-
Emberek vagyunk?!
Forrás: Unsplash
Több mint egy év is eltelt azóta, hogy szükségét éreztem volna gondolataim leírásának. Ez ma megváltozott. Őszinte leszek….. az elmúlt napok eseményei kezdenek megviselni. A napi hírek aggodalommal töltenek el úgy is, hogy igyekszem magam megóvni azoktól a hírektől, amelyek arról szólnak, hogy mennyire felkészületlenek vagyunk a járvánnyal szemben. Igyekszem figyelmen kívül hagyni férjem szarkasztikus megjegyzését is, hogy mi 60 pluszosok rajta vagyunk a maci kilövési listáján. Most mégis úgy érzem, tehetnénk többet is.
Hogy mit is? Például
figyelhetnénk egymásra,
ha már nem tudunk mindenkinek szájmaszkot, kézfertőtlenítőt, egyszer használatos gumikesztyűt adni, de attól még figyelmességet, emberséget adhatnánk.
Nos, akkor jöjjenek a mai, nem igazán felemelő tapasztalataim: igyekszem betartani az otthonmaradásra vonatkozó szabályokat, de ma muszáj volt elmennem a gyógyszertárba. Az utcán békésen, egymástól viszonylag nagy távolságot tartva várakoztak az emberek. Miközben konstatáltam, hogy a gyógyszerek kiváltása ma egy kicsit több időt vesz igénybe, elindultam a sor végére. Félúton járhattam, amikor észrevettem egy terhes kismamát, aki türelmesen állt a sor közepén.
Őszintén megdöbbentem, hogy lehet ez. Annak idején a 70-80-as években ilyen nem fordulhatott elő vagy legalább is nagyon ritkán, hogy valaki terhes és nem engedik előre. Vállalva a megkövezést, jó hangosan megkérdeztem, miért nem megy a sor elejére? Az anyuka csak szomorúan felemelte a tekintetét és maradt a sorban. A többi ember idős, középkorú, fiatal, férfi, nő meg csak állt.
Senki nem mozdult meg,
hogy legalább maga elé engedje a hölgyet. Pár percig vártam, aztán elindultam a sor elejére, megkértem az ott várakozókat engedjék meg, hogy a terhes hölgy elsőként mehessen be. A sor elején álló úr széttárta a kezét, a többiek mélyen hallgattak.
Ezt én úgy értelmeztem, részéről rendben és a többieknek sincs kifogása. Intettem a kismamának, jöjjön. Senki nem kezdett el kiabálni, méltatlankodni. Nem tettek megjegyzéseket, talán csak annyi történt, hogy egy pillanatra mindenki elnémult. Miközben mentem vissza a sorba a helyemre, az egyik várakozó fiatalember nagyon csendben megszólalt: „ „Köszönjük”!
A várakozás a vártnál is hosszabbra nyúlt, kicsit értetlenkedve tapasztaltam, hogy 13 ember – merthogy ennyien álltak előttem -, miért vesz ilyen sok időt igénybe?
Kiderült. Azért mert az emberek
tényleg nem figyelnek egymásra.
Nem veszik észre a pult mögött álló egészségügyi személyzet kimerültségét. Nem figyelnek arra, hogy ők is emberek, hogy otthon család várja őket, hogy ugyanúgy félnek a fertőzéstől, hogy kimerültek, de állják a rohamot, azért, hogy mi hozzájussunk a gyógyszereinkhez. Nincs idejük egy percre se leülni. Nincs hatékony védőfelszerelésük!!! És akkor jön a vásárló, aki járvány ide, járvány oda, de beszélgetni akar. Panaszkodni, vagy csak fecserészni. Gondolván, ha már egyszer ennyit állt sorba, neki ehhez joga van.
Nem hölgyeim és uraim ez az időszak most nem erről szól, hanem arról, hogy
tekintettel vagyunk egymásra,
nem cövekelünk le, és nem tartjuk fel a patikust csak azért, mert mi állunk a sor elején. Kérünk, fizetünk, köszönünk és már megyünk is haza a biztonságos négy fal közé. Így tudunk csak vigyázni magunkra, a családunkra, a szomszédunkra!!
Nagyon régen azt olvastam valahol, hogy az ember az egyetlen olyan élőlény a földön, aki tisztában van saját halandóságával, de ugyanakkor meggyőződése, hogy ő személy szerint halhatatlan. Néha azt gondolom a
tanítás első felét hajlamosak vagyunk elfelejteni.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Máramarosi Gréta
- When: március 2020
Share this: -
Műnek lenni
Forrás: Unsplash
Napjainkban műnek egyszerűbb, mint természetesnek lenni. Ez a gondolat akkor fogalmazódott meg bennem, amikor 16 év körüli tinik beszélgetését hallgattam végig arról, hogy mi a fenének aggódik egyikük-másikuk, hiszen egy jó plasztikai sebész vagy kozmetikus pár perc alatt leveszi vállukról a terhet. A legelső gondolatom ez volt: „Úristen, én nem hagynám, hogy belém vagdossanak”. Nem tudom, hogy miért csak az én gondolatom volt ez, hiszen tinijeink boldogan, egyetértően csak tovább bólogattak.
Majd jött egy felismerés, hogy mi is lehet a lényeg…..az, hogy egyformák legyenek? De akkor a kérdés az, hogy ki fogja ezt fizetni? És már repkedett is a töménytelen ötletmennyiség, semmi sem állíthatta meg az ötlet cunamit, de a legrosszabb konzekvencia mégis az lett, hogy
„szerezzünk egy gazdag pasit” .
És ezen a ponton majdnem felsikoltottam!
Dehát hogyan szerezz egy pasit, amikor semmi sem oké rajtad? Vagy mégis? Hiszen, ha ehhez a gondolkodáshoz bármikor tudsz szerezni valakit, nem lehet akkora a baj, hogy kés alá feküdj!? És igen, végig hallgattam, hogy nem akármilyen külsővel rendelkező alanyaink halálra dicsérték egymás arcát, fenekét, alkatát….de……és akkor itt vesztettem el a fonalat…a beszélgetésükből egyértelműen kiderült, hogy nem is lenne szükség egyikőjüknek sem átalakításra. Mert a fényképeken látható menő celebek semmivel sem vonzóbbak, értékesebbek,
DE viszont feltűnően műek, egyformák, tehát tökéletesek???
Így mi sem egyszerűbb, irány a művé alakítás, akkor leszel menő!?
Talán az első jel az volt ebben a furcsa torzult világban, amikor nemre való tekintet nélkül egyformán kezdtünk öltözködni, mert a divat mondja meg, hogy ki vagy alapon gondolkoztunk. És a tömeggyártás címén mindenkin ugyanaz a darab volt, mert menő. És jött a következő lépés: „akkor legyünk vállalhatatlanok”! Mert ez is menő!?
Folytathatnám, hogy mennyi katasztrofális példát hallottam. Még mindig jár az agyam, hogy most akkor mi vaaaaaan? Aztán elhangzott a döntő érv: ha valaki akarsz lenni, olyannak kell lenni… tehát a Valaki….. ez volt a kulcsszó!
Én mióta az eszemet tudom, mindig én akartam lenni. Nem akartam hasonlítani, viszont voltak példaképeim, akik vittek valami felé, de egy percig sem akartam ők lenni. Iszonyú sokat dolgoztam azon, hogy
ne legyek más, mint ami lenni akarok. És ez a munka még most sem ért véget.
Fejlődni szeretnék, tanulni, teljessé válni. Nem tökéletessé. A Barbie baba szindróma pszichológiai fogalom. Hazaérve leültem és ennek mentén kikerestem a mű fogalmát:
- Elkészült termék; elért eredmény, amely munkából, erőfeszítésből, fáradozásból, alkotó tevékenységből származik.
Persze, van még más jelentése is, de amiről fiataljaink beszélgettek még mindig nem szerepel egyik definíció között sem. Nem is értettem hirtelen, hogy a meghatározás melyik részének felel meg ez a dolog, kivéve, ha az orvos, kozmetikus munkáját méltatjuk vele. Már vizionáltam is a jövőt: nem kell választani, egyformák leszünk. Legfeljebb magasságbeli eltérések lesznek, talán… De a belsővel mit kezdünk? És leesett…..
az agymosás a megoldás.
Majd egyformán buta lesz mindenki, hiszen okos csak az lehet, aki keveri a kártyákat. Már a beszélgetők esetében is felmerült bennem, hogy nem az ész a fontos, hanem… Mi is? És elkezdtem figyelni őket most már kritikusan. Bájos fiatal arcok, egy-két pattanással, de ha tudnák ez mennyire normális, talán nem lenne rajtuk két kiló alapozó, vagy mit tudom én még mit kenhetnek magukra! Műköröm minden mennyiségben. Műszempilla, egyikükön kis strassz-szal, ugyan a szemét nem tudta folyamatosan nyitva tartani, de lehet, hogy csak álmos! Aztán az elhagyhatatlan tetoválás! Nem vagyok tetkó ellenes, de érdekelne, hogy egy ennyi idős gyermek esetében milyen mély gondolat szülte a tettet? És a szülő milyen elgondolásból egyezett ebbe bele? Talán törlesztett, neki is fájjon egy kicsit? De ami végképp érdekes, miért és miből fizette ki? Miért ezt, miért nem egy közös élményt? Hogyan éli meg, hogy lánya, és fia is ugyanolyan lesz? Hogy a tömegben nem találná meg őket?
A mű arc, mű test, a felvett személyiség, az uniformizált kinézet, az észszerűséget nélkülöző viselkedés…
Egyezzünk meg…. műnek lenni nehéz!
Elrejteni magadat valami mögé ugyancsak nehéz! Feldolgozni, hogy így sem egyszerű élni, boldogulni, tényleg nehéz! Küzdeni, hogy fenntartsd a látszatot piszok nehéz! És nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy belül semmi más nem vagy, mint egy,
mélyen elveszett gyerek.
Nem tudom mi a nehezebb, amikor rájössz, hogy mélyen még gyerek vagy, vagy az, amikor szembesülsz azzal, hogy műként sem könnyebb gyerekkor nélkül felnőttként viselkedni….
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: március 2020
Share this: -
Somhegyi Dóri: Csönd
Csend, hallgatás, pofa be, kussolás......mind szinonimák. Engem a csönd érdekel, a többi nem.
2Csönd
Forrás: Unsplash
„Légy csöndben!” – mondták a szüleim, amikor kicsi voltam. Utáltam ezt a mondatot. Olyan, mintha nem lettek volna kíváncsiak arra, hogy az én véleményem pontosan micsoda. „Ha csöndben maradtál volna!” – mondták az emberek, amikor nem éppen meggondoltan fejtettem ki a véleményemet. A csönd csúnyább kifejezőeszköze a „kuss” vagy póriasan „fogd be” is határozottan bántó tudott lenni, soha nem értettem, pedig én is használtam. „Legközelebb legyél csöndesebb” – hangzott el, amikor előbb keltem fel, mint a többiek. „Hallgatni arany” – ugyancsak érthetetlen tanítás volt gyerekként. „Hallgatás, beleegyezés” – hangzott el oly sokszor játék közben.
„Tssssss”…
…..hangzott el a könyvtárban, az iskolai órákon, kiállításon vagy csak szimplán egy közlekedési járművön. Akkor gyerekként rájöttem, hogy a „csiccsegésnek” rém egyszerű, de egyben hatalmas ereje van: figyelmeztet arra, hogy itt az ideje „elkussolni”. Viszont arra csak most jöttem rá, hogy arra is figyelmeztet, hogy
ideje elcsöndesedni.
Ez a gondolatmenet futott végig a fejemben egy nap. Mert akkor jöttem rá, hogy talán megértettem a 25-30 évvel ezelőtti „tanításokat”. De mit is? Azt, hogy a csöndnek ereje van. Más által valakit csöndre bírni az egyik oldal. Saját magunk által elcsöndesedni megint egy másik oldal. Ez utóbbi foglalkoztat egy ideje. Fiatal koromban zavart, ha csönd volt körülöttem. Ilyenkor mindig bekapcsoltam valamit, zenét hallgattam a háttérben, vagy ment valami a tévében. Mindegy mi, csak szóljon. Ha csönd volt, átmentem szomszédolni…. Viszont az elmúlt időszakban
megváltozott valami.
Megtapasztaltam, hogy jó az az érzés, hogy egy általad szeretett személy mellett csöndben sétálsz, túrázol. Nagyobb értéke van, mint végig csak beszélgetni. A csöndben bizalom van. Megengedhetem magamnak – mivel bízom a másikban -, hogy értse, szükségem van rá. Mármint a csöndre. Érzem a hatását, úgyhogy tudom, jó csöndbe burkolózni. A csönd meghagyása tisztelet önmagaddal és a másikkal szemben is. A csönd, mint hallgatás figyelmet igényel. Kifelé és befelé egyaránt.
Egyre inkább értékelem, ha senki sincs a környezetemben, mert fontossá vált, hogy magam legyek. Önmagamba burkolózva a
saját csöndjeimet éljem meg.
Az erdőben való futáskor is valami ilyesmit érzek. Csöndben, befogadóan és elfogadóan.
Arra is rájöttem, hogy a kommunikációs csöndek sem azt jelzik, hogy nem gondol rád a másik, így szándékosan nem reagál.
Sokat tanultam egy mini rózsámtól, amit még tavaly kaptam névnapomra. Állandóan törődni akartam vele, aminek az lett a vége, hogy elkezdett “haldokolni”. Szóval…..szüksége volt a csöndre. Időnként a „nem törődésre”. Megnéztem, mi van, ha csak kéthetente locsolom. Bíztam benne. A másik fejlődésének tisztelete felértékelte a csöndekhez való hozzáállásomat. Rövid idő alatt csodás bokor lett belőle, sok-sok rózsabimbóval.
Letisztult bennem, hogy a csönd
szünet a fejlődésre.
A csönd türelmes. A csönd érték. A csönd egyáltalán nem üres…inkább telis-tele van válaszokkal. Jó érzés az elcsöndesedés….Hálás vagyok, Dóri vagyok 😊.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: február 2020
Share this: -
Hülye karikák
Forrás: Internet
Ez a felismerés, akkor hagyta el a számat, amikor volt időm a látszólagos semmittevésre, és hódolhattam a tévénézés abszolút felesleges tevékenységének. Tehát ültem egy fotelban és a képernyőt bámultam bambán. Hódoltam annak a játéknak, amit oly sok felnőtt űz: “csattogtattam” a távkapcsolón a gombokat, fogalmam sincs miért. Mit is akartam nézni?
Fogalmam sem volt.
Sport éppen nem ment, lévén karácsony, helyette 120-szor lejátszott rossz és még rosszabb filmek. Aztán egy érdekes dologgal kezdtem elütni az időmet. Elgondolkodtam azon, hogy vajon milyen lelkületű ember az, aki besorolja a filmeket és főként mi az, ami szerint besorolja azokat.
Döbbenten tapasztaltam és értettem meg, hogy révén annak, hogy a kezem alatt nem egy gyermek tanul naponta, miért ilyen vulgárisak. Miért folyik a szájukból a nyomdafestéket nem tűrő szöveghalmaz vagy olyan téma, amely a koruk által értelmezhetetlen kategóriába sorolható. Ennek köszönhetően olyan fordulatokat képesek megjeleníteni, amitől egy vizuálisabb ember is szörnyülködve hallgatja őket.
Persze, most sokan mondhatják, hogy hol a szülő felelőssége, de ugye ez nem komoly? Aki nem csukott szemmel jár, láthatja, hogy mennyire sok típussal találkozunk a nevelés területén, és tudhatjuk egy megoldás van erre:
ha elromlik a tévé.
Hiszen napjainkban – tisztelet sokaknak, akik kivételt alkotnak -, a média azért népszerű, mert amíg sugároz a gyerek csendben, egy helyben van, ellenőrizhető körülmények között, így nem zavar!
Na de hogy nálam mi is vágta ki a biztosítékot? A „Szürke ötven árnyalata”, az alábiggyesztett
15-ös karikájával!
Már hallom is, ahogy mások kategóriába sorolnak, hogy prűd vagyok! Hát nem! Olvastam mind a három részt! De ugye senki sem gondolja, hogy ez ebben a korban emészthető egy gyereknek?
Gyorsan mesecsatornára kapcsolva tippelgettem, hogy ugyan már milyen korlátozás vonatkozik egy Disney mesére, amely csodás képvilágú, de a gonoszt nem nélkülöző, kissé horrorisztikus jellegű. Hát nem talált a tippem! Egy szerény 12-es szám billeget a sarokban! Tökéletes káosz uralkodott bennem, hogy a fenébe lehet majdnem ugyanaz a korkategória ez a két „mű”!? Szürke ötven árnyalata és Disney rajzfilm….kattogott az agyamban. Persze, mondhatjuk, hogy én vagyok debil, mert a korosztályi besorolás a témák szerint működik. Hihetetlen, de ezt magamtól is tudom! A baj csak az, hogy ezt a tévé elé ülő tizenévest egyáltalán nem zavarja. Ó, igen azt is tudom, hogy a karika csak tájékoztató jellegű, de vajon aki odabiggyesztette tisztában van azzal, hogy egy-két gyereknek ez felhívás egy keringőre?
Ezek után a természettudományos csatornák világát villantottam fel a képernyőn. A helyzet ugyanaz volt, de feltűnt az AP felirat is, a virágok ültetésénél. Ekkor már tudtam, hogy a
mérgező virágok elleni harc fontosabb mindennél.
Érthető, hiszen ide szinte egyik gyerek sem kapcsol és így értelmeznie sem kell a hallottakat.
Majd beléptem a bugyuta gyermekadók világába. Sosem értettem, hogy miért is készülnek ide alkotások. Visítozó szereplők, affektáló lányok, feminim megjelenésű fiúk. Korhatár nincs! Mint ahogy a videó klippeknél sincs, amiből ömlik a káromkodás, az erőszak és a túlfűtött szexualitás.
Ekkor jöttem rá valamire! Végre megértettem! A legnagyobb ellenségünk
a rendezett, csodaszép kert.
Gyermekeinket ettől kell óvni, nem egy korbácsos bácsitól…, nem egy káromkodó, ellenfelét éppen kibelező gyilkostól… És én hülye egyetlen besorolást sem találtam el! Viszont cserébe agymosott lettem cirka 2-3 óra alatt!
Őszinte leszek….. arra is rájöttem, hogy egy percig sem végezném azt a munkát, ahol ennyi sz.rt kell megnéznem ahol még egy hülye karikát is oda kell biggyesztenem!
Viszont arra is jutottam, ha egyszer mégis elvállalnék egy ilyen munkát, akkor biztosan felelősséggel írnék karikákat! Hiszen a felelősség a miénk, mi vagyunk azok, akik egy szorongó-agresszív társadalmi kórképet generálunk a fiataloknak (a társadalmi vadhajtásokról nem is beszélve), amit ők pont ugyanúgy nem tudnak feldolgozni és értelmezni, mint mi. De az lenne a legjobb, ha kikapcsolnánk a tévét….Javítsuk ki……
ha már egyszer mi tettük olyanná, amilyen! A döntés a miénk…
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: január 2020
Share this: -
Balassa Rozi: Buli a sürgősségin
Háááát.....nem kis önfegyelem és önirónia kellett ehhez az íráshoz :-)
1Buli a sürgősségin
Forrás: Unsplash
Aki megjárta már a sürgősségit valaha, az tudja, hogy soha többet a közelébe sem akar menni még egyszer. Mindamellett az is igaz, hogy csak akkor megyünk oda, ha nagy a baj, persze ha van, aki elkísérjen oda, az azért csillapít valamit a negatív hangulaton. Nem is a negatívumokról beszélnék most, hanem arról az eseményről, amiről azt gondoltam, hogy csak
egy vígjátékban fordulhat elő.
Éppen a tömeg közepén ülve várakoztam, és hallgattam kéretlenül az internet alapján felállított diagnózisokat, amelyből megtudhattam, hogy nekem mi a bajom, a rendszeres kórház látogatók szerint… ekkor egy vijjogó mentő érkezett, de csodás módon a pasi a saját lábán sétált be az előtérbe, és nem kis hanggal hozta a mentősök tudomására, hogy jó, lehet, hogy infarktusa van, de a hónap legnagyobb bulijáról rángatták most ki! A mentősök rém kedvesen hívták fel a figyelmét arra az egyszerű tényre, hogy
nem kommandósként rabolták el,
hanem odahívták őket…. illetve eszméletlen volt, amikor odaértek.
A pasi érkezését követően aggódó családtagjai özönlötték el a várótermet…jöttek úgy 10-15-en, ja és még vártunk másokat is! A sürgősségi személyzetét sokkolta a kialakult helyzet. Csöndesen megjegyezték, hogy a várakozás minimum 6-8 óra, illetve, hogy ennyien nem férünk el így ebben a helyiségben. Szerintem mindenki magára vette a figyelmeztetést, kivéve azokat, akiknek szánták. Mindenki összébb húzódott, és ekkor elhangzott az első mondat:
„na látják, sok jó beteg kis helyen is elfér!”
Többen felröhögtek vagy bosszankodtak, de senki sem tágított, mindenki kíváncsi volt, hogy lesz-e ennek hatására szívinfarktus vagy sem! Mert persze ilyet még az interneten sem láttak-hallottak. Hova tűnt a rosszullét? Bár volt, aki szerint odafönn vigyáztak rá, mehet is, legalább újra lesz hely!
És ekkor beindult a gépezet! Vérvétel, vizelet… És már jött is az első dolog, amiért többen úgy gondolták megérte ma bejönni! Nem találtak vénát a pasin, pedig nem kezdőt küldtek! Delikvensünk biztatta a már-már vért izzadó nővérkét:”szúrjon nyugodtan, a múltkor is csak sokadjára sikerült!” „Pedig egy igazi férfi csak 150 kg felett férfi!” „Meglesz lassan a véna is!” Nagy nehezen sikerült csekély mintát levenni, a vizelet egyszerűbb volt, hiszen megtudhattuk, egész nap ittak a bulin már menne is, ha békén hagynák! Persze ez a pohár semmire sem lesz elég. Már a család is figyelmeztette a nővért, hogy nem kell a teljes lecsapolás, csak finoman…. Már mindenki feszülten leste az eseményeket, szerintem többeket elengedtek, de ezt nem lehetett kihagyni!
Aztán bekötésre került az infúzió, ami kb. 2 óra alatt folyik majd le… Na erre a hírre, még egy adag családrész jelent meg, hiszen senki nem fekszik le úgy, hogy nem tudja
mi van a „BÁÁÁTYÁÁÁVAL!”
És ekkor özönleni kezdtek a kórképek:
- A súlyod bátya elszaladt!
- Mostanában nagyon elkényelmesedtél. Mikor mozogtál utoljára?
- A pia bátya az se jó!
- Hát nem keveset ettünk…
- Az ideg…
És folytathatnám…. és még a sok-sok kétség kívül helytálló ötletet, amikor is az egyik rokon úgy döntött, hogy
meggyorsítják az infúzió csepegésszámát,
mert valami baromira nem oké. De ha neki lehet, akkor mindenkinek, így már az arra járó gyerekek és felnőttek is tekertek rajta egyet, mert ez óriási buli. Egy fél óra múlva, hirtelen észlelték, hogy valami újra rendellenes, mert Bátya keze nem volt mindig ilyen kövér. Ezután általános felülvizsgálatot végeztek a branülön. Majd 15 perc után megállapították, hogy sajnos ez kifogott rajtuk és szereztek egy, a feladattól rettegő nővérkét. Nővérünk enyhe sikolyt hallatva állt neki a szerelék eltávolításához. A család poénokkal szórakoztatta Bátyát közben, miszerint: „bőr alól is felszívódik”, vagy „kinyomjuk belőled, hogy ne feszítsen”, vagy „látod így már nagyon látszik az a kétszáz kiló!” Ekkor már a sürgősségi 4 óra hosszája röhögött, hiszen a politikától, az ország állapotáig mindenről hallottunk, hihetetlen humorral. Ekkor már a fél család aludt….. így nyitottszájú-horkolós szelfik készülhettek a fiatalabb generáció által, amelyek azonnal a „facsén” landoltak, annak ellenére, hogy ezért mit kapnak majd holnap!
És hirtelen beállt a csend… Megjött a gyanútlan, ápoló, aki elmondta, hogy a vér, amit nem kis küzdéssel vettek le, megalvadt mire a laborba jutott, tehát… Újabb kínlódás, éppen csak csepegő vér és újabb futás a laborig. A vizsgálóorvos is csak erre az eredményre várt, hiszen minden más negatív volt. Újabb 2 óra tömény elemzése indult meg a magyar egészségügynek, újra hihetetlen humorral fűszerezve. És ekkor megjelent a legbátrabb orvos aki tájékoztatást akart nyújtani négyszemközt. De a család az család! Tehát mondja csak mindenki előtt, nem ezért ültek itt 9 órát! Feszült csend, a váróban,
mindenki egyként szurkolt Bátyáért!
Az orvos vett egy nagy levegőt: – „Semmi baja sincs! De legközelebb jó lenne, ha a
vérében vér is lenne, nem csak alkohol.”
Harsány röhögés! Mindenkit megáldó köszöntések, és hangos távozás. És egy érzés, de jó, hogy ennyire összetartó a család…
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: január 2020
Share this: -
Somhegyi Dóri: Tartalomhoz a forma
Mi volt előbb a tyúk vagy a tojás? A kuglóf receptje vagy a formája?
1Tartalomhoz a forma
Forrás: Unsplash
Az elmúlt hetekben többször hangzott a fülembe vissza az a gyerekkori reklám, hogy „Tartalomhoz a forma, Amfora”. Miért? Mert megtettem azt a „nagyszerű” lépést, miszerint a narancsos-csokidarabos kuglófot nem formában, hanem egy üvegtálba kiöntve, „formátlanul” sütöttem meg. Ennek hatására kitört a forradalom itthon. Kaptam dorgálást, hogy ezt
még egyszer ne!
Feltettem a kérdést, hogy nem tök mindegy? A tészta ugyanaz, csak mondjuk az én életemet könnyíti meg 😊 (mivel az utóbbi időben nem igazán akart egybe kijönni a kuglóf a formából). Persze vettem az adást és ígéretet tettem arra, hogy soha többé nem sütöm meg a kuglófot, csakis kuglóf formában, így görbüljek meg.
Napokig foglalkoztatott a kérdés, aztán megrohantak a gondolatok. Gyermekkoromban nekem sem volt mindegy, hogy a krumplit “csónak”-alakúra, hasábra vagy kockára vágva sütötte meg anyám bő olajban. Esküszöm, nem volt ugyanaz az íze. Sőt…..tényleg nem mindegy, hogy a tészta milyen alakú. Túrós tésztát nagykockából vagy metéltből szoktuk enni. Soha nem jutna eszembe spagettiből vagy csavart tésztából, pedig a lényeg ugyanaz. Mint ahogy nem szoktunk vizespohárból pezsgőt, sört és kávét sem inni. Sőt….én levest sem tudok pohárból kanalazni.
Pedig a lényeg tényleg ugyanaz.
De vajon akkor hol van a kutya elesve?
Annyira foglalkoztatott a kérdés, hogy kisebb kutatómunkához láttam. Arra jutottam, hogy a tartalomhoz tényleg dukál a forma és fordítva. Elgondolkodtató volt az is, hogy nem biztos, hogy a
formának önmagában van értéke, ha nincs mögötte valós tartalom.
Azaz ekkor jön elő a klasszikus kérdés: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?
Arra a megállapításra jutottam végül, hogy Kosztolányival értek egyet, aki azt vallotta, hogy a
tartalom és a forma elválaszthatatlan egymástól.
Ezért is értékelődik fel egy ínyenc étel a tányéron, egy kuglóf a kuglófformában, egy muffin a muffinformában, a pálinka a pálinkáspohárban, a pezsgő a pezsgőspohárban…..mert a kettő tényleg elválaszthatatlan egymástól. Mint a borsó meg a héja, ahogy Forrest Gump is egyszerűen és nagyszerűen fogalmazta ezt meg. Habár ezt a szófordulatot másra értelmezte, úgy éreztem, passzol ide. Hiszen a megrendíthetetlen összesimulás, a passzolás itt a lényeg. Csak úgy kap értelmet a kuglóf tésztája, ha a kuglófforma alakját veszi fel. A pezsgő akkor a legfinomabb, ha hosszúkás pezsgőspohárba töltjük, mert ez ünnepélyes kereteket is ad köré. A pezsgő önmagában semmit nem ér, ha nincs pezsgőspohár és fordítva. Arról nem is beszélve, hogy mit ér a sör söröskorsó nélkül…..
Nekem az az üzenete a dorgálásomnak, hogy fogadjuk el, sokszor úgy vannak jól a dolgok, ahogy vannak. A félig beragadt kuglóf is kuglóf, a félig sült muffin is muffin, mert a lényeg….
…..a tartalomhoz a forma….., a borsó meg a héja 😊
azt hiszem egy életre megtanultam 😊.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: január 2020
Share this: -
Balassa Rozi: Szimbiózisban
Eggyé válni, együtt rezegni önmagunkkal a világ legcsodálatosabb érzése. Rozink átélte.
1Szimbiózisban
Forrás: Unsplash
Mindenkinek kell, hogy legyen, vagy legalábbis kellene, hogy legyen valami vagy valaki, akivel vagy amivel szimbiózisban tud lenni, élni. És nem elviselni vagy megszokni, hanem harmóniában lenni. Táplálni egymást, többé tenni. Van-e ilyen állapotunk? Hát, akinek nincs meg kellene találnia, mert csak így tud elengedni, stressz nélkül átvészelni…
Gondolataim csapongva törtek rám, hol segítve, hol elnyomva, hol már-már fájdalmasan. Igen, szinte agyonnyomtak a terhek, amelyek valósak vagy véltek.
Megoldhatóak vagy túlgondoltak?
Nem tudnám megfogalmazni, de sokszor csak azt éreztem, hogy ezt már nem fogom bírni. És mégis újra futottam a köröket. Megérte? Sosem tudom meg, hiszen csak az egyik végkimenetelt ismerem. Belebetegedtem…..ó de hányszor! Okosabb lettem? Hát…
És újra futni kezdtem a köröket, józan ésszel tudtam, hogy én vagyok a hülye, de a józan ész, nem is tudom létezik-e. Ideig-óráig biztos, majd rám (ránk) tör valami
bizonyítani akarás.
Egy ilyen gyengeelméjű pillanatomban éreztem, hogy nem, nincs meg az az egyensúly…. inog a talaj alattam. Döbbenten vettem tudomásul, hogy a tudatalattim vagy a lelkem leültet, szinte lebilincsel.
Ültem egy padon, bámultam a kékséget… Lassan, nagyon lassan hagytam, hogy levegye a vállamról a terhet. Hagytam, hogy suttogjon a fülembe, hogy kimondja azt, amit tudok: mert mi lesz, ha nem?
És elengedtem…
Már hallottam a hullámokat is, a szelet, amely lágyan lengte körül a lényemet. Hallani kezdtem a madarakat, a gyerekek önfeledt meséit. Összekapcsolódtam a természettel, amelynek érzése maga a csoda. Talán először gondoltam végig, hogy igazából ő irányít mindent, és mégsem fitogtatja az erejét. Ringat, átölel, és olyan mélységesen megnyugtat, hogy szinte meg is szűnik a világ. Az idő úgy suhant, repült el mellettem, hogy észre sem vettem. Egy dolog zakatolt a fejemben….
nem akarom, hogy elmúljon ez az érzés!
Nem akarom, hogy újra megrohanjon a feszültség!… és mintha látta volna a gondolataim, produkált egy naplementét. A színek kavalkádja, azt suttogta, miért lenne vége? Csak tőled függ, hogy ne bonyolítsd, ne tedd ezt magaddal! Igen, minden nap felkel a nap, minden nap lesznek ilyen színek, mindig lesz lehetőségem megtalálni ezt a harmóniát. És nem, nem mondta, hogy csak tőled függ, mert nem hazudott.
Csak megmutatta, hogy lehet máshogy is.
És szépen lassan eggyé olvadtunk. Éreztem a biztonságot, hogy nem vár mást, csak azt, hogy együtt rezegjünk. De amikor indulni kellett, szinte fájt! Mert tudtam, hogy a bölcsesség, amit kaptam, eddig tartott. Irány vissza, fussuk a köröket, mert valaki ezt osztotta ránk. És mi bolond fejjel tesszük, amit kiosztottak ránk.
De legalább tudom, hogy hol tudok szimbiózisban élni tovább…
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Balassa Rozi
- When: január 2020
Share this: -
Korunk Mózese
Forrás: femina.hu
Mózes – aminek jelentése, hogy egy szem fia valakinek – korunk rendhagyó példáját mutatta meg számomra a minap egy rendelőintézeti váróban ücsörögvén.
Mózes „jelenése” egyértelmű volt. Semmivel és senkivel sem volt összehasonlítható az a 7-8 éves forma, túlsúlyos fiúcska, aki a rendelő várójába belépve hangosan az alábbit kurjantotta el, azaz akkor nem feltétlen a próféta szólt belőle:
„majd én elűzöm a migránsokat”.
Majd Mózes láthatóan ettől megnyugodva, kipirulva, boldogan, tehát mint aki jól végezte dolgát – édesanyja intelmeit mellőzve – sáros csizmájával együtt felküzdötte magát a csecsemőknek kialakított pelenkázóra. Úgy éreztük, elég erős jelenés történt: megérkezett kisMózes, a törvényen kívüli.
Még mielőtt felocsúdtunk volna a sokkból, kinyitotta egyetlen szisszenéssel az energiaitalát és nekiállt kortyolgatni. Úgy tűnik megnyugodott. De csak egy pár másodpercre, mert édesanyja kérelmére, miszerint másszon le onnan, elutasító-agresszív válasz hagyta el a száját.
Ez volt az ő „tanítása”.
Édesanyja, válaszként érkező megváltó mosolygása értelmezhetetlen volt számomra. Majd Mózes, édesanyját újra megszólítva az alábbi kérést intézte hozzá hányaveti módon: „vedd le a pulcsimat”. Édesanyja mosolyogva mondta, hogy nem kell, mert mindjárt indulnak tovább. A kisfiú, mint aki nem hallotta a választ, fogta és dünnyögés kíséretében leküzdötte magáról a pulóvert.
Akkor értettem meg a kisMózes küldetését.
Óriási ENERGY feliratú pólója és a kezében lévő energiaitalának üzenete megérkezett nemcsak számomra, hanem mindenki számára aki akkor a váróban volt. Ha mindez esetleg kérdőjeleket képzett volna, akkor ezután fogta a telefonját és hangosan elkezdett zenét hallgatni. Édesanyja kérésére, miszerint vegye halkabbra, a „nem” válasz érkezett. Érdeklődéssel néztem üres tekintetét, miközben folyamatosan rázta a lábát. Vártuk az újabb hadjáratot.
Újabb kérés: „anyu, WC-re kell mennem”, mire anyu elmondta halkan, hogy nem tud most, mert mindjárt szólítják és különben is kulcsot kell kérni. A válasz persze nem maradt el: „nem érdekel, akkor is elmegyek” és a kisMózes megindult, mint a dömper, szinte felrántva a budiajtót. És csodák-csodájára, bejutott!!! Édesanyja mosolyogva, szinte büszkén nézett gyermeke után.
Csendes megkönnyebbülés, szinte áhitat ült a teremre. Nyertünk 1-2 percet.
Mózes visszaérkezvén, szemmel láthatóan megkönnyebbülvén, édesanyja azonbéli szándékát, hogy öltözzön fel rendesen, ütéssel adott erre választ.
És mint aki jól végezte dolgát, kisMózes visszagyűrte magát a pelenkázóra. Persze megállást nem feltételeztünk továbbra sem, nem is váratott minket sokáig, előkerült a chipszes zacskó. Gondolta, ez jó táplálékkiegészítő lesz az energiaital mellé. Majd megkérdezte halk szavú, birkatürelmű, beletörődő és egyben büszke édesanyjától, hogy miért vannak itt? Minden mondatára fennhangon a „mi vaaaan”? kérdést tette fel. Itt hívtak be minket soron következőként az orvoshoz. Miközben mentünk a rendelőbe, a hátam mögött nagy puffanást hallottam…..üdítő elemként kisMózes matchboxokat dobálgat a váróban….
Azon gondolkodtam, hogy ez a jelenség, azaz korunk kisMózese mit használ? Merthogy a Jelenések részt, a kinyilatkoztatást és a tanítást biztosan gyakorolja. Az viszont tuti biztos, hogy nem a Bibliából.
Inkább saját könyve van, amiben kinyilatkoztat úgy ahogy ő akarja.
Sajnos egyenlőre ő írja a könyvet….
Csak hogy helyre tegyem jelen korunk és az időszámítsunk előtti történetet ezzel kapcsolatban: szóval Mózest az édesanyja egy kosárba tette a folyóba, hogy ne öljék meg. A folyóvíz szélén a fáraó lánya észrevette, és felnevelte sajátjaként. Mózes olyan nevelést kapott, amely vezető szerepre készítette fel, majd később az ígéret földjére vezette a zsidókat.
Kívánom, hogy jelen korunk kisMózese ha egyszer felnő, akkor majd inkább
a próféta szóljon belőle,
csak ne így, ne ebben a formában mint amit ma láttunk, mert akkor jön a zombi apokalipszis, ami már a jövőMózese lesz….és az nem lesz vicces…de előtte még szívesen bemutatnám neki Makarenkót aki a hirtelen ráhatás pedagógiáját alkalmazta ilyen gyerekek esetében :-D.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: december 2019
Share this: -
Balassa Rozi: Idegesítő a megmondó ember?
Hogy szeretjük-e a kéretlen tanácsokat? Gyógyítható-e a megmondó ember? Megtudjuk az írásból.
1Idegesítő a megmondó ember?
Forrás: Unsplash
Gondolom nem én vagyok az egyetlen olyan ember, aki találkozott ezzel az embertípussal. Elragadóak, segítőkészek. Okosak. És ami lényeges: irányítóak. Beszélgetések tömege zajlik velük úgy, hogy utána úgy állunk fel, hogy az hogy lehet, hogy én ezt nem vettem észre? Hogy lehet, hogy én nem ezt mondtam? Hogy lehet, hogy ez nem jutott eszembe? És szinte isszuk a gondolataikat, ötleteiket…
Egy percig sem gyanús, hogy valami nem stimmel, hiszen minden mondat úgy kezdődik, hogy
nem akarok beleszólni, de…
persze most csomóan úgy gondolják, ez az anyám vagy az anyósom… De az senkiben sem fogalmazódik meg, hogy ők csak okoskodnak, védenek, esetleg féltett kincsüket gyerekként kezelve irányítanak. Persze ez is idegesítő, frusztráló, de nem feltételhez kötött, mert ha igen, az ő esetükben jogot érzünk arra, hogy fellázadjunk! Míg a megmondó, ott ül, és duruzsol. Miért?
Sosem tudtam igazán megfogalmazni. Mint ahogy azt sem, hogy mi miért hallgatjuk tátott szájjal és értünk általában egyet velük. Mi az az emberi tulajdonság, ami miatt fenntartás nélkül asszisztálunk a mi sorsunk hiányosságainak frázisaihoz. És ami meglepő, az az idő, amit arra fordítunk, hogy a hallottak alapján megváltoztassuk a saját életünket. Például, hogy leüljünk a párunkkal és olyan ultimátumokat intézzünk hozzá, amit sosem mondtunk volna….. ja és amit nem is ért! Veszekedjünk, mert még hülye is! Közben megállapítjuk, hogy igaza volt a MEGMONDÓNAK, hiszen megmondta, hogy így fog reagálni! És mindennap közelebb kerülünk ahhoz, hogy szinte családtaggá fogadjuk őt, hiszen megért, mellettem áll, segít…
De egy-egy apró jelzés mellett mindig elsuhanunk, ami figyelmeztet: hogy
mindeközben elveszíted önmagad!
Mert ha gondolkodnál, akkor már látnád, hogy a többiek szemében megjelenik a kérdés: mi történt veled? Ki vagy te? Miért teszed ezt a környezeteddel? De a legfontosabb, hogy GONDOLKODJ! És ha végre újra látni kezded magad, bizonytalanná válsz. Ami a megmondónak ellenállást jelent.
Gondolkozol, más a véleményed, esetleg nemet mondasz? Már nem vagy megfelelő pálya! Új, friss alany lép a helyedre. Lassan szégyellni kezded magad, mert látod, hogy miben voltál partner. Látni kezded, hogyan csúszik bele más ebbe a csapdába. Szörnyű, de az első gondolatom az volt, hogy miért nem foglalkozik már velem? Miért lettem értéktelen? Persze, ha egy kicsit is végigpörgeted ez önsajnálatodat, sértettségedet……akkor megjön a válasz: hiszen engem dobtak! Olyan, mint egy szakítás…
De aztán oszlani kezd a köd, és érezni kezded,
hogy létezel.
Hogy vannak saját gondolataid, cselekvőképes vagy! Hogy elvesztegettél nem kevés időt valakire, akinek te csak kísérleti alany voltál, és mivel megbuktál a kísérleten, szelektált. Nem, még mindig nem tudom, hogy miért teszik. Tulajdonképpen az is lehet, hogy így születik, hogy küldetése van, mert ő a megmondó! Az is lehet, hogy a manipuláció élménye teszi teljessé az életét. Kormányoz, irányít, elnyom, és mindezt kedvesen. Ki/kik ők? Mindenkinek van és mindenkinek másvalaki…
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: december 2019
Share this: -
A Felderítő
Forrás: Unsplash
Az erdő közepén kutyát sétáltattam, amikor először találkoztam vele. Érdekesnek, de nem meghatározhatónak találtam. Amikor másodjára találkoztunk, idegesített és azt éreztem, hogy szívesen választok másik útvonalat. Ugyanolyan fajtájú a kutyánk és ez akarva-akaratlan, de közös síkot hozott vele. Szinte minden héten többször találkoztam vele. Annyira zavart, hogy esküszöm, – ilyen még nem történt velem -, de azt kívántam, hogy
soha ne találkozzak többet össze vele!
Azután mindig más időpontban mentünk a kutyámmal. De ez sem volt elég, akkor is ott volt ez az ember, bármikor mentem. Akkor már gyanítottam, hogy nem véletlenül van ez….
Egy szép napon vettem a bátorságot és beszélgetni kezdtem. Nem is beszélgetni, kérdezni, kérdezni és kérdezni kezdtem. Kiderült, hogy katonaember. Nem is akármilyen. Felderítő. Megindítóan őszinte, sallangoktól mentes, konkrét beszélgetésben volt részem. Olyanokat is kérdeztem – mert kérdezhettem tőle -, amelyek nagyon mély sebeket érintettek vagy sebeket szaggathattak volna fel.
És ő meglepő módon engedte.
Megosztotta a belső mély dilemmáit, érzelmeit, szenvedéseit, napi harcait. Soha senkiről nem ítélkezett és semmit nem minősített. Úgy beszélt, mintha élete legmeghatározóbb beszélgetése lenne, vagy mintha pont az utolsó ilyen lenne… Habár volt már ilyenben része, amikor vallatták….mert ezt is feltette a történetmesélési mátrixába. Megmutatta azokat a sebhelyeket, amelyek nemcsak testileg, hanem lelkileg is karcolták belé az elmúlt évtizedek lenyomatait. Kérdezhettem tőle olyat is, ami az én elakadásaimra adott választ. Fura, de nehéznek és bonyolultnak tűnő dolgokat egyszerűen és nagyon frappánsan volt képes megfogalmazni. És ez megfogott. Egyszerre volt a szavai mögött fájdalom és egyszerű,
kézzel fogható bölcsesség.
Miután a bő egyórás beszélgetésünk megtörtént, amilyen sok időn keresztül összefutottunk, utána hosszú ideig egyáltalán nem találkoztunk. Ennek a beszélgetésnek akkor, ott és ilyen formán kellett megtörténnie.
Fura, de kerestem őt és azt kívántam, bárcsak beszélgetnénk még. Aztán fél év múlva egyszer csak egy rövid időre összetalálkoztunk az erdő szélén, ahol egymásra mosolyogtunk és azt mondtuk, hogy úgyis találkozunk még. És azóta újra hosszú hónapok teltek el.
Hogy milyen érdekes az élet……. Amikor az elején azt kívánod, hogy bárcsak ne találkoznál valakivel, aztán egy órás beszélgetés után a bárcsak beszélgetnénk még hagyja el a számat, az fura tánca az életnek. Egy biztos, hogy meghatározó élményként maradt meg bennem.
És én tényleg kereslek kedves Felderítő ember….
hogy beszélgessünk még….mert érdekes az élettörténeted és bölcsességed…..és.mert interjút szeretnék készíteni veled 😊!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Somhegyi Dóri
- When: november 2019
Share this: -
Balassa Rozi: Nyaralás=Pihenés??
Veszekedős lángosevés nyaralás alatt. Ismerős? Rozink aktív rálátást biztosít egy átlag nyaralásra.
1Nyaralás=Pihenés???
Forrás: Unsplash
Mindenki, köztük én is úgy várjuk a nyarat és ez által a pihenést, mint a Messiást! Mindenki úgy érzi, hogy ez az a lehetőség az életében, amikor végre kifújhatja magát, és elengedheti a problémáit. Nálam már az „elengedheti” kifejezés is kiveri a biztosítékot az elmémben. Miért? Egyszerű. Mert napjaink vezető tanácsa, az
„engedd el!” mondat.
Lehet, hogy körülöttem mindenki idióta, de ezt naponta hallom, és látom, hogy ettől csak feszültebbé válik mindenki. Persze próbáljuk kipihenni, nem foglalkozni vele… És a vége minden esetben ugyanaz: pörgünk, felemésztődünk, túlélünk. De nem baj, itt a nyár…
Olvastam egyszer egy pszichológus fejtegetését, amely rámutatott, hogy ezek a nagyszerű pihenések – amik megtörik a mókuskereket -, mutatnak rá, hogy
mennyire nem működnek a kapcsolatok.
A nyár erre is jó! Tehát elkezdtem figyelni! Hogy mennyi boldog, lassan sült kacsa kinézetű ember nem szól egymáshoz!?!?! Nincs kommunikáció, nincsenek érzelmek, csak rutin van. Sör, hekk, lángos, súlytöbblet, vita, hogy ki menjen a gyerekkel a vízbe…
És ekkor lepörgött, hogy hogyan juthattunk el innen a nyaralás fázisához? Mennyi idő kell, kellene ahhoz, hogy tényleg pihenjünk, helyrepofozzuk, kipihenjük magunkat? Már az is az alap-stressz, hogy összegyűjtsük azt az összeget, amiből nekifutunk a szervezésnek, hogy oda és azt kapjuk, amit szeretnénk. Nem tudom, hogy végiggondolva, ki vallja be, de mindig túlvállalunk, főleg anyagilag! Miért? Mert ez az év nagy dobása, ezután már csak a karácsony vághat agyon minket! Félreteszünk, lefoglalunk, mert végre ez tökéletes lesz! Mi a program? Fürdés, evés, hajókázás egyszer… talán ezzel be is fejezhetjük a programokat! És ami lényeges: az időjárás! Nem, ezen a héten nem lehet rossz idő, akkor mit csinálhatnánk? Miért fizettem?
Nem egyszer láttam törölközőbe bugyolálva családokat a parton, akik várták a napsütést. Inkább megfagytak, mint hogy eltérjenek a nyaralás szellemétől! Láttam őrjöngő apukát, mert az a hülye gyerek, mellesleg az övé, nem hagyja békén! Hallgattam finoman, vagy kevésbé finoman megfogalmazott mondatokat hitvesek súlyára vonatkozóan, a második lángos evése közben. Mindezt úgy, hogy egész évben egymás mellett hajtják álomra fejüket. Lehet, hogy vakok? Most kell megsérteni a társukat? És nincs B-terv! Ha szar az idő, nincs meg a regenerálódás sem. Tehát, hogyan tovább? Mi magyarok pihenni sem tudunk?
Egyszerűen csak sétálni, érezni a másikat, beszélgetni? Igen, belegázolni a jéghideg vízbe, mint régen, amikor minden működött?
Újra átélni azt, amitől csodának láttuk a másikat.
Elfelezni a lángost, mert mi sem vagyunk csúcsformában, a tetejében együtt értük el. Igen, ketten hoztuk össze, fizettük ki, és együtt kellene jól éreznünk magunkat, ha már a költségvetésünk is inog egy darabig. A spontaneitás sokat lendíthet. Csináljunk olyat, amit eddig nem. Biciklizz! Túrázz! Sétálj! És közben tedd le a terhet, és engedd el! És újra működhet. Feltöltődhetünk, és már az ordító gyerek sem zavar, hiszen csak a szüleivel szeretne átélni, megélni egy vissza nem hozható pillanatot. A pihenés nem feltétlenül a kötelező nyaralás, hanem az, hogy pihensz! És ez nem feltétlenül a sok pénz kérdése. Nem a tökéletesség, és drágaság kérdése, hanem a kiengedésé. Melyik és milyen a jó nyaralás? Amikor csak olyat csinálsz, amihez kedved van. Nincs rutin, nincs őrlődés, munka…
Csak mi és akiket szeretünk.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: november 2019
Share this: -
Gond-olat
Forrás: Pixabay
Sok mindenre kellett már várnom. Egy játékra, egy ajándékra, egy versenyre, egy napra. Mindig azt hittem, hogy ezek előtt a legidegőrlőbb a várakozás. De mindezek eltörpülnek amellett, amit akkor éltem át, amikor nem mehettem veled a kórházba. Minden másodperc egy órának tűnt miközben arra vártam, hogy csörögjön a telefon és megtudjam, hogy mi történik ott és mi van veled. És aztán a másodpercek tényleg órákba fordultak. A fejemben ugyanazok a képek pörögtek le: reggel még semmi bajod nem volt. Még beszélgettünk és együtt nevettünk. Akkor mégis mi történt?
Aztán jöttek a kétségbeesett gondolatok: Én azt akarom – már az sem érdekelt, hogy a ‘szeretném’ az illendő -, hogy
ott legyél az esküvőmön.
Akarom, hogy lásd az unokáid és hogy még elmondhassam neked ezerszer, hogy szeretlek. Azt akarom, hogy még vitázzunk azon, hogy nem kell új ruha, de te venni szeretnél nekem. Akarom, hogy még megölelhesselek egy veszekedés után, hogy elmondhassam neked, hogy mi volt a suliban vagy hogy a válladon sírhassak. Hogy beülhessek melléd a suliban, mikor én már végeztem, de te négyig vagy.
Megcsörrent a telefon. Még mindig ott ültetek és semmi haladás. Próbáltam erős és pozitív lenni, miközben kivertem a fejemből a rossz képeket. Majd jött az aggódás a többiek miatt: Mi, hogy lesz, ha bent kell maradnod? Mi lesz, itthon? Nélküled üres lesz a ház és néma.
Aztán újra csörgött a telefon. Műtét. A szó hallatán a gyomrom összeugrott. A könnyek megint égetni kezdték a szemem, de összeszorítottam az állkapcsom és próbáltam megoldást találni:
Te nagyon erős vagy. Át fogjuk vészelni, mint egy család.
Túléljük és Te is meggyógyulsz. Utána minden olyan lesz, mint régen. Együtt fogunk sírni az esküvőmön majd; boldogan viszem majd hozzátok a gyerekeim évek múlva, ezerszer fogunk még összeveszni egy ruhán és milliószor fogom még azt mondani neked, hogy szeretlek és még annyiszor foglak megölelni.
Együtt megoldjuk.
Hajnalig vártam, míg aztán nélküled érkezett haza a másik feled. A műtét sikerült, de sokat kell majd pihenned és egy darabig nem leszel itt.
Viszont másnap láthattunk. Az éjjel rengeteg forgolódással telt és millió gondolattal.
Lassan ugyan, de eljött a reggel. Bemehettünk hozzád a kórházba. Megijedtem, mikor nem volt egy kis mosoly sem az ajkaidon. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de azt is tudtam, hogy amilyen erős vagy képes leszel végig csinálni.
Fogtam a kezed, nem akartam elengedni
és közben elképzeltem, hogy elveszem az összes fájdalmad. Próbáltunk beszélni veled, de nagyon fáradt voltál, így szép lassan eljött a búcsú. Nem akartam menni, de muszáj volt. Ott hagyni téged olyan volt, mintha egy részem is ott maradna. A könnyek ismét csípték a szemem, miközben adtam egy puszit a homlokodra és elmondtam neked, hogy minden rendben lesz. Nos, ki tudja, talán téged és magamat is győzködtem és biztattam ezzel.
Nehezen, de eljöttünk onnan. A csend, ami ránk telepedett úton haza mindent elárult a másik érzelmeiről, mégis ott volt a kis reménysugár, amit kaptunk azzal, hogy egyáltalán láthattunk.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elrepült az idő és könnyű volt. Minden nap ott maradt veled egy részem, mikor ott kellett hagyni és minden este elmondtam magamban neked, hogy minden rendben lesz és meg fogsz gyógyulni. A napok vánszorogtak, de mindig volt valami apróság, ami azt mutatta, hogy nincs olyan messze az a fény az alagút végén.
Eddig is tudtam, de ezek után csak még biztosabb vagyok benne: az egyik legerősebb ember vagy, akit ismerek és együtt mindent megoldunk majd.
Szeretlek Anya!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
A Lángra-gyúlt lánytól található más bejegyzéseinket itt találod:
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: 18MÍNUSZ, Lelki benzinkút
- Client: A Lángra-gyúlt lány
- When: november 2019
Share this: -
Balassa Rozi: Nagyvárosi mindent szabad?
Bizonyos élethelyzetek hozzák az életbölcsességeket. Na ez is egy ilyen "bőrönérződős".
2Nagyvárosi mindent szabad?
Forrás: Unsplash
Egészen fiatal korom óta foglalkoztatott, hogy miért vagyunk mi fővárosiak mások? Miért érzik vidéken, hogy nekünk minden szinten meg kell mutatnunk, hogy jobbak vagyunk. Ugyanakkor ők sem kevesebbek, sőt!!!! bármikor, bármiben felveszik velünk a versenyt. Annak idején a forróbb hangulatú mérkőzések után szinte menekültünk az öltözőből, vagy esetleg kórusban zengett a „pesti p…-ák” nagykórus felénk, ……..tényleg nem értettem!
Mi az, amivel kivívtuk a felénk hömpölygő utálatot?
Miért érti meg két vidéki város előbb egymást, mint a fővárosiakat? Mit követtünk el?
Aztán telt-múlt az idő és az öregedés meghozta a felismerést! Azért, mert több a lehetőség és mindenkinek másképp jön be az élet, de tény, hogy szélesebb palettáról válogathatunk. Mi pestiek tényleg képesek vagyunk másképp kezelni a dolgokat, mint az ország más területen élő társaink.
Döbbenten ültem a Balaton egyik legcsodálatosabb sétányán egy kávézó teraszán, amikor észleltem, hogy a behajtani tilos tábla nem létező fogalom bizonyos réteg számára. Végighallgattam nem egy udvarias polgárőrt, aki felhívta a szabálytalankodó egyének figyelmét arra az egyszerű tényre, hogy ha jön a rendőr, az sokba fog kerülni. Szépen kérte például, hogy hagyják el a sétány gyepszőnyegét. Egy jegeskávé elfogyasztása alatt 12 esetet hallgathattam végig. A „múlt évben még be lehetett hajtani!” felkiáltástól, a „nem gondolja komolyan, hogy sétálni fogok ideáig!?” és nyomdafestéket nem tűrő mondatszerkezetekig színezhetnénk tovább.
Volt egy bácsi, aki a kismotorjával járta a sétányt, döbbenten állt a támadások össztüzében és tűrt. Hiszen ő csak egy helyi, kicsi öregúr, aki hisz abban, hogy
amit szeret, azt meg kell óvni.
Nem gondolja, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket!
Sőt, egyes fővárosi szerint: a bácsi „rosszul van bekötve…” És ekkor elhangzott az a mondat, ami arcul csapott, és már a skandáló szurkolók utálatát is magyarázni tudta: „Na mennyit adjak Tata, hogy békén hagyjon? Pesten ezért kiröhögném! Mi maga valami önkéntes rendőr? Miért nem foglalkozik a saját dolgával?”
És ekkor szégyelltem először, hogy pesti vagyok!
Az összes meg nem értett megjegyzés, beszólás már-már értelmet nyert. Kerestem a felmentést, hogy én nem ilyen vagyok. És ha tényleg ilyenek a fővárosiak, akkor én nem vagyok az, legalábbis lélekben. És ettől megvilágosodtam! Megértettem, hogy miért kell együtt élnie Budapest 99%-ának az állandó szorongással. Miért stresszelünk ahogy kihajtunk az utcából? Miért utáljuk azt, aki más, vagy figyelmeztet arra, hogy lehetne másként!? Vagy az is lehet, hogy honfitársaim nincsenek tisztában a sétány szó jelentésével!? Vagy csak a seggünk nőtt össze az autóval? Vagy rájöttünk, hogy az azonnali agresszió, amivel megszégyenítjük, sőt eltiporjuk a másikat, kizárólag az lehet eredményes vitapartnerünkkel szemben? Tényleg nagyképűek, és lekezelőek vagyunk? Miközben ezek a kérdések cikáztak a fejemben, elhangzott a végképp megsemmisítő mondat bácsink szájából: „Fiatalember, én csak kértem, sokkal többet lát ebből a szépségből, ha sétál!”
De csak én semmisültem meg, mert “kedves pestink”, becsapva autójának ajtaját, hirtelen Szöszijével vihogva lépett be a kávézóba, majd leült háttal a Balatonnak és végigtelefonálta azt a 30 percet, amit ott töltöttek. Megbüntették ugyan, szerinte az „öreg dög” miatt, pedig ha figyelt volna pont erre figyelmeztette a „Tata”. Bár nem gondolom, hogy ez megrázta volna. Feltehetően, mellényzsebből kifizeti, miközben semmit nem tanul!
És én abban a pillanatban a Tata mellett állva úgy szerettem volna, ha csak egy percig érezte volna a pesti ficsúr azt a mély megvetést amit éreztem iránta……fővárosiként….
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Balassa Rozi
- When: november 2019
Share this: -
Női foci – “Jó kérdésekkel jó embereket nevelni”
Számomra a foci idegen terület. Könczey Zsolt közelebb tudta hozni. Hogyan? Az interjúból kiderül.
1Női foci - "Jó kérdésekkel jó embereket nevelni"
Forrás: Kelen SC
Szokatlan rövid riportot láttam/hallottam a tévé előtt ülve. Hogy miért volt szokatlan? Az egyik, hogy soha nem nézek foci témában műsort, a másik, hogy eddig még nem hallottam olyat, hogy női focicsapat. Szóval egy fiatal futball edző, Könczey Zsolt a Kelen SC színeiben adott riportot, miután női csapata feljutott az NB1-be. Rohangáltak a fejemben a gondolatok, majd a következő ütötte meg a fülemet: „a lényeg, hogy jó embereket neveljünk”. Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, én ezt az embert márpedig megkeresem és készítek vele egy interjút, hiszen nem szokványos ebben a sportban ez a gondolkodás. Egy szép őszi szombaton találkoztunk, ahol az első kérdésem az volt, hogy mivel lenne elégedett a beszélgetés során. Azt a választ kaptam, hogy „ha már egy jót beszélgetünk, az egy tök jó dolog”.
Akkor következzen az interjú:
Női vagy férfi játékosokkal foglalkozol?
Mindkettővel. Most fiúkkal és lányokkal is.
Futball vagy futsal?
Mindkettő plusz strandfoci.
Hogyan lehet definiálni Könczey Zsoltot?
Jó kérdés. Egy családapa vagyok, akinek a munkája a hobbija és fordítva. Röviden ez vagyok én. Elsősorban családapa, utána pedig edző és pedagógus együtt, hiszen ez a kettő együtt jár. Mert ezt a kettőt nem lehet különvenni. Bármennyire is lehetek szakmai, ha emberileg egy hülye vagyok….., mert akkor tényleg teljesen mindegy mit csinálok a szakmában.
Mi a filozófiád a saját sportágadról?
Szeretnék olyan labdarúgókat, de elsősorban olyan embereket nevelni, akik ha már nem fociznak, akkor is majd jó emberekké váljanak. Akik a munkahelyükön tisztességesen helytállnak és lesz egy tök jó értékrendjük, amit majd tovább tudnak adni ők is. Ez az elsődleges cél. Aztán ha sikerül olyan játékosokat nevelni, akik emberileg rendben vannak és mindemellett a lehető legmagasabb szintre jutnak, az a top.
Mit jelent számodra a jó ember fogalma?
Jó ember számomra az, aki ismeri az értékeket. Aki tudja, hogyan kell viselkedni, tiszteli embertársait és ellenfeleit.
Ez az értékrend mi által generálódik szerinted?
Szerintem a közösség által. Hogy milyen közösségben vannak, azt az edző alakítja ki. Olyan a csapat amilyen az edző. Tehát az értékrendet nem a csapat alakítja ki, mert az van rájuk nagyobb hatással, hogy az edző milyen szabályokat hoz, milyen mentalitással van, mennyire foglalkozik az egésszel.
Szerinted mi az az öt tulajdonságod, ami meghatároz téged civilként?
A szeretet (imádom a gyerekeimet és a feleségemet is), törődés, figyelem, megbízhatóság és határozottság.
És ez hogy néz ki edzőként?
Elég hasonlóan. Ezt úgy nem lehet csinálni, hogy ha nem adsz törődést, odafigyelést, őszinte szeretetet (más jellegűt) a csapatnak, az edzőknek. Ha ezt nem ugyanúgy csinálod, akkor baj van. Nem lehetek más edzőként, mint családapaként.
Hogyan fér össze az értékrended a Kelen SC értékrendjével?
Volt egy vezetőnk Csernik Kornél, aki inspirált minket. Az ő gondolkodásmódja nagyon hasonlított az enyémhez, így nagyon könnyű volt még akkor egy kisebb létszámmal elkezdeni és azt formálni.
Azóta többen lettünk (közel ezer játékos), ahogy én is magasabb pozícióba kerültem, egyre több rálátásom volt mindenre, egyre jobban meghallgatták, amit én is szeretnék, így az évek során kialakult (nem miattam) az az értékrend, amit képviselni szeretnék. Nem az volt, hogy idejöttem egy másik klubtól és rákényszerítettem a saját akaratomat egy klubra, hanem a kettő együtt alakult ki velem/velünk.
Mi a titok?
Az, hogy elsősorban az emberre figyelünk. Az, hogy a bizalom kétoldalú legyen. Fontos, hogy egy játékos megbízzon bennünk. Az, hogy minden játékost ismerjünk, tudjunk róluk, majdnem mindent. Abba az irányba kellett vinni az egész csapatot, amit mi gondolunk, azokat a szellemiségű szülőket-gyerekeket kellett megtalálnunk, akik ebbe partnerek.
Nálunk azért lesz mindenből valami, mert mindent döntést közösen hozunk meg az edző kollégákkal. Egyből alkalmazzuk és megnézzük, hogy jól sikerül-e, vagy nem. A titok még az, hogy közösen hozunk meg egy döntést és mindig van egy visszacsatolása ennek a folyamatnak.
A Kelen mit tud másképp csinálni, mint más klub?
Nekünk vezetőnk van, nem főnökünk. Nálunk nincs olyan, hogy majd a főnök megmondja. Andreas-szal (Andreas van den Aker – szerk.) a vezetőnkkel ugyanolyan baráti viszonyunk van, mint bármely más kollégával. Itt hagyják dolgozni az embert, ezért is szeretünk itt dolgozni. Nyilván megvan az, hogy merre megyünk és hogyan, de ezeket a döntéseket is közösen hozzuk meg. Ezért tudunk együtt haladni. Fontos, hogy hagynak dolgozni, de azon az úton, amit közösen hoztunk!
Milyen edzőnek látod magad?
Olyan edzőnek, aki fiatal, de van már tapasztalata és még mindig kell tanulnia. Nem vagyok más, nem vagyok különb. Az értő figyelem fontos és a pozitív megerősítésen keresztül egy kérdezz-felelek módszertanon alapszik a munkám. Meghallgatok mindenkit. Nekem ez természetes, hogy így működöm. Mindemellett időt szánok a játékosaimra. Mindenki egyformán fontos. Van olyan is, akiről azt gondolnád, hogy menthetetlen, de az edző feladata, hogy addig ameddig teheti, beszélget vele. Ha nem szánnék rájuk időt, akkor az egész rendszer nem működne.
Hogy jöttek képbe a lányok?
Úgy, hogy volt egy nagyon jó 1999-2000-es születésű fiú csapatom a Kelenben. Iszonyatosan jó brigád volt. Hozzájuk szerettem volna egy lányt behívni focizni, mert láttam az egyik játékosom nővérét kapura rugdosni a Kelen pályán. És akkor úgy voltam vele, hogy tök ügyes, nem azt néztem, hogy fiú vagy lány, hanem hogy ügyes.
A lány egyszerűen nem akart beállni a fiúk közé, mert nem akart fiúk között játszani. Egy idő után mondtam neki, hogy hozzon magával még egy pár lányt, és akkor még a szabadidőmben elkezdtem velük foglalkozni, aztán hétről-hétre nőtte ki magát ez, és odáig jutottunk, hogy most már több mint 120-an vagyunk a klubban. Így jöttek képbe a lányok.
Az edző kollégák mit szólnak ahhoz, hogy női csapatod is van?
Eleinte amikor elkezdtük, akkor még furcsállták, hogy itt lányok is vannak. A Kelenben egy tök jó szellemiségű edzői gárda van és ezt hamar elfogadták. Sőt, utána mindenkiben azt láttam, hogy a potenciált látják bennük. Most ott tartunk, hogy több mint 20 fős a szakág női stábja, aminek a vezetője én lettem.
Számodra mit jelent a csapat fogalma?
Egy nagyon jó közösséget, sok pozitívummal. Egy csapat szinte barátokból, leendő barátokból kell, hogy álljon, szinttől függetlenül. A csapat ott kezdődik, hogy nagyjából azonos értékrendet képviselnek, és nagyon jó egységet alkotnak.
Szerinted miben mérhető egy csapat sikere, leszámítva a gólokat?
Abban, hogyan tudják értékelni a különböző helyzeteket. Arra gondolok, hogy ha kapsz egy gólt, vagy kikapsz egy meccsen, vagy egy edzésen történik valami, akkor azt hogyan tudják lereagálni, mert nagyjából ha mindent azonos szinten tudnak kezelni, az a jó. A vereséget és a győzelmet is közel azonos szinten kell megtanulniuk kezelni, akkor van helyén az értékrend.
Ezt hogy tanulják meg?
Példamutatás alapján. Az edzőnek nagy szerepe van ebben. Ha az edző azt közvetíti, hogy mindenáron nyerni akar és ha nem akkor világvége van, akkor a csapat lehet bármilyen gondolkodású, a csapat is ilyen lesz. Biztos, hogy az edzőnek példát kell mutatnia, utána a csapat fogja azt hozni magával, hogy az értékrendek azonosak legyenek, tehát egyirányba fognak húzni. Ez azt sem zárja ki, hogy van a csapatban egy-két olyan, akinek még nem olyan tökéletes a gondolkodása, de van sansz arra, hogy hasonlóan gondolkodjon.
Létezik tökéletes?
Mindenben lehet fejlődni, úgyhogy nincs.
Mi alapján lehet bekerülni a csapatba?
A Kelen SC egy befogadó egyesület. Elég egyszerű bekerülni. Három csapat van. A zöld a legerősebb, a fehér az átmenet és a piros a kezdők. Alapvetően ha jön egy külsős, akiről semmit nem tudunk, akkor azt azért kiderítjük, hogy focizott-e már, de a pirosban kezd. Megnézzük, hogy milyen a tudása, de a legfontosabb, hogy milyen a mentalitása. Lehet valaki ügyes, ha a mentalitása fejlesztésre szorul, akkor még nem tud zöld csapatos lenni.
Mi jellemzi a női csapatodat?
A zöld csapatot, a felnőtt lányokat – az jellemzi, hogy szeretik egymást, egységet alkotnak, barátokra leltek egymásban és hisznek egymásban és abban a munkában is, amit csinálunk, ami előre vitte őket.
Hány év alatt jutottatok fel NB1-be?
3 év kellett ahhoz, hogy feljussunk. A tervünk pontosan ez volt. Úgy történt minden, ahogy elterveztük., magabiztosan megnyertük a bajnokságot. Az osztályozón is magabiztosan mentünk tovább. Nemcsak nekünk jó edzőknek, hanem inkább a játékosoknak nagy dolog, mert sok olyan lány van a csapatban, akiben nem igazán hittek más klubnál vagy történt egy sérülés és ő nem hitt saját magában. Közben egy tök jó ember és focista, és most 3 év alatt egy jó visszaigazolás nekik, hogy képesek arra, hogy magasabb szintre jussanak. Most pedig arra kell képesnek lenniük, hogy ezen a szinten teljesítsenek is.
Szerinted a csapatod hogyan lát Téged?
Jó kérdés, néha elgondolkodok azon, hogy belebújnék más bőrébe, hogy milyen is vagyok kívülről. Remélem, hogy a csapatom egy pozitív, jó gondolkodású ember lát, aki egyfajta példakép is lehet.
Edzőként hogyan tudod megtalálni a lányokkal a középutat?
Szokták kérdezni, hogy mi a jó, ha közel engeded magadhoz a játékosokat vagy távolságtartó vagy? Nyilván semelyik. Egyszerűen meg kell találni az arany középutat, amikor ez a kettő jól tud működni.
Egy női csapatban egy fokkal jobban kell figyelni. A nők jobban várják el azt, hogy figyelve legyen rájuk, mint a férfiak. Ez fontos. A stábban is ezt észre kellett vennünk, és el kellett osztani, hogyan tudjuk a figyelmet a lehető legjobban a csapatra fordítani.
Ez a figyelem a lányok felé soha nem ad félreértésre okot?
Ez meg sem fordul a fejemben, hogy ez lehetséges az én esetemben. Ez azért van, mert olyan játékosok vannak a csapatomban, akiknél biztosan tudom, hogy nem lesz ilyen. Ha lenne olyan játékos akivel nem működik a bizalom, az nem lenne itt. Soha nem gondolkodom ilyenen.
Viszont ezért is szeretem azt, hogy női edző dolgozik mellettem és ha van egyéni visszajelzés, akkor nem egyedül vagyok a fiatalkorú játékossal, hanem ott van mellettem a női edző is.
Adtok egyéni visszajelzést?
Igen. Igyekszünk negyedévente, több témáról, az elmúlt időszakról, de inkább azzal foglalkozunk, hogy mi az, amit a jövőre nézve kellhet csinálnia. A játékostól azt is elvárjuk, hogy mondja el azt, ami neki nem tetszik vagy másképp csinálná edzésen belül, azaz ő is adjon visszajelzést nekünk.
Egyébként visszajelzéseket az edzésen belül folyamatosan kapnak. Szeretem azt, és az edző kollégákat is mindig erre ösztökélem, hogy egy edzésen belül rengeteget kommunikáljunk. Amikor vége van az edzésnek, és ha látja az edző, hogy valakinek valami baja van – amit lehet látni a testtartásán is -, akkor ott azonnal le kell azt rendezni. Mert a lényeg, hogy motiváljuk és elérjük azt az edzés végére, hogy tényleg boldogan menjen haza, mert ez a legfontosabb.
Szokták mondani, ha mondasz egy negatívat, mondjál rá 8 pozitívat. Nálunk nincs olyan edző aki káromkodik, és negatívat sem mondunk. Ha valaki “rosszat” csinál, akkor megpróbáljuk elmagyarázni, hogyan lehetne másképpen csinálni, de inkább abban hiszünk, hogy mi kérdezünk a játékosoktól. Mindig a kérdezz-felelek módszert alkalmazzuk, ami az elején még nekünk sem volt egyszerű, mert bele kellett jönnünk, de ennél jobb nincs. Ha mindent megkérdezel a játékosoktól, elkezdenek gondolkodni. Ezt évek óta csináljunk, eleinte persze egy ember mert megszólalni, most meg már hangzavar van, ha egy kérdést felteszek, és arra kell figyelnem, hogy kinek a válaszára figyeljek. Nyilván jó, mert magabiztosságot ad a játékosoknak. Fel kell tudni tenni a jó kérdést, úgy, hogy az pozitív legyen.
Miben kellett változtatni a hozzáállásodon, hogy nőkkel foglalkozol és nem férfiakkal?
Talán türelmesebbnek kellett lennem, hogy amit kérek tőlük a pályán azt milyen gyorsan tudják elsajátítani úgy, ahogy én szeretném. Elsőre ez más volt a fiúkhoz képest. A nők szerintem képesek túlgondolni bizonyos helyzeteket a játékban, amit mi férfiak egyszerűbben veszünk. Nem feltétlen hátrány ez, inkább helyzetfüggő.
A női focicsapat tagjai a civil életükben mit csinálnak?
A felnőtt női NB1-es csapat fiatal csapat többsége egyetemre jár, dolgoznak és emellett fociznak. Nagyon intelligens társaság, de ez csak így tud működni.
Kivel van több probléma a szülővel vagy játékossal?
Érdekes téma mindig. Attól függ…. erről azt gondolom, ha egy játékossal van probléma, akkor valahol mindig otthonról ered. Nem tudom elhinni, hogy a gyerek úgy születik meg, hogy problémás. Ilyenkor – amikor kisebbekkel foglalkoztam, mindig megnézem, hogy nagyjából mi a háttere és ha bármi van, akkor beszélgetek a szülőkkel. A szülőt is fel kell világosítani arról, hogyan tud ez normálisan működni, hogyan tud a gyerekének segíteni, mert sokszor ezt nem tudják. Néha az edzők jobban el tudják érni a gyereket, mint maga a szülő, mert nem minden szülő tud annyi figyelmet fordítani a gyerekre, mint amennyit az edző. Ez furcsán hangzik, de így van.
Szerinted a szülők miért szeretnek téged?
Ha szeretnek – bár nem kell, hogy szeressenek -, akkor azért, mert rájuk is próbálok figyelni. A szülő is akkor fogad el egy edzőt, ha hazaér a gyerek és otthon azt mondja, hogy tök jó fej volt Zsolti bácsi és tök jó volt az edzés, és ha a gyerek boldogan megy haza, akkor a szülő miért ne szeretné az edzőt?
Hogyan viszonyulsz ahhoz a globális felfogáshoz, miszerint a foci eléggé megosztott helyen van?
Nagyon jó kérdés! Azért érdekes, mert sok ismerősöm van, akik nem jártasak a labdarúgásban és mégis mindig jó beszélgetni erről is. Mindig elmondom, hogy amúgy igazuk van sajnos, mert kialakult egy nem túl pozitív kép erről a sportágról Magyarországon. Lehet, hogy külföldön is vannak ilyen képek, de itthon sok, még fociban jártas is azt mondja, hogy ááááá fociedző vagy, akkor te semmit nem dolgozol…
Azt vettem észre, ha egy kicsit rálátást kapnak arra, hogy mit csinálok a saját közegemben, azon a kis szigeten, akkor azt egyből értékelik. Ránéznek és látják, hogy úristen ez valami jó. És kész. Nem kell semmit csinálni, csak látják, hogy ez jól működik és ilyenkor ők szétválasztják a kettőt. Hogy van a foci, meg van Kelenfoci.
Hány női csapattal rendelkező klub van Magyarországon?
Szám szerint nem tudom, de nincs sok. Kötelező NB1-es és NB2-es felnőtt férfi csapatnak női csapatot indítania, ezt sokan valahogy okosba megoldják. Például mi ezért is biztosan mások vagyunk. Mi nem ezért kezdtük el a női labdarúgást csinálni, hanem azért, mert mi ezt szerettük volna csinálni. Máshol azért kezdték el, mert ezt muszáj. Mi meg szeretjük.
Ha az előéletedet nézzük sportolóként, miért nem lettél NB1-es focista?
Erről mindig az jut eszembe, hogy ilyenkor mindenki azt mondja, hogy a sérülések miatt….na nekem nem volt sérülésem, aminek örülök. Az én életem úgy alakult, hogy kiskoromban focizgattam, de nagyon béna voltam, úgyhogy betettek kapuba, ott egész jó voltam mert jó volt előttem a csapat és nem volt sok dolgom. Utána elmentem vízilabdázni, amit imádtam. Az akkoriban még Honvéd-Dominonak nevezett csapatban játszottam, és a Kőér utcában az edzések előtt mindig fociztunk így, váltottam vissza a focira. Akkor sem lettem sokkal ügyesebb persze, de azt vettem észre, hogy hopp leigazolt a SZAC, ahol idősebbek között játszottam. Tehát úgy alakult az életem, hogy nem voltam ügyes fociban, de mindig nagyon szorgalmas és kitartó voltam, mindig sok munkát tettem abba bele, hogy jobb legyek. Ráadásul idősebbek közötti játék is fejlesztett. Jól hatott rám, mert fejben fel tudtam velük venni a versenyt.
Aztán Vecsésen játszottam ifiben, az edzőktől bizalmat kaptam és NB2-ben játszottam. Détári Lajos javasolta, hogy kezdjek el edzősködni. Így jelentkeztem a B licencre (akkoriban még NBII-ként is lehetett jelentkezni). Eldöntöttem, hogy a Gloriettes ismerkedés után, a KELEN SC-be szeretnék menni (Csernik Kornél meghívására).
A sportolói múltad mennyiben segíti az edzői munkásságodat?
Nagyban segíti. Hallottunk már olyan edzőkről, akik magasabb szinten fociztak, van olyan is aki egyáltalán nem focizott de mégis tanult edző. Én ha nem fociztam volna ezen a szinten, akkor nem tudnám ezt így csinálni az biztos.
Ha egyetlen dolgot megváltoztathatnál szakmailag magadon, mi lenne az?
Most nem változtatnék semmin, mert folyamatosan tanulok.
Szerinted mi a legnagyobb kihívás a munkádban?
Elsősorban felelősség, ami egyben kihívás is. Kihívás és felelősség is, hogy emberekkel dolgozom, értük vagyok és rájuk kell figyelni. Csapatban és egyénileg is foglalkozom emberekkel, akikből szeretném kihozni a maximumot.
Van-e valamilyen mottód?
Mindig ami eszembe jut. Az aktuális helyzethez szoktam okosságot mondani. Ha össze kéne foglalni, akkor az a legfontosabb, hogy jó embereket adjunk és neveljünk a közösség számára.
Mire vagy életed során a legbüszkébb?
A gyerekeimre. Arra, hogy tök jó életem van. Úgy alakítottuk mindig, hogy jó legyen. Egy boldog ember vagyok, akinek mindene megvan. Erre vagyok a legbüszkébb.
Szerinted Te mi által lettél olyan ember, amilyen most vagy?
Az élet által. Nem volt egyszerű a saját életem, de mégis nagyszerű volt. Mert nyilván anyukámtól jó nevelést kaptam, jó értékrendet, a testvéreimmel való kapcsolat is remekül alakult. Elégedett vagyok az életemmel.
Hol képzeled el magad 5 év múlva?
Könczey Zsolt meglátjuk hol lesz 5 év múlva. Egyszer szeretnék külföldre menni, ahol tovább tudok tanulni és nyilván a családommal szeretném ezt megtenni. Kint élnénk egy ideig aztán hazajönnénk. Ez egy jó kihívás lenne.
Egy év múlva, mit üzennél a mostani önmagadnak?
Örülök, hogy ugyanilyen maradtál, mint amilyen eddig voltál. Mert szerintem ez a fontos….. mindegy, hogy az ember mit ér el, mit történik, maradjon ugyanolyan ember minden körülmény között.
Az interjú végén elgondolkodtam…..hogy önmagunk formálásánál tényleg nincs fontosabb….és a lényeg nem azon van, hogy mindenáron akarjunk valamit, hanem a kérdés inkább a hogyan-ban rejlik. És azzal, hogy hisznek bennünk, célt, utat mutatnak, az elköteleződés és az értékek beépítése megtörténik. Ilyen egyszerű ez. Köszönjük Könczey Zsolt, hogy megismerhettünk és kívánjuk, hogy nap mint nap éld meg és éld át a csodát…..
Interjút készítette: Somhegyi Dóri
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Eddigi sport témájú interjúinkat itt olvashatjátok:
Share this: -
Nincs értelme
Forrás: Unsplash
Nincs értelme vádaskodni, mert úgysem vagy minden infó birtokában. Nincs értelme egy rendszert átverni erővel, mert mindenki hibás önbecsüléssel jön ki belőle. Nincs értelme reagálni olyan méltatlan helyzetekre, amik elvennék az önbecsülésed. Nincs értelme mellébeszélni. Nincs értelme másra várni, ha látod, nem akarja. Nincs értelme az üres beszélgetéseknek. Nincs értelme halogatni, mert megbosszulja magát.
Nincs értelme utánamenni, ha tudod, nem akarja.
Nincs értelme ölelni, ha nem érzed a szeretet melegségét. Nincs értelme csak a felszínt kapargatni. Nincs értelme gyermekkori sérüléseket cipelni. Nincs értelme olyan embernek olyan szemüveget hordania, amiben így sem, úgy sem lát. Nincs értelme beszélgetni olyan emberrel, akinek süket a szíve. Nincs értelme az életnek és az emberi kapcsolatoknak figyelem nélkül. Nincs értelme az életnek szeretet és család nélkül. Nincs értelme kontrollálni, áskálódni mert ellenállást szül. Nincs értelme másokat okolni. Nincs értelme izgulni attól, mi lesz a jövőben. Nincs értelme félni. Nincs értelme megszégyeníteni, nincs értelme álarcot hordani.
Nincs értelme önmagunkba vetett hit nélkül élni.
Nincs értelme bosszankodni, sérüléseket hurcolni. Nincs értelme szeretet nélkül élni. Nincs értelme barátok nélkül élni. Nincs értelme jelzőket aggatni. Nincs értelme a meddő vitáknak. Nincs értelme hazudni, mert úgyis kiderül. Nincs értelme a játszmáknak. Nincs értelme a jó alapok/értékrend nélküli háznak. Nincs értelme megsértődni, mert az is belőlünk indul ki. Nincs értelme önsajnálatban fetrengeni. Nincs értelme mások életét élni. Nincs értelme hűtlennek lenni önmagunkhoz. Nincs értelme csak az erőnek. Nincs értelme a túlpartról kiabálni. Nincs értelme haragudni valaki olyanra, akiről tudjuk, hogy „úgy marad”. Nincs értelme a gonoszságnak, mert az nem engem, hanem a másik felet őrli fel. Nincs értelme döntések nélkül élni.
Nincs értelme boldogság érzése nélkül élni.
Nincs értelme az elismerésért hajtani. Nincs értelme ugyanazokat a köröket futni. Nincs értelme feladni a saját fejlődésünket. Nincs értelme megtagadni magunktól a jót. Nincs értelme a múltban turkálni. Nincs értelme mosolyok és cinkosság nélkül élni.
Értelme van csendben lenni, meghallgatni, odafordulni. Értelme a tartalmas, elfogadó beszélgetéseknek van. Értelme van a kirándulásoknak, amikor a másikkal értékes időt töltesz.
Értelme csak az igaz kapcsolatoknak és barátságoknak van.
A bizalomnak, hogy tudod, bármi érjen, a másik válla mindig ott van támaszra, sírásra, az ölelés pedig az elfogadó szeretet áramlásának átadására, bármit is tettél. Van értelme padon ücsörögni és befogadni az embereket, parkot, szavakat, szófoszlányokat. Van értelme hidak közepén állni, hiszen megélheted a lebegés és a víz közelségét.
Van értelme a tervezésnek, a tudatosságnak, hogy tudod, bármi ér, biztonságot ad. Van értelme a saját értékrendünket azonosítani, értelme van a saját életünket élni. Értelme annak van, hogy mosolyogsz a világ felé, akkor is,
ha Te belül nem ezt érzed, hiszen ezzel is adsz másnak.
Értelme annak van, hogy figyelsz. Ha befelé, akkor befelé. Ha kifelé, akkor kifelé, csak mindig tudd, hogy melyiknek mikor van itt az ideje. Értelme van a közös beszélgetős ebédeknek, a közös programoknak, ahol másokkal is megélhetjük azt, hogy jól vagyunk így, akkor ott, egyedül és együtt is egyaránt. Értelme az egyenes mondatoknak és szavaknak van, amely felvállalással társul.
Mindig van értelme válaszolni, megválaszolni.
Értelme van félreérteni másokat azért, hogy egy jót nevessünk utána. Értelme van kinyilvánítani a véleményemet. Értelme van elsétálni, ha valami nem tetszik. Értelme a tényeknek és a döntéseknek van, mert minket határoz meg. Értelme csakis annak van, ami igaz, ami a Te értékrendedhez közeli. Csak az igaz kapcsolatoknak, az igaz barátságnak, az igaz szavaknak. A családnak, a barátoknak a hitnek és bizalomnak.
Szavak helyett a cselekedetnek.
Ennek van értelme, semmi másnak az életben.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: október 2019
Share this: -
Imre Lili: Hullámvasút
A hullámvasúton nem történik más, minthogy az ember tudatosan kiteszi magát meghatározott erők hatásainak. Lilink felült rá.
2Hullámvasút
Forrás: Unsplash
Annyi minden történik velem mostanában, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Az elmúlt két hónap igazi érzelmi hullámvasút volt számomra. Az előtte lévő időszak pedig valóságos taposómalom. Nem kezdeném az elejéről, hiszen mindenki ült már hullámvasúton. Volt már magasan, ahonnan zuhant le a mélybe, majd kapaszkodott újra a felhők fölé.
Ami miatt azt gondolom, hogy mégis szuper volt ez az időszak, az a végkifejlet, amire jutottam. Lezártam amit kellett, elengedtem embereket, érzéseket, kiálltam magamért, és rájöttem, hogy
mindennek megvan a jó oldala.
Álltam a barátnőm mellett az oltárnál, fogtam zokogó tini lány kezét, húztam ki barátokat a gödörből. Meséltem szinte idegeneknek az életemről, akikről azt éreztem, hogy nem idegenek, és mégis meghallgattak, majd én is meghallgattam őket.
Ahogyan beszélgettem ezekkel az emberekkel, akiket látszólag véletlenül sodort az utamba a sors, rájöttem arra, amit már sokan kimondtak előttem:
a pillanat számít.
Ekkor jött az érzés, amit annyira imádok: hogy pontosan ott vagyok, és azokkal, akikkel lennem kell. Elengedtem az aggódást, a görcsöt, a megfelelési kényszert és teret engedtem a sok jónak és szépnek, amit a mindennapokban gyakran nem akarok, vagy egyszerűen csak nem tudok észrevenni.
Ehhez az érzéshez azonban meg kell érni. Ennek az érzésnek teret kell hagyni, és képesnek kell lenni arra, hogy belesimuljunk egy látszólag félelmetes, de annál kényelmes lelkiállapotba.
Meg kell tudni állni a tükörrel szemben és el kell fogadni önmagunkat.
Hinnünk kell önmagunkban és másokban is.
Abban is, hogy egyszer majd lesz valaki, aki ugyanígy fog tenni velünk. Örülnünk a szép dolgoknak, hogy maradt még egy korty tej a dobozban a reggeli kávénkhoz, hogy a szikrázó napsütésben a nyári eső szivárványt hoz, hogy van valaki, aki velünk osztja meg a titkát.
De ehhez előbb rendet kell tennünk az életünkben.
Ki kell szanálni, ami nem épít minket.
Ez is egy olyan dolog, amibe napi szinten belefutunk az önjelölt life coach típusú oldalakon, és gondolhatja mindenki azt, hogy könnyű mondani, de higgyétek el nekem, meglépni egyáltalán nem könnyű. Nem is állítom, hogy az. Végigcsináltam többször, talán túl sokszor is. De itt vagyok, és tudom, hogy jó irányba tart az életem. Akik számítanak, szeretnek, velük veszem körül magamat. Segítek azoknak, akik fontosak, akiknek az én véleményem is fontos.
Mi nők, arra születtünk, hogy erősek legyünk. Családokat tartunk össze, gyerekeket hordunk ki és nevelünk fel. Félreértés ne essék, nem gondolok én kevesebbet a férfiakról sem, ugyanis ez nem egy feminista mozgalmat erősítő írás. Egyszerűen csak így érzem magamat női mivoltomban. Nem azért, mert kiléptem a divat magazinból, hanem mert van egy egészséges mintám, amit a nővéreimtől kaptam, és van egy olyan baráti hátterem, amit bárki megirigyelhetne. Sajnálom azokat, akik ezt az érzést nem ismerik, vagy nem tapasztalják meg. Akik nem látnak szépet, nem képesek elfogadni magukat, vagy a helyzetüket.
Ha olyan emberekkel veszed körül magad, akik szeretnek, akkor ők nem a gyengeségeidet figyelik.
Ekkor pedig azt adják vissza neked, amit te adsz nekik.
Támogatást, szeretetet, boldogságot. Ha valaki nem ilyen, akkor útilaput kell kötni a lábára, és szabadon kell engednünk. Tudom, hogy ez sokszor ijesztő, de megéri.
Reménykedem, hogy a fiatalok, akiknek ezt közvetítem, elhiszik ezt nekem. Aztán remélem, hogy legkésőbb annyi idős korukra, amennyi én vagyok most, megtanulják elfogadni és beengedni ezt az életérzést. Nem kétséges számomra, hogy jó az irány, amerre a hullámvasutam tart. A lejtők meg az emelkedők pedig úgyis jönnek, de a lényeg, hogy ne érjen felkészületlenül.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Imre Lili
- When: október 2019
Share this: -
Mert megijedtem...
Forrás: Unsplash
Nem tudom, hogy mikor és hol fogalmazódott meg bennem, de tudtam, hogy baj van. Láttam, hogy a környezetem is félve pillant rám. Láttam a kérdést, a szorongást… és azt, hogy még elfojtva, de már érezhetően feszülten szemlélik szenvedésemet. Azt, ahogy felemészt valami, amiről azt gondoltam, hogy nem foghat ki rajtam. Mert mi foghatna ki?
Erős vagyok, kemény és különben is! Még dolgom van.
Nem ez volt az első alkalom, hogy túlbecsültem az erőmet, és a fontosságomat… bár már jóval óvatosabb voltam. Már kétszer is voltam ügyeleten a tüneteimmel. Pont az erőmnek köszönhetően ki is rúgtak, vitatható vizsgálatok után. De ki ne hinne az orvosnak?
Viszont azon a napon már minden kontroll megszűnt bennem…már nem bírtam. Hihetetlen volt a fájdalom, és jött a félelem, hogy baj van. Miközben a főváros felé robogtunk, éreztem egy-egy pillanatra a pánikot a családom részéről. Szerencsére túl hosszú ideig nem nyomasztott, mivel erőteljes képzavaraim voltak az úton. És a pillanat, amikor közölték, hogy baj van, sem tűnt valóságosnak. Az első gondolat, az volt, hogy csak hülyéskednek velem. A következő, hogy mikor mehetek haza? Mert kizárt, hogy holnap ne főzzek, takarítsak…
A kép, az éjszakai kórterem, a csövek, a szagok. Sokként értek! A családom hiánya, a bizonytalan férjem arca, amiből sütött a féltés. Az otthon hagyott gyerekek, akik holnap felkelnek, és nem vagyok ott. Amikor rájössz, hogy egyedül vagy és nem is érted, hogy mit mondanak latinul! És dönts! Írd alá!
Olyan, mint egy ítélet…
és eddig, kevés kivétellel én irányítottam ezt a cirkuszt! És most még sepregető sem lehetek a saját porondomon, amikor szétesik a teljes kép!
Hát ezek után jött az üzenet: „Amikor akarod ott vagyok!” És a hosszú idő, a közös megbeszélt, együtt emésztett gondolat, az akarattyai magaspart… mind értelmet nyert! És mégis tétováztam… A családom ott ült fegyelmezetten, figyelve arra, hogy ne érezzem, amit nem lehetett nem érezni, hogy BAJ van! De amikor bejött az orvos, aki kivezetésről, zacskókról, és egyéb szépségekről beszélt, éreztem, hogy kell egy higgadtabb, semlegesebb hang.
És ekkor felemeltem a telefont.
Nem gondolkozva azon, hogy újabb emberre teszem a saját terhemet, pedig már vagy tízen cipelték velem együtt. Máig nem értem, hogy hogy lehet Budapest egyik feléből 18 perc alatt átérni a másikba? Hogy lehet mosollyal beülni egy ilyen kórterembe? Hogy lehet 10 perc elteltével elintézni egy másik kórtermet, és a neten böngészni a lehetőségeket, és mindezt anélkül, hogy meginogna a hit. És mindennap optimizmussal belépni, gratulálva az új külsőmhöz, beszélgetve a családommal, és már-már kellemessé tenni az ott tartózkodást.
És túl lettünk ezen is, és nem kellenek szavak, csak a tudat, hogy ez a barátság, mert bármikor megemelhetjük a telefont és a másik ott lesz.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
https://pontblog.hu/portfolio/somhegyi-dori-megijesztettel/
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Balassa Rozi
- When: október 2019
Share this: -
Megijesztettél
Forrás: Unsplash
Nem tudtam elhinni, hogy ez történik. Egymás után cikáztak a rosszabbnál rosszabb gondolatok a fejemben. A kérés, hogy menjek amikor baj van, automatikusan beindított egy stressz faktort.
Rohantam az autóhoz, olyan gyorsan vezettem, ahogy csak tehettem. Leparkoltam, liftbe szálltam. A torkomban dobogott a szívem, kapkodva vettem a levegőt. A szagok, a fehér falak és a néma folyosók üvöltve adtak tudomást arról, hogy itt semmi sincs rendben. Rossz érzésem támadt, a gyomrom görcsbe rándult. Majd megálltam az ajtó előtt, kinyitottam. Soha eddig nem látott és érzékelhető látvány fogadott. Az az ember nézett rám értetlenül kérdőn, erejét elhagyva, színtelen arccal, aki mindig a tettrekészség, az életvidámság és energikusság mintaképe volt számomra. Megviselt és aggódó arca fényéveknyire repítette önmagától.
Hogy történhetett ez meg vele?
Eszembe jutottak a nyári beszélgetéseink a kenesei Magas parton, miközben felhúzott lábakkal szürcsöltük a kávénkat, hogy soha ne adjuk fel, mindig szelektáljunk az életünk során, hogy „ááááá, lépj túl rajta”, ááááááá ne foglalkozz vele, áááááá túl sok itt a hülye. Lenyomódott a torkon az a sok-sok évnyi áááááááá, legyintsünk rá, de nem neveztük nevén a gyereket…..lenyomódott az a sok igazságtalanság, ami minket vagy a gyerekeinket érte és mi teljes mellszélességgel odaálltunk. Mert odaálltunk. Védtük őket, magunkat, a családot, a helyzetet.
Lenyomódott
az a sok-sok megaláztatás és értetlenség, amire nem volt ráhatásunk. Lenyomódott a társadalom mocska, lenyomódott az, amit nem akarunk, hogy lemenjen. De nyeltünk egyet és még azt az utolsót is hozzátettük……aztán egyszer már annyi összegyűlt, hogy már nem lehetett túllépni rajta.
Mindenki higgye el, hogy egyáltalán nem éri meg. Egyet megfogadtam magamnak…..ha tetszik, ha nem, meg fogom mondani minden körülmény között……és latolgatni fogjuk együtt a helyzetet addig, amíg tényleg lesz megoldás rá. És abbahagyom az ááááááá-kat, abbahagyom, hogy a másikra hagyom majdcsak megoldja, miközben látom, hogy nem fog menni neki.
És akkor jönnek a mondatok, hogy akkor kellett volna, mi lett volna ha…….ami már totálisan felesleges. Mert a lényeg az
itt és most-ban van.
Tudsz-e emberként ott lenni a másik mellett. Kérdések, vádaskodás helyett odafordulva, megértéssel. Időt és energiát nem kímélve jelen lenni, támogatva kísérni.
Soha nem sírtam még barátságért. Most először történt meg velem. Az érzés, hogy elveszíthetek egy olyan embert, aki a pozitív “erőt” képviseli számomra, soha többé nem szeretném ilyen érthetetlen mederben látni és érezni….mert megijesztettél!!!!! Megértetted? 🙂
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Somhegyi Dóri
- When: szeptember 2019
Share this: -
Somhegyi Dóri: Velem
Mi történt Velem amíg csöndben volt a Pontblog? Leírtam így szeptember végén.
2Velem
Forrás: www.farbe-licht-design.de
Az idei nyár csöndje egy lassú és magamba ölelő táncba hívott. Először sokat figyeltem a lábamat, merre is lépdesek. Volt, amikor nem sikerült. Mindezt csöndben, magamba elmélkedve éltem meg. Gondoltam, minden hibás lépésem egy fejlődési lehetőség, ezért minden egyes lépést külön-külön értelmezve, mozdulatonként, újra és újra nézve, átgondolva csináltam tovább. Máshova tettem a lábam, kopogás nélkül, csöndben, befelé figyelve. Majd a lábam után jött a karom. Felemeltem, most már azt is
megtanultam, hogy mit miért csinálok.
A kar, ami a mozdulatot uralja, a kézfej és az ujjmozdulatok játéka és mélysége újra csöndre ítéltetett. Néha fájdalmakkal, de csöndre. Ha kellett, jött külső segítség. Jöttek tanárok, tanácsot adtak, hogy kell. Már a fejemet is felemeltem, miközben a fájdalom érzése ott belül marcangolt. Megtanultam, hogyan kell andalgásból határozott lépéseket, hogyan kell a nem cselekvésből tettrekészséget kovácsolni. Megtanultam, hogy ne a fájdalomra koncentráljak, hanem arra, ami van.
Önmagamra, az erőforrásaimra.
Megtapasztaltam, hogy a fejem, a kezem és a lábam hogyan határozza meg a tartásomat vagy fordítva. Megtanulni azt, hogyan kell érinteni a másikat, és hogyan kell elengedni úgy, hogy annak a mozdulatnak, cselekvésnek tisztasága megmaradjon. Hálával gondolok minden egyes tanításra.
Majd eljött a nap és léptem egy nagyot a reflektorfénybe. Figyeltem és hallgattam. A fájdalom tompult, bár ott mélyen belül még egy ideig itt-ott hírt ad a tanítás….., az eltörött részek megragasztása közbeni érzések.
A saját táncom elsajátításának tanulsága az, hogy tánc közben tényleg az lehetsz, aki csak akarsz lenni. Mindent elengedhetsz, hiszen önmagad vagy. Mert mersz önmagad lenni, mersz kiállni, vállalni, határozni, döntéseket hozni,
önmagaddal egységben lenni.
A lépéseim meghatározó döntéseket takarnak. Erős belső döntéseket, melyeknek mind hatalmas jelentősége van a saját táncomra nézve. Mert ez nemcsak tánc, hanem életforma is, amit belső döntések sorozata zár magába. Magázódós tánc ez, miközben a közelség is megvan benne. Ahogy szereted, ahogy engeded. Szelleme van, amit ha valaki megtanul, egy egyszerű séta is élvezetessé tud válni.
Alaplépései a tisztelet, a bizalom, a felelősség és az odaadás.
Egy folyamatosan fejlődő tánc és stílus egyben, ami improvizatív, egyben elengedő és megtartó. Tőlem függ. Kizárólag tőlem és a belőlem áradó figyelemtől. Mert nem elég, ha kívülről táncolsz, annak belülről is ragyognia kell. Ezért. Tangónak hívják. Ez az én táncom innentől…
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Somhegyi Dóri
- When: szeptember 2019
Share this: -
Röplabda – “Én még akarok adni…”
Nem hétköznapi edzőt szólaltattunk meg Székely Gabriella személyében....hálásak vagyunk az élményért!
3"Én még akarok adni..."
Forrás: iStock
Amikor két évvel ezelőtt belefogtunk az interjú készítés rejtelmeibe, már akkor tudtuk, hogy olyan embereket szeretnénk megszólaltatni, akik minden nap valamilyen értéket közvetítenek, mégsem készül velük mélyebb megismerést segítő beszélgetés. Ezért úgy gondoltuk, hogy Székely Gabriellával feltétlenül készítenünk kell egyet sport témában. Hogy miért? Nem feltétlenül a sportpályafutása vagy a nagyratörő tervei miatt, hanem mert olyan emberekkel foglalkozhat, akikkel nem mindenkinek van lehetősége a sport területén. Következzen az interjú:
Hogy fogalmaznád meg: ki vagy Te?
Testnevelő tanár és a Magyar Szervátültetettek Röplabda Válogatottjának edzője. Közösségi embernek tartom magam, aki mindenhol megtalálja a helyét. Az iskolában, a csapatoknál, a barátaim között, a munkában, mindenhol mozgatórugó vagyok. Sohasem nyugszom, mindig kitalálok valamit.
Honnan kezdted a sport-pályafutásodat?
Az általános iskola alsó tagozatára emlékszem vissza, amikor az utca összes gyerekét sorba állítottam, és sorversenyeket játszattam velük. Mindig versenyezni és nyerni, ez hamar el volt döntve nálam.
Gyermekkoromban röplabdáztam, nem voltam kifejezett tehetség, de lehettem volna jobb. Egy másik edzővel talán jobb alapokat kaptam volna. A sportkarrieremben az első „normális” edző főiskolás koromban volt, ott jött a „jé ezt így is lehet?” érzés.
Aztán testnevelő tanárként kezdtem el dolgozni egy általános iskolában.
Mikor derült ki számodra, hogy a testnevelés lesz a hivatásod?
Általános iskola 5-6. osztályában. Volt egy tanárom, aki szimpatikus volt, nagyon tetszett a kiállása, változatos órákat tartott, lenyűgözött. A gimis testnevelő tanárom mondta, hogy ne menjek tanárnak, hanem inkább orvosnak. Nem tudott lebeszélni.
Mitől kapsz inspirációt?
Attól, amit a teremben csinálok. Az, hogy valakinek nem megy, de a végén megtanulja. A „suta, két ballábas”, akiből a végére lesz valami. Nekem ez jelenti a legtöbbet.
Türelmes vagy ebben?
Nem mindig. Látom, kiben mennyi van. Akiben látom, hogy nincs érzéke hozzá, talán soha nem fogja megtanulni, és ahhoz képest mégis le tud tenni valamit az asztalra, az nagy dolog. Aki pedig képes rá, csak lusta, arra haragszom, hiszen viszonylag kis erőfeszítéssel tudna jobb lenni.
Minek vallod magad szakmai szempontból?
Elsősorban testnevelőnek, másodsorban edzőnek. Néha azt gondolom, hogy a pedagógiai érzékem fejlesztésre szorul, de mégis eredményes az, amit csinálok. Tudom, hogy egy átlagos pedagógus ezt nem így csinálja. Nekem még sokat kellene tanulnom, hogy be tudjam fogni a számat. Ám kettős érzésem van, hiszen talán mégsem baj, hogy ilyen szókimondó vagyok, mert azt gondolom egy versenyszituációban nincs mit gondolkodni. Amit érzek, amit gondolok, azt mondanom és csinálnom kell.
Szerinted más testnevelő tanárok, hogyan látnak Téged?
Talán úgy, hogy én mindig többet akarok. A mindennapi életben bánt, zavar, ha valaki legyint dolgokra.
Abban különbözöm, hogy még többet akarok adni. Ha látok valakit az osztályban és nagyon nem szereti, amit csinálunk, akkor meg kell vele szerettetni. És ezt nem akarom feladni. Pedig tényleg sokszor azt kellene csinálni, hogy hagyom, mit küszködöm azzal a gyerekkel. Pont egy ilyen táncoslábú kislány jött be tesi órára, tehetséges, ügyes, de semmit nem csinált meg. És látom, hogy mindig kibújik a feladat alól. Nekem mindig az a gondolatom felé, hogy „de ügyes vagy, és meg fogod szeretni”. Aztán addig csinálom, amíg végül megszeret valamit.
Megtalálod a kulcsot hozzájuk?
Azt gondolom, hogy igen. Baromira idegesít az, amikor arcot vágnak, és nem csinálják. Ez engem zavar, ezért utána megbeszélem vele, hogy képes rá, ügyes, higgye el. Ha ez nem megy, akkor egy kicsit elkezdem „gyalulni”. Mindenféle eszközt megpróbálok, és valamelyik eltalálja. Tudom, hogy egyikkel-másikkal emiatt tényleg olyan konfliktus helyzetbe kerülök, amiben biztosan tudom, hogy most egy hétig utál. Aztán elkezdjük a kapcsolatot újra építeni, utána odajön és megkérdezi, hogy jól csinálja-e. Igen, szuper jól csinálod, megveregetem a hátát. Elkövetkezik egyszer minden gyereknél. Egy gyereknél pont múlt héten volt egy éles vitám, aztán bejött ma, és sikerült neki megcsinálni azt, amit hónapok óta nem. Valahogy ők is változnak. Látják, hogy ha foglalkoznak velük, akkor ők is akarnak már a végén valamit. Pont most mutatott a férjem egy motivációs videót, aminek a lényege ez volt: érd el a másik emberben, hogy ő akarja. Ha csak Te akarod, az nulla.
Mi a különbség egy testnevelés óra és egy edzés között? Mást vársz el?
Nem, mindkettőnél azt várom el, hogy maximálisan megcsinálja, amit kérek tőlük. Talán az edzéseken kötetlenebb a kommunikáció a játékosokkal, szabadabb, mivel felnőttek. Ők is ugyanúgy kibújnak a feladatok alól, megtalálják a kiskapukat, akárcsak a gyerekek, de még többet tudnak teljesíteni. Az edzésben még az is benne van, hogy azért valamilyen eredményt akarunk előbb-utóbb elérni, tehát eredmény-központúbb. Az iskolában a cél csak az, hogy megszeresse a mozgást, és ha innen elmegy, akkor csináljon valamit.
Kapsz erről visszaigazolást?
Igen, sokszor. A régi tanítványok csak visszajönnek vagy a közösségi médiás felületeken látom, hogy az a kislány, aki kínlódott, hogy utál futni, most félmaratonokat fut, tehát valahol elindult. Jó, persze: van, aki nem, de a többség azért nem azt mondja, hogy hú de rossz volt, hogy tízszer fel kellett másznia a kötélre nálam egy tesi órán.
Miért nem dolgozol kizárólag edzőként?
Hamar elterveztem, hogy én ezt nem akarom. Elég rég már. Nem akartam nőként. Azt tudtam, hogy gyerekekkel akarok foglalkozni, de azt, hogy egy felnőtt extraligás csapat mellett edzőnek lenni, nem gondoltam, hogy ezt kellene csinálnom, mert szerintem nem nőnek, családanyának való feladat. Ha az akartam volna lenni, akkor az lennék.
A gyerekeim kicsik, nem akarom őket arra beáldozni, hogy minden hétvégén meccsen vagyok és edzőtáborozok. Magamnak már bebizonyítottam azt az itteni csapatommal, hogy a nullából Országos Bajnokságon 4. helyezett lett a csapat, úgy, hogy nem leigazolt játékosok voltak. Meg tudtam mutatni, jó csapatot tudtam belőlük kovácsolni, de ezt egyesületi szinten, hogy valaki folyamatosan álljon ostorral a hátam mögött, és függjek azoktól a játékosoktól, azt én nem szeretném.
Mióta foglalkozol transzplantáltakkal (szervátültetettekkel)?
1999 május óta, tehát 20 éve.
Hogy jött ez a szál a képbe?
Volt egy tanítványom, az anyukája az akkori FONESZ-ban (Fogyatékosok Nemzeti Szövetség) dolgozott. Ott voltak tömörítve a siketek, a transzplantáltak, értelmi fogyatékosok és külön voltak a paralimpikonok. Felhívott, hogy a Szervátültetettek Világjátékán még soha nem indultak röplabdával, de kitalálták, hogy röplabdáznának Habár most van valami edző, de mégsem olyan jó, így kérleltek, hogy vállaljam el. Mondtam nekik, hogy miért nem. Húszféle indokot felsoroltam legalább. Amikor ezzel az egésszel találkoztam, akkor az jött le, hogy itt mindig meghal valaki. Beteg emberek, nagy felelősség, és hogy nincs is rá időm. Az akkori iskolás csapatommal sokat versenyeztünk. Aztán végül addig nyaggattak, hogy találkoztam az akkori elnökkel. Csak ültek velem szemben, ők elmondták, mit szeretnének, én meg azt mondtam, hogy nem. Ültünk tovább. Úgy megsajnáltam őket, hogy végül elvállaltam.
Az első dráma akkor ért, amikor beírtam a májusi kezdési időpontot. Elmondták, hogy ilyen, meg olyan ügyesek a csapattagok. Amikor az első edzésre odamentem, kiderült, hogy még azt sem tudják, hogyan kell tartani a kezüket.
Aztán ugyanebben az évben a magyarországi Világjátékokon elindultunk, gondoltam majd lesz valami. Akkor 3-4 hónap alatt annyit értem el velük, hogy ki tudtuk játszani a három érintést. Olyan ütésszerű volt az ütés, de mégsem az igazi. Végül harmadikak lettünk életünk első világversenyén. Az nekem egy megdöbbenés volt. Ott szembesültem azzal, hogy hát itt azért nem azt várják a csapattól, mint amit én elgondolok a röplabdáról. De utána aztán lettünk jobbak, jobb rendszereket tudtunk játszani, pontosabb volt a játékunk, többet játszottunk, több játékos volt. A világban a hollandok a legnagyobb ellenfeleink. Ők alapképzésben kapják a röplabda képzést általános iskolától kezdve, így helyzeti előnyben vannak. Ezt nehéz felülmúlni.
Mit jelent számodra a munka velük?
Nagy kihívást. Azért a 20 év alatt ért többször olyan sokk, hogy sírva mentem haza az edzésről. Főleg az elején, mert képzelj el olyan embereket, akik a sportot nem azért választották, mert gyerekkoruk óta szívesen sportolnak, és ebben látják a jövőt, hanem azért, mert adódott egy sajnálatos szervi probléma, ami miatt szervátültetettek lettek. Megtalálta őket egy egyesület, és felajánlotta nekik a sportolási lehetőséget. Olyan emberek, akik soha nem játszottak csapatban, akik alapból nem biztos, hogy értik a sport velejét.
Meg tudnád fogalmazni, hogy miben más akkor egy transzplantált sportoló?
A transzplantált sportolókat nem a klasszikus értelemben vett sportolóként kell értelmezni. Nem az óvodában kezdtek el sportolni, hanem egy sajnálatos betegség, esetleg egy hosszú várakozás és egy nagyon komoly műtét után. Majd ezt követte még egy hosszú időszak, ami arról szólt, hogy az új szervet befogadja-e a szervezete vagy kilökődik. Szóval ezek az emberek megküzdöttek az életért, így minden kicsi eredmény, amit elérnek, háromszorosan számít.
Itt nincs toborzás, megvan miből főzhetek. Itt az lesz élsportoló, aki kapott egy szervet és kedve is van csapatban mozogni.
A transzplantált játékosok betegnek tartják magukat?
Nem. A transzplantáltak között a röplabdások a csúcs, azaz akik nagyon jól vannak, azok röplabdázhatnak csak. Van egy rendezvény a transzplantáltak számára (Képzett Beteg Program), oda olyanok mennek, akik távol állnak attól, hogy elkezdjenek sportolni, de mindenkit biztatnak, hogy legalább gyalogoljanak, mert a szerv élettartama attól is függ, hogy mennyit mozognak. Azt mondjuk nem hiszem, hogy amit én a tornateremben csináltatok velük, az a szerv élettartamát növelné, inkább csökkenti. Egy egészséges embernek sem egyszerű 25 ütést megcsinálni. Megterhelés-pihenés, de amikor egy mérkőzést végig játszunk, az egy folyamatos megterhelést jelent számukra. Nálunk a világversenyen – mivel sok sportág van és összesen 6 nap – a röplabdát beteszik egy napra. Egy nap 5 meccset kell játszani, az két nyert szettre megy. Ha bénák vagyunk és csak 2:1-re nyeregetünk, azért a végére az sok szett. A felkészülésünkben is olyan tornákra járunk, hogy reggel kezdjük és este 18 óráig játszunk. Én már a pálya szélén szoktam elfáradni ebben. Sok!
Zömében milyen transzplantáltak vannak a csapatodban?
A legtöbb vese, de van tüdő, szív. Zömében fiúk vannak a csapatban. Itt azért szembekerülni egy-egy történettel nem egyszerű: egy sima vesetranszplantáció sem egyszerű, de ott van, ha nem sikerül, akkor mész vissza dialízisre. És élsz tovább. Egy tüdő, máj, szív ott vékony a határ, hogy mi lesz veled. Nincs több lehetőséged. Valamelyik sportoló jobban megbecsüli, hogy kapott új lehetőséget, de van, aki nem.
Veszítettél már el versenyzőt?
Igen. Az argentin világversenyre való utazás előtt két héttel halt meg az egyik játékosom, az erei felmondták a szolgálatot a sok gyógyszer hatására, és hátsófali szívinfarktusban halt meg. Azért az megdöbbentett, mert egy focipályán esett össze, azonnal meghalt. Ez megeshetett volna a tornateremben is. Kicsit megijesztett. Volt még egy fiú, aki meghalt, ő rákos lett.
A csapattársak ezt hogyan dolgozzák fel egymás között?
Úgy, hogy nem beszélnek róla, max. 1-2 mondatot, nagyon magukba fordulnak. Van pszichológus, a csapat nagyrésze fiú, ők kemények, utána azért kibuknak. Egy-egy mérkőzés után isznak egy picit, és elkezdenek lazulni. Akkor is maximum olyat mondanak, hogy „a szemét cserben hagyott minket” – amiben ott van a humorba fojtott mélység is.
Nőként hogy fogadnak el?
Nehezebben, de nagyon keményen tudok viselkedni, és ha muszáj, akkor én is ugyanúgy tudok káromkodni, mint ők, és megmondom nekik, amit én gondolok.
Fiúsítva vagy?
Igen. Így kezdtem. Gyerekként többet fociztam, fiúkkal nőttem fel, velük jobban megértettem magam.
Beleérzel a transzplantáltak helyzetébe edzőként?
Nem. Edzőként nem szabad. Amikor edzést tartok, akkor csinálja, nincs más választása. Ha hozzám fordul bármilyen problémájával, akkor megértő vagyok egy bizonyos határig. Egy olyan versenyzőmmel viszont nem vagyok megértő, aki cserben hagyja a csapatot… többet nem teheti be a lábát a terembe… volt, aki a világversenyre utazást is bevállalta, majd a cél előtt felállt. Mélységesen felháborít, ha valaki a vállalását nem teljesíti.
Hányszor van edzés egy héten?
Egyszer. Ez nagyon kevés. A transzplantáltak sportja úgy néz ki, hogy egy világversenyen nemcsak egy sportágban indulhatsz, így van, aki nemcsak röplabdázik. A röplabda nehéz, és csapatsport is, így kevés induló van alapvetően.
Mennyire fontos a transzplantált röplabdásoknak a díjazás?
Az érem fontos, igen, nyerni akarnak. Nagy küzdők. Képesek rá. Bár volt olyan, hogy kikaptunk a döntőben, utána félrevonultam és azt mondtam, hogy soha többet nem akarok látni úgy csapatot, hogy nem küzd. De volt olyan is, hogy a döntőben vezetett az ellenfél 4 ponttal, 12:8-ra, amikor már ott voltam, hogy az egyik lánynak eltört az ujja, a másik kórházban volt, a harmadik használhatatlan állapotban. A kispadon nem volt senki. Ott voltam, hogy szép teljesítmény, de nem cserélhettem. Lerendeztem magamban, hogy szép eredmény bármi legyen a végeredmény. A végén megnyertük, de ott olyan küzdelem volt a pályán, szinte meseszerű. Azt a pillanatot – így visszaemlékezve is – hihetetlen élményként éltem meg!
Ez volt „A nagy pillanat”?
Igen, amikor vége lett a mérkőzésnek, kint a pálya szélén megvártam azt a pillanatot, amikor leesik a labda és a csapat összeszalad.
Volt-e már olyan, hogy megbántad egy edzői döntésedet?
Persze, volt. A japán világverseny óta tudom, hogy egy cserét rosszul csináltam, soha senki nem vetette a szememre, de tudom, hogy nem úgy kellett volna. Mindenáron azt akartam, hogy mindenki pályára kerüljön, ha már 12-en eljöttek ilyen sok kilométert, legyen már részese mindenki a sikernek. Ezen elment az aranyérem, ők meg nagyon örültek az ezüstnek. Még a szökőkútban is fürödtek .-). Rá két évre viszont már aranyat kaptunk!
Ezt akkor bevallottad nekik?
Csak egyvalakinek.
Szerinted egy transzplantált sportoló nagyobb küzdő egy jobb eredményért?
Akinek a személyiségében benne van, az igen. De nálam is van olyan, hogy néztem az egyik játékosom, és azt mondtam, hogy Jézusom…. Akinél látod, hogy küzd, az megy, az lép. Egyéniség függő. A küzdőbbek viszont húzni tudják a többit maguk mellé. Nem gondolom, hogy a szervátültetés változtatna a személyiségükön. Ami a legküzdelmesebb számukra, az maga a szervátültetés körülményei. Az egyik játékosom mesélte, hogy volt két napja a májátültetésig máj donor nélkül……vagy meghal és élt 16 évet. Ezeket végighallgatni nagyon nehéz.
Amikor az elején lementem tornákra, ott először mindenki elmondta, hogy mi történt velük. Tegnap egészséges, ma meg nem. Pici a határvonal…
Van lehetőséged szupervízióra?
Nincs. Csinálni kell a saját erőmből.
Az elmúlt évben jelöltek év edzője díjra, amit meg is kaptál. Szerinted mit ismernek el veled kapcsolatban?
Szerintem az eredmények mentén ismernek el.
Mások is tudnák ezt jól csinálni, itt most én kerültem ebbe a pozícióba, hogy ezt csinálhatom. Biztos, valahogy erre ráéreztem, hogy össze tudom őket kovácsolni és eredményt elérni. Ők is elfogadtak. De kesztyűs kézzel bánni velük, na olyat nem csinálhatsz. Nem azért rontja el a szervát valaki, mert nem figyel, itt nem lehet 100 fekvőt kérni büntetésből. Előbb-utóbb minden megy, egyszercsak megy.
Egyébként azt éreztem a díjátadón, hogy mit keresek én itt, nálam sokkal nagyobb, sokkal több mindent elért professzorok is kaptak díjat. De persze, örülök, ha gondolnak rám.
Neked mit jelentek ezek a díjak?
Jólesik.
Hogyan tudnád jellemezni a munkamódszeredet két szóval?
Következetes és minden eszközt bevetek.
Az ösztönöz, hogy egy újabb jó eredményt érjek el. Magamnak bizonyítani. Nem másoknak. Fontos, hogy képes vagyok rá, és hogy másokat is sikerélményhez juttassak, együtt elérni ezt. Mert az annyira jó! Jó az a pillanat, amikor beérik az együtt gyümölcse.
Ha megkérdeznénk a gyerekeket az iskolában, hogy ki az a Gabi néni, egy érdekes ívet tapasztalhatnánk. A tanítványok sokféle jelzővel illették: kemény, következetes, hangos, szókimondó… és elhangzik még valami, ami talán a legfontosabb: amit kér, azt ő is meg tudja csinálni.
Azt gondoljuk, hogy a felfogás, amit képvisel, jelen társadalmunkban kihalóban van, a sportban meg pláne. Elvehetetlen tőle, hogy minden szerepében a maximumra törekszik, és hogy számára mindenki egyenlő és mindenki mindenre képes!!! Az is biztos, hogy ha kivételt tesz, akkor nincs eredmény… és hogy ő még adni akar, és nem akarja feladni!
Köszönjük, Gabi az interjút, egy élmény volt számunkra!
Interjút készítette: Balassa Rozi és Somhegyi Dóri
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Eddigi sport témájú interjúinkat itt olvashatjátok:
Share this: