-
Balassa Rozi: Szemét
Hulladék, szenny, mocsok, hitvány. Ezek a szemét szinonimái. Kire vagy mire értendők?
1Szemét
Forrás: Unsplash
Gondolom mindenki tudja mi a szemét fogalma. Viszont azt nagyon sokan nem tudják, hogy ami az egyik embernek szemét, az a másiknak kincs is lehet… legalábbis eddig ezt gondoltam. Nemrég eljött számomra a felismerés, hogy ezt rosszul tudom.
Szóval egyre többen érzik azt, hogy a szemét kincs. Másnak. Különben mi mással lehetne azt a jelenséget magyarázni, ami minden percben szembejön velünk Budapesten, a védett területeken, kirándulóhelyeken, az utcán és sorolhatnám? Hogy miért?
Mert sokan érzik úgy, hogy gondoskodniuk kell lakóhelyem kincsesbányaként történő üzemeltetéséről!
Mert mi a fenével magyarázhatnánk azt a jelenséget, hogy mi egyszerű ott élők, akik régen még hajtottak a „Tiszta udvar, rendes ház” szlogenért, táblácskáért, most minden héten más szemetét szedjük az utcáról?
A kertbe behajigált sörös dobozokból lassan napkollektort készíthetünk. Az is felmerült már, hogy az utca végébe lerakott autógumikból – ami egyébként természetvédelmi területen van – esetleg paintball-pályát hozunk létre, nem törődve azzal, hogy közben a természet pusztul, hiszen adományozónk boldog, mert nála így tuti rend van!
Az már meg sem lepett minket egyszerű halandókat, hogy egy komplett ülőgarnitúra díszelgett az utca végében, szemben a csodálatos budai panorámával. Nem kis büszkeséggel említem meg, hogy még a Szabadság-szobor is látszik ebből a nézetből. Az adományozó úgy gondolta valószínűleg, hogy mindenki kényelmes kilátói élményét így alapozhatja meg. Büszke vagyok rá! Az önfeláldozására főleg, hiszen most gondolom új bútort kellett vennie szegénynek. Milyen kellemetlen lehetett, hogy a köz érdekében időt-energiát nem kímélve kihozta hozzánk e becses, enyhén viseltes, foszlóban lévő az 1960-as évek divatját képviselő ülőalkalmatosságát. Sőt arra is odafigyelt, hogy mindezt a gumik mellé helyezze… Gondolom, tette mindezt azért, hogy a gumikat kreatívan virágokkal borítsa be, esetleg muskátlikkal, amelyek majd lágyan omlanak le, eltakarva a kb. 40-50 abroncsot…..
Ha ez így megy tovább, pályázni fogunk Budapest legkreatívabb kilátója címére.
Ja hogy nincs ilyen? Hát legyen!
Különben mi értelme lenne ennek a töménytelen adományozási hullámnak, ami beteríti az országot? A cím elnyerése érdekében szomszédainkkal karöltve – azt a töménytelen használt pelenkát, egy házibuli emlékét megőrző műanyag tányér-evőeszköz kombót, megmaradt étel- ital maradékot (melyet elleptek a rovarok, rágcsálók), illetve egy vitát kiváltó hányást tartalmazó zacskót is – „szívesen” takarítunk el minden mocskot. A baj leginkább a gyakorisággal van! Minden héten van újabb adományozó! Nevezzük most már nevén őket:
BUNKÓK, akik újra és újra megjelennek.
Szeretném megemlíteni számukra, hogy van szemetes.
Sőt! Van INGYENESEN használható szemétlerakó-hely! Van olyan, hogy tisztelet az ott lakóval szemben. Van olyan, hogy rendszeretet. Van olyan, hogy kulturáltság…. És folytathatnám, hogy az a viselkedésforma, hogy mások életét keseríted meg a szemeteddel, az milyen hiányos neveltetésre utal. Amilyen a felnőtt-minta, olyan a gyermeki megnyilvánulás. Már meg sem lep, amikor azt látom, hogy egy kirándulócsoport mocskot hagy maga után, hiszen már nem kell! Persze, hiszen az elkövetkező időben úgy sem jön arra!? Hogy az utcán orrát kifújó ember el is dobja a zsebkendőt!? Hogy a gyorsétteremből távozó menet közben étkező utasok hogyan dobálják ki a szemetet az autóból!? Ja, és a csokipapír sem fér bele a gyerekek zsebébe, feltűnésmentesen csúszik ki a kezükből, és senki sem szól rájuk!?
Gondolom valakik megunták, hogy állandóan panasszal éltünk ezekkel az egyénekkel szemben, ezért most kamerák lepték el a környéket és láss csodát! Ennyi csuklyát viselő autóst még sosem láttam annak előtte, és mindnek mocskos, olvashatatlan rendszáma van.
De miért is lepődünk meg ezen? Hiszen már amikor adományozott, akkor is névtelenül tette,
így a továbbiakban sem szeretné kilétét felfedni, de abszolút jóindulatú tevékenységét sem akarja felfüggeszteni. Pedig mi szeretnénk őket megismerni, mert így csak Szemétként hívhatjuk őket!
Kedves Csuklyás szemetelők! Ez a tábla készül számotokra (sajnos nem saját ötlet, hiszen több helyen látható):
„Nem szemétlerakó-hely! Az intelligens ember nem szemetel, a többieknek meg egyenesen tilos!!!”
Hátha célba talál az üzenet egyszer….
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: április 2019
Share this: -
Balassa Rozi: Farkasok között
Tényleg egyre vadabb az élet, hogy farkasok között kell, hogy éljünk????
1Farkasok között
Forrás: Unsplash
Nem tudnám pontosan megindokolni, hogy miért érzem nap mint nap azt, hogy egyre vadabb az élet. Mi az a sugallat, ami sokaknak azt diktálja, hogy taposs el mindenkit!? Tépd meg, marcangold szét! És amikor túl vagy ezen, akkor élvezd a műved és légy elégedett!
Tény, hogy a munkám miatt sok olyan emberrel találkozom, akinek a viselkedése számomra vállalhatatlan és szánalmas. Tényleg nem emberhez méltó. Egyre gyakrabban szembesülünk már gyerekeknél is, hogy milyen kegyetlenek tudnak lenni. Egyre többször hangzik el a beilleszkedésre képtelen, szociálisan retardált, „önző gyerek” jelző.
Tényleg ez a normális?
Tényleg azok a gyerekek a fehér hollók, akik a régi értelemben véve rendben vannak? Persze felmerül a kérdés, mi a normális? Hát egy biztos; nem a bántalmazó, a trágár, a kegyetlen. Minden nap felmerül ebben a szakmában, hogy mi volt a jobb? A csendben figyelő, kicsit poroszosan küzdő vagy napjaink nyitott és érdektelen gyereke? Az, aki naponta vágja oda, hogy jogai vannak, és minden felnőtt, ha tanár akkor meg pláne hülye? Vagy akiben még él a tisztelet és ha nem is ért egyet, ennek nem ad hangot vagy burkoltan érzékelteti a felnőttel, hogy rossz irányba tart a kapcsolatuk?
Rémisztő, hogy van (egyre több) olyan gyerek, aki mondjuk önmagát neveli. És ebben az érzéketlen világban farkassá válik. Miért?
Mert akkor nyer! Félnek tőle, tehát hiszi, hogy tisztelik.
És azok, akik nap mint nap hajbókolnak előtte, túlnövik és ellene fordulnak. Ő is prédává válik, és nincs kihez fordulnia, mert már mindenkit megmart és nem bíznak benne. Egyre több fiatalt csak a buli, a pia, a közös „érdeklődés” tart össze. Félelmetes, hogy mire képesek egy perc figyelemért. A mámorító érzésért, hogy most minden róluk szól, akár jó, akár rossz értelemben véve.
És mi felnőttek mit csinálunk? Egyre többen nézzük vergődésüket, tárjuk szét a kezünket, hogy ez várható volt! Egy gondolat nem fogalmazódik csak meg;
“Mit kellene csinálni?”
Nem hiszem el, hogy ennyi genetikailag problémás gyerek született volna az utóbbi időben. De abban biztos vagyok, hogy a rendszer nélküli nevelés kártékony. Mert egy fejlődő személyiség, anélkül, hogy támpontot kapna, elveszetté válik ebben a társadalomban. Mi sem haltunk bele, hogy voltak feladataink. Nem haltunk bele, amikor megkérdezték, hogy mit, mikor és hol csinálunk és hogy beszélgettünk. És ami fontos; próbáltunk együttműködni!
Megkérdeztem egy apukát, hogy miért nincsenek szabályok a fia számára, akit 12 éves korára, csak “Rém” néven emleget mindenki. Meglepő módon olyan ellenmondásba keveredett önmagával, amit szerintem azóta is fontolgat: „Egyszerű, nem akarom, hogy olyan gyerekkora legyen, mint nekem! Pedig tök jó volt! A szüleim szigorúak voltak, de következetesek. Kaptam pár taslit, de megérdemeltem! Szerettek, és hálás vagyok nekik.”
A kérdő tekintetem zavarba hozta, és gyorsan hozzátette: „De belőle lesz valaki!”
Hát mélyen elgondolkodtató, hogy mit fed a “valaki” kifejezés. Vagy arról van szó, hogy a sok félrenevelt gyerek annak köszönhető, hogy az embertelen viselkedés lehet megoldás a „valaki státusz” elérésére? Vagy tényleg ennyi felnőtt érzi, hogy ő értéktelen, és senki?
A baj az, hogy gyermekeink tükröt tartanak elénk.
Ők az újabb sikertelenségünk igazi bizonyítékai. Az egyetlen olyan dologban, ami minket is jellemez – amire egész életünkben büszkék lehetnénk -, ha ekkorát bukunk, akkor mi lesz a végén az összegzés? És még egy nagyon fontos gondolat: ezt nem háríthatjuk másra. Mindenki lehet hibás, de mindenki továbbáll, és újabb hatások jönnek, újabb emberek, akik felteszik a kérdést: „Neked nem volt gyerekszobád?”
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: március 2019
Share this: -
Jogomban áll
Forrás: Unsplash
Az elmúlt időszakban két előadáson is szembejött velem az evidencia szó. Először egy olimpiai csapat edzőjétől, aztán egy olimpiai kvótát szerző sportolótól. Hogy mi a sikerük titka edzőként és sportolóként? Az, hogy az evidenciákat azonosították és lefektették (például a kereteket, a hozzáállást). És az, hogy az egyszerű dolgokat jól csinálják, de azt tényleg jól! A többi pályatartozék. Miért írtam ezt le? Mert ma ez a két szó (evidencia, egyszerűség) csengett vissza a fülembe kora délután, szinte robbanásszerűen.
Ugyanis ma történt meg velem az az eset, hogy másodjára mentem egyeztetésre egy céghez, mert elnyertem egy vezetői pozíciót. A mai egyeztetés végkimenetele az lett, hogy nem fogok velük együtt dolgozni. Hazafelé az autóban fogalmazódtak meg bennem a gondolatok:
Jogomban áll kérdezni.
Jogomban áll véleményt nyilvánítani, tehát jogomban áll nem bekussolni. Jogomban áll tovább kérdezni, ha hülyének akarnak nézni. Jogom van ahhoz, hogy megvédjem a jogaimat. Jogomban áll nemet mondani, ha törvénytelenségre akarnak rávenni….. mert jogomban áll tájékozódnom, mielőtt átlépek egy munkáltatói küszöböt. Jogom van eldönteni, hol szeretnék dolgozni, hiszen én is a piac részét képzem! Jogomban áll eldönteni, hova köteleződöm el. Jogomban áll tájékozottnak lenni és önmagamért kiállni.
Jogom van nemet mondani, és elsétálni, ha nincs jelen a tisztelet.
Jogom van a saját értékrendemet képviselni és kiszűrni, ha valaki vagy valami nem odavaló. Jogomban áll nem eltűrni, ha valaki nem megfelelő stílusban kommunikál velem. Jogom van ahhoz is, hogy ilyen helyzetekben nyugodt maradjak :-).
Jogomban áll választani és eldönteni, hogy a tudásomat hova szeretném helyezni a jövőben, ahol tudom,
jó hasznát veszik.
Hálás vagyok, hogy más hibázott azelőtt, mielőtt átléptem volna egy küszöböt. Egy tanulsága biztosan van az esetnek:
az evidencia fontossága. Számomra evidens az ember tisztelete.
Anélkül nincs sem munka, sem emberi kapcsolat, sem semmi. Egyszerűnek tűnik, de mégsem az….
Egyébként meg jogom van az élethez, jogom van levegőt venni és létezni és az életemet úgy élni, ahogy szeretném 😊 és nem úgy, ahogy más fütyül. Egyébként meg világbéke 😊. Hálás vagyok, Dóri vagyok 😊.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: március 2019
Share this: -
Időmérő
Forrás: Pixabay
Egy pillanat töredéke alatt vált világossá, hogy iszonyatosan nagy a baj. Könnyes szem és a pánik a tekintetben még jobban erősítette bennem a felelősséget, hogy csak én oldhatom meg és fel a fennálló helyzetet. Nem megoldhatatlan, de gyorsnak és okosnak kell lennem. Ahogy vettem az üzenetet, hogy az idővel és a kilométerekkel kell megküzdenem, elkapott a “klasszikus idegállapot” érzése. Remegett a kezem és a lábam. Gyors rögtönzés után elkezdtem futni. Persze körömcipőben. Embereket, bőröndöket, várakozókat, autókat kikerülve szinte sprintet kellett lenyomnom az idő őrült tempójú haladásával szemben. Legalábbis én így éreztem. Közben telefonáltam, hátha tud még valaki segíteni. Rohanás az autóhoz, előtte még parkolójegy fizetés, további sprint a parkoló túlvégében álló autómhoz. Persze továbbra is körömcipőben. Ahogy kihajtottam a parkolóból, őrült tempóban nyomtam a gázpedált. Azt hiszem
110 km/órás sebességgel hajtottam az Üllői úton, lenyomva mindenkit.
A sebességmérés sem érdekelt, bár eggyel sem találkoztam. Ha mégis, legalább tudom, hogy miért fogok büntetést kapni…..
Folyamatosan sorjáztak a fejemben a megoldási variációk. Mi van, ha…. közben érkeztek a telefonhívások. Mintha mindenki érezte volna, hogy most tényleg nagy a baj. És éppen küzdök valakiért.
Küzdök valaki sorsának alakulásáért,
küzdök önmagammal, hogy történhetett ez meg? Ki tévedhetett? Több közlekedési szabálytalanság tényét követően elértem a célállomást, ahol nyugtázva, ugyanakkor továbbra is remegő kezekkel vettem át, ami megoldást nyújthat az eléggé aggasztó helyzetre.
Most, hogy nálam van valaki sorsának boldogulása, iszonyatos gyorshajtásba kezdtem a harmincas övezetben, úgy emlékszem összesen öt fekvőrendőrön ugrattam át, de ez sem érdekelt. Turbózva az autómotort, élesen véve a kanyarokat, anyázva haladtam, mert persze ilyenkor mennek előttem harminccal… majd kikerülve mindenkit, továbbra is a gyorshajtás tényével küzdve tettem meg a rám váró kilométereket, egyszer csak lassítottam, majd megálltam. Megnyomtam a gombot, megkaptam a megoldás kapujához vezető kártyát.
Lassan, kimérten haladtam, majd megláttam……
megláttam a lányom aggódó arcát a 2B terminál előtt. Odaszaladt az autóhoz és belenyomtuk a kezébe az ő útlevelét, hogy most már biztosan elrepülhessen a csapatával Kijevbe 😊.
Több tanulsága is van az esetnek. Ebben a stresszhelyzetben rosszul teljesítek. Ideges vagyok és káromkodok, ráadásul egy csomó közlekedési szabálytalanságot követek el. Az is biztos, hogy körömcipőben kifejezetten sz@r futni, főleg a 2B terminálról a parkoló másik végébe. Tanulság életünk végéig, hogy mindig meg kell nézni, hogy kinek az útlevele van nálunk :-D. Rájöttem viszont arra is, hogy tudok úgy vezetni, mint a filmekben, úgy, hogy senkinek nem esett baja. Sőt…. ez egyben egy időmérő köredzéssel is felért, mindössze 35 percet ölelt fel a megoldhatatlannak tűnő esetünk.
Egy valami viszont tuti biztos… ha a gyerek így folytatja,
dagadt leszek és alkoholista :-D.
Mert idegnyugtatónak este azért jól jött egy kis libatöpörtyű vörösborral :-D.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: március 2019
Share this: -
Hol szúrtam el?
Forrás: Pixabay
Letargiában ültem otthon egy könyvkupac előtt. Mert én igenis hiszek abban, hogy a könyvek mindenre megoldást nyújtanak. Lázasan kerestem a megoldást. Segítségemre volt a szakirodalom, ami megjegyzem, nem volt okosabb, mint én. Ugyanazokkal a lépésekkel traktált, amiket egyébként is már kívülről fújtam.
El tudom képzelni, hogy milyen arccal és testhelyzettel reagálhattam családom abbéli érdeklődésére, amikor feltették a kérdést, hogy „most mi van?” Mert több kérdés nem érkezett…. sőt csöndben elhagyták a háborús terepet. Jobb is így! Kudarcomat semmilyen módon nem akartam megosztani senkivel. Már az ötödik “bestselleren” túl megállapítottam, hogy értéktelenek ezek is…… legalábbis számomra. Pedig olyan egyszerű a kérdés:
„hol rontottam el?”
Férjem csendben, nehogy robbanni lásson, odacsúsztatta életmentő italomat – egyszerűbb nevén a kávémat a kezem alá -, és várta a feszültség elmúlását. Morgásom nem győzte meg, pedig a köszönöm szót morogtam, azt hiszem. Csalódottan más tevékenységbe kezdett.
Én is éreztem, hogy sokáig nem tartható fenn ez a feszültség, de amíg nincs magyarázat, addig marad az érzés:
Ölni tudnék! Soha sem követtem el ekkora hibát!
Megfogalmazódott bennem, hogy nem is az én hibám, biztos valaki bekavart. De ki? És jött a klasszikus érzés; keressünk bűnöst! Mert addig sem én vagyok terítéken. Elkezdtem kérdezősködni, amivel családom ellenszenvét vívtam ki. De az lehetetlen, hogy én hibáztam!
És ekkor jött a következő sokkoló érzés: …..de ha én voltam, hogyan kérek elnézést? Mivel indoklom, hogy kedves énem ördöggé vált? És ekkor bevillant! Kisétáltam a konyhába, megtettem, azt, amitől a hátamon is felállt a szőr… Újra megkóstoltam! És igen! Még rosszabb volt!
Ekkor gyanútlan gyermekem, aki késői kelése miatt kimaradt a feszültséggel teli időszakból, csak ennyit mondott: „Mi akar ez lenni?” Szinte vágni lehetett a feszültséget, két rettegő szempár vetett rá lesújtó pillantást, és egyben jelezte, hogy vége van! Ekkor gondolkodtam el mélyen,
úristen ilyen rettenetes vagyok, ha hibázom?!?!
És ekkor gyermekem mindent feltett egy lapra és felvilágosított: -„A sótartóba van a cukor és fordítva! Különben lehet, hogy jó lett volna!”
Hát, tessék!….. sz@r az összes szakácskönyv! Mit ér az összes, ha nincs meg benne a válasz erre! 😀
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: március 2019
Share this: -
Rendszerhiba
Forrás: Pixabay
Ezt a szót többször mondtam ki az utóbbi hetekben. Nos, akárhogy nézzük a rendszerhiba egy hiba a rendszerből 😊. Ha valami nem úgy működik a rendszerben, hogy támogassa az adott célunkat, akkor egy-egy megjelenő hiba, hibaüzenet az jelzés, hogy valamit nem jól csinálunk.
Egy figyelmeztető jel.
Mi lehet figyelmeztető jel? Például nem frissítettünk, nem értékeltünk, nem vettük figyelembe a környezet változásait, nem egyértelmű a cél, nincs jól felépítve a rendszerünk, nem figyeltünk a rendszerbe résztvevőkre, nem adtunk egyértelmű pozitív visszacsatolást vagy nem hallgattuk meg és végig más szakembereket, pedig mondták, leírták, jelezték. Tehát nem vettük a hibaüzeneteket, habár többször felbukkant, nem foglalkoztunk vele, mert „nem értünk rá”.
Így működik ez az életünk más területein is, aminek klasszikus megfogalmazása; „nem foglalkozunk vele, mert nem fáj még eléggé.” Ismerős? Habár fáj a fogam, térdem, hasam, de még nem megyek el orvoshoz. Megvárom, amíg akkora lesz a probléma, hogy tényleg nagyobb és külső, sok esetben visszafordíthatatlan beavatkozás lesz szükséges. Vagy mint amikor egy cipő feltöri a sarkadat. Először kidörzsölődik, piros lesz, ennek hatására elkezd fájni. Van, aki ilyenkor leveszi, betöri a cipőt, beköti a sebet, de van, aki hordja tovább, amíg gennyes nem lesz és ténylegesen semmilyen másik cipőt nem tud már felvenni. Miért van az, hogy nem vesszük a hibaüzeneteket?
Tényleg azért, mert még nem fáj eléggé?
Sokszor és sok helyen látom, hogy az adott rendszer gazdájának vaksága miatt süket fülekre találnak ezek a hibaüzenetek. Még akkor sem hallja meg, ha objektív szakember is ezt tükrözi vissza. Egyszerűen nem akarja látni a hibaüzeneteket, mert azt gondolja magáról, hogy ő tévedhetetlen és amit kitalált csak az az egy út létezik. Kérdezem én, megéri? Tényleg? Hogy látja felelősen a saját munkáját a nagy egészben? Hiszen a számokon még lehet, hogy nem látszik, az emberek még nem mennek el, habár nem úgy teljesítenek, mint régen és elégedetlenek, de itt vannak???
Könyörgöm! Valaki világosodjon már meg, hogy a hibaüzenetek egyértelműek és venni kellene ezeket a jeleket! Felismerni, azonosítani, gyökér-okot keresni, meghallgatni, korrigálni, rendszerbe helyezni, visszamérni.
Én azt mondom, hogy sokkal előrébb lennénk, ha minden rendszernek lenne egy proaktív, objektív gazdája, aki összesíti a hibaüzeneteket, aki mindig azt figyeli, hogy hol lankad a motiváció, hol vannak belső konfliktusok, hol vannak visszafordítható hibák a rendszerünkben.
A kérdésem csak az, ha a hajó egyszer zátonyra fut, akkor
abba a bizonyos tükörbe a rendszer gazdájaként bele tudsz-e nézni, fel tudod-e vállalni és el tudod-e mondani,
hogy előtte éveken keresztül mindent megtettél-e, hogy ne így legyen….és persze erre hallgatom mindig a klasszikus választ:„mert akkor még nem fájt eléggé és nem gondoltam volna, hogy ez lehet belőle”.
Megvilágítom máshonnan. Nézzük, mi a fájdalom? Egyszerű. Mérjük VOLT-ban és teszteljük a rendszer gazdáján, de csak úgy játékból, hogy hol van a fájdalomküszöb. És azt is úgy csináljuk, hogy a küldött hibaüzenetek figyelmen kívül hagyása mellett a feszültséget tovább növeljük.
Vajon mekkora lesz az a fájdalom VOLT-ban mérve, amit még elvisel?
Így akkor elgondolkodhatunk azon, hogy mi az a fájdalom, amit egy szervezetnek ki kell kibírnia!!! Vajon ezek után is azt a választ fogom kapni a kérdésemre, hogy „tényleg nem fájt eléggé”????
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: március 2019
Share this: -
Felvételiztünk
Forrás: Unsplash
Hát éljen! Megint volt egy olyan nap, amiről azt gondoltam, hogy kétszer ugyanaz nem játszódhat le az életünkben! De tévedtem… A szörnyű az, hogy abban reméltem fejlődést, amiben gyakorlatilag élek, dolgozom. Azt gondoltam, hogy egy csomó elkeseredett diákarc rávezet odafent valakit, hogy újra és újra ezt nem tehetik meg családok ezreivel. De persze sajnos az EQ nem győzedelmeskedhet egy régen rossz rendszer felett. Mi a baj?
Kezdjük a legegyszerűbbekkel:
1. Egy 14 éves stresszelése nem lehetne cél az oktatásban.
2. Nem szabadna, hogy a diákok 14 évesen úgy érezzék, hogy minden álmuk 2 óra alatt foszlik szét.
3. Nem lehetne opció, hogy bélyegként viseljék a pontszámokat, amelyek alapján döntenek felettük.
4. Mekkora a realitása annak, hogy esélyegyenlőség áll fenn ebben az esetben? Azaz tök mindegy, hogy hol, melyik általános iskolába jársz? Hogy minden osztály egyforma képességű?
5. Mekkora a realitása annak, hogy minden iskolában van tanár? SZAKTANÁR!?
6. Ugyancsak mekkora a valószínűsége annak, hogy van aki a tananyagot adja le és a gyerek nem lát felvételisort és blokkot kap?
7. Melyik fontosabb a képesség vagy a fenék arra, hogy mindent bemagolj?
8. Hogyan lehet az, hogy nem egy, hanem sok diák külön tanárhoz kell, hogy járjon ahhoz, hogy meg tudjon írni egy felvételit?
9. Normális az, hogy előkészítőről-előkészítőre kell, hogy menjenek, hogy képbe legyenek?
És sorolhatnám…. de ezeket a gyermekem vágta a fejemhez, amikor felocsúdott abból a sokkból, amit átélt azon a bizonyos szombat délelőttön. Nem tudtam vele vitatkozni, amikor azt kérdezte, hogy miért jár nap mint nap iskolába, ha utána mindennap, sőt néha hétvégén is előkészítőkön ül? Majd a következő kérdés az volt, hogy
egy egész évnyi hajtás mi a francot ér egy rossz délelőtt után? Tényleg minden felesleges volt?
Szülőként mit válaszolhattam volna erre? Talán hiába volt minden, de nézd, a nővéredet is felvették. Hogy az élet nem áll meg! Hogy ne add fel (ez volt a legrosszabb indokom!)! Hogy a felhők fölött mindig kék az ég! – mindeközben nézett és érezte a dühömet, hogy ölni tudnék. Persze nem, nem őt! Nem az zavart, hogy esetleg nem úgy sikerült, hiszen ezt nem tudhattuk.
Hanem inkább azt, hogy az a gyerek, aki szorgalmas és igazi küzdő, ugyanúgy omlik össze, mint a nagyobbik lányom, a keresztlányom, a barátaink gyerekei és így tovább. Eszembe jutottak azok a gyerekek, akik nem mernek hazamenni, ha majd meglesz a pontszámuk. Azok, akik hazamennek és olyan büntetést kapnak, amit annak kellene, aki ezeket a feladatokat összeállította. Azokra a gyerekekre, akik összeroppannak a túlzott elvárás alatt. Azok, akik most elhiszik, hogy értéktelenek és buták.
Napokig küzdöttem azért, hogy helyre tegyem azt, amit nem én rontottam el.
Tudom, hogy mindentől nem tudjuk megóvni őket, de a gyerekkorukat elvenni,
az álmaikat összetörni 14 évesen senkinek sincs joga!
Főleg nem egy idegennek, aki azt sem tudja, hogy ki áll egy-egy pontszám mögött.
Mert ők nem számok! Nem hordhatnának billogot. Nem sakkbábuk, hanem érző lények. Akik megpróbálnák megváltani a világot! Könyörgöm ne vegyünk el a célt, a motivációt, az érdeklődést!!!! Mert ehhez senkinek nincs joga…
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: március 2019
Share this: -
Fut a Dóri!
Forrás: Unsplash
Évek óta küszködök a futással. Egyszer belelkesülök, aztán hirtelen nincs kedvem kimenni, majd megint jön a stressz-futás, amikor összeérnek a dolgok és a futással ki is jönnek. Aztán megint leállok és jönnek a kifogások. Nincs már rá idő, hideg van, meleg van, nézd jönnek a felhők, fáj a bokám, nem jó a cipő, most mostam hajat és nem akarok még egyszer és még folytathatnám a sort.
Mindig tudok valami érvet felhozni, hogy miért nem.
Végzettségemet tekintve közgazdász vagyok, így mindig az eredményt nézem. Mennyit futottam, mennyi idő alatt. Barátnőm hatására lassan, de átjött az üzenet, hogy ez így nem fog működni. Ne teljesítményre fussak, hanem azért, mert jó. Először azt gondoltam, hogy marhaság, hogy a túróba élvezhetnék egy olyan dolgot, amibe majdnem mindig belehalok. Figyelni kell a légzésre, a tempóra és sok minden másra is. Közben a testemen a megereszkedett röcögők is nehézséget okoznak :-D. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen sokáig néztem más futókat, hogyan futnak. Vannak olyan mozgások, amitől tényleg egyből röhögő görcsöt kapok 😊.
Na……. szóval volt már egyedül futás foci pályán körbe, de ki a fenét érdekel, hogy körbe-körbe rohangálok egy salakos talajon? Ki az a hülye, aki még számolja is a köröket? Főleg úgy, hogy közben méterenként sajnálom magam…..hát ez minden volt számomra, csak nem motiváló. Emlékszem, először akkor ijedtem meg, amikor intenzíven elkezdtem izzadni, már szerintem arra is feltettem a kérdőjelet, hogy ez mennyire normális? 😀
Aztán jött, hogy félmaratont futó barátnőmmel a kertvárosban futok, ami jó is volt egy ideig, de betonon körbe, ismerősökkel találkozva nem jó futni, mert mindig kérdeznek, és amikor azt látják, hogy
300 méter futás után már kollabálok, azt eléggé cikinek éltem meg :-D.
Bár itt mindenki fut a környéken, csak ők ezt szebben adják elő 😊.
Na szóval, most, hogy megcsapott a tavasz szele, megjött a vágy újra a futásra. Mivel tavaly lett egy vizsla kutyánk, ezért az erdőben többször megfordulunk. Barátnőm újra jelentkezett áldozatnak, hogy végignézze többkörös szenvedésemet az egészséges életmódra nevelésemmel kapcsolatban. Erdő-kutya-barátnő kombóval bevettük az erdőt. A környezet, a barátnőm sztorijai (mivel ő tud úgyis futni, hogy közben végig beszél hozzám és nem hal bele), a kutya figyelése – mintha valami varázslat lenne – valahogy elviszi a fókuszt a szenvedésemről. A nettó szenvedési időm így minimálissá törpül.
Csodák csodájára elértem „a futni jó” feelinget!!!!
A légzésemre még nem mindig tudok figyelni…….szerencse, hogy a barátnőm figyelmeztet erre 😊. Hogy mennyire érdekel a megtett kilométerek száma? Futás közben már nem, de a végén kíváncsiságképp igen. Hogy mit ad ez így?
A fókuszt a jelenre és önmagamra fordítani, és ezt tényleg lehet így élvezni.
Tehát megtapasztaltam, hogy a futás tényleg lehet jó is. Köszönöm a barátnőmnek, hogy az élményének részese lehetek 😊. Szerencsés vagyok 😊. Félmaratont futó barátnőm van 😊. Kutyám van 😊. Futok ki tudja hogyan és meddig :-D. Csatangolok :-D. Dóri vagyok 😊.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: február 2019
Share this: -
Coffee Americano: A környezetvédelmi kiborulás
A Coffee Americano a szívószál problémával szembesült....
2A környezetvédelmi kiborulás
Forrás: Unsplash
Nagyon rövidre akarnám fogni a nagyon nagy problémámat. A környezetvédelem egy fontos téma…. viszont hiába fontos, nekem rohadtul elegem van belőle! Ez egy régi érzés, de most azzal bukott ki minden, hogy egy neves szaklap közösségi oldalán megosztottak egy cikket, miszerint a klímaváltozás miatt megváltozik majd az óceán színe. A cikk amúgy a szokásos „ezeregyedik mindmeghalunk” cikként jelent meg. Nem is azzal volt a baj, hanem a közösségi médiás poszt kísérőszövegével, miszerint „Gratulálunk mindannyiunknak…”
Nekem ebből az egészből rohadtul elegem lett!
Elegem van a kampányszerű lelki nyomorgatásból, elegem van a számonkérésekből, elegem van a rémisztgetésekből.
Bár sokan azt gondolják, hogy ez a kulcsa a környezetvédelemnek, hát elárulok egy titkot: NEM.
Már a rohadt műanyag szatyor mizérián is felforrt az agyam. Kedves Mindenki ezen a bolygón! A műanyag szatyor nem áll két lábra és nem fut be magától az óceánba. Ugyanerre a műanyag szívószál sem képes. Tényleg. Ezen felül felhívnám szintén mindenki figyelmét, hogy NEMCSAK a szatyor és a szívószál van műanyagból, hanem háztartási eszközök, kellékek, higiéniai termékek, csomagolások, tárolóedények, alkatrészek… és a lista még nagyon-nagyon hosszú. Most ott tartunk, hogy valahol valakik nagy mennyiségben öntenek szemetet az óceánba, és akkor a zseniális megoldás, hogy tiltsuk be a műanyag szatyrot és a szívószálat ?????
Tehát a tengerbe emberek által öntött szemétben nem voltak se vegyszerek se fémhulladékok, se flakonok, se háztartási eszközök, se alkatrészek, semmi, csak szatyor meg szívószál? Ennyire ne legyünk már hülyék!!! Persze azon senki nem dolgozik, hogy kiderüljön, a szemét mégis, hogy a francba került oda a természetes vizekbe.
Nem, nem, mert SZÍVÓSZÁL….!!???
Tök jó, majd használunk textil szatyrot. Ja nem…. az a 90-es években volt kikiáltva környezetszennyezőnek. Nem baj, lesz papírzacskó. Ja nem, az a 2000-es években volt a sláger környezetszennyező termék, mert a fák ugyebár. Ez a műanyag szatyor évtizede. Mi lesz a következő?
Közben minden irányból azt hallom, hogy én tehetek róla, hogy pusztul a föld és mind meghalunk. Mert szatyrot veszek a boltban. Aztán odamegyek az óceánhoz és beledobom. Mosogatok, és a mosogatószert is az óceánba öntöm. Zuhanyozok, vizet pazarolok meg samponnal szennyezek. Be kell mennem dolgozni, megölöm az időseket a szmoggal. Ételt veszek a boltban, támogatom az állatok kizsákmányolását.
NEKEM EBBŐL ROHADTUL ELEGEM VAN!
Ha nem eszek meghalok!!!!! És csak azt tudom venni, ami a boltban van. Ha a boltban kizsákmányolt párizsi van, és nem BIO zöldség, akkor mégis mi a f@szt egyek? Megveszem, mert nincs más választásom. Hogy legyen az ember környezettudatos, ha az lehetetlen? Ha nem megyek be dolgozni, nem lesz pénzem, szintén kinyiffanok. Nem tehetek róla, hogy a budiban ivóvízzel húzunk le mindent, hogy az autómosókban is ivóvízzel takarítunk. Nem tehetek róla, hogy nem tudok olyan mosógépet vásárolni, ami 5 évnél tovább működik, mert nem gyártanak olyat! Nem tehetek róla, hogy két évente mobiltelefont kell cserélnem, mert azt is úgy gyártják, hogy tönkremegy pik-pakk.
Tessék elővenni a józan paraszti eszét mindenkinek, persze, hogy a gyártónak az éri meg, ha állandóan vesszük az újat, megy belőle az adó is, jön a profit is, ez mindenkinek megéri, kivéve nekünk meg a bolygónknak. Mindenki vésse az eszébe, hogy
A JELENLEGI TÁRSADALMI ÉS GAZDASÁGI RENDSZERREL A KÖRNYEZET
NEM VÉDHETŐ MEG!
És annak ellenére, hogy mindenhonnan ezt sulykolják belénk, ez nem a mi hibánk! Nem attól van globális felmelegedés, hogy 5 perccel tovább zuhanyoztam tegnap! Annak már köze lehet a helyzethez, hogy Magyarországon megszüntették a palack visszaváltás és újrahasznosítás rendszerét. Hát, erről se én tehetek.
De persze mindenki megnyugodhat, mert most egy fogyasztási csúcson csücsülünk, és ez már nem tart sokáig. Ne gondoljuk, hogy bemegyünk egy madaras tecsóba, és ez a választék lesz 10 év múlva is. Nem lesznek tele a boltok egzotikus gyümölcsökkel, olcsó kávéval, tengeri halakkal, ezerféle biszbasszal, mert van, ami nem lesz, ami meg lesz, az nem fog tudni eljutni idáig megfizethető áron. És ezt nem magunknak köszönhetjük majd, hanem annak az őrült gazdasági pörgésnek, amit senki nem mer visszafogni, se politikusok, se a cégek. Az EU most próbál olyan előírásokat készíteni, hogy milyen termékeknek minimum mennyire kellene tartósnak lenniük, de nem sokat fog segíteni a dolgon, csak enyhíteni talán.
Azért a cikk végén megemlíteném, hogy
nem vagyok környezet ellenes.
Szelektíven gyűjtöm a hulladékot, nem folyatom a csapot fogmosás közben, nem dobok ki élelmiszert, próbálok kevés szemetet termelni. Nem zavar a változás, ha a műanyag eldobható termékeket egy VALÓBAN környezettudatosabb megoldásra tudják cserélni, hát hajrá. Mindenkinek van egy ÖKO lábnyoma, de a
környezeti katasztrófát nem én okozom!
És elegem van ebből a folyamatos lelki taposástól, amit minden környezetvédő szervezet, közösségi médiás csoport, médium folyamatosan tol felénk. Abból meg még inkább elegem van, hogy például ne mosogassak vegyszerrel, de senki nem mondja meg, hogy AKKOR MÉGIS MIVEL!? Ne használjak annyi energiát…. lecseréltem minden világítást LED-esre. Ja, most kiderült az mégse annyira környezetkímélő. AKKOR MI AZ? Nem, a gyertya se túl környezetkímélő. Persze, költözzek barlangba, és éljek bogyókon életem végéig. Ezt az életvitelt a társadalmunk nemigazán támogatja… De mindegy, mert nem lesz szívószál, és ez majd megakadályozza az óceánba dobott elektronikai hulladékokat is attól, hogy környezetszennyező tényezők legyenek.
A probléma forrását pedig nem érdemes megkeresni, mert az pénzügyileg senkinek sem éri meg. Amíg ez a felfogás nem változik, addig a bolygónk állapota is romlani fog. Én továbbra se folyatom a vizet, és továbbra is szelektíven tárolom a szemetet annak tudatában, hogy ha már fizetek érte, akkor minden újrahasznosul.
Nem kocsikázok szórakozásból, nem öntök olajat a patakba, nem robbantgatok dezodoros és hajlakkos flakonokat. Ennél többet én nem tudok tenni a fókákért! Fizetek a szemétszállításért! Ha Közép-Európából a cég az én pénzemen lekamionoztatja a szemetemet az óceánhoz és beledobja, akkor jó lenne, ha a hatóságok kezdenének ezzel valamit. És akármennyire is sajnálom a fókákat, azzal, hogy folyamatos lelkiismeretfurdalást tűzött ki célul minden ezzel foglalkozó szervezet, csak azt érték el, hogy már nem is érdekel mit mondanak, nem érdekelnek a fókák, és továbbra is használok műanyag szívószálat, mert NEM a műanyag szívószál miatt tartunk ott ahol tartunk. Még egyszer! A környezetvédelem nagyon fontos téma, és próbálok kis ÖKO lábnyommal élni.
A gazdasági rendszert, túlnépesedést, és ilyesmiket viszont ne kérje számon rajtam senki!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
Share this: -
Lehet így is!!!!
Forrás: Unsplash
Ezeket a sorokat azért írom, mert szeretnék egyensúlyt teremteni. Na nem a világban – ahhoz én egyedül kicsi vagyok -, inkább csak magamban. Miről is van szó? Mi Pontblogisták többször írtunk már azokról a visszásságokról, amelyek az iskolában érnek bennünket, akár szülőként akár pedagógusként. Napokon keresztül sorolhatnám azokat a lélekölő módszereket, pedagógiai eszközöket, amikkel nem értek egyet. Nem beszélve a szülők elfogultságáról, a pedagógusok és a szülők között fennálló rossz és téves kommunikációról, arról az állóháborúról, ahol lövöldözünk egymásra a
gyerek feje fölött.
Nem, most nem erről szeretnék írni, hanem inkább arról, ami a napokban történt. Közeleg az iskolai félév vége, így naponta értesülünk a gyerektől, hogy egy-egy tárgyból hányas jegyre számíthatunk. Tegnap fülig érő szájjal jött haza az iskolából azzal a hírrel, hogy ő bizony dicséretet fog kapni az egyik tantárgyból – amiből valóban jelesre áll, de közepes osztályzata is van -….. kicsit hitetlenkedve néztünk rá, mondván biztosan félreértett valamit, hiszen dicséretet azok kapnak, akiknek csak ötöse van.
Majd elmesélte, hogy megkérdezte a tanárt, nem kaphatna-e dicséretet, mire a tanár nem felháborodott, hanem rámosolygott és azt mondta:
„Ha nagyon örülnél neki, persze kaphatsz, sőt ha meg is mutatod mennyire örülsz, akkor szinte biztos”.
A gyermek erre körbetáncolta az osztályt, így fejezte ki az örömét 😊. A történetnek itt nincs vége. Az „örömtánc” után odament a tanárhoz és azt mondta, hogyha ő 4,65-ös átlagra dicséretet kap, akkor az úgy igazságos, ha mindenki megkapja a dicséretet, aki ezt az átlagot eléri. A tanár reakciója ismét meglepő volt. Ugyanis nem kioktatta a gyereket, hanem igazat adott neki, így az osztályban tegnap 12 gyermek mehetett haza boldogan. Szóval ez az a tanár, aki az én képzeletbeli naplómban pedagógiából most
sok-sok dicséretet kapott tőlem! Szóval igen!!!! Mert lehet így is!!!!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Máramarosi Gréta
- When: február 2019
Share this: -
Somhegyi Dóri: Soha nem gondoltam volna…
Kutyaszőr és a komfortzóna közötti összefüggést vizsgáltam :-D
2Soha nem gondoltam volna...
Forrás: saját
Soha nem gondoltam volna, hogy két gyerek mellett egyszer helye lesz egy kutyának az életünkben. Szóval tavaly egy szép februári napon, közös döntésre megérkezett Lotti és mindent, de mindent a feje tetejére állított. Soha nem gondoltam volna – pedig sok éven keresztül állítottam -, hogy a mi lakásunkban ugyan nem lesz kutyaszőr, mert nem vagyok hajlandó az amúgy is non-stopnak tűnő takarítás mellett plusz erőt és időt áldozni erre. Tavaly még tényleg nem gondoltam volna, hogy
képes leszek lemondani
a lakás tisztaságról alkotott miliőmről.
Mint ahogy azt sem gondoltam volna, hogy rövid idő alatt elveszítek egy csatát: „Márpedig a mi vizslánk lesz az egyetlen, aki megtanulja, hogy a kanapé a családé és nem a kutyáé”. Nagyon rövid csata volt, és én végeztem a vesztes oldalon……ezt sem gondoltam volna, hiszen kitartó vagyok és következetes.
Soha nem gondoltam volna azt sem, hogy családtagként tekintek majd egy állatra. Persze azt sem gondoltam volna, hogy szinte gyermekünkként fogjuk szeretni. Mert ezt a kutyát
nem lehet nem szeretni.
Azt sem gondoltam volna soha, hogy kutyával fogok aludni a kanapén. Sőt azt sem, hogy egy kutya is meg tudja mutatni a feltétlen szeretet és elfogadást…..bármilyen fura is. Ez a kutya akkor is szeret és elfogad, ha te a világ legrosszabb passzában vagy. Megnevettet, elfeledteti veled a világ össze búját-bánatát. Türelemre, tiszteletre, megértésre tanít.
Szóval soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az életemben egy kutya lesz a világ közepe. Soha de soha nem gondoltam volna azt sem, hogy a hűtőszekrényt kinyitva a vajban kutyaszőrt fogok találni és ezt viccesen elintézem azzal, hogy „na hoppá, újabb vendég a háznál” és viccesen kikanyarítom egy késsel, majd kidobom a szemétbe vigyorogva. Nem gondoltam volna azt sem soha, hogy nemcsak a zoknijaink, hanem mindenünk tiszta kutyaszőr lesz és ez már nem fogja elérni az ingerküszöbömet. Mert rájöttem, hogy ennél
sokkal, de sokkal fontosabb dolgok vannak az életben.
Soha nem gondoltam volna, hogy lesz valaki, aki teljesen átalakítja a lakásunkat lakberendezői képesítés nélkül 😀 – aki széttépi a függönyt, aki megrágja a lépcsőnket, a kanapénkat, az összes székünket, a talpbetétet, a konyharuhát és azt sem gondoltam volna soha, hogy egy kutya ennyire érdeklődhet az irodalom után….főleg Rejtő Jenőt kedveli :-D. Sőt….a fakorlátot is készre faragja, ha éppen olyan kedve van 😊. Azt sem gondoltam volna, hogy az autómban az anyósülésen szépen, szabályosan bekötve élvezni fogom, hogy egy kutya az útitársam. Tavaly azt sem gondoltam volna, sőt egyenesen kikértem volna magamnak, hogy egy állathoz beszéljek úgy, mint egy gyerekhez. Pedig igen 😊. A kutya a hűséges társ, aki csendben meghallgat. Ha sírsz, ha érzi, hogy fáj a fejed, odabújik és melegséget ad.
Nem kérdez, nem követelőzik, nincsenek elvárásai. Egyszerűen ott van.
A jelenben. Veled.
Soha nem gondoltam volna, hogy hálás leszek egy ebnek, pedig ezt kell, hogy mondjam 😊. Hálás vagyok, vizslás vagyok, Dóri vagyok 😊.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: február 2019
Share this: -
Máramarosi Gréta: Az élet megy tovább
Kin vagy min múlik, hogy mit örökítünk át generációkat átívelően? Örök érvényű elmélkedés :-).
2Az élet megy tovább
Forrás: Pexels
Nem először kerülök olyan helyzetbe, hogy valakinek az írása arra inspirál, hogy tollat ragadjak. Rozi múltkori írását olvasva jutott eszembe egy két gondolat. Az első ami eszembe jutott, az a régen oly sokat hallott mondat volt, ami így hangzott „Bezzeg az én időmben!”. Sokszor hallottuk gyerekkorunkban, utáltuk is rendesen, mert gyerekfejjel nem értettük, miért mondanak nekünk ilyeneket a szüleink, amikor nem csinálunk semmi rosszat, csak egyszerűen éljük az életünket.
Szóval gyökeresen más lett a világ.
Most is más világot élnek a gyerekeink, unokáink, mint ahogy mi éltünk. Persze nekünk az volt a biztonság, hogy megadták a kereteket, így tudtunk mihez alkalmazkodni. Annyi információt vettünk fel a külvilágból, amennyit bírtunk. Hogy ez akkor a szüleinknek sok volt-e vagy sem, hogy lemaradtak-e vagy sem? A válasz: igen, de ezt nevezzük fejlődésnek!
A szüleink próbáltak valamit megmenteni a boldog békeidők erkölcsi normáiból és ezt próbálták átadni, hiszen ez így volt helyes. Mint ahogy mi is megpróbáljuk gyerekeinknek átadni azokat az örök érvényű értékeket, amelyek szebbé és jobbá teszik miszerintünk ezt a rohanó világot.
Hogy vannak-e vadhajtások? Persze, hogy vannak! Régen volt cigi, pia, most meg van drog is. Lehet hibázni?
Igen, sőt talán kell is! Mi is hibáztunk nem keveset……. sokat!!
Mi is kaptunk rossz jegyet, követtünk el baklövéseket, voltunk padlón. Aztán egyedül vagy segítséggel, de felálltunk és elindultunk egy másik úton.
Azt gondolom, szeretjük abba a hitbe ringatni magunkat, hogy a mi gyerekeinknek mennyivel könnyebb, pedig nem. Gondoljuk csak végig, mi is lázadtunk, de mégis teljesen kiszámítható volt az életünk. Előre tervezhető volt, biztosak lehettünk abban, hogy bizonyos keretek között honnan hová tudunk eljutni. Voltak szabályok, amiket illett betartani, voltak az életünkben meghatározó személyek, akikkel azonosulni tudtunk,
akik ablakokat tártak ki, vagy éppen ajtókat zártak be. Akiknek fontosak voltunk, mert láttak bennünk valamit, egy szikrát vagy némi tehetséget.
És volt még egy nagyon fontos valami….. ott voltak a szüleink, akik példát mutattak! Mint ahogy mi is ott vagyunk a saját személyes példánkkal a gyerekeink és unokáink előtt. Igen, talán a mai gyerekek szorongóbbak. Lehet, hogy nehezebben nőnek fel. Talán az is igaz, hogy néha keresik a kiskapukat, hogy ne kelljen még felnőni, ne kelljen még felelősséget vállalni, hogy lehessen csak úgy élni a világba. Igen, talán az én generációm sokkal hamarabb felnőtté vált, előbb álltunk meg a saját lábunkon, mert az egy olyan világ volt, most meg más van, nem jobb, nem rosszabb csak más. És hiszem azt is, hogy a mai fiatalok sem rosszabbak, mint mi voltunk, csak
egy rohanó világba születtek bele
és talán ehhez nekik és nekünk is most egy kicsit nehéz alkalmazkodni.
Viszont soha ne feledkezzünk meg arról sem, hogy elsősorban
rajtunk múlik milyen gyerekeket nevelünk!
Hogy milyen példát mutatunk…… ne hivatkozzunk arra, hogy nincs időnk, mert nem a gyerekünkkel eltöltött idő mennyisége, sokkal inkább a minősége számít.
Mert minden világ egy kicsit más, de a lényeg mindig ugyanaz marad, bármilyen időt éljünk is!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Máramarosi Gréta
- When: január 2019
Share this: -
Türelem
Forrás: Unsplash
A türelem szerintem ostobaság. De Türelem kérlek, vitatkozz velem!!! Szeretném!!!!!
Tudjátok mi kell a türelemhez? Az, hogy elhidd az állandóság illúzióját, hogy lubickolj a „van még időm” tudatban.
Tudod mit Türelem? Itt van tőlem egy kihívás:
kapsz 10 napot, hogy élj!
Ekkor is türelmes tudsz maradni? Most biztosan csöndben gondolkodsz, hogy mit is kellene tenned a hátralevő időben? Tanult nyugalommal várod majd, hogy a sors eléd gördítse a lehetőségeidet? Vajon csendesen üldögélnél továbbra is az „így sem olyan rossz” felfogásodban, szomorú, szürke jelenedet tekintve? Vagy rajta kapnál minden maradék lehetőségen, hogy még egy picit boldog lehess?
Tudod mit?! Emeljük a tétet!…
A 10. nap végén kapsz még pont 3 percet.
3 percet, hogy elszámolj magaddal az utolsó 10 napodról. Kapsz egy tükröt is, ahol mindvégig a saját szemedbe kell nézned és el kell, hogy mondjad, hogyan alakult életed utolsó 10 napja. Mert lehet, hogy ez a helyzet, bármily teátrálisan hangzik is.
Szerinted, mennyi időd van még hátra?
Biztosan így gondolod? Mert ha megállsz és beleéled magad a dologba, a kép rémisztővé válik.
Mostanra már kapisgálod? Vizsgáld meg, most mit gondolsz a türelemről! Tudsz-e továbbra is nyugton „ülni”, nézni, ahogy a legnagyobb ajándék, amit kaptál, tovatűnik? Továbbra is tudod-e nyugodt letargiával szemlélni szürke kis életed, társadalmilag jól megszerkesztett indokok mögé bújva? Továbbra is megrémülsz a gondolatoktól, melyek az arcodba vágják a szánalmas realitást, hogy
a változás kulcsa mindvégig a kezedben volt?
Látod is a problémát, és mégsem teszel semmit. Mert türelmes vagy. Mert türelmesnek kell lenni, még akkor is, ha látod a megoldásokat. Idomulnunk kell mások felfogási sebességéhez, és csöndben tűrni a lassúságukat, miközben elherdáljuk az időnket. A legnagyobb ajándékot, amit kaptunk, és amit adni tudunk, annak, akit arra érdemesnek találunk.
A keresztény kultúra egyik legnagyobb trükkje volt türelemre inteni a szerencsétlen sorsú embereket. Légy türelmes, éld a rád szabott életet, maradj nyugton, fizesd a tizedet, és ha meghaltál, akkor majd üdvözülsz. De ne öld meg magad, mert akkor elkárhozol! És a kör bezárult. A szerencsétlen tanulatlan, az akkori normák alapján szocializált, nehéz sorsú jobbágy röghöz kötve túrta egész életében a földet, csöndben várva a halált, és az ígért megváltást, attól a pokoltól, amit rá szabtak.
Az idő könyörtelenül halad, se nem jó, se nem rossz. Közömbös. Nem érdekli, hogy kihasználod-e, ami neked jutott. Végül mind ugyanott végezzük.
De nekem fontos az utolsó 3 perc.
A vallások a legnagyobb kárt azzal okozzák, hogy elhitetik, hogy a lelkünk halhatatlan, így az időnk végtelen vagy beláthatatlan. Az idő végtelen, de nem a miénk. A ránk szabott, élet nevű pillanat egyszeri és megismételhetetlen, de rettegő egónk nem hajlandó szembenézni ezzel a ténnyel. Egyszer csak megszűnünk létezni, újra csak anyag és energia leszünk, és ha szerencsénk lesz, nem kell elszámolnunk önmagunkkal, abban a bizonyos utolsó 3 percben. Ha nincs ekkora szerencsénk, akkor majd csak ott ülünk a „tükör” előtt, és
gyászoljuk mindazt, amit nem tettünk meg,
mert azt hittük, van még időnk, mert vártunk másokra, türelmesen.
Hát én ezt gondolom a türelemről. Félelmeink, ostobaságaink intenek minket türelemre, ami furcsa mód az erény fényében tetszeleg.
Én nem vagyok türelmes, és igyekszem mindent megtenni, hogy ne kelljen annak lennem. Nem akarok hinni a fülemben lévő suttogásnak! Inkább formálom a világomat, hogy egyszer azt mondhassam:
„Na ez fasza volt!”
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Kövér Gergely
- When: január 2019
Share this: -
Imre Lili: Innen csak felfelé…legalábbis remélem!
Hááááát.....elég életszagú sztorin keresztül mutatja be Lilink a 2018-as évét. Hajrá Lili!
3Innen csak felfelé...legalábbis remélem!
Forrás: Pexels
A 2017-es év-összefoglalóm elolvasása után úgy döntöttem, hogy a 2018-as évemet is megpróbálom összegezni. Sajnos azonban ez az év olyannyira a hullámvölgyek legmélyebbike volt számomra, hogy öt perc írás után elvesztettem a fonalat. Na, nem azért, mert nem tudtam összeszedni, hogy mi mindent „követett el ellenem” az óesztendő, hanem azért, mert a sok „merényletet” nem tudtam rendszerezni és sorrendbe tenni.
Úgy döntöttem tehát, hogy egy év végén megesett pár napos történettel szemléltetem, hogyan is éltem meg ezt az évet.
Az egész egy átmulatott éjszakával kezdődött, amikor is a céges karácsonyon a kelleténél kicsivel több pálinkát elfogyasztva kiengedtük a kollégákkal a fáradt gőzt. Mivel nekem ebből a légneműből jutott az évben éppen elég, sikeresen asztalon táncolós rockerre ittam magam, és vadul karaokéztam a Hűtlent és A kör című klasszikusokat.
Tetézvén a bajt „szerelmesre is ittam magam” és szemet vetettem, egy fiatal és csendes kollégámra, akit a közösségi hálón be is jelöltem. Persze még aznap éjjel visszaigazolta, hogy ismerjük egymást, így gyorsan le is döntöttünk pár felest (meg én sunyiban pár vodkanarancsot), hogy ezt megünnepeljük, majd az este végeztével a Főnökasszonyom zseniális tanácsára még írtam is neki egy rövid üzenetet.
Szegény Kolléganőm, miután a férjurát is összeszedte valahogyan az intézményből, nagy nehezen behajtogatott az autóba.
Aznap tehát nem maradtunk szomjasak, és amikor kiszálltam a lakásomnál az autóból kísérőimnek erős volt a gyanúja, hogy a magassarkúmban még egy hatalmas perecelés is befigyel majd, mire betipegek a tükörjégen. Azonban ezt szerencsére megúsztam.
Az igazi vesszőfutás másnap reggel kezdődött. Kibotorkáltam a fürdőszobámba, hogy enyhítsek a brutális kiszáradásomon. A tükörbe nézve még láthatóak voltak az éjjeli sminkem maradványai és a két hullámcsat is csüngött a rőzsére emlékeztető hajkoronámban.
Ekkor jött a felismerés, hogy valami nem stimmel…
ugyanis bokáig álltam a vízben. Először szegény kiskutyámra gyanakodtam, de aztán rájöttem, hogy ilyen mennyiségű vizeletet még ő sem képes kitermelni, így a probléma keresésére indultam.
Állapotomhoz képest hamar szembesültem is vele, hogy bizony ereszt a kazánom. Mit volt mit tenni, törülközőt ragadtam és felszárítottam valamennyire lakóteremet, a kazán alá pedig elhelyeztem egy jó nagy műanyag dobozt, a további áradást megelőzendő. Ezzel párhuzamosan a ruháimat, amik addig a földön tanyáztak (közte nyilván az előző esti szettemmel) bepakolgattam a mosógépbe, hogy egy centrifugálással és mosással még valaha hordhatóvá tegyem őket.
A napom innentől kezdve úgy telt, hogy rendszeresen ellenőriztem a műanyag doboz állapotát, meregettem a vizet, igyekeztem menteni a menthetőt és bíztam a jó szerencsében, hogy ez a történés nem ismétlődik meg. Közben pedig vadul kanalaztam magamba a rendelt húslevesemet és öntöttem magamba a hideg vizet, hogy a másnaposságomat kiheverjem.
Ekkor még nem voltam borúlátó, azt hiszem még dolgozott bennem az előző napi alkohol mennyiség, főleg, hogy a kazánom ekkor éppen, hogy csak csepergett.
Másnap hajnalban azonban
brutális vesegörcsökre ébredtem.
Gyanítom, hogy előző nap sikerült felfáznom, amikor a hideg vízben tapicskoltam papucs híján. Elindultam hát, hogy a mosdóban enyhítek a szenvedéseimen. Letettem a kicsi lúdtalpaimat a kőre és kellemetlen meglepetés ért, ugyanis megint víz borította a nappalimat.
Ekkor már elég nyűgös voltam, berontottam a fürdőbe és szomorúan tapasztaltam, hogy a hatalmasnak hitt műanyag doboz megtelt vízzel. Újabb pacsálás a hideg vízben, újabb szárítás, újabb centrifugálás, újabb mosás. Ezeket pánikszerű internetes keresés követte, hogy vajon két nappal karácsony előtt mégis ki az, aki megmenti az életemet, és valahogyan élhetővé teszi nekem a lakást, illetve meggyógyítja a kazánomat.
Mit ad isten, kolléganőm és férje felajánlották, hogy átugranak és meglesik az ördögi masinát, hátha tudnak segíteni… kezdetét vette a hadművelet. Áthidaló megoldásnak pedig úgy döntöttünk, hogy a leeresztő szelepre egy slagot teszünk, ami a vizet majd a csapba vezeti. Zseniális. Nem fogok többet elázni.
Csak nem találtunk megfelelő méretű slagot itthon. Így őrangyalaim autóba pattantak és hazamentek egy nagyobb átmérőjű gumicsőért. Visszaérkezvén újabb kellemetlen meglepetéssel szembesültünk. Nincs megfelelő méretű bilincs, amivel a slagot a csőre fogassuk… Már azért fogtuk a fejünket, de
optimizmusom még kitartott. Pislákolt, de kitartott.
A vizet végül elvezettük. Vásároltunk egyet, beszélgettünk, nevetgéltünk, ez a nap szuperül is telhetett volna, ha nem úgy indul, ahogyan.
Este épp a megérdemelt pihenésemhez készülődtem, miután sikerült nagyjából karácsonyra alkalmas állapotba hoznom a kecót, amikor is egy pukkanást hallottam a fürdő felől.
Legyőzve a rettegésemet látványtól, ami rám vár, benyitottam a fürdőbe. Az eldurrant flexibilis csőből kitörő víz ekkor olyan erővel lőtt pontosan arcon, hogy kissé megtántorodtam.
Utoljára a Tom & Jerry egyvelegben láttam hasonlót.
Becsaptam az ajtót magam mögött, hogy legalább az előszoba megússza ezt a sorcsapást, és a „Jézusom!”, „Úristen!”, „Mi a ****?” mondatokat felváltva üvöltve megiramodtam a fal felé, hogy elzárjam a bemenő vizet. Közben kissé megcsúsztam és a térdkalácsommal tompítottam a csempefalon, miközben az egyre forróbb víz totálisan eláztatott tetőtől talpig.
Ekkor feladtam. Telefonáltam az őrangyalaimnak, átöltöztem és épp akkor döntöttem le egy kupica pálinkát, amikor kolléganőm és férje megérkeztek hozzám. Ők elindultak flexibilis cső beszerző körútra, én pedig már csak arra tudtam gondolni, hogy az egész házat felgyújtom, magamat pedig felkötöm az egyik tartógerendára.
A beszerző körút nem járt sikerrel, a környező lakói csoportokban még tettem egy kósza próbát, hogy hátha valakinek épp egy ilyen eleme van otthon elfekvőben. Lélekben pedig készültem, hogy ezt az éjszakát fűtés nélkül fogjuk abszolválni.
Aztán valamilyen csoda folytán háromnegyed tízkor kézhez kaptunk egy megfelelő méretű csövet, amit egyik őrangyalom felszerelt a helyére, így negyed tizenegy körül ők hazatértek a családjukhoz, én pedig elégedetten konstatáltam, hogy nem fogok megfagyni. Bár a mosolyom ekkor már nemigen volt őszinte, csak azt vártam, hogy elhagyjam az objektumot, amilyen hamar csak lehet.
Ez volt az utolsó csepp a 2018-as poharamban.
Szóval így történt, hogy nem csak a saját karácsonyi készülődésem telt katasztrófaelhárítással, hanem egy öttagú családé is. Így alakult, hogy majd egy hónapig nem tudtam rendesen hajat mosni és fürdeni, mivel a kazán további javításokra szorult. Illetve így történt, hogy a Himnusz meghallgatása után csak annyit tudtam mondani:
„Végre vége ennek a retkes, rohadt, aljadék évnek…”
Így az én 2018-amnál mindenkinek sokkal szebb és boldogabb új évet kívánok! Főleg magamnak… 😊
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Imre Lili
- When: január 2019
Share this: -
Somhegyi Dóri: Mucika
Te voltál már Mucika? Én igen, egy röpke ideig. Mert Mucika a kihelyezett felelősségvállalás eszköze :-)
3Mucika
Forrás: Unsplash
Két hónappal ezelőtt ezzel a jelzővel illettek. Azóta is gondolkodom az ún. Mucika jelenségen. Történt ugyanis egy szupermarketbe igyekezvén, hogy parkolást követően kinyitottam a vezetőoldali ajtót. Pár másodpercre rá pedig csak egy nagy csattanást hallottam. Egy hölgy, elmérve a saját parkoló sávját belehajtott a kinyitott ajtómba. Konstatálva a történteket, kiszálltam az autómból. A hölgy is ugyanezt tette, majd ez a mondat hagyta el a száját fennhangon: „Mucika, nem tanítottak meg rá, hogy körül kell nézni, mielőtt kinyitod az ajtót? Én 34 éve vezetek. És különben is csak ásványvízért jöttem, nézd meg mi lett belőle….” Így részemről már az első 5 másodpercben eldőlt, hogy itt nem igazán lesz megegyezés, hogy ki is volt a felelős :-D. Tehát kihívtuk a rendőröket.
Megérkezésüket követően rövid idő után a rendőrök megállapították, hogy a sérülések és a két autó helyzete alapján a hölgy a felelős a történtekért.
Erre megint jött a Mucika hullám:
„Nem én vagyok a hibás, Mucika az (azaz én :-D). Ő az, aki nem nézett körül, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, és különben is 34 éve vezetek”. Azt gondolom, ha akkor kívülről látom magam, biztosan egy tág pupillájú, tátott szájú nőt láttam volna, aki nem akarja elhinni, amit hall.
Majd elmondták a rend őrei, hogy ha elismeri a felelősséget, akkor kék-sárga papír és mindenki megy haza. Ha nem, akkor tárgyalás és bírság is lesz.
Harmad ízben zúdult rám a Mucika-cunami:
„Ő nem hibás, Mucika a hibás és különben is 34 éve vezet”. Az egyenruhások erre a következő kérdést tették fel: „Ha a kinyitott ajtó helyén egy babakocsi vagy egy bevásárlókocsi van, vagy ne adj uramisten én már kiszálltam volna, akkor azokat is elütötte volna?” A hölgy kerek szemekkel újra nekikezdett negyedízben is: „Akkor is Mucika a hibás, hogy lennék én, hiszen 34 éve vezetek!”. Erre a rendőrök már csak nevetve legyintettek és megkértek, hogy a papírok kitöltése után nyugodtan menjek haza 😊.
Tényleg azóta gondolkodom a Mucika jelenségen. A Mucika egy olyan mumus, aki felelős lehet a hölgy lelkiismeretéért?
Mucika az a rapidan kijelölt személy, aki a kihelyezett felelősséget vagy elviszi vagy nem…..
mert hogy a megszólítás tulajdonosa nem fogja, na abban tuti biztosak lehetünk. Mucika egyszerű áldozat az adott pillanatban. Tehát az képes Mucika bőrébe bújni, akinek nincs helyén az önértékelése.
Egyezzünk meg abban, hogy Mucika egy degradáló szó minden értelemben. A megnevezés egy cselekvőképtelen, bamba buta áldozati libát takar nálam.
Szóval azt tanácsolom, ha valaki a jövőben ilyen Mucika-jelenségbe botlik, tegye fel az első kérdést:
Mucikának gondolom-e magam vagy sem?
Ha nem, akkor objektív támogatást kell kérni, és arrébb kell menni, mert nincs az az ember, aki meg tudna győzni egy ilyen embert. Vagy ha mód van rá, akkor fel kell tenni a megszólítás tulajdonosának a MIÉRT kérdést :-D.
Azt azért még elmondom, hogy februárban még lehetek Mucika, hiszen akkor lesz a tárgyalás. Na akkor fogom majd megkérdezni a miértet :-). Hátha tud rá válaszolni. :-D.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: január 2019
Share this: -
A fény legyen veled!
Forrás: Unsplash
Ezzel a mondattal indítottak egy-ketten útnak Norvégiába egy jó pár héttel ezelőtt. A norvég kiruccanásunk célja az volt, hogy megcsodálhassuk az északi fényt.
Egyik pillanatról a másikra rövid nadrágból termo nadrágban találtuk magunkat az északi sarkkörön túl. Bármerre jártunk, megbámultak minket…. tudták, hogy turisták vagyunk. De honnan is? Míg a norvégok havazásban, nulla fokban pulóverben, bokanadrágban és félcipőben járkáltak, addig mi nagykabátban, sálban, sapkában és kesztyűben jelentünk meg mindenhol.
Barangolásaink során utaztunk cable-car-al és utaztunk komppal is, ahol nevetve néztük végig, hogy egy csapatnyi fiatal focista kerget egy varjút a zárt fedélzeten 😊.
Csúszkáltunk hóban, láttunk gatyás-fürjeket (mi legalábbis így neveztük őket el), csodáltunk meg magas fjord hidakat. Sokszor álltunk meg az út szélén a tájat csodálva. Szerintem legalább százszor. Álltunk dugóban egy óra hosszát a fjord egyetlen autóútján, ahol még tájékoztatást is kaptunk, hogy miért állunk és mikor mehetünk tovább. Jártunk hegyekben és fjord alatti alagútban. Láttunk mohás tetejű kis faházakat.
Csodáltunk tájat fotelből nézve órákon át, hangtalanul merengve. Laktunk iglu házban, ahol az összes lámpát lekapcsolva, szinte gyermeki várakozással vártuk az északi fény megjelenését. Először pici zöld háttér, majd egyszer csak megérkezik a jelenség, amely ott táncolt a fejünk felett perceken át.
Ez a megmagyarázhatatlan csoda. Mert ez az.
Soha ennyit nem kémleltem az eget életemben, mint utunk során.
Jártunk Finnországban, ettünk rénszarvas giroszt és rénszarvas chipset. Vettünk finn és norvég kaparós sorsjegyeket, hátha. Álltunk meg autóúton hosszú percekre egy rénszarvas csorda miatt. A rénszarvasok nyugodtan nyalogatták valamilyen oknál fogva az autóutat 😊.
Ittunk gleccser vizet, készítettünk steak-et sörrel a hozzávalók hiánya miatt 😊. Vadásztunk alkoholra az alkoholkorlátozás hazájában 😊. Többször néztem hitetlenkedve, hogy a norvég gyerekek fagylaltot nyalnak a mínusz fokos hidegben.
Jártunk Polar Parkban medvéket, farkasokat, rénszarvasokat látva. Közlekedtünk nagy köveken, óriás sziklákon keresztül azért, hogy gleccser tavat csodáljunk.
Fjordonként értettük meg a változatos időjárás adta lehetőségeket.
Tapostunk mély sárban, keltünk át patakon, volt, hogy ropogott a mély hó a talpunk alatt. Késtünk le kompot a finn időeltolódás miatt 😊.
Volt halálfélelmem, ahol mohás gyökerekbe kapaszkodva, nagyon meredeken kellett felkapaszkodnunk egy turistaútvonalnak nevezett retteneten. Álltunk szikla szélén, ahonnan tisztán láttuk a Jeges-tengert. Laktunk dombon viking házban és laktunk fjord parton is. Jártunk Norvégia leglakottabb településén.
Megtapasztaltuk, hogy a norvég plázák és áruházak hidegek. Nem viccelek. Ott sem fűtenek, 15 foknál nincs több. Tehát ha valaki arra vágyik, hogy a hidegből valami remény folytán felengedjen, mondjon le róla.
Fotóztunk életérzéseket, hangulatokat. De a napjaim egyik fénypontja, azaz a legeslegjobb az a
Römme Gröt életérzés volt.
Hogy mi is az a Römme Gröt? Egy norvég zabkása. Hosszú időre szimbiózisba kerültem vele 😊. Na szóval ez volt a mi norvég túránk összefoglalója 😊. Aki tudja, csinálja utánunk! Megéri! 🙂
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: január 2019
Share this: -
Balassa Rozi: Felelősségvállalás nélküli élet
Vajon hol keresendő a hiba a most felnőtté váló generációban? Bennük vagy bennünk?
5Felelősségvállalás nélküli élet
Forrás: Unsplash
Hogy létezik-e felelősségvállalás nélküli élet? Szerintem ezt sosem tudom meg. Talán azért, mert az a generáció vagyok, aki „nemecseken” nőtt fel. Hányszor hallottam, hogy „Nézz a szemembe úgy mondd!” „A szem a lélek tükre!” „Nem baj, ha hibáztál csak vállald a következményeit!” és még sorolhatnám… Akkor gyerekként úgy gondoltam, hogy ez csak prédikáció. Aztán amikor tényleg felnőtté váltam rájöttem, hogy valóban én tartozom felelősséggel…..a legnagyobb felelősséget pedig anyaként kaptam meg.
A munkám során nap mint nap szembesülök azzal a belső hanggal, hogy tudatosan kell tennem a dolgomat, hiszen emberek tucatjai nevelődnek a kezem alatt. Mert
csak így tudok kiállni önmagamért, a céljaimért, az elveimért… és tudom, ha hibázok az is én vagyok….. és ami fontos, JAVÍTHATOK!
Döbbenten tapasztalom, hogy mennyi cikk firtatja azt, hogy felnőtt egy generáció, amivel nem tudjuk mi lesz, mert sem ők, sem mi nem értjük, hogy kik ők és miért úgy csinálják a dolgaikat ahogy. De azt sosem firtatja egyetlen írás sem, hogy ők hogyan élik meg ezt a tökéletlenséget!
Egy-egy elrontott fiatal élet is sok, de az a jelenség, amit most tapasztalok a tanítás során az egyszerűen megdöbbent. Egyre több gyerek lesz depressziós és szorongó ahogy ki kell lépni az életbe. Miért? Mert alapvetően szülőként nem az lenne a feladatunk, hogy minden alól felmentsük őket….
Pont arra lenne szükség, hogy a rájuk bízott feladatokat együtt értékeljük,
és egyre nagyobb léptékű feladatokat és lehetőségeket kapjanak. Érezniük kellene, hogy szükség van rájuk, és igenis képesek mindent megoldani. Fontos, hogy legyenek álmaik, és ezek a saját álmaik legyenek. Nincs annál rosszabb, amikor kicsi korban a szülő önmagát akarja megvalósítani, és az első csalódásnál kihúzza a talajt „tehetségtelen” gyermeke alól.
Kell, hogy értékessé váljanak, és nekünk az a feladatunk, hogy minél több területet mutassunk meg nekik!
És igen kell, hogy bukjanak, mert ha megtapasztalják, hogy fel tudnak állni, akkor rájönnek, hogy ezután minden esetben fel tudnak állni!
Egy nap döbbenten álltam, amikor egyik 18 éves tanítványom pánikreakciókat produkált, mert rájött, hogy ha vége a középiskolának, akkor önálló döntéseket kell hoznia. Ugyan ott lesz apu, anyu, de minden esetben ő lesz a felelős azért, ami történik. Sok fiatal azért akar főiskolára menni, mert akkor 4 évvel később kell szembenéznie a felnőtt léttel. De nem menekülhetnek állandóan! A tetejében azt sem tudják, hogy mi elől menekülnek, mert sosem kellett megoldaniuk semmit. A burok nem mindig jó!
Tehát jött egy generáció, akik szembesítenek bennünket, a ló másik oldalával vagy még rosszabbal. Ők azok, akik céltalanul tengnek-lengnek és ebben a zavarban keresik önmagukat. Úgy nőttek fel, hogy sokkal korábban öregednek a buli, a szexualitás terén, de sem megélni a pillanatot, sem értékelni nem tudják azt.
Nem bíztak bennük,
nem kellett semminek és senkinek megfelelniük, nem volt napi és heti rendjük. És amikor kinyílik a világ, rettegve lépik át a küszöbét, és várják a csodát. És amikor rájönnek, hogy nincs csoda, hiszen a szürke hétköznap is nap, akkor jönnek a betegségtünetek, az alkohol és a drog, ami sajnos már régről ismert barát.
Nem ítélkezni kellene felettük, mert mi nem adtunk nekik stabil egyértelmű utasításokat.
Mi hagytuk, hogy sokkal korábbra tegyék a felnőtté-válásukat, pedig csak gyerekek. Mi nem adtunk nekik feladatokat, közvetítettünk hamis én-képet a sok sallang által! Legyünk tényszerűek: eltorzítottuk a világukat!
Ha nem teszünk valamit, ha nem segítünk, ők is felnevelnek egy generációt, és csak reménykedhetünk, hogy közben rájönnek, hogy mi hol rontottuk el….
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: január 2019
Share this: -
Pizsama
Forrás: Unsplash
Amikor a környezetemben jeleztem, hogy a pizsamák témájáról fogok írni, többek reakciója egyértelműen ez volt: „Hülye vagy?”. Nem értettem, hiszen nem Pulitzer-díjra pályázom, de meggyőződésem, hogy ez a ruhadarab rávilágít arra, hogy az öregedést mikor és hol érzem magamon a legjobban……leginkább alvás közben és a vállamon.
Döbbenetes, mert amíg „fiatal” voltam, a pizsamát, mint ruhadarabot meg sem néztem a boltokban. Legfeljebb a szexi darabokat, amelyet egyszer meg is vettem. A mai napig nem tudom, hogyan lehet ezekben aludni. Persze….tudom és már hallom is: „Ezekben nem aludni kell!” De azért csak megpróbálja az ember, hogy reggel is csodásnak tűnjek eme ruhadarabban, nemde?!
Na, azt az élményt senkinek sem kívánom, amikor a selyem össze-vissza csúszkál az emberen, majd kecsesen rád tekeredik és béklyóba köt. Reggelre persze egy múmiát találsz az ágyban, aki hasonlít rád. Kritikán aluli arccal nézel reggel a tükörbe és jön az őrült küzdés, amivel lefejted magadról eme éjjeli ruhadarabot.
Igen, lehet, hogy nem vagyok kellőképpen nőies,
de nehogy már egy ruhadarab ítélkezzen felettem!?
Tehát, ez a csodapizsama mizéria teljes mértékben kikerült a tudatomból egy 15-20 éve! Amihez nagyban hozzájárult az a megjegyzés hitvesemtől annak idején, hogy „a Laokoón-csoport sem ennyire tekervényes, mint te.” Néha még kísért az a feeling, hogy milyen nőies is lehetnék ebben a csodaruciban, hiszen talán már viselni is tudnám…. és ekkor szólal meg egy csengő ott mélyen, az elfojtott tudatalattimban és elengedem a témát. Különben is a selyem melegben meleg, hidegben hideg. Tényleg nincs értelme.
Fiatalon talán ez az egy próbálkozásom volt. Egyszerűen elaludtam évszaktól függően egy kisgatyában, laza pólóban és kész. Éreztem, hogy ez a ruhadarab nem kell a szekrényembe, mert minek. Különben is rájöttem, hogy azok a fiatalok, akik hordják ezeket a selyemmicsodákat, a gyermekkoruk hiányosságai miatt csinálják még 20 éves korukban is. Megfigyelték már, hogy ezen a pizsamákon egy kedvenc mesehős vagy éppen a legdivatosabb celebük díszeleg? Na, ez az a korszak, ami kimaradt nálam! Nem tudott elragadni a mesék világa, igaz nem is volt ennyi Disney hős, és ennyi szépfiú sem.
Az ideális példakép attól volt példaértékű, amit a tetteivel elért és nem a fogpasztareklám mosollyal.
Most, hogy már azt érzem egy-egy fárasztó nap után, hogy a fűtés sem elég a komfortérzethez – kell hogy valami plusz meleget adjon -, megszólalt újra a csengő, de most máshogy. Döbbenten tapasztaltam, hogy egy áruházban
megálltam a fent nevezett fehérneműk előtt.
És levettem egy kockásat. Mert ez a divat….sőt azon kaptam magam, hogy válogatok közülük. Az anyagoktól, a formáktól, a hossztól szinte elkábulva, már láttam is magam, ahogy forró teával a kezemben, vastag házi-papucsban, pokrócba tekerve ülök a nagyfotelben és boldog vagyok. És ekkor megcsapott az érzés:
„Úristen, de öreg vagyok!” Egy flanel darab elvette az eszem!?? Nem! Én még nem tarthatok itt!
És ezzel a gondolattal a fejemben, megvettem a rövidebb, plüss, „szexisebb” gatyát, egy édes, „Nem adom fel!” feliratú pihe-puha felsővel. És tudtam, hogy ezzel nemcsak leküzdöttem a pizsik lehengerlő világát, hanem még meg is őriztem a tartásom! De több ilyenre nem vagyok hajlandó költeni…….. mert még mindig nem adom fel! 😊.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: december 2018
Share this: -
Balassa Rozi: Egyél egészségesen!?
Roziéknál a hétvégi reggeli rendhagyóra sikeredett. Lássuk miért is? :-)
4Egyél egészségesen!?
Forrás: Unsplash
Minden fórumon találkozhatunk ezzel a témával. Nem tudom ki hogyan éli meg ezt a problémát, melyik oldalra áll. Én az „egészséges” oldal hívői közé tartozom. Azaz minden, ami jólesik, finom és nem mesterséges az jöhet. A nagypapám mindig azt mondta: „Szarok erre a sok hülyeségre, amíg jól érzem magam!” Majd a szalonna és lilahagymás kenyér kombó elfogyasztása után kisétált a kertbe és tovább ásott, ültetett. Érdekes módon nem volt túlsúly gondja és izületi problémája sem. Sőt vírus is ritkán támadta meg, bár ebben a pálinka is nagy szerepet játszhatott, amit saját alapanyagból készített.
Hát egy szép napon úgy gondoltam, hogy férjemet bevezetem a bio étkezés gyönyöreibe, annak ellenére, hogy ő kifejezetten a nagypapám “fan-jaként”, minden ilyen „sz..t” eddig elutasított.
Tehát egy ködös, depresszív szombat reggel megkörnyékeztem, milyen csoda tasakos ételt vettem, ami a jövőben tökéletes reggeliként kerülhetne fel a palettánkra, ha neki is ízlik. Az első, kissé elutasító, de nem sértő grimasz után persze még nem adtam fel. Felajánlottam, hogy választhat a vizes vagy tejes variációból illetve gyümölcsös vagy csokis csodákból.
Reakció nélküli, merev arckifejezéséből
arra mertem következtetni, hogy most kell ütnöm a vasat, mert talán engedi a formálást. Elkezdtem részletezni, hogy milyen rendkívüli tápanyagok vannak benne! Ja és nem kell rágni :-D! Ugyan azt nem tudtam, hogy ez utóbbi miért is jó, de jól hangzott! A gyerekek imádják, és hát nem utolsó sorban én is! Leveszi a terhet a vállunkról, nem kell küzdeni a szabadnapjainkon a reggeliért! Éppen elég az ebéd mizéria!
Egyszer csak megláttam a tekintetében a pillanatnyi enyhülést…. ezt kihasználva, odatangóztam kedvesem elé és egy csodálatos bögrében elkészített csokis-tejes reggelivel… és tudtam, ahogy rám nézett, hogy szeret, mert ezt a bögrét, ezzel a kinézettel, sosem vette volna a kezébe. Rám mosolygott (ma már tudom, fintor volt).
Nagy levegőt vett, éééééééésssss……..majdnem megfulladt!
Ugyanis e bio csoda felragadt a szájpadlására, amely abban a szent pillanatban diszkrét öklendezésre késztette. Rövid ötperces agonizálás után – aminek egy gyorsan érkező pohár víz vetett véget -, egy igazán kedves, már-már költői hasonlat hagyta el drágám száját:
„Akár a sitten!”
És az imént elkövetett hiba kiküszöbölésével, újabb kanállal vette magához a sittesnek titulált táplálékot. De már kisebb adagban, gyorsan lenyelve, hogy ne legyen ideje feltapadni a szájpadlására….és csodák csodájára már az ízvilágban is fel tudott oldódni……majd megkérdezte – „Kicsi, mennyit adtál ezért a borzalomért?”
És ekkor felelőtlenül, figyelmeztettem arra a tényre, hogy nagyapáink idejében volt olyan időszak, hogy csak ezt tudták enni és mégis milyen egészségesek voltak!
Egyszerűen úgy éreztem, hogy nem adhatom fel! Küzdenem kell!
A kevesebb munkáért, a könnyebb megoldásokért, és a bio és egészséges ennivalóért! Hiba volt! Mert férjem csak ennyit mondott: „-Édesem, mi az hogy bio? Ezen a levegőn? Röhejes!!!!… de észrevetted, hogy ez egy zacskóban van és hosszú lejárati idővel vásárolható? Ja és nagyapáink ilyet még bosszúból sem tálaltak volna elénk!”
Megsemmisülten néztem, ahogy ezek után a konyhába robogott és reggelit készített nekünk, miközben csöndesen röhögött. Ma már tudom, hogy rajtam…. mert a kása utóhatása az volt, hogy
ráragadt a bögre belső falára,
amit csak kínkeservesen tudtam lerobbantani onnan mosogatás közben. Azt hiszem, megértettem a leckét….
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: december 2018
Share this: -
Szakik
Forrás: Unsplash
Pár napja a belvárosba járva az elegáns üzletek és irodaépületek között megbújva felfedeztem egy picike üzletet. Nem is üzlet volt, hanem egy apró műhely, ahol egy cipész szorgoskodott. Szívet melengető érzés volt bekukucskálni az üvegfelületen és figyelni a bent szorgoskodó szakembert. Manapság a cipők sarkalása, javítása, kiment a divatból. Nem azért, mert nem lenne rá igény, hanem valószínű azért, mert nincs rá szakember. Hiányzik a mester, vagy talán ha mégis van, akkor a néhány száz forintos javíttatásból nem futná a nagyon drága bérleti díjra és adókra.
Így aztán ha egy méregdrága cipő kilyukad, vagy megsérül, akkor megy a kukába. Sajnos így van ez a szolgáltatás más területein is.
Mi nem javíttatunk és nem cserélünk, hanem kidobjuk.
Az igazi kreatív szakember hiányát azonban a zsebünk bánja.
Nemrég a saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen áldás is egy jó szakember. Történt ugyanis, hogy meghibásodott a kombi cirkó készülékünk. Nagyon kellemetlen tud lenni így a fűtési szezon kezdetén, ha az embernek hideg lakásba kell megérkeznie, és ha zuhanyozni is csak hideg vízben tudsz. Nosza, megindult a szakember keresés, ismerősök ajánlásai alapján három szerelővel beszéltünk meg időpontot, hogy kijön és megnézi, mit tud tenni.
Az első szakember meg se nézte a készüléket, elmondta, hogy ő javítással nem foglalkozik, nekünk se érné meg anyagilag, mert azon az áron már új készüléket is vehetünk. Ő a cserét javasolja, ami persze tervezéssel, új engedélyek beszerzésével is jár. Ideális esetben egymillió forint….. igen!!!!!! egy millió forintból megoldható. Arra a kérdésre, hogy mikor kezdenék a munkát, fejét csóválva azt mondta, talán december végén hozzá tud látni, de ez sem biztos, mert nagyon sok munkája van. A gyomorgörcs ellenére mosolyogva kértünk egy árajánlatot. A másik vállalkozó ki se jött, nem is telefonált, egy nap szabadságunk bánta. Aztán a jó sorsunk és egy nagyon kedves ismerősünk összehozott bennünket a MESTERREL, aki türelmesen végighallgatta mi a probléma, majd szemrevételezte a beteg cirkót. Nem hókuszpókuszolt, nem sóhajtozott, nem csóválta a fejét.
Pár perc vizsgálódás után azt mondta, hogy panelhibás, és hogy meg tudja javítani. Sőt egyéves garanciát is vállal a javítás után. Az ár a korábbi ajánlat tizedrésze volt. A mikor kérdésre – miután meglátta a lakásban szaladgáló gyereket – néhány napot mondott, elnézést kért, hogy nem azonnal, de nagyon sok munkája van. Az első látogatás után nem egészen egy hét telt el, amikor megjelent és kb. 40 perc múlva meleg volt a lakásban, a csapból is folyt a meleg víz. Összetakarított maga után, kedvesen kért egy kávét és azzal távozott, hogy jövő szeptemberben ő jelentkezik és az akkori tisztítás is benne van ebben az árban. És szerinte, ha minden évben kitisztíttatjuk a készüléket 10 évig biztosan működni fog.
Miután becsuktam mögötte az ajtót, azon gondolkodtam, hogy a gyermekkorom tele volt ilyen szakikkal. Mi nem cseréltük a készülékeket, hanem javíttattuk, hogy az akkori szerelők nem azt tanulták az iskolába, hogyan kell a számítógépes diagnosztikát használni, hanem a motor hangjából meg tudták állapítani mi a hiba….. és igen, nemcsak cserélni tudták az alkatrészeket, hanem javítani is. Jó, tudom, a technika fejlődik nincs is ezzel semmi baj, ez a fejlődés útja, ami óhatatlanul együtt jár a néha felesleges költekezéssel, pazarlással és a környezetszennyezéssel. Nem tudom ki hogy van vele, de nekem mindmáig jó érzés látni egy suszter műhelyt és találkozni egy szakemberrel, aki javítani is tud, nemcsak cserélni.
Elgondolkodtam azon, hogy tényleg az a fejlődés útja, hogy a javítással rendbe hozható használati tárgyakat a szemétbe dobjuk? Arról nem beszélve, hogy mi van azzal a kisnyugdíjassal vagy többgyermekes családdal, akiknek nincs egy milliója arra, hogy cirkót cseréljen vagy minden szezonban 20-30 ezer forintért vásároljon cipőt, ruhát stb. A tonnaszámra kidobott “szemét” megöli a környezetünket és szép lassan a jövőnket is!
Felteszem a kérdést, tényleg ilyen pazarlóan kell élnünk???
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Máramarosi Gréta
- When: december 2018
Share this: -
Somhegyi Dóri: Nyomokban mogyorót tartalmaz
Hogy mogyorót feldolgozó üzemben készült-e a bejegyzés? :-D Persze, hogy nem :-)
4Nyomokban mogyorót tartalmaz
Forrás: Pixabay
Ugye ismerős ez a mondat bizonyos termékek csomagolásáról? Ez a megállapítás jutott eszembe akkor is, amikor Finnország peremén túráztunk. A havas táj szép, azonban túrázás szempontjából megvannak az egyedi vonásai. Talán inkább kihívásai. Míg a hegy lábánál eső esett és tapadós sárban kellett haladni, addig feljebb a hóval kellett megküzdeni. Mivel a terep és az időjárás nem igazán engedte meg, hogy lazán, folyamatosan a tájba gyönyörködve érjük el célunkat, így figyelmünk egy pillanatra sem lankadhatott a terepviszonyok miatt. Lépésről-lépésre árgus szemekkel kellett figyelnünk lefelé. Nem sokkal előttünk egy sokkal rutinosabb túrázó pár haladt erős tempóban. Ekkor ismertem fel, hogy a sáros, csúszós, tapadós talajon biztosan nem jó mások nyomába lépni, hiszen ahova ők léptek, a nyomokból látszódott, hogy meg-megcsúsztak. A folyamatos lefelé koncentrálásnak egy hátulütője biztosan van:
nehezebb a célt elérni.
Hosszabb időnek tűnik az út, hiszen csak egyfelé koncentrálsz, és ha felfelé, a célod felé szeretnél nézni, akkor meg kell állnod ahhoz, hogy lásd. Ez viszont kizökkent a ritmusból; nehezebben indulsz el és mire eléred ugyanazt a ritmust, időbe telik, tehát hátráltat.
Az eső csendes havazásba váltott át, ahogy egyre feljebb jutottunk a hegyen. A hó egy jó réteget képzett már, az egyébként sem kiépített turista útvonalon. A turista utat, az irányt csak narancssárga színnel megjelölt cövekek jelezték. Ha megálltál és nézted, hol van a következő jelzés, mindig csak egy jelzést láttál, mert olyan széles volt a horizont, hogy nem lehetett tovább látni szabad szemmel. Ez csak egy része volt a nehezítő körülményeknek. A másik a hóréteg. Láttunk itt-ott puklikat, de nem tudhattuk, hogy mi bújik meg alatta. Gyors belső párbeszéd után elkezdtem az előttünk lévő gyakorlott túrázópár nyomaiba lépni. Ez egészen jól is működött talán 5 kemény percig, amikor rájöttem egy rossz lépésnél, hogy ezzel
az ő hibás lépéseikbe is belelépek,
ami nem túl kedvező. Gyors taktika váltásra volt szükség, mert ha így folytatom, biztosan nem érek célba épségben. Tehát megállás, jelzés bemérése, terep bemérése, terepbarchoba, azaz vajon mi/mik lehetnek a hó alatt. Ha keményebben ropogott a lábam alatt, akkor patakmederben haladok, ha nagyobb puklikat látok, akkor kő lehet. Így haladtam felfelé egészen addig, amíg a célhoz nem értünk.
Feltettem magamnak a saját kérdéseimet:
Kell-e nekem egyáltalán más nyomába lépnem?
Ha mégis belelépek, felvállalom-e ezzel mások hibáit is? Képes vagyok-e bárki lábnyomába lépni, hiszen mindenkinek más és más a lépésmérete, a megoldási technikája, logikája, habitusa. Elég gyorsan tudomásul kellett vennem azt, hogy
más ember lábnyoma „nyomokban mogyorót tartalmaz”, azaz nem teljes és nem tiszta a saját szempontomból.
Ami tiszta, kiszámítható és felvállalható, az az én saját lábnyomom a saját megoldási technikámmal.
A túra további részét a célig előzetes lábnyom segítsége nélkül tettem meg. Az egyedüli segítségem egy kar volt. A férjemé. Hiszen, ha valaki a karját nyújtja, az még nem jelenti azt, hogy ne a saját nyomvonalodon, a saját utadon haladj. A finn túránk tanulsága az volt számomra, hogy kizárólag a saját lábnyomod az, ami nyomokban mogyorót sem tartalmaz 😊.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: november 2018
Share this: -
Flájdéj
Forrás: Unsplash
Mit nekem Black Friday! Én a hálaadást követő napot másként értelmezem.
Úgy döntöttem, hogy megalakítom a sajátomat: az én saját, személyes, hamisíthatatlan black flyday napomat. Ezzel adok kedvezményt, azaz lehetőséget saját magamnak arra, hogy szárnyra kapjak. Ennek örömére tegnap azt csináltam, amit igazán szeretek. Tanultam, fejlődtem, tudást adtam át, beszélgettem, sétáltam az erdőben a kutyámmal, bejegyzést írtam, hosszú percekig ültem a kávémmal a kezemben a kanapén, olvastam. Szabadon használtam azt, amitől mindig szárnyra kapok. Minden embernek megvan az adottsága ahhoz, hogy bármikor képes legyen szárnyalni:
a legnehezebb és a legjobb pillanatokban is.
Van, aki belső szabadságként említi, van aki ihletnek, van aki alkotásnak, van aki felszabadultságnak, van aki flownak. Elvárások, belső gátak nélkül lenni úgy, hogy közben megnyugvás, kiteljesedés járja át a testedet. Amikor kikerekedsz önmagaddal szemben…. nekem ezt jelenti a szárnyalás.
Ez a nap volt az én szabad szárnyaló napom. Ez a nap lehet fekete, fehér, bármilyen szín a szivárványból….hiszen csak rajtunk múlik, hogy képesek vagyunk-e még egy színt odatenni azért, hogy kiteljesedhessünk. Mert szárnyalni jó dolog, ezzel ki is fehérítettem a feketét 😊 és nem utolsó sorban mindez nem került semmibe. Vagy mégis. De, a saját időmbe 😊. Úgy is mondhatnám, hogy ez a nap volt
az én hálaadásom is önmagam és mások felé.
Te mikor szárnyaltál utoljára és hogyan?
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: november 2018
Share this: -
Felvételi?!
Forrás: Unsplash
Igen, minden mondatával egyetértek Gréta múltkori írásának, amely a továbbtanulásról, a felesleges stressz hatásokról szólt, hiszen minden dolgozat, előkészítő, szidalmazás, fenyegetőzés teljesen felesleges. De! Tényleg csak az iskolarendszer hibája ez? Mert az, hogy a rendszer több sebből vérzik és hogy rossz, az egyértelmű!
Ebben a helyzetben a túloldalon ülök, így egyre többször szembesülök azzal, hogy a szülő későn ébredve, irreális elvárásokkal rendelkezik ebben az időszakban. Nem kis nyomást helyeznek, nem egy esetben az addig elhanyagolt serdülőjükre, például hogy az utolsó félévet ötösre teljesítse és egyből minimum az orvosira felvételizzen.
Mert a szülők ilyenkor persze pontosan tudják, hogy mire lenne/lett volna képes, ha csemetéjük az elmúlt években nem „sz…t” volna a tanulásra! De majd most! Szinte ostorral állnak gyermekük felett, akik az eredmény láttán egyből a gonosz, haldokló és elavult felvételi rendszer mellett kampányolnak, ahelyett, hogy magukban is keresnék az okokat.
Ennek hatására a gyerek szorongása nő. Nem érti, hogy az a szülő, aki eddig egy pofonnal, vagy egy könnyedebb megoldású majd „kijavítod mondattal” letudta addigi botlásait, hova tűnt most el? Nem érti, hogy a szülők miért állnak ki ebben az esetben, az addig „sz..r” iskolaként emlegetett suli mellett velük szemben?
Így a gyerek számára is érthetetlen, hogy mi történik a családban! Az őrület, a nyomás csak fokozódik! És csak jönnek az elvárások, az otthon kötelezően kitöltésre váró előző évi felvételik … és ekkor kiderül, hogy a szülők sem képesek kitölteni ezeket, de a leleplezés elkerülése miatt elhangzik ilyenkor a legszebb mondat: „Szedd össze magad, mert ez kevés lesz!” A gyerek újabb szorongás-löketet könyvel el, és belül már zokogva küzd tovább. Fogalma sincs, hogy miért ezt az iskolát választotta a család…..
Mert legyünk őszinték, nem a gyerek dönt.
Nem tudja mi akar lenni, mert nem tudja, hogy mi a jó neki! Könyörgöm, mi sem tudjuk, hiszen a legtöbb felnőtt a saját életével is hadilábon áll! Persze erre a szülő legtöbbször kimondott gondolata : „Azt akarom, hogy neki jobb legyen!” De azáltal, hogy mi fogalmazzuk meg, hogy neki mi a jó, már hibáztunk. Érdemes lenne megkérdezni, hogy gyermekeink mit szeretnének, és egy érzelmi szűrőn átengedni ezt az információt, mert mindenki terelhető és el lehet azt érni, hogy mindketten jól érezzük magunkat ebben a faramuci időszakban.
Ehelyett szorong a szülő, szorong a gyerek. Kialakul, egy adok-kapok időszak az iskola-szülő-gyerek háromszögben.
Mi lehetne a megoldás? Sok bölcsességet lehetne erre megfogalmazni, de egy rossz rendszert ideologizálni felesleges. Ellenben lehet beszélgetni és oldani azt, ami bennük van. Lehet azt mondani, hogy „Látom nagyon fáradt vagy, hagyd a fenébe!” Több olyan programot kellene szervezni, aminek semmi köze az iskolához! Nem mindennapi témává kellene tenni a továbbtanulás kérdését. Le lehetne ültetni gyermekünket, elővenni a mi régi bizonyítványainkat és elmondani
döntéseink eredményeit, hiányosságait. És elismerni azt, hogy nem a nyolcadikos felvételim miatt lettem ember.
Ja és én sem tudom kiszámolni a 10 pontos hülye matekpéldát a felvételiben, mert tök felesleges. És ami nagyon fontos: érdemes több, különböző szintű iskolatípust tálalni gyermekünk elé, amelyből egyet biztosan meg tud ugrani, ami által nem fog sérülni az én-képe.
Mert ne feledkezzünk el arról, hogy ezekben az időszakokban hány fiatal veszíti el önmagát… Nincs az a továbbtanulás, ami miatt érdemes elveszíteni gyermekünk bizalmát, vagy akár őt magát…..!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: november 2018
Share this: -
Nekem ezt...
Forrás: Ulrich Faßbender
A lányom pár hónapja bekerült a junior együttes kéziszer ritmikus gimnasztika válogatottba. Bár tartottam a válogatottságtól, hiszen nem sok információm volt róla, mégis öröm és büszkeség töltött el, hiszen egy óriási elismerést és lehetőséget kapott, hogy az álmait megvalósíthassa. De vajon mit is jelent a válogatottság? Nekem ezt jelenti:
Arra a megállapításra jutottam, hogy nemcsak az eredményed, tehetséged elismerése, hanem tinédzserként az emberi hozzáállásod elismerése is az adott helyzethez, konfliktushoz és annak megoldásához. Továbbá az edződ elismerése, hogy annak idején rátalált a személyiségednek és testi adottságaidnak megfelelő edzéstechnikára, koreográfiára, aki ránevelt a mélyebb minőségi munkára.
Válogatottság az, amikor minden egyes nap úgy kelsz fel, hogy a fáradtság és erős fizikai fájdalom ellenére is akarod. Amikor előbb mész be edzésre, hogy gyakorolj még, hiába jöttél el sírva előző nap az edzésről, hiába éktelenkednek a talpadon méretes vízhólyagok, hiába van tele a lábad véraláfutással és hiányzik a bőr mindkét térdedről,
hiszen ebben a sportban látod önmagad kiteljesedését.
Amikor már hálás leszel a kézsúlynak, hogy ott van a kezeden, hiszen tudod, a teljesítményedet növeli, így érted történik és nem ellened. Elköteleződést jelent amellett a sportág mellett, amihez a kitartásod vezetett.
Csak akkor a tiéd, ha kizárólag a saját álmaidat szeretnéd megvalósítani, és nem más álmait kergetni vagy megfelelni más elvárásainak. A válogatottság komoly belső önismereti munkát takar. A válogatottság szorgalom önmagaddal szemben, hogy mindig jobbá és nyitottabbá válj. Erős pszichés hadviselés önmagaddal, a csapattal és az edzőkkel szemben egyaránt. Itt minden egyes nap túl kell lépned önmagadon, hiszen az erőn felüli teherviselést csak alázattal lehet csinálni, máshogy nem működik. A válogatottság kemény szakmai együttműködés egy közös célhoz való eljutásban a tehetséggondozáson keresztül. Megtiszteltetés, felelősség, csapatmunka.
A válogatottságban nemcsak a gyermeknek és az edzőknek, hanem a szülőknek is fontos szerep jut. A szülők összefogása, támogatása, közös kommunikációja nélkül ezen gyerekek nem juthatnának el oda, ahova szeretnének. A válogatottság képes kinyitni és elmélyíteni a szülő-gyermek kapcsolatát.
A szülők együttműködése és pozitív hozzáállása nélkül NINCS válogatottság!
A válogatottság képes az inspirációra, hiszen ettől tudják tovább lökni magukat a teljesítőképességük határán túlra. Ezek a gyerekek naponta dobnak be valamit, hogy miért lesznek képesek újra és újra megcsinálni a gyakorlatot 8 órányi edzés után is.
A válogatottság RANG.
Teljesen mindegy, hogy ki mit gondol, hogyan gondolkodik ezzel kapcsolatban. Van, aki azt mondja, hogy elvettük a gyermekkorát, van aki azt mondja, hogy miért hagytuk, hogy tönkre tegye az életét, van aki azt mondja, hogy egy fizikális roncsot csinálunk belőle. Ezt gondolják azok, akik soha nem gondoltak még bele abba, hogy mit tennének akkor, ha a gyermekük szeretné megvalósítani az álmait úgy, hogy tehetsége is van hozzá.
A szülő álomfelelős….a saját gyermeke álmaiért, támogatásáért!
Kedves junior együttes kéziszer ritmikus gimnasztika válogatott! Büszkék vagyunk Rátok!!!, hiszen a válogatottság RANG. Annak a RANG-ja, hogy Magyarországot képviselhetitek úgy, hogy közben az álmaitokat valósíthatjátok meg! Mert a válogatottság magas szintű elismerés úgy, hogy közben álmaitok kikövezett útját járhatjátok!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: november 2018
Share this: