Forrás: Unsplash

Minden fórumon találkozhatunk ezzel a témával. Nem tudom ki hogyan éli meg ezt a problémát, melyik oldalra áll. Én az „egészséges” oldal hívői közé tartozom. Azaz minden, ami jólesik, finom és nem mesterséges  az jöhet. A nagypapám mindig azt mondta: „Szarok erre a sok hülyeségre, amíg jól érzem magam!” Majd a szalonna és lilahagymás kenyér kombó elfogyasztása után kisétált a kertbe és tovább ásott, ültetett. Érdekes módon nem volt túlsúly gondja és izületi problémája sem. Sőt vírus is ritkán támadta meg, bár ebben a pálinka is nagy szerepet játszhatott, amit saját alapanyagból készített.

Hát egy szép napon úgy gondoltam, hogy férjemet bevezetem a bio étkezés gyönyöreibe, annak ellenére, hogy ő kifejezetten a nagypapám “fan-jaként”, minden ilyen „sz..t” eddig elutasított.

Tehát egy ködös, depresszív szombat reggel megkörnyékeztem, milyen csoda tasakos ételt vettem, ami a jövőben tökéletes reggeliként kerülhetne fel a palettánkra, ha neki is ízlik. Az első, kissé elutasító, de nem sértő grimasz után persze még nem adtam fel. Felajánlottam, hogy választhat a vizes vagy tejes variációból illetve gyümölcsös vagy csokis csodákból.

Reakció nélküli, merev arckifejezéséből

arra mertem következtetni, hogy most kell ütnöm a vasat, mert talán engedi a formálást. Elkezdtem részletezni, hogy milyen rendkívüli tápanyagok vannak benne! Ja és nem kell rágni :-D! Ugyan azt nem tudtam, hogy ez utóbbi miért is jó, de jól hangzott! A gyerekek imádják, és hát nem utolsó sorban én is! Leveszi a terhet a vállunkról, nem kell küzdeni a szabadnapjainkon a reggeliért! Éppen elég az ebéd mizéria!

Egyszer csak megláttam a tekintetében a pillanatnyi enyhülést…. ezt kihasználva, odatangóztam kedvesem elé és egy csodálatos bögrében elkészített csokis-tejes reggelivel… és tudtam, ahogy rám nézett, hogy szeret, mert ezt a bögrét, ezzel a kinézettel, sosem vette volna a kezébe. Rám mosolygott (ma már tudom, fintor volt).

Nagy levegőt vett, éééééééésssss……..majdnem megfulladt!

Ugyanis e bio csoda felragadt a szájpadlására, amely abban a szent pillanatban diszkrét öklendezésre késztette. Rövid ötperces agonizálás után – aminek egy gyorsan érkező pohár víz vetett véget -, egy igazán kedves, már-már költői hasonlat hagyta el drágám száját:

„Akár a sitten!”

És az imént elkövetett hiba kiküszöbölésével, újabb kanállal vette magához a sittesnek titulált táplálékot. De már kisebb adagban, gyorsan lenyelve, hogy ne legyen ideje feltapadni a szájpadlására….és csodák csodájára már az ízvilágban is fel tudott oldódni……majd megkérdezte – „Kicsi, mennyit adtál ezért a borzalomért?”

És ekkor felelőtlenül, figyelmeztettem arra a tényre, hogy nagyapáink idejében volt olyan időszak, hogy csak ezt tudták enni és mégis milyen egészségesek voltak!

Egyszerűen úgy éreztem, hogy nem adhatom fel! Küzdenem kell!

A kevesebb munkáért, a könnyebb megoldásokért, és a bio és egészséges ennivalóért! Hiba volt! Mert férjem csak ennyit mondott:   „-Édesem, mi az hogy bio? Ezen a levegőn? Röhejes!!!!… de észrevetted, hogy ez egy zacskóban van és hosszú lejárati idővel vásárolható? Ja és nagyapáink ilyet még bosszúból sem tálaltak volna elénk!”

Megsemmisülten néztem, ahogy ezek után a konyhába robogott és reggelit készített nekünk, miközben csöndesen röhögött. Ma már tudom, hogy rajtam…. mert a kása utóhatása az volt, hogy

ráragadt a bögre belső falára,

amit csak kínkeservesen tudtam lerobbantani onnan mosogatás közben. Azt hiszem, megértettem a leckét….

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Bach Kriszta: Igazi motiváció Justin Timberlake-től

Somhegyi Dóri: Kesztyűs kézzel bánni?

Somhegyi Dóri: Kávécukor

Forrás: Pixabay

Ugye ismerős ez a mondat bizonyos termékek csomagolásáról? Ez a megállapítás jutott eszembe akkor is, amikor Finnország peremén túráztunk. A havas táj szép, azonban túrázás szempontjából megvannak az egyedi vonásai. Talán inkább kihívásai. Míg a hegy lábánál eső esett és tapadós sárban kellett haladni, addig feljebb a hóval kellett megküzdeni. Mivel a terep és az időjárás nem igazán engedte meg, hogy lazán, folyamatosan a tájba gyönyörködve érjük el célunkat, így figyelmünk egy pillanatra sem lankadhatott a terepviszonyok miatt. Lépésről-lépésre árgus szemekkel kellett figyelnünk lefelé. Nem sokkal előttünk egy sokkal rutinosabb túrázó pár haladt erős tempóban. Ekkor ismertem fel, hogy a sáros, csúszós, tapadós talajon biztosan nem jó mások nyomába lépni, hiszen ahova ők léptek, a nyomokból látszódott, hogy meg-megcsúsztak. A folyamatos lefelé koncentrálásnak egy hátulütője biztosan van:

nehezebb a célt elérni.

Hosszabb időnek tűnik az út, hiszen csak egyfelé koncentrálsz, és ha felfelé, a célod felé szeretnél nézni, akkor meg kell állnod ahhoz, hogy lásd. Ez viszont kizökkent a ritmusból; nehezebben indulsz el és mire eléred ugyanazt a ritmust, időbe telik, tehát hátráltat.

Az eső csendes havazásba váltott át, ahogy egyre feljebb jutottunk a hegyen. A hó egy jó réteget képzett már, az egyébként sem kiépített turista útvonalon. A turista utat, az irányt csak narancssárga színnel megjelölt cövekek jelezték. Ha megálltál és nézted, hol van a következő jelzés, mindig csak egy jelzést láttál, mert olyan széles volt a horizont, hogy nem lehetett tovább látni szabad szemmel. Ez csak egy része volt a nehezítő körülményeknek. A másik a hóréteg. Láttunk itt-ott puklikat, de nem tudhattuk, hogy mi bújik meg alatta. Gyors belső párbeszéd után elkezdtem az előttünk lévő gyakorlott túrázópár nyomaiba lépni. Ez egészen jól is működött talán 5 kemény percig, amikor rájöttem egy rossz lépésnél, hogy ezzel

az ő hibás lépéseikbe is belelépek,

ami nem túl kedvező. Gyors taktika váltásra volt szükség, mert ha így folytatom, biztosan nem érek célba épségben. Tehát megállás, jelzés bemérése, terep bemérése, terepbarchoba, azaz vajon mi/mik lehetnek a hó alatt. Ha keményebben ropogott a lábam alatt, akkor patakmederben haladok, ha nagyobb puklikat látok, akkor kő lehet. Így haladtam felfelé egészen addig, amíg a célhoz nem értünk.

Feltettem magamnak a saját kérdéseimet:

Kell-e nekem egyáltalán más nyomába lépnem?

Ha mégis belelépek, felvállalom-e ezzel mások hibáit is? Képes vagyok-e bárki lábnyomába lépni, hiszen mindenkinek más és más a lépésmérete, a megoldási technikája, logikája, habitusa. Elég gyorsan tudomásul kellett vennem azt, hogy

más ember lábnyoma „nyomokban mogyorót tartalmaz”, azaz nem teljes és nem tiszta a saját szempontomból.

Ami tiszta, kiszámítható és felvállalható, az az én saját lábnyomom a saját megoldási technikámmal.

A túra további részét a célig előzetes lábnyom segítsége nélkül tettem meg. Az egyedüli segítségem egy kar volt. A férjemé. Hiszen, ha valaki a karját nyújtja, az még nem jelenti azt, hogy ne a saját nyomvonalodon, a saját utadon haladj. A finn túránk tanulsága az volt számomra, hogy kizárólag a saját lábnyomod az, ami nyomokban mogyorót sem tartalmaz 😊.

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Utazom, hogy egyensúlyban legyek

Somhegyi Dóri: Hol rontottam el?

Somhegyi Dóri: Kilátás vastüdővel

Somhegyi Dóri: MűKÖDnek a dolgok

Forrás: Unsplash

Igen, minden mondatával egyetértek Gréta múltkori írásának, amely a továbbtanulásról, a felesleges stressz hatásokról szólt, hiszen minden dolgozat, előkészítő, szidalmazás, fenyegetőzés teljesen felesleges. De! Tényleg csak az iskolarendszer hibája ez? Mert az, hogy a rendszer több sebből vérzik és hogy rossz, az egyértelmű!

Ebben a helyzetben a túloldalon ülök, így egyre többször szembesülök azzal, hogy a szülő későn ébredve, irreális elvárásokkal rendelkezik ebben az időszakban.  Nem kis nyomást helyeznek, nem egy esetben az addig elhanyagolt serdülőjükre, például hogy az utolsó félévet ötösre teljesítse és egyből minimum az orvosira felvételizzen.

Mert a szülők ilyenkor persze pontosan tudják, hogy mire lenne/lett volna képes, ha csemetéjük az elmúlt években nem „sz…t” volna a tanulásra! De majd most! Szinte ostorral állnak gyermekük felett, akik az eredmény láttán egyből a gonosz, haldokló és elavult felvételi rendszer mellett kampányolnak, ahelyett, hogy magukban is keresnék az okokat.

Ennek hatására a gyerek szorongása nő. Nem érti, hogy az a szülő, aki eddig egy pofonnal, vagy egy könnyedebb megoldású majd „kijavítod mondattal” letudta addigi botlásait, hova tűnt most el? Nem érti, hogy a szülők miért állnak ki ebben az esetben, az addig „sz..r” iskolaként emlegetett suli mellett velük szemben?

Így a gyerek számára is érthetetlen, hogy mi történik a családban! Az őrület, a nyomás csak fokozódik! És csak jönnek az elvárások, az otthon kötelezően kitöltésre váró előző évi felvételik … és ekkor kiderül, hogy a szülők sem képesek kitölteni ezeket, de a leleplezés elkerülése miatt elhangzik ilyenkor a legszebb mondat: „Szedd össze magad, mert ez kevés lesz!” A gyerek újabb szorongás-löketet könyvel el, és belül már zokogva küzd tovább. Fogalma sincs, hogy miért ezt az iskolát választotta a család…..

Mert legyünk őszinték, nem a gyerek dönt.

Nem tudja mi akar lenni, mert nem tudja, hogy mi a jó neki! Könyörgöm, mi sem tudjuk, hiszen a legtöbb felnőtt a saját életével is hadilábon áll! Persze erre a szülő legtöbbször kimondott gondolata : „Azt akarom, hogy neki jobb legyen!” De azáltal, hogy mi fogalmazzuk meg, hogy neki mi a jó, már hibáztunk. Érdemes lenne megkérdezni, hogy gyermekeink mit szeretnének, és egy érzelmi szűrőn átengedni ezt az információt, mert mindenki terelhető és el lehet azt érni, hogy mindketten jól érezzük magunkat ebben a faramuci időszakban.

Ehelyett szorong a szülő, szorong a gyerek. Kialakul, egy adok-kapok időszak az iskola-szülő-gyerek háromszögben.

Mi lehetne a megoldás? Sok bölcsességet lehetne erre megfogalmazni, de egy rossz rendszert ideologizálni felesleges. Ellenben lehet beszélgetni és oldani azt, ami bennük van. Lehet azt mondani, hogy „Látom nagyon fáradt vagy, hagyd a fenébe!” Több olyan programot kellene szervezni, aminek semmi köze az iskolához! Nem mindennapi témává kellene tenni a továbbtanulás kérdését. Le lehetne ültetni gyermekünket, elővenni a mi régi bizonyítványainkat és elmondani

döntéseink eredményeit, hiányosságait. És elismerni azt, hogy nem a nyolcadikos felvételim miatt lettem ember.

Ja és én sem tudom kiszámolni a 10 pontos hülye matekpéldát a felvételiben, mert tök felesleges. És ami nagyon fontos: érdemes több, különböző szintű iskolatípust tálalni gyermekünk elé, amelyből egyet biztosan meg tud ugrani, ami által nem fog sérülni az én-képe.

Mert ne feledkezzünk el arról, hogy ezekben az időszakokban hány fiatal veszíti el önmagát… Nincs az a továbbtanulás, ami miatt érdemes elveszíteni gyermekünk bizalmát, vagy akár őt magát…..!

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Máramarosi Gréta: Elkezdődött…

Somhegyi Dóri: Mindenki más szemüveget visel

Balassa Rozi: “Miért kell ezt tudnom?”

Forrás: Unsplash

Nálunk is beindult a továbbtanulásos rémálom. Iskolák nézegetése, folyamatos mérlegelés, hogy mi lenne jó a gyereknek. Iskolák tömkelege kínálja magát tálcán a középfokú oktatásban. Mi is elmentünk ezen a héten egy gimnáziumba körbenézni, melynek első állomása a 45 perces szülői tájékoztató volt. Elsőre ingerküszöböt talán meg sem mozgató, majd 30 percet követően ingerküszöböt teljesen átlépő élményben volt részünk. Leírom mi történt 😊.

Egy kissé túlmozgásos, önbizalomhiányos, legalább 40 éve a közoktatásban mozgó igazgató köszöntötte a jelenlévő kb. 100 embert. Lazának tűnő, de annál gázabb poénokkal próbálta tarkítani kommunikációját. 5 perc bemutatkozás után, ami kizárólag az ő erényeiről és szuper pedagógiai módszereiről szólt, szó szerint belökött egy 18 éves lányt az étkező közepére (aki mint kiderült a DÖK vezetője a suliban), aki felkészületlenül, megszeppenve állt a 100 szempárral szemben. Az igazgató noszogatni próbálta olyan demotiváló szavakkal, hogy „nem igaz, hogy nem tudod”, „mondd már a diákéletet” „nem hiszem el, hogy nem tudsz semmit” stb., de a lány nem bírt megszólalni. Van ilyen. Blokk, hidegzuhany talán ilyen érzés lehetett úrrá rajta. Az is megfordult a fejemben, hogy neki nem szóltak, hogy jönni kell beszélni a nyílt napra és most váratlanul érte. Miután már kellemetlen volt a jelenet, az igazgató megszólalt:

„na gyorsan húzzál órára, mert most nagyon csúnyán beégtél” –

és akkor a szülők felé elmondta, hogy így van az, amikor valaki nem készül, az megszégyenül. Ekkor volt az első pont, amikor a lányommal egymásra néztünk.

Végignéztük, hogy egy tanár megszégyenít egy diákot!

Ez nem vicces. Még akkor sem, ha viccesen, nevetve mondta el ezt az igazgató és a jelenlévő többség vele együtt nevetett.

Ezt követően a felkészületlen iskolai vezetők tájékoztatóját kellett meghallgatni, amely során a felszólalókat az igazgató mindig félbeszakította. Azt gondolta, hogy vicces módon, de egy idő után már tényleg tiszteletlen volt, sok esetben erőfitogtató.

Majd ezután az igazgató újra kiállt és elmondta, hogy a tolerancia nagybetűs az iskolájukban, hogy nemre, fajra, vallásra való tekintettel sincs diszkrimináció. Példálózott, hogy a suliba ugyanúgy jár kínai, zsidó, homoszexuális, tanulási nehézségekkel küzdő és sérült gyerek is, akik felé toleranciával és tisztelettel fordulnak. Majd a következő mondat hagyta el a száját:

„Azért beszélek egy kicsit össze-vissza, mert olyan vagyok mint egy autista”.

Na ez volt az a pont, amikor egymásra néztünk újra a lányommal, és egyszerre mondtuk ki, hogy nem maradunk a bemutató órákon.

Tényleg nem gondol bele abba egy igazgató, hogy amit gondol az iskoláról ténylegesen azt is képviseli-e?

Hogy nem látja, hogy nincs semmi kontrollja ebben? Ez olyan, mint egy vállalati működés. Ez egy lenyomat a piacon. Most ez esetben az oktatási intézmények piacán. Hiába van egy hitvallásom, ha szöges ellentettjét lehet tapasztalni. Ez iszonyatosan nagy hátrány…ez nem tűnt még fel senkinek??????

Tudjátok mi volt a legszomorúbb? Az, hogy rajtunk kívül talán még két szülő tekintetében láttam azt a megdöbbenést, ami a miénkben is volt. Arról már nem is beszélve, hogy az igazgató által kommunikált szülő-gyerek-pedagógus fontos „szentháromságában” elfelejtették megkérdezni a jelen lévőket, hogy van-e kérdésünk…..

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Máramarosi Gréta: Az én képem és az énképem

Máramarosi Gréta: A kimondott szó ereje

Somhegyi Marci: A legérdekesebb dolgozat amit valaha írtam

Forrás: Pixabay

Nem tartozom azon felnőttek közé, akik már nyár elején azt várják, hogy elkezdődjön a tanítás. Azt gondolom, hogy nyáron lehet igazán ismereteket szerezni, kinyitni egy gyermek szemét a nagyvilágra, könyvet olvasni, moziba járni, és ott vannak a nyaralások, kirándulások és megannyi lehetőség az

örömteli ismeretszerzésre, a látókör bővítésére.

Egy tartalmas nyár után aztán szeptemberben ez az egész kör bezárul, szinte nem marad más, csak az iskola és a tanulás, na és az ezt kísérő stressz. Megkezdődik a felnőttek és gyermekek szorongása…. meg tud-e felelni a követelményeknek? Milyen jegyet hoz haza? Hatványozottan igaz ez a pályaválasztás időszakára. Miközben nézem a kamasz korban járó unokám, unott, kedvetlen arcát amikor hazajön az iskolából, szívem szerint a neves magyar pszichológus szavait idézném neki :

„Sz@rd le az iskolát!”

Én is tudom, hogy az igazán okos gyerek nem kitűnő tanuló, a kreativitás szinte kizárja a színötös bizonyítványt. Azt is tudom, hogy a nagyon jó tanuló gyerekek semmivel nem lesznek boldogabbak, sikeresebbek, mint az okos, de „problémás” hármasok. Hiába tudom, hogy Einstein megbukott matematikából…..de a magyar iskolarendszerben a lazulás nem megengedett ….

Itt a gyerekeknek nem öröm az ismeretszerzés, nem tanulnak játékosan, a rendszerből hiányzik a hibázás lehetősége. Én úgy látom, hogy fásult, megkeseredett tanárok tanítanak kimerült és fásulttá váló gyerekeket.

Ebből az elegyből viszont nem jön ki jó eredmény.

Ha egy gyerek már szeptember első hetében azt hallja, na téged aztán sehová vagy csak egy gyenge gimnáziumba vesznek fel, akkor annak a kamasz gyereknek bizony elmegy a kedve a tanulástól.  Kérdem én: ha már azon nem tudunk változtatni, hogy ne napi 8-9 órákat üljenek a gyerekek az iskolapadban,

könyörgöm, legalább motiválni tanuljunk meg, mert az nem kerül pénzbe!

Az általános iskola 7-8. osztályának arról kellene szólnia – ha már a többi nem arról szól -, hogy felkészítse a gyereket az első megmérettetésre. Ne csak tudással vértezze fel, hanem

magabiztos fellépéssel, önmagában, képességeiben vetett hittel és önbizalommal.

Ne azt bizonyítsuk be neki napi szinten, hogy mit nem tud, hanem erősítsük abban, amiben ügyes, amire építkezhet. Engem nagyon elszomorít, amikor örömtelen, gyomorfekélyes, vagy stressz szindrómás tizenéveseket látok, mert meggyőződésem, hogy ennek nem szabadna így lennie.

Hát igen….. én azt várom, hogy vége legyen az iskolának, hogy megmutathassam az unokáimnak, hogyan dolgozik egy fazekas az Őrségben, hogyan élt egy kitelepített család, vagy milyen volt az élet a recski táborban. Hogy elvigyem őket Abdára, ha csak egy rövid szakaszon is, de bejárjuk Radnóti útját. Sétáljunk a Fertő tó partján, beszélgessünk a közelmúlt történelméről, hogy jó könyveket olvassunk, gyönyörködjünk a Budai várban. Hogy közös élményeken keresztül mutassam meg nekik a történelmünket és hogy Petőfi verseket olvassunk a Tisza partján.

Mert ez számít igazán.

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Marci: A legérdekesebb dolgozat amit valaha írtam

Balassa Rozi: “Miért kell ezt tudnom?”

Imre Lili: Minták

Forrás: Pexels

Biztos mindenki találkozott már azzal a problémával, amikor valakit feministaként aposztrofálnak azért, mert más a véleménye, habitusa, mint a társadalmilag elvárt álláspont.

Azonban egy dolog biztosan van, ami kortól, társadalomtól és feminizmustól független, azaz nem változik: a játék. Nem tudom miért, de a férfiak bizonyos hányada mindig kerít erre időt. Játszanak, ahol lehet, és amikor lehet és akkor is, amikor nem. Kedvenc játékuk mindennapi megfigyelésem szerint az autóvezetés. Amihez természetesen csak ők értenek….

Persze azt már megszoktam, hogy egy nő sosem tanul meg vezetni az ő világlátásukban, és ennek okán, mi nők vagyunk a fekete lyuk számukra. Épp ezért már nem küzdök, nem harcolok, hogy meggyőzzem őket elméletük hézagosságáról. Már csak messziről figyelem „játékaikat” az úton. Nem állítom, hogy szórakoztató a játéknak ez a formája, főleg amikor tragédia a vége… De az évek alatt sokat változott a habitusom, és nyugodtabban dolgozom fel, amikor letolnak, nem engednek ki vagy éppenséggel leordítanak. Sokszor csak bárgyú mosolyommal tudom jelezni, hogy igen, biztosan én vagyok az a hülye, aki akadályozza őket az abszolút szabálytalan közlekedési moráljukban….

Tehát mit csinálok? Lehúzódom…

mert nem akarok „játékos” lenni ebben a „játékban”.

Ezzel a fajta „játékkal” csak egy gond van: senki sem kérdezi, hogy van-e kedved hozzá. Játszanod kell és kész! Beszarsz és kész! Remegsz és kész! Reméled, hogy ezzel az epizóddal egy-két évre letudtad a megaláztatást, de nem.

Szeretném egyszer megértetni ezekkel az autóvezetőkkel, hogy mindenki számára van lehetőség habitusa szerint játszani. Olyan igazi férfiasat. Mire gondolok?

Hát arra, hogy lehet mindenki úgy igazából bátor a saját területén.

Mint például az ejtőernyőzés, falmászás, forma 1. és még folytathatnám. Hiszen gondoljunk bele, milyen szép a férfias feszülő izom, főleg egy meredek sziklafalon felfelé 😊. Vagy például egy küzdősport kipróbálása, legalább egyenlő feltételekkel… És sorolhatnám.

Szóval kedves uraim! 50 km/órás szakaszon továbbra sem fogok 80 km/órával száguldozni, sőt nem előzök beláthatatlan helyen és nem csusszanok át a halványpiros lámpán sem! Igen, mert normális autóvezető vagyok! És már csak azért sem, mert FELELŐS vagyok a gyermekeimért, és nyugodtan akarok hazaérni és nem egy elmeroggyantként!

És azért leírom még megvédve azokat a férfiakat akik NEM ebben a „játékban” élik ki magukat, hogy mélységesen becsülöm azokat a férfiakat, akik nem agresszióba fojtják a feszültségüket. Mire gondolok? Hát kérem szépen azokra az

igazi, bátor, felelősségteljes férfiakra,

akik udvariasak, és akik életszemléletükben és a sportban is bizonyítanak. Tehát konkrétan az életük minden területén.

Szóval kedves „játékosok” az utakon! Fura lesz számotokra, de az utakon autóvezetők vannak, akik vagy férfiak vagy nők. És mint minden emberi kapcsolódásban a tisztelet a fontos, ezért a lényeg a TISZTELETBEN van és nem mások lealázásában!

Ha ez így nem érthető, akkor leírom máshogy:

Azon gondolkodtatok már, hogy a szájon kiömlő agresszió, az elfojtás jele? Tisztában vagytok azzal, hogy az autó mérete fordítottan arányos a férfiassággal? Sőt. Tudjátok mi zajlik ilyenkor a szervezetetekben? A vérnyomásotok emelkedik, ami jó melegágya egy jó kis stroke-nak vagy bármilyen szívproblémának? Megéri?

Tehát még egyszer: a lényeg a TISZTELETBEN van! Ez így érhető most már?

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Nem értem….

Balassa Rozi: Van sapkád, nincs sapkád??

Somhegyi Dóri: Mindenki más szemüveget visel

Forrás: Unsplash

Ez a szóösszetétel jutott eszembe pár hete, amikor nemcsak a környezetemben, hanem a saját bőrömön tapasztalva is olyan méltatlan esemény történt, amihez igazából se nekem, se a környezetemben lévőknek túl sok köze nem volt, mégis rajtunk csattant.

Sokat és sokszor írtunk már az internet, így a közösségi média veszélyeiről, arról, hogy a nyilvános, felelősséget nélkülöző, önmagát fel nem vállaló létezés igencsak veszélyes nemcsak a gyermekekre, hanem ránk felnőttekre nézve is.

Lassan elgondolkodom azon, hogy van-e értelme bármely közösségi portálon véleményt nyilvánítani „ismerős” körben. Az adott vélemény egyáltalán nem sértő másra nézve, mégis a másik oldalon azt gondolják, hogy az. Erre egy magyarázatot tudok adni:

mindenki azt hallja meg, amit a szívével lefordít magának.

Szerintem vegyük a közösségi média alapjait. Ha valaki kitesz a közösségi portálon a saját neve alatt egy képet, egy mondatot, egy megjegyzést (vagy bármit), azzal képviseli azt a világot, amit ő gondol róla.

A közösségi oldalak rákfenéje, hogy hozzá lehet szólni az egyes posztokhoz, tehát a bejegyzés írója kiteszi magát annak, hogy mindenki úgy értelmezze azt a posztot, ahogy az ő gondolatisága, szemléletmódja ezt engedi.

Azaz fel kell, vagy inkább fel kéne vállalnia azt,

amilyen reakciók érkeznek egy-egy ilyen megjelenő saját posztra, hiszen tudható az is, hogy más emberek más  világlátással rendelkeznek.

Tehát ha hozzászólóként egy kérdést feltevő bejegyzésre választ írok, akkor ha tetszik, ha nem, azt tiszteletben kell tartani (amennyiben az nem sérti más személyiségi jogait). Nem kell reakcióként negatív kommentet írni, nem kell tagelni, nem kell sértegetni, nem kell lealacsonyítani.

A vélemény az vélemény. Hiszen itt nem a másik megértése a cél.

A közösségi felületek nem erre valók.

A másik megértése kizárólag személyesen tud megtörténni, hiszen ily módon sokkal több esély van arra, hogy megértsük a másik gondolkodásmódját. Azt gondolom, hogy elsősorban 

önmagát nem tiszteli

a bejegyzést írója, azt követően pedig azokat az „ismerősöket” nem tiszteli, akik nap mint nap látják ezeket a negatív irányú posztokat.

Nem az a megoldás, hogy „akkor ne kommentelgessünk, és akkor nincs baj!” Nem lehet azzal kihúzni magunkat, miután nyilvánosan megszégyenítettünk valakit (tageléssel és diszkriminatív hozzászólással), hogy privát üzenetben azt írjuk, hogy bocs.

Elgondolkodtatok már azon, hogy mi az amit elkövettetek és mi az, amit nem? Milyen súlya van ennek nemcsak másra, hanem saját magatokra nézve is? Szerintem legyetek bátrak és hozzátok meg a saját döntéseiteket. Önmagatok mellett….

Ez a bejegyzés egy vélemény. Nem irányul senkire és senki ellen. A bejegyzéssel nem célom megbántani senkit és megsérteni bárki személyiségi  jogát.

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Máramarosi Gréta: A kimondott szó ereje

Máramarosi Gréta: Szösszenetek, avagy így élünk mi

Máramarosi Gréta: Arctalanul

Forrás: Unsplash

Hetedik éve dolgozom pedagógusként. Tavaly ment felsőbe az első osztályom, akiket hat-hétéves koruktól kezdve vittem végig. Tudtam, hogy ez az év teljesen más lesz, mivel a „nagy” negyedikeseim után…. az első évfolyam hatalmas változás, ami sokszor nehéz és megterhelő is egyben. De én mégis kicsit izgalommal telve vártam ezt az évet. Hogy újra picik lesznek, bújós, kedves kis óvodások, akik még rácsodálkoznak a világ dolgaira, akik még csillogó szemmel hallgatják a meséket.

Azonban olyan mélyrepülés volt ez az első hónap, hogy gyakorlatilag a pedagógus „párommal” csak a fejünket kapkodtuk.

Előrebocsátom, hogy senkit nem akarok bántani, vagy bírálni, egyszerűen csak totálisan meg vagyok döbbenve azon, hogy hova tart manapság a világ, ezen belül is a gyereknevelés.

A gyerekek nem hogy nem tudják magukévá tenni az iskolai szabályrendszert, de igazából abszolút hidegen is hagyja őket. Erre még azt mondom, hogy „ovisok”, „kicsik még”, „nehéz nekik”, „majd megszokják” stb.

A kérem, köszönöm, bocsánat szavak, mint olyanok gyakorlatilag abszolút ismeretlenek számukra…

Hogy a szeretnék helyett, csak az akarok működik… Mindenről kialakult kritikájuk van, amit üvöltve közölnek a felnőttel hatalmas duzzogások közepette… A szidásra a hangos vinnyogva sírás a válasz, és hogy egy-kettő gyerek megállás nélkül hazudik bele az ember képébe, az elkeserítő.

Tudom, hogy velem is baj van, mert sokat várok. Valószínűleg kicsit türelmetlen is vagyok. De az, hogy a húsz gyerek közül három köszöni meg a reggelit, amit leteszek elé, az számomra siralmas.

A legelkeserítőbbek egyike az alábbi párbeszéd volt köztem és a kis elsősünk között:

-Megbántottál, olyat tettél, ami nekem nagyon rosszul esett. Mit kell ilyenkor mondani? 

-Tanító néni! Még nem tanítottad meg, hogy ilyenkor mit is kellene mondanom…

Tényleg itt tartunk? Hogy hat év alatt anyának és apának nem volt ideje megtanítani otthon, hogy ha valakit megsértesz, vagy valami olyat teszel, amit „nem szabad”, akkor illik bocsánatot kérni?!

A másik jelenség, amikor a gyerek a szó legszorosabb értelmében az orránál vezeti a szülőket. Amit ő elmesél, az úgy van. Hiába nézem végig a két szememmel, és állítom az ellenkezőjét, hiába vagyunk bent az órán ketten pedagógusok, akik láttuk a szituációt. A gyerek áldozat, kirekesztett. Mert szegénnyel nem játszik senki, mert nem elég, hogy megállás nélkül provokálja a többieket, de utána még le is tagadja és hazudik is.

Nem véletlenül írom azt, hogy hazudik. Nem ferdít. Sunnyog, tagad és hazudik. Ha tettenérjük akkor pedig toporzékol. De nem akárhogy, a szó legszorosabb értelmében visít, hogy mindenki hallja, hogy őt milyen igazságtalanság érte.

Mi pedig nem tehetünk mást, beírunk a tájékoztatóba. Lejjebb tesszük a gyereket a magatartás táblán. Tudom, demotiváló, beskatulyázza a gyereket, nem szabad lejjebb tenni, aláírom… még úgy sem szeretem, hogy mindig megadjuk a lehetőséget, hogy vissza is lehessen jutni. Kérünk szépen, könyörgünk, követelünk, ultimátumot adunk és lehetőséget. A szülőnek érthető módon igénye van rá, hogy visszajelzést kapjon, a gyermek iskolai viselkedéséről. Próbálkoztunk már „betétlapokkal”, volt már mosolygós fej, szomorú fej, ahol alulról indultunk felfelé, a mesekastélyban is másztunk már felfelé. Volt itt már minden hét év alatt. Most éppen a virág szirmain vándorolgatunk ide-oda.

De az idén jutottunk arra az álláspontra, miszerint ezekkel csak és kizárólag magunkat szórakoztatjuk.

A gyerek hazaviszi a kiszínezett virágát, anyu és apu konstatálja, hogy az a szirom mondjuk kék, ami a kevésbé jót jelenti. Aztán másnap megint kezdődik előről minden.

Mérhetetlenül fárasztó. Igazi szélmalomharc. Pedig én esküszöm, hogy annyiszor próbáltam szépen kérni és kedvesen mondani. Annyiszor adtam még egy lehetőséget. Próbáltam nagyon halkan, próbáltam keményen, határozottan és következetesen. De semmi eredménye. Vagyis ez nem igaz, mert van: az, hogy a munkatársnőm sírva jár munkába, és mindketten ott tartunk, hogy csak túléljük a mai napot. Csak elteljen ez a hét. Csak jöjjön végre a szünet. Közben pedig hétfőtől péntekig felváltva panaszkodunk, hogy kinek melyik testrésze fáj éppen az állandó idegfeszültségtől. Nekem a fejem és a torkom szokott, neki a gyomra. Kínlódunk. Pedig neki három tinédzser gyereke van, azt sem lehet mondani, hogy nem edzett a témában…

Ezek persze kirívó esetek. Szerencsére van az ellenkező véglet is, az udvarias, tüneményes, ártatlan “igazi kisgyermek”. De két-három hasonló viselkedésű gyermek éppen elég ahhoz, hogy napi szinten tönkre vágja azt a munkát, amit végzünk, és megkeserítse az osztály mindennapjait és bomlassza a közösséget.

A szülők miért nem akarják megérteni, hogy egy iskoláztatás csak akkor működik, ha a pedagógus anyával és apával egy irányba húz?

Ha a füle botját sem mozdítja, amikor segítséget kérek vagy egészen egyszerűen megmagyarázza, hogy nincs igazam, akkor mit vár? Tudom, egy kicsit legyek nyitottabb, csak egy hangyányival fogékonyabb az ő gyerekével szemben. De neki van otthon egy, nekem meg van az osztályban huszonegy. Hogy várhatja el? Ha ő annyit sem segít, hogy megtámogat vagy, hogy legalább elgondolkodik azon, amit hall tőlem? 

Leszögezem: nem a gyerekre haragszom.

A gyerek hoz egy mintát. Amit otthon lát, hall, azt teszi ő is, és azt engedi meg magának, amit otthon megengednek neki.

Nem az óvoda a hibás, ha egy gyerek szociálisan totálisan analfabéta. Ugyanis ebben a szenzitív időszakban, ameddig a gyermek az iskolába kerül a nevelés legfontosabb színtere a család.

A gyerek élete lesz sokkal nehezebb később, amikor új közegbe kell(ene) beilleszkednie, hogyha előtte nem találkozik az alapvető normákkal, és fogalma sincsen az alkalmazkodásról.

Én boldog és egészséges lelkületű gyerekeket szeretnék tanítani betűkre, számokra, a tudás szépségére. Nem harcban állni nap, mint nap, hogy neveljem más gyerekét helyette.

Mert én aztán igen-igen kevés vagyok, ha egyedül próbálok evezni a szabadelvű nevelés viharos óceánján…         

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: “Miért kell ezt tudnom?”

Máramarosi Gréta: Szösszenetek, avagy így élünk mi

Balassa Rozi: Van sapkád, nincs sapkád??

Imre Lili: Az utánpótlás nevelés lépfenéje – a modern kori egyenlőség elve

Forrás: Unsplash

Mélyalvás, talán éjjel fél 2 környéke lehetett. Egy intenzív rossz álomból próbálom magam kiszedni, még zakatol bennem az élmény, hevesen ver a szívem és a testem sem akar engedelmeskedni. Még mély állapotban, de konstatálom, hogy nagyon ki kell mennem a mosdóba. Valahogy az álom újra és újra visszahúz, a rossz érzés, a szájszárazság letaglóz. Erőt veszek magamon és ebben a gyenge érzékelésemben zsibbadást érzek az egész bal lábamban. Oldalra fordultam és pislogtam a sötétben, mint a mesebeli nünüke…ki tudja miért?

Kiültem valahogy az ágy szélére, és fura, de tudomásul kellett vennem, hogy a testem tényleg nem akar engedelmeskedni. A sötétben, mint egy idióta mereven néztem előre, széttúrt-szétzilált állapotú hajammal és akkor arra gondoltam, hogy most a családom ilyen állapotban tuti megijedne tőlem. Sőt még a szomszédok is 😊 – Dóri a bénalábú kertvárosi szörnyszülött…. Ezen derültem egyet, mindeközben a szükség egyre jobban hatalmasodott el rajtam. Így minden meggondoltságot mellőzve felálltam…de csak a pillanat egy töredékére, mert a következő képem az volt, hogy négykézláb állapotban vagyok az ágyam mellett. Nagyon konkrétan elzakóztam az éjszaka kellős közepén!!! Az elzsibbadt béna bal lábam galád módon ezt tette velem. Biztos ott röhög most rajtam, hogy levett a lábamról, mi? Hiába az önbizalom és az akarat, na a bal lábam nem akart engedelmeskedni. Érzékelve nyomoromat – és tök jó, hogy ezt se a férjem se a családom nem látja -, kicsúszott a számon a nem a legszebb magyar szavak egyike. Sajgott a jobb térdem, hiszen a bal lábamban folyamatosan hangyák rohangáltak ide-oda mindenféle indok nélkül. Kész, tudomásul kell venni, hogy a bal lábam tojik a nyomoromra. Felnéztem és a férjem éppen horkolva a másik oldalára fordult. Ő semmit nem látott és jobb is, hogy nem tud az én kis ügyemről. Még a végén megkapom, hogy öreg vagyok már és tehetetlen, kábé ilyen lesz majd az öregek otthonában is.

Egyértelmű és rapid stratégiát kellett alkotnom,

hiszen sietnem kellett a mosdóba. Négykézláb megfordultam és mint egy 8 hónapos csecsemő, így baktattam a mosdónk felé. Eszembe jutott, hogy jó, hogy még nincs rajtam pelenka, bár ez csak idő kérdése….:-). Első akadály: csukva van a hálószoba ajtónk…..két lábon, helyesebben csak egyen (a jobb lábamon), hiszen az engedelmeskedett csak egyedül, nehezen, de kinyitottam az ajtót. Már csak pár négykézlábas lépés választ el a mosdótól. Megálltam és megkönnyebbülve néztem rá a fajanszra. Úgy éreztem, hogy soha nem örültem még ennyire egy vécének, bár amikor ez megfogalmazódott bennem, megint feltettem a kérdést magamnak, hogy tényleg normális tagja vagyok-e a magyar társadalomnak. Egy klotyónak örülni????? Aztán végül sikerült elfoglalnom a helyet, miközben a bal lábam is elkezdett magához térni. Először több hangya, majd már csak egy-kettő futkosott a lábszáramon…na gondoltam, jó ha az egész boly elmegy végre innen…….utálom a betolakodókat 😊, aztán elkezdtem aggódni, hogy még a végén az elmeállapotomra hivatkozva lefújom magam hangyairtóval :-D.

Miután végeztem, két lábon, hangyamentesen visszamentem az ágyamba és elaludtam. 

Az embernek a saját nyomorát nézni a saját szemüvegén át és azon röhögni a világ legkettősebb érzése: felemelő és letaglózó egyben.

Olyan igazi, hamisíthatatlan lábról levevős 😊.

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: A dugóban is boldogan

Somhegyi Dóri: Miért kell utazás közben almát rágcsálni?

Somhegyi Dóri: Összeesküvés elmélet

Forrás: Unsplash

Újabb projektbe kezdtem. A nemrég kiselejtezett könyveket (amiről korábban be is számoltam), megunt ruhákat, hátizsákokat, iskolatáska rakást most már muszáj volt kezelnem a garázsunkban. Gondoltam, a könyvek tényleg jó állapotúak (mert számunkra már hozzáadott értéket évek óta nem adott), melyek egy része még egyetemi vagy főiskolai tanulmányainkhoz is kellettek. Mivel szeretek jót tenni, így felhívtam a kerületünkhöz tartozó könyvtárat. Meglepően azt a választ kaptam, hogy nekik ugyan nem kell, mert se tárolni nem tudják, se érdeklődés nincs rá, még ingyen sem!?!?!?!

Korunk tényleg ezt a trendet diktálja? Ennyire nagy a baj? Én úgy nőttem fel, hogy

a könyvek értékesek,

már a puszta jelenlétük a nappaliban is pozitív hordozó erővel bír. Mikor ment el a világ egy olyan irányba, hogy a könyv értéktelen, míg a tabletek és a telefonok felértékelődtek?? Visszaemlékszem a gyerekkoromra, amikor a nagyiméknál hosszú ideig álltam és néztem a könyvek gerincét, máig emlékszem az ódon, méltóságteljes illatukra. Sőt, a következő sarkon lakó Feri bácsiéknál külön könyvtár is volt, imádtam oda járni. Ha nem is olvastam, de azoknak

a könyveknek történetük volt, tisztelet vette őket körül.

A gondolatkavalkádot követően visszaráztam magam a való világba és feltettem magamnak a kérdést: az unokáink majd mire fognak emlékezni? Mit fognak látni? Lehet, addigra már könyvespolc sem lesz? Tehát nemrég selejteztem ki egy regiment könyvmennyiséget, amelyeket úgy gondoltam, hogy másoknak értékes lehet, hiszen teljesen jó állapotúak. De nem kellett senkinek. Tudjátok mi lett a vége? Mivel nem találtam olyan szervezetet, akik segítettek volna ebben, hát egy nagyobb szelektív hulladékgyűjtő állomáson landoltak….sajnos…

A másik érthetetlen és furcsa tapasztalásom a megunt ruhákkal, táskákkal és iskolatáskákkal kapcsolatosan volt. Felkerestem a tőlünk nem messze lévő gyermekotthont. Azt a választ kaptam, hogy nincs szükség se a ruhákra, se az iskolatáskákra így szeptember előtt. No az meg hogy lehet? Tudomásul vettem és elköszöntem a telefonban. Megint kérdezem. Milyen világot élünk????

Hova vigyem a ruhákat? Gyűjtőkonténerbe? – ahonnan tudjuk, hogy a jobb darabok egy jobb turkálóban fognak landolni, ahol eladják? Mint ahogy az is felfoghatatlan, hogy a szelektív hulladékgyűjtő udvarban járva szomorúan és belül tomboló érzésekkel vettem tudomásul, hogy az általam pár napja bevitt könyvek csatasorrendben kiállítva eladók!!!!!!!

„Miazatyaúristenvanitt?”

Ha valamit ki akarok dobni, akkor azt azért viszem, hogy ki legyenek dobva és ne legyenek újra hasznosítva. Vagy ha mégis, akkor nem az a minimum, hogy megkérdezik, megtehetik-e? No és akkor most mondom, hogy erre is van már külön „maffia” szakosodva…..no comment.

Ezek szerint az jár jól, aki csukott szemmel és lehajtott fejjel megy tovább?????…..hiszen egy valamire való jóérzésű embert erre „nevel” ez a rendszer és felfogás??? Nem érzem fair-nek….

Indítványozom, hogy a szelektív hulladékgyűjtő állomások működjenek úgy,

mint a GDPR.

Hadd egyezzek már bele, ha akarom. Ha pedig nem, akkor azt tartsák tiszteletben! De akkor úgy legyen!!!!

És akkor újra kérdezem egyre hangosabban: milyen világot élünk???? Hol vannak az értékeink? Hol van a tartásunk, a neveltetésünk? ….milyen világot élünk????….

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: Egyik legfontosabb erényünk…

Balassa Rozi: Mi az a szakasz?

Somhegyi Dóri: Urban legend

Forrás: Unsplash

Azt hiszem ezzel a mondattal kezdődött a kapcsolatom egy lapszámokat nélkülöző, kesze-kuszának tűnő, tinédzserkoromra emlékeztető, hihetetlen feladatokkal teletűzdelt naplóval. No ez most biztosan bonyolultnak hangzik így elsőre, de egy nagyon jó barátomtól születésnapomra kaptam ezt a „Rombold le ezt a könyvet” című naplót. Azzal a mellékzöngével, hogy ne csináljak semmi mást, csak csináljam és vegyem komolyan. Két hétig ide-oda pakolgattam a könyvet, hiszen annyira lehetetlennek tűntek a benne lévő feladatok, főleg így 41 évesen nem tudtam mit kezdeni vele. Aztán egyszer csak nekirugaszkodtam, mert rájöttem, hogy semmit nem veszíthetek, maximum tapasztalatot nyerek.

Nos kérem szépen ez a barátkozás a naplóval annyira jól sikerült, hogy szinte minden nap várom, hogy újra és újra találkozzak vele. Ez lett az én kis tamagocsim. Tiszta bonsai-érzés :-D. A napló infantilisnak tűnik, de mégsem az. Valamit előpiszkál az emberből. Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy mersz egy kicsit gyerek, egy kicsit őrült lenni, nem érdekel az a feladat sem, hogy sorban állóktól aláírásokat kell gyűjtened.

Egyszerűen lehetsz önmagad, korlátok és szemmel verés nélkül,

hiszen magadnak csinálod, és mert hozzá társul az az érzelmi plusz, amitől ha eszedbe jut a napló, automatikusan nevetni kezdesz és nem tudod abbahagyni.

Mivel a napló nem követeli meg, hogy sorrendben haladjunk, ezért tetszőlegesen oldhatók meg a benne lévő feladatok. A napokban jártam egy túraboltban….esküszöm, lehet, hogy nem vagyok normális, de tudjátok mit tettem el a kasszáknál a táskámba? Egy matricát. Miért is? Mert tudtam, hogy két oldalra matricát kell gyűjtenem :-D. No ezért. Szóval kérem szépen, így rajzoltam le a jobb kezemet is 6 ujjal, téptem be a könyv minden tizedik oldalát, színeztem be minden huszadik oldalát sárgára, hajtogattam harmónikát az egyik lapból, majd hajtogattam háromszöget az oldalakból, aztán dobtam le magasról a földre. Sőt, villával is lyukasztottam már át lapot….ööö….többször is :-D. Azt tervezem, hogy gombot is fogok majd varrni az egyik oldalra és gyűjteni fogok még matricákat néhány oldalra.

Érdekes, de ez a napló befészkelte magát az agyam legkisebb zugába is. Visszajöttek gyermekkorom illatai, jó érzései. Esküszöm, éreztem a gyerekkoromban kapott, jószagú toll illatát, és hirtelen vágytam arra, hogy újra megérintsen ez az érzés. Sőt! Ahogy az ember lánya halad előre a korral, ha tetszik ha nem, utoléri az önismeret. Ez a könyv fejlesztésre is szolgál, hiszen tartalmaz olyan elemeket is, hogy egy egész nap némaságba kell burkolóznom…. vagy írjam le vágyaim órarendjét, és még folytathatnám… Sokrétű, sokszínű, vicces és komoly egyaránt.

Visszatérve az elejére…..

soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen gyermekkori jó érzés képes visszaköszönni a múltból,

még 40 év felett is. Hálás vagyok ezért a naplóért, a tőle kapott érzésekért…. hálás vagyok annak a barátomnak, akitől ezt az ajándékot kaptam….sokkal többet adott, mint ahogy azt gondoltam. Köszönöm!

Ha szeretnétek Ti is hasonló érzésekben részesülni, akkor a könyv  címe: T.J. Tom: Rombold le ezt a könyvet

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Szabadság

Somhegyi Dóri: Szabadsááááág!

Máramarosi Gréta: Merjünk változtatni

Forrás: Unsplash

Ma többek között a nyugdíjasokról elmélkedtem, hogy más-más nemzetek kultúrájában vajon hogyan élik meg ezt az időszakot.  Jól csináljuk-e ezt mi magyarok vagy lehetne tanulni más nemzetek idős embereitől? Azt figyeltem meg, hogy mi magyarok szeretünk panaszkodni, az „Itt fáj, ott fáj”, „Jaj de rosszul aludtam” kezdetű  mondatok gyakrabban hagyják el az ajkainkat, mint a „De jót beszélgettem a barátommal”, vagy „Milyen jót sétáltam délután stb. „ kezdetű mondatokat. A napokban véletlenül olvastam egy „tanulmányt”. Az idézőjel azért kell, mert egyáltalán nem vagyok biztos, hogy az abban leírtak tényleg egy tudományos kutatás eredményei voltak, de mégis elgondolkodtató.

Bevallom, egészen a múlt hétig azt gondoltam, hogy éveink számával arányosan csökken az agysejtjeink száma. Még annak idején az egyetemen azt tanultam, hogy 30 éves kor körül érjük el szellemi teljesítőképességünk csúcsát. Aztán ettől kezdve  szinte észrevétlenül, majd az évek számának növekedésével fokozatosan kezdünk butulni. Ennek vannak nagyon kellemetlen kísérőjelenségei, mint pl. a feledékenység is, de ki ne találkozott volna már azzal a jelenséggel, amikor az ember bemegy a spájzba és percekig áll a polcok előtt, mert a röpke két perc alatt elfelejti miért is jött be? Eleinte bosszankodunk, aztán már csak nevetünk vagy fásultan tudomásul vesszük. Néha használ, ha visszamegyünk a kiindulópontra, aztán jobb esetben eszünkbe jut. Ha meg nem, akkor elintézzük azzal, hogy az a dolog nem volt fontos. Közben tudomásul vesszük, hogy szép lassan minket is elér az időskori elbutulás. Nem jutnak eszünkbe nevek, megjelennek a házi manók, akik mindent eldugnak.

Mivel a téma és a tünet is itt van a küszöbömön, ezért

különböző stratégiákat dolgoztam ki,

amivel késleltetem a folyamatot, vagy legalább is képes vagyok leplezni a környezetem elől ezt. Például nem szedek agyserkentőket, de szívesen vagyok együtt fiatalokkal, mert azt vettem észre, hogy akkor valahogy jobban beindul a gondolkodásom. Tudok most már nevetni a saját butaságomon. Szóval, megtanultam együtt élni az elkerülhetetlennel. De az említett tanulmány megcáfolja eddigi ismereteimet az agysejtekről, a tudásról, a szellemi teljesítőképességről.

Szóval visszatérve, a „tanulmány” amerikai kutatók eredményeit közli, akik megállapították, hogy az ember kb. 70, igen jól tetszenek hallani,

70 éves korában van szellemi teljesítőképességének csúcsán!!!!

A feledékenység oka nem az, hogy az idegpályákon való információáramlás lelassul vagy az, hogy az idegsejtek elpusztulnak! Nem! Ennek az az oka, hogy olyan sok információt gyűjtöttünk be az évek során, hogy a sok-sok tudás ott tolong a fejünkben és megakadályozza, hogy a megfelelő nevet vagy ismeretet hívjuk elő. Szóval úgy is mondhatnám, hogy

a butaságom és feledékenységem mögött az okosságom húzódik meg.

Tehát, minél kevésbé jutnak eszembe a dolgok, annál okosabb vagyok 😊. Arról nem is beszélve, hogy személy szerint még el sem értem a csúcsra :-D. 

Nos, amikor ideáig jutottam a gondolkodásban, azért egy dolog szöget ütött a fejembe. Mi itt Magyarországon valamit rosszul csinálunk. Ha elmegyünk nyugdíjba – tisztelet a kivételnek -, besavanyodunk, beszűkítjük kapcsolatainkat, képletesen bezárkózunk a négy fal közé. Szó szerint várjuk a véget!

Ezzel szemben mit csinál egy amerikai nyugdíjas? Eladja a házát, vesz egy lakóautót és utazik. Nem aggódik, felesleges dolgokon van annyira pozitív életszemléletű, hogy az utolsó évtizedeket, amennyire lehet, kiélvezze. Tudom, ezer érvet lehet felhozni, hogy mi ezt miért nem tudjuk megtenni.

Szóval, sok mindent lehet mondani az amerikaiakra, hogy felszínesek, hogy nem olyan nagy a lexikális tudásuk, hogy hedonisták, hogy mindent meg akarnak venni, de valamit mi is tanulhatnánk tőlük, ez pedig a pozitív gondolkodás!!!!! Például azt is, hogy az öregség nem, vagy legalább is nem feltétlenül az elbutulásról, az elszigetelődésről, a folyamatos panaszkodásról szól.

Fontos, hogy legyenek céljaink, ne adjuk fel a vágyainkat.

Igenis utazzunk, kiránduljunk, járjunk színházba, moziba. Találkozzunk régi barátokkal és szerezzünk újakat. Tapasztalatom szerint ez gyakran nem pénz, hanem inkább elhatározás kérdése….

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Mindenki más szemüveget visel

Somhegyi Dóri: A vágyott jövő

Máramarosi Gréta: Hová tettem a szemüvegem?

Forrás: Unsplash

Hogyan tudunk egy döntésünkkel önmagunk ellenségévé válni? Hát úgy, ha elmegyünk bevásárolni. Gondoljunk csak bele. Toljuk a 100 Ft-os érmével működő mély kocsit, hogy megtöltsük különböző féle étkekkel. Természetesen bevásárló-listával indulunk neki a nem kis tornamutatvánnyal felérő „túránknak”. Sorról-sorra csak rakjuk-rakjuk a termékeket a mély kosárba, míg végül megtelik.

Polcról le, bevásárlókocsiba be. Egy. Fizetésnél bevásárlókocsiból ki, futószalagra felpakolni ugyanazt a mennyiséget. Kettő. Futószalag beindul, a nóta indul. Futószalagról újra be a kocsiba. Három. No persze nemcsak úgy hányaveti módon.
Szépen rendszerezve, hogy az autóba már ne kelljen még egyszer ugyanezt megtennünk. Hűtött árut a hűtött áruhoz, tisztító szereket a tisztító szerekhez, nehéz dolgokat a nehéz dolgokhoz, könnyű dolgokat az egész hóbelebanc tetejére. Fizetést követően jöhet az „autó-túra”. Az előre már rendszerezett  árukat szépen bepakolni a bevásárlókocsiból az autóba. Négy. Hazaérve az összes cuccot a helyére pakolni. Öt.

Ötször kell megmozgatni ugyanazt az árumennyiséget azért, hogy komfortosan érezzük magunkat, elégedettek legyünk. Hihetetlen, de így van.  Elgondolkodtam. Mennyi olyan dolgot teszünk az életünkben, amit ötször kell egymás után megismételni ahhoz, hogy elégedettek legyünk? Ötször kellene lefesteni a falat, hogy szebb legyen?  Ötször kellene megfőznünk a vasárnapi húslevest? Ötször kellene porszívózni, hogy nagyobb tisztaság legyen? Ötször nézzem meg egymás után a kedvenc filmemet a katarzis élményért? Ötször pingáljam ki körömlakkal a körmeimet?

Ötször. Mondom ötször.

Hogyan tudok ebből az értelmetlennek tűnő dologból előnyt kovácsolni? Túl sok a kérdő mondat, a kérdőjel, amire nem feltétlen tudom a választ. No jó, óvodás koromban még örültem is volna, hiszen egy kezemen meg tudom számolni.

Mi is az egész tortúra tanulsága? Megvan! A tortúra konklúziója:

karizom fejlődik, rendszerező gondolkodásmód fejlődik.

Mit tesz a bevásárlás ötszöri pakolási tortúrája? Hát, fejleszt :-). Soha nem gondoltam volna, hogy egy szükségleten alapuló feladat fejlesztő hatással lehet a tevékenységet végző személyre. Sőt…nem utolsó sorban egy kis retro érzést is kapunk vele, hiszen visszaköszönnek az iskolai tesi órák: derékhajlítás, karhajlítás, nyújtózkodás.

Tehát aki szeretne fejlődni, és retro érzéseket kapni, annak elegendő heti egyszer elmenni egy izom- és személyiségfejlesztő bevásárlásra :-).

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Kesztyűs kézzel bánni?

Balassa Rozi: Hiteltelen tükrök

Somhegyi Dóri: Hol rontottam el?