük. Tegnap egészséges, ma meg nem. Pici a határvonal…
Van lehetőséged szupervízióra?
Nincs. Csinálni kell a saját erőmből.
Az elmúlt évben jelöltek év edzője díjra, amit meg is kaptál. Szerinted mit ismernek el veled kapcsolatban?
Szerintem az eredmények mentén ismernek el.
Mások is tudnák ezt jól csinálni, itt most én kerültem ebbe a pozícióba, hogy ezt csinálhatom. Biztos, valahogy erre ráéreztem, hogy össze tudom őket kovácsolni és eredményt elérni. Ők is elfogadtak. De kesztyűs kézzel bánni velük, na olyat nem csinálhatsz. Nem azért rontja el a szervát valaki, mert nem figyel, itt nem lehet 100 fekvőt kérni büntetésből. Előbb-utóbb minden megy, egyszercsak megy.
Egyébként azt éreztem a díjátadón, hogy mit keresek én itt, nálam sokkal nagyobb, sokkal több mindent elért professzorok is kaptak díjat. De persze, örülök, ha gondolnak rám.
Neked mit jelentek ezek a díjak?
Jólesik.
Hogyan tudnád jellemezni a munkamódszeredet két szóval?
Következetes és minden eszközt bevetek.
Az ösztönöz, hogy egy újabb jó eredményt érjek el. Magamnak bizonyítani. Nem másoknak. Fontos, hogy képes vagyok rá, és hogy másokat is sikerélményhez juttassak, együtt elérni ezt. Mert az annyira jó! Jó az a pillanat, amikor beérik az együtt gyümölcse.
Ha megkérdeznénk a gyerekeket az iskolában, hogy ki az a Gabi néni, egy érdekes ívet tapasztalhatnánk. A tanítványok sokféle jelzővel illették: kemény, következetes, hangos, szókimondó… és elhangzik még valami, ami talán a legfontosabb: amit kér, azt ő is meg tudja csinálni.
Azt gondoljuk, hogy a felfogás, amit képvisel, jelen társadalmunkban kihalóban van, a sportban meg pláne. Elvehetetlen tőle, hogy minden szerepében a maximumra törekszik, és hogy számára mindenki egyenlő és mindenki mindenre képes!!! Az is biztos, hogy ha kivételt tesz, akkor nincs eredmény… és hogy ő még adni akar, és nem akarja feladni!
Köszönjük, Gabi az interjút, egy élmény volt számunkra!
Interjút készítette: Balassa Rozi és Somhegyi Dóri
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Eddigi sport témájú interjúinkat itt olvashatjátok:
Share this: -
Szolgáltatás???
Forrás: Unsplash
Számomra mindig megfoghatatlan, kétértelmű fogalom volt ez a „szükségletek kielégítésére létrejött tevékenység”. Őszinte leszek…. soha sem éreztem úgy, hogy ebben a műfajban jól érezném magam. Minden tiszteletem azoké az embereké, akik erre áldozzák idegrendszerüket, hogy napjaink türelmetlen, kicsit hisztérikus embertömegét kiszolgálják.
De!!! Ha már így döntöttek ezek az emberek, hogy a szolgáltatási ágban képzelik el életüket, akkor azt gondolom, hogy némi empátia jobbá tehetné a vásárlást. Persze én ezt is utálom. Miért?
Pont a hisztérikus tömeg miatt.
A lábamon áthajtó bevásárlókosarak miatt. A mindent összetapogató, megjegyzést halmozók miatt. Egyre inkább olyan érzése van az embernek, hogy szórakoztató központban van és nem bevásárolni. Bosszant, hogy az ilyen „minőségi” bevásárlásért óriásokhoz kell mennem, mert a kicsi barátságos üzletek megszűntek, pont nekik köszönhetően.
És amivel most szembesültem, hogy már az óriásokban sincs senki, aki kiszolgálna. Miért? Passz! Úgy gondolom, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy a fizetés-zabáló multik milyen fizetést adnak alkalmazottaiknak. Hogy bürokratikus működésük az élettől is elveszik a kedvet. És nem csak az alkalmazottakét!
Szóval egy szép napon berohanva egy ilyen csodaboltba, ahová újságjuk csökkentett árakkal csalogatott, hihetetlen ajánlatokkal, sőt szinte ingyen adott műszaki cikkeivel. Én is rábuktam, mint gyöngytyúk arra a bizonyos orrváladékra! Úgy gondoltam naivan, hogy a pénzemért a csalinak megfelelően elégedetten távozhatok, nem nagy elvárással, úgy cirka 15 perc múlva.
És nem!
Természetesen a nem kis összeg két perc alatt tűnt el számlámról, amelyért mintegy fél évet küzdöttem, mint jól fizetett közalkalmazott.
De!!! És ez visszatérő szó, amely részemről indulatszóvá alakult át, mert itt hirtelen egy csapásra megszakadt az addig lendületes munka! Az idősebb kolléga ugyan kiállított számomra egy listát, amellyel igényt tarthattam volna kiszállításra, de ő nem ezen az osztályon dolgozott, tehát várjam meg a fehér inges urat. Feltettem – ma már belátom, hogy gyengeelméjű – kérdésemet:
”Hol találom?”
És ekkor megtudtam, ha sétálok fél órát, akkor majd egyszercsak visszajön. Éljen! És mire felocsúdtam értetlen mámoromból, ő kámforrá vált.
Máskor lehet, hogy röhögtem volna, de most inkább kényszeredetten vicsorogtam. Tehát sétáltunk… sokat… hosszan… és ekkor, 20 perc után feltűnt egy fehéringes, és férfi ember!!! Esküszöm megdobbant a szívem! Forróság öntött el, és rohantam, ahogy Hevesi Tamás mondaná, hogy ÉN LEGYEK AZ ELSŐ! És ekkor láttam meg, hogy több irányból sprintelnek ugyanígy a vásárlótársaim.
DE!!! sportkarrieremnek köszönhetően nyertem! És ekkor elhangzott a mondat a kolléga szájából: „akkor most kiírja a szállításhoz szükséges számlát, és fáradjak a GYORSPONTHOZ, ahol felvesznek a házhoz szállítási listára”.
A gyors szónál, már nem bírtam tovább, törvénytelenül felröhögtem….volna….., ha nem észleltem volna, hogy hitvesem arcán az a bizonyos ideg rángatózni kezd.
Tudtam, hogy nekem kell megfontoltnak, és nyugodtnak lenni. A helyzet komolysága nem tűrt halasztást! Hozzá teszem, ma már tudom, hogy hibázva tettem fel a kérdést: ”és hol van a gyors kolléga?” A „nemsokára jön” mondatra összerándult a gyomrom. Aztán a következő megjegyzés ténylegesen kiverte a biztosítékot: „Sétáljon egy kicsit, 15-20 perc!!!”
Felkészülve egy újabb futásra, küzdelemre, nem mozdultam 10 méternél távolabb. Kedvesemet nyugtatás okán elküldtem a kerti bútor osztályra sétálni, mivel ott egy óra alatt egyetlen alkalmazott sem tűnt fel, így nem kellett attól tartanom, hogy vér fog folyni. És letelt a 20 perc, a kolléga megérkezett, szinte elrepült az a 1,5 óra.
A legrosszabb az volt, hogy vesztesnek éreztem magam.
Boldognak kellett volna lennem, hiszen lett egy mosógépem, hűtőm. Fejlődik a lakásom, könnyebb lesz az életem. De!!! Ez a vásárlás beleégett az agyamba, és soha a büdös életben, nem fogok ennél a cégnél vásárolni!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: július 2019
Share this: -
Check your batteries!
A teljesítőképességünk határát nevezzük úgy, hogy kimerültünk. Elmegyünk töltődni :-).
1Check your batteries!
Forrás: Unsplash
….azaz ellenőrizzük az elemeket! Mi most pont ezt tesszük.
A Pontblog elindulása óta volt már alkalom arra, hogy alkotói válságba kerültünk. Most lemerültünk. Ennek azért is örülünk, mert van idő a megújulásra, a tényleges gondolatok közvetítésére, kiküszöbölve a „muszáj” írásokat. Vannak terveink, így céljaink, melyeket meg szeretnénk valósítani. Ahhoz, hogy
szívből tudjuk gondolatokat közvetíteni,
szükségünk van feltöltődésre, élményekre, bakancslistás tételek megvalósítására, elgondolkodásra a fűzfa árnyékában, nagyokat nevetni és élvezni az életet, révedezni a napfelkeltében és naplementében, hosszú órákat ülni a fotelban a kávénkkal a kezünkben, biciklizni, a szeretteinkkel lenni.
Egyszóval gyűjtögetni.
Szóval szerintünk a nyár erre való…..így ennek tudatában kevesebbet fogunk posztolni, azaz értéket közvetíteni.
Kedves Pontblog olvasók kérünk Benneteket, hogy úgy fogjátok ezt fel, mint egy elemet, melyek sokat adtak valamihez, most viszont szükség van arra, hogy újra fel tudjunk töltődni annak érdekében, hogy a jövőben minél többet tudjunk adni Nektek.
Köszönjük a megértéseteket!
Ha van kedvetek olvasgatni, akkor “nyárias” bejegyzéseinket itt találjátok:
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Pontblog csapat
- When: június 2019
Share this: -
Somhegyi Dóri: 7290
Milyen érzés az önmagunkba vetett hit diadala? Nekem a futás adta meg ezt az érzést.
17290
Forrás: saját
Három hónapja vendég voltam egy coach vizsgán.
Akkor és ott, mintha mázsás súlyt pakoltam volna le. Elvarázsolt a kérdésözön, mert csak rám figyeltek. Majd észrevétlenül ráléptem az útra. És mintha eddig minden megoldatlannak tűnő, évek óta fejtörést okozó gondolatok rebbentek volna szerteszét a fejemből a teremben. Kinyíltak az ablakok, aztán az ajtók is. A saját lábammal tettem meg a lépéseket úgy, mintha minden a legtermészetesebb lenne. Mert igazából az is volt. Biztonsággal, nem tolakodóan, de kísértek. Utaztam önfeledten, magam mögött hagyva minden nyitott kérdést. Nem a problémára koncentráltam, hanem inkább arra, hogyan tudom magam jól érezni ebben a témában. Lépésenként, összesen nyolcban. Először azt néztem, melyik állomáson állok, majd folyamatosan azt, ami ott messzebb vár rám. Tehát felemeltem a fejem, és nem vettem le a tekintetemet a célról. Folyamatosan emlékeztettem rá magam. Végül nyertem.
Önmagamba vetett hitet, büszkeséget, lendületet.
Nyolc lépésben, mintha eldőlt volna a nyolcas, végtelenbe ment át nálam a határ. Hogy miről is van szó? A futáshoz való viszonyomról. Egy régebbi írásomban már olvashattatok róla. A célom annak elérése volt, hogy önmagamért fussak és ne más valaki miatt.
Tehát három hónapja akkor ott, történt valami….. Azóta futok. Kérdés nélkül. Aztán elmentem lábvizsgálatra és megvettem életem első futócipőjét, majd amikor már jobb idő lett, életem első futószerkóját és beneveztem a Tihanyi Félmaraton 7 km-es távjára próbaképpen.
A három hónapos felkészülési időszakban sokat tanultam magamról. Maga az élmény, hogy erdőben, hol mókusokkal, hol kutyával, hol csak pusztán önmagammal futok magam felé fordította a fókuszt.
Rájöttem, hogy a világ összes problémájával vétek futni……
élvezni kell az adott perceket, amit az évszakok adnak az erdőnek és azzal nekem. Élvezni a pillanatot, a jelent, amiért tényleg nagyon hálás vagyok! Mint ahogy azt is megtanultam, hogy képes lennék a világ végére is elfutni, mert csak én kellek hozzá, meg a futócipőm.
Pár nappal ezelőtt elérkezett a tihanyi futóverseny ideje. Minden kérdés és izgalom nélkül vetettem bele magam életem első ilyen rendezvényébe, melyre félmaratont futó barátnőm is elkísért. Sőt. Együtt futottuk le a 7,8 km-es távot. Újra több és még több tanulás érkezett a futásomba. Úgy indultam neki, hogy gondolkodás nélkül képes vagyok megcsinálni. Egyedül a napsütés elég durva hatása viccelt meg utam során. Összességében óriási élmény volt!!!! Az érem, amit a nyakamba akasztottak, érdekes módon nem hatott meg. A célom az volt, hogy önmagamért fussak be úgy, hogy nem szeretném, hogy bárki várjon és drukkoljon nekem. Hogy miért? Mert úgy gondolom, hogy
ez az én diadalom kell, hogy legyen saját magammal szemben.
Azt hiszem, ez akkor ott, azzal, hogy lefutottam és megérkeztem a célba, megvalósult!
Azon viszont elgondolkodtam, hogy a kapott érem miért nem jelenti számomra ugyanazt, mint másoknak. Amikor itthon ránéztem a rajtszámomra, akkor kaptam meg a választ. Azért, mert az érem nem azonosít. 7290. Somhegyi Dóra….ez áll a rajtszámon. Hogy miért vagyok büszke egy „papírdarabra”? Mert nem tucat.
Ez jelképezi számomra azt az áttörést, merészséget, akarást és hitet, amit elértem önmagammal szemben a futáson keresztül.
Ez vagyok én. Somhegyi Dóri.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: május 2019
Share this: -
A lángra gyúlt lány: A magyar oktatás
Óda egy kiskorútól a magyar oktatásról. Hogy meglepő-e? Mindenki döntse el maga.
1A magyar oktatás
Forrás: Pixabay
A magyar oktatás
Ők oktatásnak hívják,
Mi börtönnek nevezzük.
A tanokat, miket naponta ismétlünk.
Alkánok és alkének, földmozgások, festészet, sokszögek és elmélet.
“Kelleni fog ez az életben”
Mondják ezt nekünk minden héten.
Én csak úgy vélem:
Tudom már, hogy a csiga hímnős-e vagy sem.
Megtanultam azt is szépen, hogy a dimetil-keton oldódik-e vízben.
A kérdéseim is könnyűek és tisztelettel teljesek:
Ha bemegyek a boltba és megkérdem ugyan már mennyit ér egy üveg dimetil-keton, felelnek? Vagy inkább kinevetnek?
És én tényleg röstellem, hogy összekevertem:
Lánchegység-e vagy gyűrődött még régen?
De azt elmondja nekem, hogy merre induljak, ha a pihenő helyem dél-keleten pihen?
Azt is tudom, hogy a hüllők keringési rendszere más, mint a halaké,
S a kérdés itt is szerény:
Honnan tudjam, hogy a kezem eltört-e vagy csak megrepedt?
Matematika, te drága Isten,
Ígérem, hogy kiszámolom néked, hogy ha felállok a Gellért hegyre, a híd teteje milyen szögben esik nékem.
Annyit kérek cserébe, hogy ha levelet kéne feladnom vidékre,
Meséld el, hogy hogyan bélyegezzem.
Én tényleg köszönöm a rendszernek, hogy tudok másodfokú függvényt számítani.
Csak épp elfelejtik mondani, hogy az egyetemen mégis, mi hogy fog működni.
Végezetül tiszteletem, mert annyi mindent tanítottak eme börtönben,
Igaz az élethez semmi, semmi támpontom nincsen!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: 18MÍNUSZ, Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: A lángra gyúlt lány
- When: május 2019
Share this: -
Felejthetetlen
Forrás: Indrek Kask
A múlt héten Bakuban jártunk a Ritmikus Gimnasztika Európa Bajnokságon. Miért? Mert érintettek voltunk szülőként.
Biztos kérdésként merül fel mindenkiben, hogy lengethettük-e a magyar zászlót? Válaszom igen. Drukkolhattunk-e állva, amíg ment a gyakorlat? Neeeeem. Feltehettük-e a lábainkat az előttünk lévő szék támlájának tetejére? Neeeeem. Lengetheted a zászlót, de nem rakhatod fel a lábad és egyébként a gyakorlat közben üljél le, hogy mások is lássanak 😊. Hogy torkunk szakadtából drukkolhattunk-e? A válaszom igen, igen, igen! Soha ekkora élményben nem volt részem. Legyen az a drukk a sajátjaink vagy más nemzet tehetséges sportolója felé.
Életemben először hallottam az azeri himnuszt zenei kíséret nélkül a megnyitón és most tekintsünk el attól, hogy mi az államforma. Lenyűgöző volt, hogy az egész csarnok egyszerre alkotott valamit számomra. Nem tudom miről szólt, de éreztem a
szabadság, a bajtársiasság és az összetartozás érzését.
Libabőrös lettem…. örök élmény lesz számomra!
Hogy mi az, amit kaptam az Európa Bajnokságtól? Befogadást. Annak felismerése, hogy más nemzetek ugyanúgy drukkoltak más ország sportolóiért, gyakorlataiért, mintha a sajátjuk lenne, felemelő. Itt már nem az a lényeg, hogy csak a saját országod sportolóinak drukkolj, hanem minden egyes sportolónak, mert nagyon nagy dolog az, ha valaki kijut ide és kiáll a szőnyegre. Ez a verseny a
kitartás és a tényleges munka diadala, melyet minden nemzet helyezéstől függetlenül elismer.
Az, hogy a magyar junior válogatott milyen teljesítményt ért el kétféleképpen nézhetjük. Önmagukhoz képest mindenféleképpen a maximumot teljesítették annak tudatában, hogy a háttérben volt olyan tényező, ami hátráltatta őket a szereplésükben. Ha a nagy egészet nézzük, akkor azt láttam, hogy a „nagyhatalmaknak” feltűntek a magyarok a kanyarban. És ez okozhat nem alaptalan gondolatokat….. vagy inkább érdekeket másoknak.
Annak ténye, hogy kijutottak a magyar juniorok az EB-re, azt senki nem veheti el tőlük. A teljesítményük, a 9 hónapnyi munkájuk alapján kerültek oda. Mely mögött számtalan lemondás áll. Lemondás az iskolai létről, lemondás a közösséghez való tartozás érzéséről, lemondás a hétvégékről, a barátokról és a családról is. Lemondás a wellness hosszú hétvégékről, lemondás a pihenésről, kikapcsolódásról, lemondás a gyermeklétről. Lemondás a napfényről, merthogy egész nap teremben edzenek. Lemondás két évszakról, a síelésről, a szánkózásról, a tavasz ébredéséről, a biciklizésről, a sokáig alvásokról.
Lemondás egy olyan nemes célért, ami nemcsak az önmegvalósításukat adja, hanem egy nemzet büszkeségét is.
Senki nem veheti el tőlük…… hogy nemzettől függetlenül a szurkolók becsülik a munkájukat, ezt mutatja az a számtalan autogram osztás (ami számukra is meglepő volt) és fotózkodási kérés, amit napokon keresztül adtak a lányok a szurkolóknak. Külső véleményektől függetlenül mondom……
SENKI nem veheti el tőlük a tényleges munkát és azt, ami már megtörtént!
Felejthetetlen volt számomra az Európa Bajnokság minden pillanata, hiszen büszkeséget éreztem a lányom, a csapat és a hazám iránt!!!! Leírhatatlan az érzés…..hálás vagyok, hogy a részese lehettem!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: május 2019
Share this: -
„Mindenik embernek a lelkében dal van…”
Hogyan is képes a zene apró babákat gyógyítani? Rábaközi Ritával beszélgettem.
1„Mindenik embernek a lelkében dal van…”
Forrás: Hibbey Kinga
„…….. és a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek.” Babits Mihály eme sorokkal fogta meg a zene lényegét.
Mindig tudtam, hogy gyógyír tud lenni bármire. De azt, hogy kórházi körülmények között, alig egykilós kisbabáknak milyen segítséget tud adni a zene jótékony hatása, soha nem gondoltam volna. Elmentem Rábaközi Rita zeneterapeutához beszélgetni, majd meglátogattam a Veszprémi Csolnoky Ferenc Kórházban (rövidítve: Veszprémi Kórház) önkéntes munka közben.
Hogyan mutatnád be önmagad?
Nem tudom, soha nem fogalmaztam meg. Talán azt mondanám, hogy egy nagyon átlagos zenepedagógus, zeneterapeuta vagyok, aki délelőtt Ringató foglalkozást tart piciknek és hetente kétszer-háromszor vállal egy kis önkéntes munkát a Veszprémi Kórház PIC (Perinatális Intenzív Centrum, azaz koraszülött intenzív) osztályán.
Számodra mit jelent zeneterapeutának lenni? Miért csinálod?
Mert hiszek a zene gyógyító erejében, amin keresztül nyomot hagyhatok a világban. Felemel, megerősít és önbecsülést ad. Mert engem is gyógyít.
Akkor érzem jól magam, ha körülöttem az emberek jól vannak. Szeretek másokat egy magasabb fordulatszámra felemelni vagy egy magasabb energiaszinten megtartani. Nekem ez adja a boldogság érzését.
Miért énekelsz koraszülött intenzív osztályon?
A Te hangodat ismerem Alapítvány által elindított program keretén belül csinálom a koraszülött babáknak való éneklést, ami arról szól, hogyan használjuk gyógyításra a zene jótékony hatását.
A program 2014-ben indult el, majd Hazay Tímea alapította meg az alapítványt 2017-ben. Először az I. sz. Női Klinikán kezdett el dolgozni, aztán folyamatosan csatlakoztak országszerte a PIC osztályokkal rendelkező kórházak. 2015-ben csatlakoztam önkéntesnek azért, hogy átadjak valamit a tudásomból, amin keresztül segíteni tudok.
A Te hangodat ismerem szóösszetételben a „Te” kinek a hangját tükrözi?
Nem az én hangomat jelöli, mint zeneterapeutáét, hanem az édesanya vagy/és édesapa hangját.
Ha idő előtt születik meg egy baba, meg kell teremteni számukra azt a mesterségesen generált legideálisabb külső állapotot, ami a legjobban hasonlít az anyaméhben történtekhez. Fizikailag ezt adja meg az inkubátor, ahol ugyanolyan a hőmérséklet, mint az édesanya pocakjában.
Ezt az állapotot lelki oldalról csak az édesanya közelsége tudja megadni. Ha meg tudjuk azt valósítani, hogy a koraszülött baba ott van az édesanya mellkasán kenguru pozícióban, ahol hallja a szívverését és még azt is, amit addig hallott amíg bent volt a pocakban, akkor ez a koraszülött kisbaba fejlődését pozitívan befolyásolja. Gyorsabban fejlődnek tőle, jobban esznek és úgy éli meg a kisbaba, mintha egy kicsit még bent lenne. Ennek fontosságát szeretném átadni az édesanyáknak.
Mi volt az első gondolatod, amikor először lépted át a PIC küszöbét?
„Megérkeztem. „És az az érzés, „de jó, hogy itt lehetek és hogy segíthetek”.
Fontos azt tudni, hogy a PIC osztályon dolgozó orvosok és nővérek a „főnökök”, mert az az első, hogy a baba testileg jól legyen. Az, hogy lelkileg jól van-e vagy sem egy kisbaba, az már jobban múlik rajtam, meg az édesanyán.
Felemelő volt, amikor először láttam műszeren, hogy igen, a légzés helyreállt, és a normális tartományba ment vissza a zene hatására. A kezdetek nem voltak egyszerűek, mert sok előítélet volt mindenkiben. Aztán a műszereken adott jelzések oldották ezt. Nagy segítségem, hogy a zene közegén keresztül tudom megszólítani a babát és az édesanyát, így egy jobb állapotban tudom őket hozni és tartani.
Mi történik egy PIC osztályon az önkéntes munkáddal kapcsolatosan?
Itt gyakorlatilag a 24. héttől menteni kell a kisbabákat. Találkoztam már szép kimenetellel is és találkoztam olyannal is, akit 6 hónap után kellett elengedni. Egy koraszülött intenzív osztályon lenni alapvetően egy stresszes állapotot jelent. Van olyan szülő, aki próbálja mutatni, hogy bírja ezt a helyzetet és érzelmi megterhelést, aztán megérkezek gitárral a kezemben és egyből előkerülnek az érzelmek.
Úgy működik, hogy odamegyek a szülőhöz és bemutatkozom, megkérdezem zavarom-e. Megvárom, hogy engedélyt adjanak. Kétféle lehetőség van: nem lehet még kivenni a babát az inkubátorból, vagy már igen.
Ha nem lehet, akkor meg szoktam kérni az anyukát – természetesen a megfelelő egészségügyi eljárások után (kézfertőtlenítés) -, hogy nyissuk ki az inkubátor ajtaját. Megkérem, hogy csak tegye rá a kezét a babára, hogy érezze és úgy énekeljünk. És akkor elkezdünk egy Zsip-zsupp-ot, a Tente baba tente-t…. érintgetjük a babát a zenével. Ha ki lehet venni a kisbabát, akkor kenguru pozícióban csináljuk ugyanezt. Anyukák szokták mondani, hogy nem tudnak énekelni, nem szeretnek, mert nincs hangjuk. Erősítem bennük, hogy az ő hangját ismeri a legjobban, ami a leggyönyörűségesebb a babájának.
Volt olyan élményem, amikor egy apuka felháborodottan jött be az intenzívre, hogy akkor most azonnal bemegy a PIC-re, mert sírt a gyereke az inkubátorban. Ezután együtt mentünk be. Megkérdeztem, hogy nem gond-e ha maradok és zenélek egy kicsit a gyerekének? Azt válaszolta, hogy nyugodtan………az első sorok eléneklése után, mint a záporeső, úgy sírt az apuka az inkubátor mellett. Ott omlott össze és borult rá az inkubátorra a szemem előtt.
Mi az, amit magadból tudsz a szülőknek és babáknak adni?
Szeretetet. Mindig úgy állok hozzá, hogy őszintén, tiszta szívvel jöttem, szeretnék segíteni. Abban az időben, amíg velük vagyok, ott vagyok, csak rájuk figyelek, ami tőlem telhető, azt megteszem. Figyelek az intuícióimra. Hiszem és vallom, hogy olyankor nem én beszélek….ezt kapom! Kapok valami erőt.
Egy baba hogyan tud rezonálni a hangokra?
Az édesapa hangjára sokkal intenzívebben reagálnak a 28. hét alatti babák, mint az édesanyáéra. A 28. hét után ez megfordul. Ezért éneklek egyszerűbb dallamokat, kéthangos, lágy, lassú ütemű kis altatódalokat.
A zenére való rezonálást a gépek mindig mutatják (pulzus, légzés). Ha ott van a szülő, ha nem, a műszerek mutatják, hogy jobban van. Aktívan figyelem a babák reakcióit. Van olyan, hogy a lábuk megmozdul, mintha taktust ütnének. Ezzel jelzik, hogy jól vannak. Olyan is van, hogy felém fordul a baba, aztán egyszer csak elfordul, na akkor elég neki. Apró reakciókat kell nézni.
Amelyik babának magas a pulzusa, ott lassabb zenékkel, lejjebb tudom vinni a pulzust. Amelyik babának pedig alacsony, ott pörgősebb zenével tudom emelni a pulzusszámot.
Van olyan is, hogy egy baba nem akar szopizni. Az Egyél libám egyél már dal szokott erre bejönni, abba a tempóba kell beállítanom a ritmust, ami a babának a legjobb. Ha még a nevét is belerakom a dalba, még erősebben csinálják. Megtanulnak ritmusra szopizni.
Ki volt a legkisebb baba akinek énekeltél?
Több 680 grammos babának énekeltem, akik aztán hazamehettek egészségesen.
Meg tudnád-e azt fogalmazni, hogy a Te felelősséged meddig tart ebben a segítő szerepben?
Ha valami olyan érzelmi reakciót, megnyilvánulást érzékelek, látok, mint például a depresszió tünetei, azt kötelességem a pszichológus felé, a helyi védőnők felé jelezni.
A felelősségem az, hogy úgy álljak fel az inkubátor mellől, hogy azt érezzem, hogy a szülőt nem hagytam a mélyponton. Természetesen nem tudom teljesen kihozni abból az érzelmi állapotból, de ha valamit megindítottam benne, akkor reményteljesen hagyom ott. Azért azt tudni kell, hogy a remény hagyással is vigyázni kell, mert minden esetben tisztában kell lennem annak a babának az egészségi állapotával. Erre egy példa: az egyik édesanyának mondták, hogy valószínűleg Down szindrómás a gyermeke, és ilyenkor jön a kérdés az édesanyától, hogy „Ugye Te nem látod úgy?” Ilyenkor azt tudom mondani, hogy várjuk meg a vizsgálati eredményeket és hogy nagyon szép ez a kisbaba és akkor is büszke lehetsz rá, ha Down szindrómás. A gondolati közvetítés lényege ebben a helyzetben, hogy ez a kisbaba itt és ebben a pillanatban a lehető legjobban érezze magát. Fontos az itt és most megélésének átadása.
Mi volt a PIC-en töltött legnehezebb pillanatod eddig?
A legnehezebb pillanatom egy olyan beteg kisbabánál volt, akinél szóltak a nővérek, hogy ha bejönnek a szülők, elbúcsúznak tőle és lekapcsolják már a gépekről. Fájdalmasan érintett. A szülők kérése az volt felém, hogy a Három angyal ringat el altatót énekeljük el együtt neki.
Még most is megérint……. Valahogy akkor, ott a Jóisten adott annyi energiát, hogy akkor nem, utána viszont zokogtam.
Szerinted meddig tudod ezt az önkéntes munkát csinálni?
Nem tudom. Időtlen. Amíg van olyan belső erőm és motivációm, hogy ezt tiszta szívvel csináljam. Sokat gondolkodtam ezen. Felajánlották, hogy jöjjek főállásba. Azt mondtam, hogy nem szeretnék. Ehhez a munkához belső elköteleződés kell, amit csak szabad akaratból lehet csinálni.
Szerinted egy PIC-en dolgozó orvos, nővér tudja, hogy miért csinálod ezt az önkéntes munkát?
Nem tudom.
Zeneterapeutaként mi volt az eddigi legnagyobb sikerélményed?
Az élmény nem a koraszülött intenzív osztályhoz kapcsolódik. Egy kómás fiú esete volt. Annyit kell róla tudni, hogy 18 évesen egy agyműtéten esett át és ebből a műtétből (bár az orvosok sikeresnek mondták a műtétet) nem ébredt fel. Sokáig Budapesten kezelték, majd a Veszprémi Kórházba került.
Beszélgettem telefonon az édesanyával, hogy mégis milyen dalokat énekelt neki, amikor kisgyerek volt, próbáltam hozzá valahogy kapcsolódni. Mert nem tudhattam, hogy ő a műtét után milyen szintre került. Lehet, hogy egy hároméves gyerek, lehet, hogy egy tíz éves gyerek szintjére került. Bíztam abban, hogy ő valahol ott mélyen „bent van magában, csak valamiért nem jön ki.”
Amikor először mentem hozzá, az orvosok és a főnővérek egy vállrántással elintézték, hogy jöhetek, de úgysem fog történni semmi, mert a gépek is azt mutatják, hogy nincsenek funkciók. Bementem és köszöntem neki, hogy itt vagyok, jöttem hozzád és most el fogom neked énekelni a Bóbitát. Természetesen semmi reakció nem volt. A harmadszori éneklésnél két könnycsepp gördült le az arcán két oldalon. Nem hitték el az orvosok.
Hetente kétszer-háromszor jártam be hozzá és a srác egyre több reakciót mutatott. Fokozatosan jött a javulás. A közös hitből aztán egy kórházi team munka lett. Így ébredt fel egy évnyi éneklés és gondozás után. Jelenleg rehabilitáción van Budapesten, egyedül öltözik, fürdik, újra beszél. Nagyon szép élményeim voltak vele kapcsolatban.
Gyakorlatilag volt egy srác, akiről már mindenki lemondott, a zene által újjászületett és újra az lehet, aki volt. Felemelő, hogy ennek a részesévé válhattam.
Hogyan tudod feldolgozni az önkéntes munkád során ért hatásokat?
Mind az alapítvány, mind egy nagyon jó barátnőm, aki szakmabéli, rendszeresen segít a feldolgozásban. Addig szeretném ezt csinálni, amíg tiszta szívvel, örömforrásként van jelen az életemben.
A Te hangodat ismerem Alapítvány hogyan támogatja a munkádat?
Szupervíziót ad és továbbképzésekre juthatok el. Sok előadás és tanulás-képzés van mögötte. Eszközbázist fejlesztünk. Így mindig magasabb szintre kerülhetünk szakmaiságban is. Ha valaki szeretné ezt a pici és fiatal alapítványt támogatni, azzal a mi szakmai munkánkat támogatja, azt, hogy minél többen legyünk és minél több eszközzel (gitár) tudjuk jelen lenni a piciknél a kórházakban. Jelenleg így már hárman dolgozhatunk önkéntesként a Veszprémi Kórházban.
Úgy gondolom, hogy minden embernek fontos, hogy legyen egy sportja, egy nyelve, egy hangszere. Amibe tudunk kapaszkodni, bármikor. A zene érzékenységre is nevel. Nem divat napjainkban a klasszikus zene, de a tapasztalat az, hogy mindig van értelme visszanyúlnunk hozzá.
Hogy miért is fontos a zene? A kórházi látogatásom során bizonyosodtam meg róla. Tényleg láttam, amint egy gitárpengetést követően az 1170 grammos koraszülött baba pulzusa elkezdett felfelé „kúszni”. Mint ahogy azt is láttam, hogyan nyugszanak meg tőle. Sőt, azt is, hogyan lesznek képesek a nehezen evő babák a ritmus segítségével szopizni. A zene hatása lélekemelő. Mind a babáknak, mind a szülőknek, mind pedig azoknak az önkénteseknek, akik eme nemes tevékenységet végzik hetente több alkalommal. Köszönöm, hogy személy szerint részese lehettem az élménynek! Ritának nagyon köszönjük a gondolatait, és hogy nyilatkozott a Pontblognak, amely által még több értéket közvetíthetünk!
Ha valaki szeretné felajánlással támogatni az alapítványt, akkor itt van mód rá:
Alapítvány neve:
A TE HANGODAT ISMEREM ALAPÍTVÁNY A KORASZÜLÖTTEKÉRT ÉS A KISGYERMEKES CSALÁDOKÉRT
Számlaszám: 64400116-30111411-51100010 (B3 TAKARÉKSZÖVETKEZET)
Bővebben az alapítványról:
http://www.atehangodatismerem.hu/
Az interjút készítette: Somhegyi Dóri
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Eddigi interjúinkat itt olvashatjátok:
- Category: Interjú, Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Pontblog csapat
- When: május 2019
Share this: -
Öt perc
Forrás: Pexels
Vajon kinek mi jut eszébe az öt percről? Van akinek az, hogy „valakire rájött az ötperc.” De simán lehet egy ötperces fájás :-D, öt perc az órán vagy egy ötperces tojás is. Gondolom mindenkinek más. Az „én ön percem” definiálását az alábbi történetem segít megérteni. Elmesélem 😊.
Azzal kezdődött, hogy ki kellett nyitnom egy ajtót, ahol megpillantottam egy rejtett kart. Meghúztam. Nem ment könnyen, és mivel nem éreztem nagy ellenállást, így vártam. Nyugodtan konstatáltam, hogy tényleg nem történik semmi. Még egyszer meghúztam a kart, hallottam egy pattanást. A tekintetemmel egyenes vonalban vettem észre a horizonton, hogy kiemelkedett valami a síkból.
Mintha a NASA űrközpontjában lennék!
Megnéztem. Tényleg működik. Ezek nem vicceltek. Már mások is mondták, hogy érdemes ezt kipróbálni.
Nos, találtam egy rést, amit, hogy jobban szemügyre tudjak venni, hát leguggoltam. Az volt a célom, hogy mindenáron feltárjam, mi is van a rés mögött, hiszen fura vagy sem, de a további boldogulásom múlhat rajta. Gumikesztyűt húztam, nehogy nyomot hagyjak magam után. Megláttam egy újabb kampót a sötétben, majd a mutatóujjamat használva elkezdtem oldalra fordítani. Tisztára mint egy James Bond filmben. Többször próbálkozásra egyszer csak engedett…..
…kitágult a horizont!
A rendszer áthatolhatatlanságát csodálattal néztem, éreztem ahogy átjár a 007-es érzés. Elkezdtem lépésről-lépésre szemügyre venni a rendszer darabjait. Megörültem, amikor találtam egy darabka eszköznek tűnő tárgyat, ami tökéletesen segített abban, hogy a feltárt területet még jobban szemügyre tudjam venni.
Azt hiszem ekkor kezdtem el először oldalra tekinteni. Meglepődve láttam, hogy figyelnek….. többen is. Gondoltam hol zavar az engem, semmi törvénytelen nincs abban amit csinálok. Végülis James Bond is akciózott fényes nappal, nem? Miért baj az, ha az ember kíváncsi? Soha senki nem mondta, hogy nőként nem foglalkozhatok ezzel, bárhol is legyek a világban! Közben éreztem az idő rohanó lépteit. Sietnem kellett. Miután a szempárok sokasága sem zökkentett ki a komfortzónámból, így újra az elém táruló rendszerrel kezdtem el foglalkozni. Kisvártatva megtaláltam amit kerestem. Teljes erőből (ujjfehéredésig) elfordítottam egy menetes részt, amit utána lassan, óvatosan tettem le a földre. De tényleg óvatosan, nehogy valami nyomot hagyjak magam után. Majd letekertem a nálam lévő műanyag doboz tetejét és egy ún. nedves közeg biztosításával járultam hozzá ahhoz, ami talán segíthet az életem hátralévő részének boldogulásában.
Ezt kerestem! Küldetés teljesítve.
Miután jól végeztem dolgom, elégedetten tekertem vissza a menetes részt. Diadalittasan szüntettem meg a feltárást, majd a kis rést is. Egy kattanás és újra a régi értelmezésben láttam mindent. Majd levettem a gumikesztyűt és a nyomokat rohamos gyorsasággal eltüntettem.
Nemhiába! Volt értelme annyit tanulnom, volt értelme egyszer-egyszer megnézni, hogy más hogyan csinálja. Hurrá világháló adta tudás :D. Gondolatban megveregettem a vállamat bátorságomért és a talpraesettségemért.
Ebből az öntömjénezésből hirtelenjében az a tény zökkentett ki, hogy komoly kérdőjelek érkeztek a körülöttem álló emberek vizslató tekintetéből. Nem értettem. Tényleg nem. Miért fura az, hogy egy nő egy barkácsáruház parkolójában olajat önt az autójába? 😀 Na hát így jutott nekem öt perc hírnév 😊, ami még azelőtt soha nem adatott meg 😊. Dóri vagyok, 007-es vagyok, híres vagyok :-D.
Ha öt percre is, de az :-D.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: május 2019
Share this: -
Balassa Rozi: Szemét
Hulladék, szenny, mocsok, hitvány. Ezek a szemét szinonimái. Kire vagy mire értendők?
1Szemét
Forrás: Unsplash
Gondolom mindenki tudja mi a szemét fogalma. Viszont azt nagyon sokan nem tudják, hogy ami az egyik embernek szemét, az a másiknak kincs is lehet… legalábbis eddig ezt gondoltam. Nemrég eljött számomra a felismerés, hogy ezt rosszul tudom.
Szóval egyre többen érzik azt, hogy a szemét kincs. Másnak. Különben mi mással lehetne azt a jelenséget magyarázni, ami minden percben szembejön velünk Budapesten, a védett területeken, kirándulóhelyeken, az utcán és sorolhatnám? Hogy miért?
Mert sokan érzik úgy, hogy gondoskodniuk kell lakóhelyem kincsesbányaként történő üzemeltetéséről!
Mert mi a fenével magyarázhatnánk azt a jelenséget, hogy mi egyszerű ott élők, akik régen még hajtottak a „Tiszta udvar, rendes ház” szlogenért, táblácskáért, most minden héten más szemetét szedjük az utcáról?
A kertbe behajigált sörös dobozokból lassan napkollektort készíthetünk. Az is felmerült már, hogy az utca végébe lerakott autógumikból – ami egyébként természetvédelmi területen van – esetleg paintball-pályát hozunk létre, nem törődve azzal, hogy közben a természet pusztul, hiszen adományozónk boldog, mert nála így tuti rend van!
Az már meg sem lepett minket egyszerű halandókat, hogy egy komplett ülőgarnitúra díszelgett az utca végében, szemben a csodálatos budai panorámával. Nem kis büszkeséggel említem meg, hogy még a Szabadság-szobor is látszik ebből a nézetből. Az adományozó úgy gondolta valószínűleg, hogy mindenki kényelmes kilátói élményét így alapozhatja meg. Büszke vagyok rá! Az önfeláldozására főleg, hiszen most gondolom új bútort kellett vennie szegénynek. Milyen kellemetlen lehetett, hogy a köz érdekében időt-energiát nem kímélve kihozta hozzánk e becses, enyhén viseltes, foszlóban lévő az 1960-as évek divatját képviselő ülőalkalmatosságát. Sőt arra is odafigyelt, hogy mindezt a gumik mellé helyezze… Gondolom, tette mindezt azért, hogy a gumikat kreatívan virágokkal borítsa be, esetleg muskátlikkal, amelyek majd lágyan omlanak le, eltakarva a kb. 40-50 abroncsot…..
Ha ez így megy tovább, pályázni fogunk Budapest legkreatívabb kilátója címére.
Ja hogy nincs ilyen? Hát legyen!
Különben mi értelme lenne ennek a töménytelen adományozási hullámnak, ami beteríti az országot? A cím elnyerése érdekében szomszédainkkal karöltve – azt a töménytelen használt pelenkát, egy házibuli emlékét megőrző műanyag tányér-evőeszköz kombót, megmaradt étel- ital maradékot (melyet elleptek a rovarok, rágcsálók), illetve egy vitát kiváltó hányást tartalmazó zacskót is – „szívesen” takarítunk el minden mocskot. A baj leginkább a gyakorisággal van! Minden héten van újabb adományozó! Nevezzük most már nevén őket:
BUNKÓK, akik újra és újra megjelennek.
Szeretném megemlíteni számukra, hogy van szemetes.
Sőt! Van INGYENESEN használható szemétlerakó-hely! Van olyan, hogy tisztelet az ott lakóval szemben. Van olyan, hogy rendszeretet. Van olyan, hogy kulturáltság…. És folytathatnám, hogy az a viselkedésforma, hogy mások életét keseríted meg a szemeteddel, az milyen hiányos neveltetésre utal. Amilyen a felnőtt-minta, olyan a gyermeki megnyilvánulás. Már meg sem lep, amikor azt látom, hogy egy kirándulócsoport mocskot hagy maga után, hiszen már nem kell! Persze, hiszen az elkövetkező időben úgy sem jön arra!? Hogy az utcán orrát kifújó ember el is dobja a zsebkendőt!? Hogy a gyorsétteremből távozó menet közben étkező utasok hogyan dobálják ki a szemetet az autóból!? Ja, és a csokipapír sem fér bele a gyerekek zsebébe, feltűnésmentesen csúszik ki a kezükből, és senki sem szól rájuk!?
Gondolom valakik megunták, hogy állandóan panasszal éltünk ezekkel az egyénekkel szemben, ezért most kamerák lepték el a környéket és láss csodát! Ennyi csuklyát viselő autóst még sosem láttam annak előtte, és mindnek mocskos, olvashatatlan rendszáma van.
De miért is lepődünk meg ezen? Hiszen már amikor adományozott, akkor is névtelenül tette,
így a továbbiakban sem szeretné kilétét felfedni, de abszolút jóindulatú tevékenységét sem akarja felfüggeszteni. Pedig mi szeretnénk őket megismerni, mert így csak Szemétként hívhatjuk őket!
Kedves Csuklyás szemetelők! Ez a tábla készül számotokra (sajnos nem saját ötlet, hiszen több helyen látható):
„Nem szemétlerakó-hely! Az intelligens ember nem szemetel, a többieknek meg egyenesen tilos!!!”
Hátha célba talál az üzenet egyszer….
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: április 2019
Share this: -
Balassa Rozi: Farkasok között
Tényleg egyre vadabb az élet, hogy farkasok között kell, hogy éljünk????
1Farkasok között
Forrás: Unsplash
Nem tudnám pontosan megindokolni, hogy miért érzem nap mint nap azt, hogy egyre vadabb az élet. Mi az a sugallat, ami sokaknak azt diktálja, hogy taposs el mindenkit!? Tépd meg, marcangold szét! És amikor túl vagy ezen, akkor élvezd a műved és légy elégedett!
Tény, hogy a munkám miatt sok olyan emberrel találkozom, akinek a viselkedése számomra vállalhatatlan és szánalmas. Tényleg nem emberhez méltó. Egyre gyakrabban szembesülünk már gyerekeknél is, hogy milyen kegyetlenek tudnak lenni. Egyre többször hangzik el a beilleszkedésre képtelen, szociálisan retardált, „önző gyerek” jelző.
Tényleg ez a normális?
Tényleg azok a gyerekek a fehér hollók, akik a régi értelemben véve rendben vannak? Persze felmerül a kérdés, mi a normális? Hát egy biztos; nem a bántalmazó, a trágár, a kegyetlen. Minden nap felmerül ebben a szakmában, hogy mi volt a jobb? A csendben figyelő, kicsit poroszosan küzdő vagy napjaink nyitott és érdektelen gyereke? Az, aki naponta vágja oda, hogy jogai vannak, és minden felnőtt, ha tanár akkor meg pláne hülye? Vagy akiben még él a tisztelet és ha nem is ért egyet, ennek nem ad hangot vagy burkoltan érzékelteti a felnőttel, hogy rossz irányba tart a kapcsolatuk?
Rémisztő, hogy van (egyre több) olyan gyerek, aki mondjuk önmagát neveli. És ebben az érzéketlen világban farkassá válik. Miért?
Mert akkor nyer! Félnek tőle, tehát hiszi, hogy tisztelik.
És azok, akik nap mint nap hajbókolnak előtte, túlnövik és ellene fordulnak. Ő is prédává válik, és nincs kihez fordulnia, mert már mindenkit megmart és nem bíznak benne. Egyre több fiatalt csak a buli, a pia, a közös „érdeklődés” tart össze. Félelmetes, hogy mire képesek egy perc figyelemért. A mámorító érzésért, hogy most minden róluk szól, akár jó, akár rossz értelemben véve.
És mi felnőttek mit csinálunk? Egyre többen nézzük vergődésüket, tárjuk szét a kezünket, hogy ez várható volt! Egy gondolat nem fogalmazódik csak meg;
“Mit kellene csinálni?”
Nem hiszem el, hogy ennyi genetikailag problémás gyerek született volna az utóbbi időben. De abban biztos vagyok, hogy a rendszer nélküli nevelés kártékony. Mert egy fejlődő személyiség, anélkül, hogy támpontot kapna, elveszetté válik ebben a társadalomban. Mi sem haltunk bele, hogy voltak feladataink. Nem haltunk bele, amikor megkérdezték, hogy mit, mikor és hol csinálunk és hogy beszélgettünk. És ami fontos; próbáltunk együttműködni!
Megkérdeztem egy apukát, hogy miért nincsenek szabályok a fia számára, akit 12 éves korára, csak “Rém” néven emleget mindenki. Meglepő módon olyan ellenmondásba keveredett önmagával, amit szerintem azóta is fontolgat: „Egyszerű, nem akarom, hogy olyan gyerekkora legyen, mint nekem! Pedig tök jó volt! A szüleim szigorúak voltak, de következetesek. Kaptam pár taslit, de megérdemeltem! Szerettek, és hálás vagyok nekik.”
A kérdő tekintetem zavarba hozta, és gyorsan hozzátette: „De belőle lesz valaki!”
Hát mélyen elgondolkodtató, hogy mit fed a “valaki” kifejezés. Vagy arról van szó, hogy a sok félrenevelt gyerek annak köszönhető, hogy az embertelen viselkedés lehet megoldás a „valaki státusz” elérésére? Vagy tényleg ennyi felnőtt érzi, hogy ő értéktelen, és senki?
A baj az, hogy gyermekeink tükröt tartanak elénk.
Ők az újabb sikertelenségünk igazi bizonyítékai. Az egyetlen olyan dologban, ami minket is jellemez – amire egész életünkben büszkék lehetnénk -, ha ekkorát bukunk, akkor mi lesz a végén az összegzés? És még egy nagyon fontos gondolat: ezt nem háríthatjuk másra. Mindenki lehet hibás, de mindenki továbbáll, és újabb hatások jönnek, újabb emberek, akik felteszik a kérdést: „Neked nem volt gyerekszobád?”
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: március 2019
Share this: -
Jogomban áll
Forrás: Unsplash
Az elmúlt időszakban két előadáson is szembejött velem az evidencia szó. Először egy olimpiai csapat edzőjétől, aztán egy olimpiai kvótát szerző sportolótól. Hogy mi a sikerük titka edzőként és sportolóként? Az, hogy az evidenciákat azonosították és lefektették (például a kereteket, a hozzáállást). És az, hogy az egyszerű dolgokat jól csinálják, de azt tényleg jól! A többi pályatartozék. Miért írtam ezt le? Mert ma ez a két szó (evidencia, egyszerűség) csengett vissza a fülembe kora délután, szinte robbanásszerűen.
Ugyanis ma történt meg velem az az eset, hogy másodjára mentem egyeztetésre egy céghez, mert elnyertem egy vezetői pozíciót. A mai egyeztetés végkimenetele az lett, hogy nem fogok velük együtt dolgozni. Hazafelé az autóban fogalmazódtak meg bennem a gondolatok:
Jogomban áll kérdezni.
Jogomban áll véleményt nyilvánítani, tehát jogomban áll nem bekussolni. Jogomban áll tovább kérdezni, ha hülyének akarnak nézni. Jogom van ahhoz, hogy megvédjem a jogaimat. Jogomban áll nemet mondani, ha törvénytelenségre akarnak rávenni….. mert jogomban áll tájékozódnom, mielőtt átlépek egy munkáltatói küszöböt. Jogom van eldönteni, hol szeretnék dolgozni, hiszen én is a piac részét képzem! Jogomban áll eldönteni, hova köteleződöm el. Jogomban áll tájékozottnak lenni és önmagamért kiállni.
Jogom van nemet mondani, és elsétálni, ha nincs jelen a tisztelet.
Jogom van a saját értékrendemet képviselni és kiszűrni, ha valaki vagy valami nem odavaló. Jogomban áll nem eltűrni, ha valaki nem megfelelő stílusban kommunikál velem. Jogom van ahhoz is, hogy ilyen helyzetekben nyugodt maradjak :-).
Jogomban áll választani és eldönteni, hogy a tudásomat hova szeretném helyezni a jövőben, ahol tudom,
jó hasznát veszik.
Hálás vagyok, hogy más hibázott azelőtt, mielőtt átléptem volna egy küszöböt. Egy tanulsága biztosan van az esetnek:
az evidencia fontossága. Számomra evidens az ember tisztelete.
Anélkül nincs sem munka, sem emberi kapcsolat, sem semmi. Egyszerűnek tűnik, de mégsem az….
Egyébként meg jogom van az élethez, jogom van levegőt venni és létezni és az életemet úgy élni, ahogy szeretném 😊 és nem úgy, ahogy más fütyül. Egyébként meg világbéke 😊. Hálás vagyok, Dóri vagyok 😊.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: március 2019
Share this: -
Időmérő
Forrás: Pixabay
Egy pillanat töredéke alatt vált világossá, hogy iszonyatosan nagy a baj. Könnyes szem és a pánik a tekintetben még jobban erősítette bennem a felelősséget, hogy csak én oldhatom meg és fel a fennálló helyzetet. Nem megoldhatatlan, de gyorsnak és okosnak kell lennem. Ahogy vettem az üzenetet, hogy az idővel és a kilométerekkel kell megküzdenem, elkapott a “klasszikus idegállapot” érzése. Remegett a kezem és a lábam. Gyors rögtönzés után elkezdtem futni. Persze körömcipőben. Embereket, bőröndöket, várakozókat, autókat kikerülve szinte sprintet kellett lenyomnom az idő őrült tempójú haladásával szemben. Legalábbis én így éreztem. Közben telefonáltam, hátha tud még valaki segíteni. Rohanás az autóhoz, előtte még parkolójegy fizetés, további sprint a parkoló túlvégében álló autómhoz. Persze továbbra is körömcipőben. Ahogy kihajtottam a parkolóból, őrült tempóban nyomtam a gázpedált. Azt hiszem
110 km/órás sebességgel hajtottam az Üllői úton, lenyomva mindenkit.
A sebességmérés sem érdekelt, bár eggyel sem találkoztam. Ha mégis, legalább tudom, hogy miért fogok büntetést kapni…..
Folyamatosan sorjáztak a fejemben a megoldási variációk. Mi van, ha…. közben érkeztek a telefonhívások. Mintha mindenki érezte volna, hogy most tényleg nagy a baj. És éppen küzdök valakiért.
Küzdök valaki sorsának alakulásáért,
küzdök önmagammal, hogy történhetett ez meg? Ki tévedhetett? Több közlekedési szabálytalanság tényét követően elértem a célállomást, ahol nyugtázva, ugyanakkor továbbra is remegő kezekkel vettem át, ami megoldást nyújthat az eléggé aggasztó helyzetre.
Most, hogy nálam van valaki sorsának boldogulása, iszonyatos gyorshajtásba kezdtem a harmincas övezetben, úgy emlékszem összesen öt fekvőrendőrön ugrattam át, de ez sem érdekelt. Turbózva az autómotort, élesen véve a kanyarokat, anyázva haladtam, mert persze ilyenkor mennek előttem harminccal… majd kikerülve mindenkit, továbbra is a gyorshajtás tényével küzdve tettem meg a rám váró kilométereket, egyszer csak lassítottam, majd megálltam. Megnyomtam a gombot, megkaptam a megoldás kapujához vezető kártyát.
Lassan, kimérten haladtam, majd megláttam……
megláttam a lányom aggódó arcát a 2B terminál előtt. Odaszaladt az autóhoz és belenyomtuk a kezébe az ő útlevelét, hogy most már biztosan elrepülhessen a csapatával Kijevbe 😊.
Több tanulsága is van az esetnek. Ebben a stresszhelyzetben rosszul teljesítek. Ideges vagyok és káromkodok, ráadásul egy csomó közlekedési szabálytalanságot követek el. Az is biztos, hogy körömcipőben kifejezetten sz@r futni, főleg a 2B terminálról a parkoló másik végébe. Tanulság életünk végéig, hogy mindig meg kell nézni, hogy kinek az útlevele van nálunk :-D. Rájöttem viszont arra is, hogy tudok úgy vezetni, mint a filmekben, úgy, hogy senkinek nem esett baja. Sőt…. ez egyben egy időmérő köredzéssel is felért, mindössze 35 percet ölelt fel a megoldhatatlannak tűnő esetünk.
Egy valami viszont tuti biztos… ha a gyerek így folytatja,
dagadt leszek és alkoholista :-D.
Mert idegnyugtatónak este azért jól jött egy kis libatöpörtyű vörösborral :-D.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: március 2019
Share this: -
Hol szúrtam el?
Forrás: Pixabay
Letargiában ültem otthon egy könyvkupac előtt. Mert én igenis hiszek abban, hogy a könyvek mindenre megoldást nyújtanak. Lázasan kerestem a megoldást. Segítségemre volt a szakirodalom, ami megjegyzem, nem volt okosabb, mint én. Ugyanazokkal a lépésekkel traktált, amiket egyébként is már kívülről fújtam.
El tudom képzelni, hogy milyen arccal és testhelyzettel reagálhattam családom abbéli érdeklődésére, amikor feltették a kérdést, hogy „most mi van?” Mert több kérdés nem érkezett…. sőt csöndben elhagyták a háborús terepet. Jobb is így! Kudarcomat semmilyen módon nem akartam megosztani senkivel. Már az ötödik “bestselleren” túl megállapítottam, hogy értéktelenek ezek is…… legalábbis számomra. Pedig olyan egyszerű a kérdés:
„hol rontottam el?”
Férjem csendben, nehogy robbanni lásson, odacsúsztatta életmentő italomat – egyszerűbb nevén a kávémat a kezem alá -, és várta a feszültség elmúlását. Morgásom nem győzte meg, pedig a köszönöm szót morogtam, azt hiszem. Csalódottan más tevékenységbe kezdett.
Én is éreztem, hogy sokáig nem tartható fenn ez a feszültség, de amíg nincs magyarázat, addig marad az érzés:
Ölni tudnék! Soha sem követtem el ekkora hibát!
Megfogalmazódott bennem, hogy nem is az én hibám, biztos valaki bekavart. De ki? És jött a klasszikus érzés; keressünk bűnöst! Mert addig sem én vagyok terítéken. Elkezdtem kérdezősködni, amivel családom ellenszenvét vívtam ki. De az lehetetlen, hogy én hibáztam!
És ekkor jött a következő sokkoló érzés: …..de ha én voltam, hogyan kérek elnézést? Mivel indoklom, hogy kedves énem ördöggé vált? És ekkor bevillant! Kisétáltam a konyhába, megtettem, azt, amitől a hátamon is felállt a szőr… Újra megkóstoltam! És igen! Még rosszabb volt!
Ekkor gyanútlan gyermekem, aki késői kelése miatt kimaradt a feszültséggel teli időszakból, csak ennyit mondott: „Mi akar ez lenni?” Szinte vágni lehetett a feszültséget, két rettegő szempár vetett rá lesújtó pillantást, és egyben jelezte, hogy vége van! Ekkor gondolkodtam el mélyen,
úristen ilyen rettenetes vagyok, ha hibázom?!?!
És ekkor gyermekem mindent feltett egy lapra és felvilágosított: -„A sótartóba van a cukor és fordítva! Különben lehet, hogy jó lett volna!”
Hát, tessék!….. sz@r az összes szakácskönyv! Mit ér az összes, ha nincs meg benne a válasz erre! 😀
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: március 2019
Share this: -
Rendszerhiba
Forrás: Pixabay
Ezt a szót többször mondtam ki az utóbbi hetekben. Nos, akárhogy nézzük a rendszerhiba egy hiba a rendszerből 😊. Ha valami nem úgy működik a rendszerben, hogy támogassa az adott célunkat, akkor egy-egy megjelenő hiba, hibaüzenet az jelzés, hogy valamit nem jól csinálunk.
Egy figyelmeztető jel.
Mi lehet figyelmeztető jel? Például nem frissítettünk, nem értékeltünk, nem vettük figyelembe a környezet változásait, nem egyértelmű a cél, nincs jól felépítve a rendszerünk, nem figyeltünk a rendszerbe résztvevőkre, nem adtunk egyértelmű pozitív visszacsatolást vagy nem hallgattuk meg és végig más szakembereket, pedig mondták, leírták, jelezték. Tehát nem vettük a hibaüzeneteket, habár többször felbukkant, nem foglalkoztunk vele, mert „nem értünk rá”.
Így működik ez az életünk más területein is, aminek klasszikus megfogalmazása; „nem foglalkozunk vele, mert nem fáj még eléggé.” Ismerős? Habár fáj a fogam, térdem, hasam, de még nem megyek el orvoshoz. Megvárom, amíg akkora lesz a probléma, hogy tényleg nagyobb és külső, sok esetben visszafordíthatatlan beavatkozás lesz szükséges. Vagy mint amikor egy cipő feltöri a sarkadat. Először kidörzsölődik, piros lesz, ennek hatására elkezd fájni. Van, aki ilyenkor leveszi, betöri a cipőt, beköti a sebet, de van, aki hordja tovább, amíg gennyes nem lesz és ténylegesen semmilyen másik cipőt nem tud már felvenni. Miért van az, hogy nem vesszük a hibaüzeneteket?
Tényleg azért, mert még nem fáj eléggé?
Sokszor és sok helyen látom, hogy az adott rendszer gazdájának vaksága miatt süket fülekre találnak ezek a hibaüzenetek. Még akkor sem hallja meg, ha objektív szakember is ezt tükrözi vissza. Egyszerűen nem akarja látni a hibaüzeneteket, mert azt gondolja magáról, hogy ő tévedhetetlen és amit kitalált csak az az egy út létezik. Kérdezem én, megéri? Tényleg? Hogy látja felelősen a saját munkáját a nagy egészben? Hiszen a számokon még lehet, hogy nem látszik, az emberek még nem mennek el, habár nem úgy teljesítenek, mint régen és elégedetlenek, de itt vannak???
Könyörgöm! Valaki világosodjon már meg, hogy a hibaüzenetek egyértelműek és venni kellene ezeket a jeleket! Felismerni, azonosítani, gyökér-okot keresni, meghallgatni, korrigálni, rendszerbe helyezni, visszamérni.
Én azt mondom, hogy sokkal előrébb lennénk, ha minden rendszernek lenne egy proaktív, objektív gazdája, aki összesíti a hibaüzeneteket, aki mindig azt figyeli, hogy hol lankad a motiváció, hol vannak belső konfliktusok, hol vannak visszafordítható hibák a rendszerünkben.
A kérdésem csak az, ha a hajó egyszer zátonyra fut, akkor
abba a bizonyos tükörbe a rendszer gazdájaként bele tudsz-e nézni, fel tudod-e vállalni és el tudod-e mondani,
hogy előtte éveken keresztül mindent megtettél-e, hogy ne így legyen….és persze erre hallgatom mindig a klasszikus választ:„mert akkor még nem fájt eléggé és nem gondoltam volna, hogy ez lehet belőle”.
Megvilágítom máshonnan. Nézzük, mi a fájdalom? Egyszerű. Mérjük VOLT-ban és teszteljük a rendszer gazdáján, de csak úgy játékból, hogy hol van a fájdalomküszöb. És azt is úgy csináljuk, hogy a küldött hibaüzenetek figyelmen kívül hagyása mellett a feszültséget tovább növeljük.
Vajon mekkora lesz az a fájdalom VOLT-ban mérve, amit még elvisel?
Így akkor elgondolkodhatunk azon, hogy mi az a fájdalom, amit egy szervezetnek ki kell kibírnia!!! Vajon ezek után is azt a választ fogom kapni a kérdésemre, hogy „tényleg nem fájt eléggé”????
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: március 2019
Share this: -
Felvételiztünk
Forrás: Unsplash
Hát éljen! Megint volt egy olyan nap, amiről azt gondoltam, hogy kétszer ugyanaz nem játszódhat le az életünkben! De tévedtem… A szörnyű az, hogy abban reméltem fejlődést, amiben gyakorlatilag élek, dolgozom. Azt gondoltam, hogy egy csomó elkeseredett diákarc rávezet odafent valakit, hogy újra és újra ezt nem tehetik meg családok ezreivel. De persze sajnos az EQ nem győzedelmeskedhet egy régen rossz rendszer felett. Mi a baj?
Kezdjük a legegyszerűbbekkel:
1. Egy 14 éves stresszelése nem lehetne cél az oktatásban.
2. Nem szabadna, hogy a diákok 14 évesen úgy érezzék, hogy minden álmuk 2 óra alatt foszlik szét.
3. Nem lehetne opció, hogy bélyegként viseljék a pontszámokat, amelyek alapján döntenek felettük.
4. Mekkora a realitása annak, hogy esélyegyenlőség áll fenn ebben az esetben? Azaz tök mindegy, hogy hol, melyik általános iskolába jársz? Hogy minden osztály egyforma képességű?
5. Mekkora a realitása annak, hogy minden iskolában van tanár? SZAKTANÁR!?
6. Ugyancsak mekkora a valószínűsége annak, hogy van aki a tananyagot adja le és a gyerek nem lát felvételisort és blokkot kap?
7. Melyik fontosabb a képesség vagy a fenék arra, hogy mindent bemagolj?
8. Hogyan lehet az, hogy nem egy, hanem sok diák külön tanárhoz kell, hogy járjon ahhoz, hogy meg tudjon írni egy felvételit?
9. Normális az, hogy előkészítőről-előkészítőre kell, hogy menjenek, hogy képbe legyenek?
És sorolhatnám…. de ezeket a gyermekem vágta a fejemhez, amikor felocsúdott abból a sokkból, amit átélt azon a bizonyos szombat délelőttön. Nem tudtam vele vitatkozni, amikor azt kérdezte, hogy miért jár nap mint nap iskolába, ha utána mindennap, sőt néha hétvégén is előkészítőkön ül? Majd a következő kérdés az volt, hogy
egy egész évnyi hajtás mi a francot ér egy rossz délelőtt után? Tényleg minden felesleges volt?
Szülőként mit válaszolhattam volna erre? Talán hiába volt minden, de nézd, a nővéredet is felvették. Hogy az élet nem áll meg! Hogy ne add fel (ez volt a legrosszabb indokom!)! Hogy a felhők fölött mindig kék az ég! – mindeközben nézett és érezte a dühömet, hogy ölni tudnék. Persze nem, nem őt! Nem az zavart, hogy esetleg nem úgy sikerült, hiszen ezt nem tudhattuk.
Hanem inkább azt, hogy az a gyerek, aki szorgalmas és igazi küzdő, ugyanúgy omlik össze, mint a nagyobbik lányom, a keresztlányom, a barátaink gyerekei és így tovább. Eszembe jutottak azok a gyerekek, akik nem mernek hazamenni, ha majd meglesz a pontszámuk. Azok, akik hazamennek és olyan büntetést kapnak, amit annak kellene, aki ezeket a feladatokat összeállította. Azokra a gyerekekre, akik összeroppannak a túlzott elvárás alatt. Azok, akik most elhiszik, hogy értéktelenek és buták.
Napokig küzdöttem azért, hogy helyre tegyem azt, amit nem én rontottam el.
Tudom, hogy mindentől nem tudjuk megóvni őket, de a gyerekkorukat elvenni,
az álmaikat összetörni 14 évesen senkinek sincs joga!
Főleg nem egy idegennek, aki azt sem tudja, hogy ki áll egy-egy pontszám mögött.
Mert ők nem számok! Nem hordhatnának billogot. Nem sakkbábuk, hanem érző lények. Akik megpróbálnák megváltani a világot! Könyörgöm ne vegyünk el a célt, a motivációt, az érdeklődést!!!! Mert ehhez senkinek nincs joga…
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: március 2019
Share this: -
Fut a Dóri!
Forrás: Unsplash
Évek óta küszködök a futással. Egyszer belelkesülök, aztán hirtelen nincs kedvem kimenni, majd megint jön a stressz-futás, amikor összeérnek a dolgok és a futással ki is jönnek. Aztán megint leállok és jönnek a kifogások. Nincs már rá idő, hideg van, meleg van, nézd jönnek a felhők, fáj a bokám, nem jó a cipő, most mostam hajat és nem akarok még egyszer és még folytathatnám a sort.
Mindig tudok valami érvet felhozni, hogy miért nem.
Végzettségemet tekintve közgazdász vagyok, így mindig az eredményt nézem. Mennyit futottam, mennyi idő alatt. Barátnőm hatására lassan, de átjött az üzenet, hogy ez így nem fog működni. Ne teljesítményre fussak, hanem azért, mert jó. Először azt gondoltam, hogy marhaság, hogy a túróba élvezhetnék egy olyan dolgot, amibe majdnem mindig belehalok. Figyelni kell a légzésre, a tempóra és sok minden másra is. Közben a testemen a megereszkedett röcögők is nehézséget okoznak :-D. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen sokáig néztem más futókat, hogyan futnak. Vannak olyan mozgások, amitől tényleg egyből röhögő görcsöt kapok 😊.
Na……. szóval volt már egyedül futás foci pályán körbe, de ki a fenét érdekel, hogy körbe-körbe rohangálok egy salakos talajon? Ki az a hülye, aki még számolja is a köröket? Főleg úgy, hogy közben méterenként sajnálom magam…..hát ez minden volt számomra, csak nem motiváló. Emlékszem, először akkor ijedtem meg, amikor intenzíven elkezdtem izzadni, már szerintem arra is feltettem a kérdőjelet, hogy ez mennyire normális? 😀
Aztán jött, hogy félmaratont futó barátnőmmel a kertvárosban futok, ami jó is volt egy ideig, de betonon körbe, ismerősökkel találkozva nem jó futni, mert mindig kérdeznek, és amikor azt látják, hogy
300 méter futás után már kollabálok, azt eléggé cikinek éltem meg :-D.
Bár itt mindenki fut a környéken, csak ők ezt szebben adják elő 😊.
Na szóval, most, hogy megcsapott a tavasz szele, megjött a vágy újra a futásra. Mivel tavaly lett egy vizsla kutyánk, ezért az erdőben többször megfordulunk. Barátnőm újra jelentkezett áldozatnak, hogy végignézze többkörös szenvedésemet az egészséges életmódra nevelésemmel kapcsolatban. Erdő-kutya-barátnő kombóval bevettük az erdőt. A környezet, a barátnőm sztorijai (mivel ő tud úgyis futni, hogy közben végig beszél hozzám és nem hal bele), a kutya figyelése – mintha valami varázslat lenne – valahogy elviszi a fókuszt a szenvedésemről. A nettó szenvedési időm így minimálissá törpül.
Csodák csodájára elértem „a futni jó” feelinget!!!!
A légzésemre még nem mindig tudok figyelni…….szerencse, hogy a barátnőm figyelmeztet erre 😊. Hogy mennyire érdekel a megtett kilométerek száma? Futás közben már nem, de a végén kíváncsiságképp igen. Hogy mit ad ez így?
A fókuszt a jelenre és önmagamra fordítani, és ezt tényleg lehet így élvezni.
Tehát megtapasztaltam, hogy a futás tényleg lehet jó is. Köszönöm a barátnőmnek, hogy az élményének részese lehetek 😊. Szerencsés vagyok 😊. Félmaratont futó barátnőm van 😊. Kutyám van 😊. Futok ki tudja hogyan és meddig :-D. Csatangolok :-D. Dóri vagyok 😊.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: február 2019
Share this: -
Coffee Americano: A környezetvédelmi kiborulás
A Coffee Americano a szívószál problémával szembesült....
2A környezetvédelmi kiborulás
Forrás: Unsplash
Nagyon rövidre akarnám fogni a nagyon nagy problémámat. A környezetvédelem egy fontos téma…. viszont hiába fontos, nekem rohadtul elegem van belőle! Ez egy régi érzés, de most azzal bukott ki minden, hogy egy neves szaklap közösségi oldalán megosztottak egy cikket, miszerint a klímaváltozás miatt megváltozik majd az óceán színe. A cikk amúgy a szokásos „ezeregyedik mindmeghalunk” cikként jelent meg. Nem is azzal volt a baj, hanem a közösségi médiás poszt kísérőszövegével, miszerint „Gratulálunk mindannyiunknak…”
Nekem ebből az egészből rohadtul elegem lett!
Elegem van a kampányszerű lelki nyomorgatásból, elegem van a számonkérésekből, elegem van a rémisztgetésekből.
Bár sokan azt gondolják, hogy ez a kulcsa a környezetvédelemnek, hát elárulok egy titkot: NEM.
Már a rohadt műanyag szatyor mizérián is felforrt az agyam. Kedves Mindenki ezen a bolygón! A műanyag szatyor nem áll két lábra és nem fut be magától az óceánba. Ugyanerre a műanyag szívószál sem képes. Tényleg. Ezen felül felhívnám szintén mindenki figyelmét, hogy NEMCSAK a szatyor és a szívószál van műanyagból, hanem háztartási eszközök, kellékek, higiéniai termékek, csomagolások, tárolóedények, alkatrészek… és a lista még nagyon-nagyon hosszú. Most ott tartunk, hogy valahol valakik nagy mennyiségben öntenek szemetet az óceánba, és akkor a zseniális megoldás, hogy tiltsuk be a műanyag szatyrot és a szívószálat ?????
Tehát a tengerbe emberek által öntött szemétben nem voltak se vegyszerek se fémhulladékok, se flakonok, se háztartási eszközök, se alkatrészek, semmi, csak szatyor meg szívószál? Ennyire ne legyünk már hülyék!!! Persze azon senki nem dolgozik, hogy kiderüljön, a szemét mégis, hogy a francba került oda a természetes vizekbe.
Nem, nem, mert SZÍVÓSZÁL….!!???
Tök jó, majd használunk textil szatyrot. Ja nem…. az a 90-es években volt kikiáltva környezetszennyezőnek. Nem baj, lesz papírzacskó. Ja nem, az a 2000-es években volt a sláger környezetszennyező termék, mert a fák ugyebár. Ez a műanyag szatyor évtizede. Mi lesz a következő?
Közben minden irányból azt hallom, hogy én tehetek róla, hogy pusztul a föld és mind meghalunk. Mert szatyrot veszek a boltban. Aztán odamegyek az óceánhoz és beledobom. Mosogatok, és a mosogatószert is az óceánba öntöm. Zuhanyozok, vizet pazarolok meg samponnal szennyezek. Be kell mennem dolgozni, megölöm az időseket a szmoggal. Ételt veszek a boltban, támogatom az állatok kizsákmányolását.
NEKEM EBBŐL ROHADTUL ELEGEM VAN!
Ha nem eszek meghalok!!!!! És csak azt tudom venni, ami a boltban van. Ha a boltban kizsákmányolt párizsi van, és nem BIO zöldség, akkor mégis mi a f@szt egyek? Megveszem, mert nincs más választásom. Hogy legyen az ember környezettudatos, ha az lehetetlen? Ha nem megyek be dolgozni, nem lesz pénzem, szintén kinyiffanok. Nem tehetek róla, hogy a budiban ivóvízzel húzunk le mindent, hogy az autómosókban is ivóvízzel takarítunk. Nem tehetek róla, hogy nem tudok olyan mosógépet vásárolni, ami 5 évnél tovább működik, mert nem gyártanak olyat! Nem tehetek róla, hogy két évente mobiltelefont kell cserélnem, mert azt is úgy gyártják, hogy tönkremegy pik-pakk.
Tessék elővenni a józan paraszti eszét mindenkinek, persze, hogy a gyártónak az éri meg, ha állandóan vesszük az újat, megy belőle az adó is, jön a profit is, ez mindenkinek megéri, kivéve nekünk meg a bolygónknak. Mindenki vésse az eszébe, hogy
A JELENLEGI TÁRSADALMI ÉS GAZDASÁGI RENDSZERREL A KÖRNYEZET
NEM VÉDHETŐ MEG!
És annak ellenére, hogy mindenhonnan ezt sulykolják belénk, ez nem a mi hibánk! Nem attól van globális felmelegedés, hogy 5 perccel tovább zuhanyoztam tegnap! Annak már köze lehet a helyzethez, hogy Magyarországon megszüntették a palack visszaváltás és újrahasznosítás rendszerét. Hát, erről se én tehetek.
De persze mindenki megnyugodhat, mert most egy fogyasztási csúcson csücsülünk, és ez már nem tart sokáig. Ne gondoljuk, hogy bemegyünk egy madaras tecsóba, és ez a választék lesz 10 év múlva is. Nem lesznek tele a boltok egzotikus gyümölcsökkel, olcsó kávéval, tengeri halakkal, ezerféle biszbasszal, mert van, ami nem lesz, ami meg lesz, az nem fog tudni eljutni idáig megfizethető áron. És ezt nem magunknak köszönhetjük majd, hanem annak az őrült gazdasági pörgésnek, amit senki nem mer visszafogni, se politikusok, se a cégek. Az EU most próbál olyan előírásokat készíteni, hogy milyen termékeknek minimum mennyire kellene tartósnak lenniük, de nem sokat fog segíteni a dolgon, csak enyhíteni talán.
Azért a cikk végén megemlíteném, hogy
nem vagyok környezet ellenes.
Szelektíven gyűjtöm a hulladékot, nem folyatom a csapot fogmosás közben, nem dobok ki élelmiszert, próbálok kevés szemetet termelni. Nem zavar a változás, ha a műanyag eldobható termékeket egy VALÓBAN környezettudatosabb megoldásra tudják cserélni, hát hajrá. Mindenkinek van egy ÖKO lábnyoma, de a
környezeti katasztrófát nem én okozom!
És elegem van ebből a folyamatos lelki taposástól, amit minden környezetvédő szervezet, közösségi médiás csoport, médium folyamatosan tol felénk. Abból meg még inkább elegem van, hogy például ne mosogassak vegyszerrel, de senki nem mondja meg, hogy AKKOR MÉGIS MIVEL!? Ne használjak annyi energiát…. lecseréltem minden világítást LED-esre. Ja, most kiderült az mégse annyira környezetkímélő. AKKOR MI AZ? Nem, a gyertya se túl környezetkímélő. Persze, költözzek barlangba, és éljek bogyókon életem végéig. Ezt az életvitelt a társadalmunk nemigazán támogatja… De mindegy, mert nem lesz szívószál, és ez majd megakadályozza az óceánba dobott elektronikai hulladékokat is attól, hogy környezetszennyező tényezők legyenek.
A probléma forrását pedig nem érdemes megkeresni, mert az pénzügyileg senkinek sem éri meg. Amíg ez a felfogás nem változik, addig a bolygónk állapota is romlani fog. Én továbbra se folyatom a vizet, és továbbra is szelektíven tárolom a szemetet annak tudatában, hogy ha már fizetek érte, akkor minden újrahasznosul.
Nem kocsikázok szórakozásból, nem öntök olajat a patakba, nem robbantgatok dezodoros és hajlakkos flakonokat. Ennél többet én nem tudok tenni a fókákért! Fizetek a szemétszállításért! Ha Közép-Európából a cég az én pénzemen lekamionoztatja a szemetemet az óceánhoz és beledobja, akkor jó lenne, ha a hatóságok kezdenének ezzel valamit. És akármennyire is sajnálom a fókákat, azzal, hogy folyamatos lelkiismeretfurdalást tűzött ki célul minden ezzel foglalkozó szervezet, csak azt érték el, hogy már nem is érdekel mit mondanak, nem érdekelnek a fókák, és továbbra is használok műanyag szívószálat, mert NEM a műanyag szívószál miatt tartunk ott ahol tartunk. Még egyszer! A környezetvédelem nagyon fontos téma, és próbálok kis ÖKO lábnyommal élni.
A gazdasági rendszert, túlnépesedést, és ilyesmiket viszont ne kérje számon rajtam senki!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
Share this: -
Lehet így is!!!!
Forrás: Unsplash
Ezeket a sorokat azért írom, mert szeretnék egyensúlyt teremteni. Na nem a világban – ahhoz én egyedül kicsi vagyok -, inkább csak magamban. Miről is van szó? Mi Pontblogisták többször írtunk már azokról a visszásságokról, amelyek az iskolában érnek bennünket, akár szülőként akár pedagógusként. Napokon keresztül sorolhatnám azokat a lélekölő módszereket, pedagógiai eszközöket, amikkel nem értek egyet. Nem beszélve a szülők elfogultságáról, a pedagógusok és a szülők között fennálló rossz és téves kommunikációról, arról az állóháborúról, ahol lövöldözünk egymásra a
gyerek feje fölött.
Nem, most nem erről szeretnék írni, hanem inkább arról, ami a napokban történt. Közeleg az iskolai félév vége, így naponta értesülünk a gyerektől, hogy egy-egy tárgyból hányas jegyre számíthatunk. Tegnap fülig érő szájjal jött haza az iskolából azzal a hírrel, hogy ő bizony dicséretet fog kapni az egyik tantárgyból – amiből valóban jelesre áll, de közepes osztályzata is van -….. kicsit hitetlenkedve néztünk rá, mondván biztosan félreértett valamit, hiszen dicséretet azok kapnak, akiknek csak ötöse van.
Majd elmesélte, hogy megkérdezte a tanárt, nem kaphatna-e dicséretet, mire a tanár nem felháborodott, hanem rámosolygott és azt mondta:
„Ha nagyon örülnél neki, persze kaphatsz, sőt ha meg is mutatod mennyire örülsz, akkor szinte biztos”.
A gyermek erre körbetáncolta az osztályt, így fejezte ki az örömét 😊. A történetnek itt nincs vége. Az „örömtánc” után odament a tanárhoz és azt mondta, hogyha ő 4,65-ös átlagra dicséretet kap, akkor az úgy igazságos, ha mindenki megkapja a dicséretet, aki ezt az átlagot eléri. A tanár reakciója ismét meglepő volt. Ugyanis nem kioktatta a gyereket, hanem igazat adott neki, így az osztályban tegnap 12 gyermek mehetett haza boldogan. Szóval ez az a tanár, aki az én képzeletbeli naplómban pedagógiából most
sok-sok dicséretet kapott tőlem! Szóval igen!!!! Mert lehet így is!!!!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Máramarosi Gréta
- When: február 2019
Share this: -
Somhegyi Dóri: Soha nem gondoltam volna…
Kutyaszőr és a komfortzóna közötti összefüggést vizsgáltam :-D
2Soha nem gondoltam volna...
Forrás: saját
Soha nem gondoltam volna, hogy két gyerek mellett egyszer helye lesz egy kutyának az életünkben. Szóval tavaly egy szép februári napon, közös döntésre megérkezett Lotti és mindent, de mindent a feje tetejére állított. Soha nem gondoltam volna – pedig sok éven keresztül állítottam -, hogy a mi lakásunkban ugyan nem lesz kutyaszőr, mert nem vagyok hajlandó az amúgy is non-stopnak tűnő takarítás mellett plusz erőt és időt áldozni erre. Tavaly még tényleg nem gondoltam volna, hogy
képes leszek lemondani
a lakás tisztaságról alkotott miliőmről.
Mint ahogy azt sem gondoltam volna, hogy rövid idő alatt elveszítek egy csatát: „Márpedig a mi vizslánk lesz az egyetlen, aki megtanulja, hogy a kanapé a családé és nem a kutyáé”. Nagyon rövid csata volt, és én végeztem a vesztes oldalon……ezt sem gondoltam volna, hiszen kitartó vagyok és következetes.
Soha nem gondoltam volna azt sem, hogy családtagként tekintek majd egy állatra. Persze azt sem gondoltam volna, hogy szinte gyermekünkként fogjuk szeretni. Mert ezt a kutyát
nem lehet nem szeretni.
Azt sem gondoltam volna soha, hogy kutyával fogok aludni a kanapén. Sőt azt sem, hogy egy kutya is meg tudja mutatni a feltétlen szeretet és elfogadást…..bármilyen fura is. Ez a kutya akkor is szeret és elfogad, ha te a világ legrosszabb passzában vagy. Megnevettet, elfeledteti veled a világ össze búját-bánatát. Türelemre, tiszteletre, megértésre tanít.
Szóval soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az életemben egy kutya lesz a világ közepe. Soha de soha nem gondoltam volna azt sem, hogy a hűtőszekrényt kinyitva a vajban kutyaszőrt fogok találni és ezt viccesen elintézem azzal, hogy „na hoppá, újabb vendég a háznál” és viccesen kikanyarítom egy késsel, majd kidobom a szemétbe vigyorogva. Nem gondoltam volna azt sem soha, hogy nemcsak a zoknijaink, hanem mindenünk tiszta kutyaszőr lesz és ez már nem fogja elérni az ingerküszöbömet. Mert rájöttem, hogy ennél
sokkal, de sokkal fontosabb dolgok vannak az életben.
Soha nem gondoltam volna, hogy lesz valaki, aki teljesen átalakítja a lakásunkat lakberendezői képesítés nélkül 😀 – aki széttépi a függönyt, aki megrágja a lépcsőnket, a kanapénkat, az összes székünket, a talpbetétet, a konyharuhát és azt sem gondoltam volna soha, hogy egy kutya ennyire érdeklődhet az irodalom után….főleg Rejtő Jenőt kedveli :-D. Sőt….a fakorlátot is készre faragja, ha éppen olyan kedve van 😊. Azt sem gondoltam volna, hogy az autómban az anyósülésen szépen, szabályosan bekötve élvezni fogom, hogy egy kutya az útitársam. Tavaly azt sem gondoltam volna, sőt egyenesen kikértem volna magamnak, hogy egy állathoz beszéljek úgy, mint egy gyerekhez. Pedig igen 😊. A kutya a hűséges társ, aki csendben meghallgat. Ha sírsz, ha érzi, hogy fáj a fejed, odabújik és melegséget ad.
Nem kérdez, nem követelőzik, nincsenek elvárásai. Egyszerűen ott van.
A jelenben. Veled.
Soha nem gondoltam volna, hogy hálás leszek egy ebnek, pedig ezt kell, hogy mondjam 😊. Hálás vagyok, vizslás vagyok, Dóri vagyok 😊.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: február 2019
Share this: -
Máramarosi Gréta: Az élet megy tovább
Kin vagy min múlik, hogy mit örökítünk át generációkat átívelően? Örök érvényű elmélkedés :-).
2Az élet megy tovább
Forrás: Pexels
Nem először kerülök olyan helyzetbe, hogy valakinek az írása arra inspirál, hogy tollat ragadjak. Rozi múltkori írását olvasva jutott eszembe egy két gondolat. Az első ami eszembe jutott, az a régen oly sokat hallott mondat volt, ami így hangzott „Bezzeg az én időmben!”. Sokszor hallottuk gyerekkorunkban, utáltuk is rendesen, mert gyerekfejjel nem értettük, miért mondanak nekünk ilyeneket a szüleink, amikor nem csinálunk semmi rosszat, csak egyszerűen éljük az életünket.
Szóval gyökeresen más lett a világ.
Most is más világot élnek a gyerekeink, unokáink, mint ahogy mi éltünk. Persze nekünk az volt a biztonság, hogy megadták a kereteket, így tudtunk mihez alkalmazkodni. Annyi információt vettünk fel a külvilágból, amennyit bírtunk. Hogy ez akkor a szüleinknek sok volt-e vagy sem, hogy lemaradtak-e vagy sem? A válasz: igen, de ezt nevezzük fejlődésnek!
A szüleink próbáltak valamit megmenteni a boldog békeidők erkölcsi normáiból és ezt próbálták átadni, hiszen ez így volt helyes. Mint ahogy mi is megpróbáljuk gyerekeinknek átadni azokat az örök érvényű értékeket, amelyek szebbé és jobbá teszik miszerintünk ezt a rohanó világot.
Hogy vannak-e vadhajtások? Persze, hogy vannak! Régen volt cigi, pia, most meg van drog is. Lehet hibázni?
Igen, sőt talán kell is! Mi is hibáztunk nem keveset……. sokat!!
Mi is kaptunk rossz jegyet, követtünk el baklövéseket, voltunk padlón. Aztán egyedül vagy segítséggel, de felálltunk és elindultunk egy másik úton.
Azt gondolom, szeretjük abba a hitbe ringatni magunkat, hogy a mi gyerekeinknek mennyivel könnyebb, pedig nem. Gondoljuk csak végig, mi is lázadtunk, de mégis teljesen kiszámítható volt az életünk. Előre tervezhető volt, biztosak lehettünk abban, hogy bizonyos keretek között honnan hová tudunk eljutni. Voltak szabályok, amiket illett betartani, voltak az életünkben meghatározó személyek, akikkel azonosulni tudtunk,
akik ablakokat tártak ki, vagy éppen ajtókat zártak be. Akiknek fontosak voltunk, mert láttak bennünk valamit, egy szikrát vagy némi tehetséget.
És volt még egy nagyon fontos valami….. ott voltak a szüleink, akik példát mutattak! Mint ahogy mi is ott vagyunk a saját személyes példánkkal a gyerekeink és unokáink előtt. Igen, talán a mai gyerekek szorongóbbak. Lehet, hogy nehezebben nőnek fel. Talán az is igaz, hogy néha keresik a kiskapukat, hogy ne kelljen még felnőni, ne kelljen még felelősséget vállalni, hogy lehessen csak úgy élni a világba. Igen, talán az én generációm sokkal hamarabb felnőtté vált, előbb álltunk meg a saját lábunkon, mert az egy olyan világ volt, most meg más van, nem jobb, nem rosszabb csak más. És hiszem azt is, hogy a mai fiatalok sem rosszabbak, mint mi voltunk, csak
egy rohanó világba születtek bele
és talán ehhez nekik és nekünk is most egy kicsit nehéz alkalmazkodni.
Viszont soha ne feledkezzünk meg arról sem, hogy elsősorban
rajtunk múlik milyen gyerekeket nevelünk!
Hogy milyen példát mutatunk…… ne hivatkozzunk arra, hogy nincs időnk, mert nem a gyerekünkkel eltöltött idő mennyisége, sokkal inkább a minősége számít.
Mert minden világ egy kicsit más, de a lényeg mindig ugyanaz marad, bármilyen időt éljünk is!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Máramarosi Gréta
- When: január 2019
Share this: -
Türelem
Forrás: Unsplash
A türelem szerintem ostobaság. De Türelem kérlek, vitatkozz velem!!! Szeretném!!!!!
Tudjátok mi kell a türelemhez? Az, hogy elhidd az állandóság illúzióját, hogy lubickolj a „van még időm” tudatban.
Tudod mit Türelem? Itt van tőlem egy kihívás:
kapsz 10 napot, hogy élj!
Ekkor is türelmes tudsz maradni? Most biztosan csöndben gondolkodsz, hogy mit is kellene tenned a hátralevő időben? Tanult nyugalommal várod majd, hogy a sors eléd gördítse a lehetőségeidet? Vajon csendesen üldögélnél továbbra is az „így sem olyan rossz” felfogásodban, szomorú, szürke jelenedet tekintve? Vagy rajta kapnál minden maradék lehetőségen, hogy még egy picit boldog lehess?
Tudod mit?! Emeljük a tétet!…
A 10. nap végén kapsz még pont 3 percet.
3 percet, hogy elszámolj magaddal az utolsó 10 napodról. Kapsz egy tükröt is, ahol mindvégig a saját szemedbe kell nézned és el kell, hogy mondjad, hogyan alakult életed utolsó 10 napja. Mert lehet, hogy ez a helyzet, bármily teátrálisan hangzik is.
Szerinted, mennyi időd van még hátra?
Biztosan így gondolod? Mert ha megállsz és beleéled magad a dologba, a kép rémisztővé válik.
Mostanra már kapisgálod? Vizsgáld meg, most mit gondolsz a türelemről! Tudsz-e továbbra is nyugton „ülni”, nézni, ahogy a legnagyobb ajándék, amit kaptál, tovatűnik? Továbbra is tudod-e nyugodt letargiával szemlélni szürke kis életed, társadalmilag jól megszerkesztett indokok mögé bújva? Továbbra is megrémülsz a gondolatoktól, melyek az arcodba vágják a szánalmas realitást, hogy
a változás kulcsa mindvégig a kezedben volt?
Látod is a problémát, és mégsem teszel semmit. Mert türelmes vagy. Mert türelmesnek kell lenni, még akkor is, ha látod a megoldásokat. Idomulnunk kell mások felfogási sebességéhez, és csöndben tűrni a lassúságukat, miközben elherdáljuk az időnket. A legnagyobb ajándékot, amit kaptunk, és amit adni tudunk, annak, akit arra érdemesnek találunk.
A keresztény kultúra egyik legnagyobb trükkje volt türelemre inteni a szerencsétlen sorsú embereket. Légy türelmes, éld a rád szabott életet, maradj nyugton, fizesd a tizedet, és ha meghaltál, akkor majd üdvözülsz. De ne öld meg magad, mert akkor elkárhozol! És a kör bezárult. A szerencsétlen tanulatlan, az akkori normák alapján szocializált, nehéz sorsú jobbágy röghöz kötve túrta egész életében a földet, csöndben várva a halált, és az ígért megváltást, attól a pokoltól, amit rá szabtak.
Az idő könyörtelenül halad, se nem jó, se nem rossz. Közömbös. Nem érdekli, hogy kihasználod-e, ami neked jutott. Végül mind ugyanott végezzük.
De nekem fontos az utolsó 3 perc.
A vallások a legnagyobb kárt azzal okozzák, hogy elhitetik, hogy a lelkünk halhatatlan, így az időnk végtelen vagy beláthatatlan. Az idő végtelen, de nem a miénk. A ránk szabott, élet nevű pillanat egyszeri és megismételhetetlen, de rettegő egónk nem hajlandó szembenézni ezzel a ténnyel. Egyszer csak megszűnünk létezni, újra csak anyag és energia leszünk, és ha szerencsénk lesz, nem kell elszámolnunk önmagunkkal, abban a bizonyos utolsó 3 percben. Ha nincs ekkora szerencsénk, akkor majd csak ott ülünk a „tükör” előtt, és
gyászoljuk mindazt, amit nem tettünk meg,
mert azt hittük, van még időnk, mert vártunk másokra, türelmesen.
Hát én ezt gondolom a türelemről. Félelmeink, ostobaságaink intenek minket türelemre, ami furcsa mód az erény fényében tetszeleg.
Én nem vagyok türelmes, és igyekszem mindent megtenni, hogy ne kelljen annak lennem. Nem akarok hinni a fülemben lévő suttogásnak! Inkább formálom a világomat, hogy egyszer azt mondhassam:
„Na ez fasza volt!”
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Kövér Gergely
- When: január 2019
Share this: -
Imre Lili: Innen csak felfelé…legalábbis remélem!
Hááááát.....elég életszagú sztorin keresztül mutatja be Lilink a 2018-as évét. Hajrá Lili!
3Innen csak felfelé...legalábbis remélem!
Forrás: Pexels
A 2017-es év-összefoglalóm elolvasása után úgy döntöttem, hogy a 2018-as évemet is megpróbálom összegezni. Sajnos azonban ez az év olyannyira a hullámvölgyek legmélyebbike volt számomra, hogy öt perc írás után elvesztettem a fonalat. Na, nem azért, mert nem tudtam összeszedni, hogy mi mindent „követett el ellenem” az óesztendő, hanem azért, mert a sok „merényletet” nem tudtam rendszerezni és sorrendbe tenni.
Úgy döntöttem tehát, hogy egy év végén megesett pár napos történettel szemléltetem, hogyan is éltem meg ezt az évet.
Az egész egy átmulatott éjszakával kezdődött, amikor is a céges karácsonyon a kelleténél kicsivel több pálinkát elfogyasztva kiengedtük a kollégákkal a fáradt gőzt. Mivel nekem ebből a légneműből jutott az évben éppen elég, sikeresen asztalon táncolós rockerre ittam magam, és vadul karaokéztam a Hűtlent és A kör című klasszikusokat.
Tetézvén a bajt „szerelmesre is ittam magam” és szemet vetettem, egy fiatal és csendes kollégámra, akit a közösségi hálón be is jelöltem. Persze még aznap éjjel visszaigazolta, hogy ismerjük egymást, így gyorsan le is döntöttünk pár felest (meg én sunyiban pár vodkanarancsot), hogy ezt megünnepeljük, majd az este végeztével a Főnökasszonyom zseniális tanácsára még írtam is neki egy rövid üzenetet.
Szegény Kolléganőm, miután a férjurát is összeszedte valahogyan az intézményből, nagy nehezen behajtogatott az autóba.
Aznap tehát nem maradtunk szomjasak, és amikor kiszálltam a lakásomnál az autóból kísérőimnek erős volt a gyanúja, hogy a magassarkúmban még egy hatalmas perecelés is befigyel majd, mire betipegek a tükörjégen. Azonban ezt szerencsére megúsztam.
Az igazi vesszőfutás másnap reggel kezdődött. Kibotorkáltam a fürdőszobámba, hogy enyhítsek a brutális kiszáradásomon. A tükörbe nézve még láthatóak voltak az éjjeli sminkem maradványai és a két hullámcsat is csüngött a rőzsére emlékeztető hajkoronámban.
Ekkor jött a felismerés, hogy valami nem stimmel…
ugyanis bokáig álltam a vízben. Először szegény kiskutyámra gyanakodtam, de aztán rájöttem, hogy ilyen mennyiségű vizeletet még ő sem képes kitermelni, így a probléma keresésére indultam.
Állapotomhoz képest hamar szembesültem is vele, hogy bizony ereszt a kazánom. Mit volt mit tenni, törülközőt ragadtam és felszárítottam valamennyire lakóteremet, a kazán alá pedig elhelyeztem egy jó nagy műanyag dobozt, a további áradást megelőzendő. Ezzel párhuzamosan a ruháimat, amik addig a földön tanyáztak (közte nyilván az előző esti szettemmel) bepakolgattam a mosógépbe, hogy egy centrifugálással és mosással még valaha hordhatóvá tegyem őket.
A napom innentől kezdve úgy telt, hogy rendszeresen ellenőriztem a műanyag doboz állapotát, meregettem a vizet, igyekeztem menteni a menthetőt és bíztam a jó szerencsében, hogy ez a történés nem ismétlődik meg. Közben pedig vadul kanalaztam magamba a rendelt húslevesemet és öntöttem magamba a hideg vizet, hogy a másnaposságomat kiheverjem.
Ekkor még nem voltam borúlátó, azt hiszem még dolgozott bennem az előző napi alkohol mennyiség, főleg, hogy a kazánom ekkor éppen, hogy csak csepergett.
Másnap hajnalban azonban
brutális vesegörcsökre ébredtem.
Gyanítom, hogy előző nap sikerült felfáznom, amikor a hideg vízben tapicskoltam papucs híján. Elindultam hát, hogy a mosdóban enyhítek a szenvedéseimen. Letettem a kicsi lúdtalpaimat a kőre és kellemetlen meglepetés ért, ugyanis megint víz borította a nappalimat.
Ekkor már elég nyűgös voltam, berontottam a fürdőbe és szomorúan tapasztaltam, hogy a hatalmasnak hitt műanyag doboz megtelt vízzel. Újabb pacsálás a hideg vízben, újabb szárítás, újabb centrifugálás, újabb mosás. Ezeket pánikszerű internetes keresés követte, hogy vajon két nappal karácsony előtt mégis ki az, aki megmenti az életemet, és valahogyan élhetővé teszi nekem a lakást, illetve meggyógyítja a kazánomat.
Mit ad isten, kolléganőm és férje felajánlották, hogy átugranak és meglesik az ördögi masinát, hátha tudnak segíteni… kezdetét vette a hadművelet. Áthidaló megoldásnak pedig úgy döntöttünk, hogy a leeresztő szelepre egy slagot teszünk, ami a vizet majd a csapba vezeti. Zseniális. Nem fogok többet elázni.
Csak nem találtunk megfelelő méretű slagot itthon. Így őrangyalaim autóba pattantak és hazamentek egy nagyobb átmérőjű gumicsőért. Visszaérkezvén újabb kellemetlen meglepetéssel szembesültünk. Nincs megfelelő méretű bilincs, amivel a slagot a csőre fogassuk… Már azért fogtuk a fejünket, de
optimizmusom még kitartott. Pislákolt, de kitartott.
A vizet végül elvezettük. Vásároltunk egyet, beszélgettünk, nevetgéltünk, ez a nap szuperül is telhetett volna, ha nem úgy indul, ahogyan.
Este épp a megérdemelt pihenésemhez készülődtem, miután sikerült nagyjából karácsonyra alkalmas állapotba hoznom a kecót, amikor is egy pukkanást hallottam a fürdő felől.
Legyőzve a rettegésemet látványtól, ami rám vár, benyitottam a fürdőbe. Az eldurrant flexibilis csőből kitörő víz ekkor olyan erővel lőtt pontosan arcon, hogy kissé megtántorodtam.
Utoljára a Tom & Jerry egyvelegben láttam hasonlót.
Becsaptam az ajtót magam mögött, hogy legalább az előszoba megússza ezt a sorcsapást, és a „Jézusom!”, „Úristen!”, „Mi a ****?” mondatokat felváltva üvöltve megiramodtam a fal felé, hogy elzárjam a bemenő vizet. Közben kissé megcsúsztam és a térdkalácsommal tompítottam a csempefalon, miközben az egyre forróbb víz totálisan eláztatott tetőtől talpig.
Ekkor feladtam. Telefonáltam az őrangyalaimnak, átöltöztem és épp akkor döntöttem le egy kupica pálinkát, amikor kolléganőm és férje megérkeztek hozzám. Ők elindultak flexibilis cső beszerző körútra, én pedig már csak arra tudtam gondolni, hogy az egész házat felgyújtom, magamat pedig felkötöm az egyik tartógerendára.
A beszerző körút nem járt sikerrel, a környező lakói csoportokban még tettem egy kósza próbát, hogy hátha valakinek épp egy ilyen eleme van otthon elfekvőben. Lélekben pedig készültem, hogy ezt az éjszakát fűtés nélkül fogjuk abszolválni.
Aztán valamilyen csoda folytán háromnegyed tízkor kézhez kaptunk egy megfelelő méretű csövet, amit egyik őrangyalom felszerelt a helyére, így negyed tizenegy körül ők hazatértek a családjukhoz, én pedig elégedetten konstatáltam, hogy nem fogok megfagyni. Bár a mosolyom ekkor már nemigen volt őszinte, csak azt vártam, hogy elhagyjam az objektumot, amilyen hamar csak lehet.
Ez volt az utolsó csepp a 2018-as poharamban.
Szóval így történt, hogy nem csak a saját karácsonyi készülődésem telt katasztrófaelhárítással, hanem egy öttagú családé is. Így alakult, hogy majd egy hónapig nem tudtam rendesen hajat mosni és fürdeni, mivel a kazán további javításokra szorult. Illetve így történt, hogy a Himnusz meghallgatása után csak annyit tudtam mondani:
„Végre vége ennek a retkes, rohadt, aljadék évnek…”
Így az én 2018-amnál mindenkinek sokkal szebb és boldogabb új évet kívánok! Főleg magamnak… 😊
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Imre Lili
- When: január 2019
Share this: -
Somhegyi Dóri: Mucika
Te voltál már Mucika? Én igen, egy röpke ideig. Mert Mucika a kihelyezett felelősségvállalás eszköze :-)
3Mucika
Forrás: Unsplash
Két hónappal ezelőtt ezzel a jelzővel illettek. Azóta is gondolkodom az ún. Mucika jelenségen. Történt ugyanis egy szupermarketbe igyekezvén, hogy parkolást követően kinyitottam a vezetőoldali ajtót. Pár másodpercre rá pedig csak egy nagy csattanást hallottam. Egy hölgy, elmérve a saját parkoló sávját belehajtott a kinyitott ajtómba. Konstatálva a történteket, kiszálltam az autómból. A hölgy is ugyanezt tette, majd ez a mondat hagyta el a száját fennhangon: „Mucika, nem tanítottak meg rá, hogy körül kell nézni, mielőtt kinyitod az ajtót? Én 34 éve vezetek. És különben is csak ásványvízért jöttem, nézd meg mi lett belőle….” Így részemről már az első 5 másodpercben eldőlt, hogy itt nem igazán lesz megegyezés, hogy ki is volt a felelős :-D. Tehát kihívtuk a rendőröket.
Megérkezésüket követően rövid idő után a rendőrök megállapították, hogy a sérülések és a két autó helyzete alapján a hölgy a felelős a történtekért.
Erre megint jött a Mucika hullám:
„Nem én vagyok a hibás, Mucika az (azaz én :-D). Ő az, aki nem nézett körül, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, és különben is 34 éve vezetek”. Azt gondolom, ha akkor kívülről látom magam, biztosan egy tág pupillájú, tátott szájú nőt láttam volna, aki nem akarja elhinni, amit hall.
Majd elmondták a rend őrei, hogy ha elismeri a felelősséget, akkor kék-sárga papír és mindenki megy haza. Ha nem, akkor tárgyalás és bírság is lesz.
Harmad ízben zúdult rám a Mucika-cunami:
„Ő nem hibás, Mucika a hibás és különben is 34 éve vezet”. Az egyenruhások erre a következő kérdést tették fel: „Ha a kinyitott ajtó helyén egy babakocsi vagy egy bevásárlókocsi van, vagy ne adj uramisten én már kiszálltam volna, akkor azokat is elütötte volna?” A hölgy kerek szemekkel újra nekikezdett negyedízben is: „Akkor is Mucika a hibás, hogy lennék én, hiszen 34 éve vezetek!”. Erre a rendőrök már csak nevetve legyintettek és megkértek, hogy a papírok kitöltése után nyugodtan menjek haza 😊.
Tényleg azóta gondolkodom a Mucika jelenségen. A Mucika egy olyan mumus, aki felelős lehet a hölgy lelkiismeretéért?
Mucika az a rapidan kijelölt személy, aki a kihelyezett felelősséget vagy elviszi vagy nem…..
mert hogy a megszólítás tulajdonosa nem fogja, na abban tuti biztosak lehetünk. Mucika egyszerű áldozat az adott pillanatban. Tehát az képes Mucika bőrébe bújni, akinek nincs helyén az önértékelése.
Egyezzünk meg abban, hogy Mucika egy degradáló szó minden értelemben. A megnevezés egy cselekvőképtelen, bamba buta áldozati libát takar nálam.
Szóval azt tanácsolom, ha valaki a jövőben ilyen Mucika-jelenségbe botlik, tegye fel az első kérdést:
Mucikának gondolom-e magam vagy sem?
Ha nem, akkor objektív támogatást kell kérni, és arrébb kell menni, mert nincs az az ember, aki meg tudna győzni egy ilyen embert. Vagy ha mód van rá, akkor fel kell tenni a megszólítás tulajdonosának a MIÉRT kérdést :-D.
Azt azért még elmondom, hogy februárban még lehetek Mucika, hiszen akkor lesz a tárgyalás. Na akkor fogom majd megkérdezni a miértet :-). Hátha tud rá válaszolni. :-D.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: január 2019
Share this: -
A fény legyen veled!
Forrás: Unsplash
Ezzel a mondattal indítottak egy-ketten útnak Norvégiába egy jó pár héttel ezelőtt. A norvég kiruccanásunk célja az volt, hogy megcsodálhassuk az északi fényt.
Egyik pillanatról a másikra rövid nadrágból termo nadrágban találtuk magunkat az északi sarkkörön túl. Bármerre jártunk, megbámultak minket…. tudták, hogy turisták vagyunk. De honnan is? Míg a norvégok havazásban, nulla fokban pulóverben, bokanadrágban és félcipőben járkáltak, addig mi nagykabátban, sálban, sapkában és kesztyűben jelentünk meg mindenhol.
Barangolásaink során utaztunk cable-car-al és utaztunk komppal is, ahol nevetve néztük végig, hogy egy csapatnyi fiatal focista kerget egy varjút a zárt fedélzeten 😊.
Csúszkáltunk hóban, láttunk gatyás-fürjeket (mi legalábbis így neveztük őket el), csodáltunk meg magas fjord hidakat. Sokszor álltunk meg az út szélén a tájat csodálva. Szerintem legalább százszor. Álltunk dugóban egy óra hosszát a fjord egyetlen autóútján, ahol még tájékoztatást is kaptunk, hogy miért állunk és mikor mehetünk tovább. Jártunk hegyekben és fjord alatti alagútban. Láttunk mohás tetejű kis faházakat.
Csodáltunk tájat fotelből nézve órákon át, hangtalanul merengve. Laktunk iglu házban, ahol az összes lámpát lekapcsolva, szinte gyermeki várakozással vártuk az északi fény megjelenését. Először pici zöld háttér, majd egyszer csak megérkezik a jelenség, amely ott táncolt a fejünk felett perceken át.
Ez a megmagyarázhatatlan csoda. Mert ez az.
Soha ennyit nem kémleltem az eget életemben, mint utunk során.
Jártunk Finnországban, ettünk rénszarvas giroszt és rénszarvas chipset. Vettünk finn és norvég kaparós sorsjegyeket, hátha. Álltunk meg autóúton hosszú percekre egy rénszarvas csorda miatt. A rénszarvasok nyugodtan nyalogatták valamilyen oknál fogva az autóutat 😊.
Ittunk gleccser vizet, készítettünk steak-et sörrel a hozzávalók hiánya miatt 😊. Vadásztunk alkoholra az alkoholkorlátozás hazájában 😊. Többször néztem hitetlenkedve, hogy a norvég gyerekek fagylaltot nyalnak a mínusz fokos hidegben.
Jártunk Polar Parkban medvéket, farkasokat, rénszarvasokat látva. Közlekedtünk nagy köveken, óriás sziklákon keresztül azért, hogy gleccser tavat csodáljunk.
Fjordonként értettük meg a változatos időjárás adta lehetőségeket.
Tapostunk mély sárban, keltünk át patakon, volt, hogy ropogott a mély hó a talpunk alatt. Késtünk le kompot a finn időeltolódás miatt 😊.
Volt halálfélelmem, ahol mohás gyökerekbe kapaszkodva, nagyon meredeken kellett felkapaszkodnunk egy turistaútvonalnak nevezett retteneten. Álltunk szikla szélén, ahonnan tisztán láttuk a Jeges-tengert. Laktunk dombon viking házban és laktunk fjord parton is. Jártunk Norvégia leglakottabb településén.
Megtapasztaltuk, hogy a norvég plázák és áruházak hidegek. Nem viccelek. Ott sem fűtenek, 15 foknál nincs több. Tehát ha valaki arra vágyik, hogy a hidegből valami remény folytán felengedjen, mondjon le róla.
Fotóztunk életérzéseket, hangulatokat. De a napjaim egyik fénypontja, azaz a legeslegjobb az a
Römme Gröt életérzés volt.
Hogy mi is az a Römme Gröt? Egy norvég zabkása. Hosszú időre szimbiózisba kerültem vele 😊. Na szóval ez volt a mi norvég túránk összefoglalója 😊. Aki tudja, csinálja utánunk! Megéri! 🙂
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: január 2019
Share this: