A hárítás művészete

    Forrás: Unsplash

    Hadd mutassam be korunk egyik kortárs művészeti ágát, amely számomra a felelősséget kerülő, hárító magatartást tökélyre fejlesztő ágat jelenti. Hihetetlen, hogy ez a pozitív fogalom, amely a megelőzést, veszélyt megoldó tevékenységet szimbolizálta, a társadalom mostanra negatív fogalommá alakította.

    Emlékszem kiskoromban, még azt sem tudtam, hogy mi a foci, csak azt láttam, hogy a családom férfi tagjai megszállottan nézték a képernyőt és egyszerre kiabáltak:  „Milyen szép hárítás!” És tudtam, hogy ez a kapus bravúrjának szólt! Annak idején ennyit tudtam a hárításról….

    És most kijózanító pofonként csattant az arcomra, hogy ki, hogyan és miként értelmezi ezt másképpen…..

    …azaz milyen szinten hárít felelősséget, legyen az egy elkövetett hiba vagy rossz cselekedet.

    Hova tűnt el az az eszme, amit mi még ismertünk? Mint például: „Nem az a baj,  ha hibázol, hanem az, amikor ezt nem ismered be és nem vállalod érte a felelősséget.”

    Hihetetlen, hogy nap mint nap bűnbakokat keresnek az emberek, ahelyett, hogy önmaguknak tennék fel a kérdést: „Nekem ebben mi a szerepem? Hol rontottam el?”

    Mesteri szinten tudja mindenki, hogy a másik ember hol és miként rontott el bármit is,

    de a saját szerepük, az önmagunkba nézés, azaz a felelősségük felvállalása teljes mértékben eltűnni látszik.

    Tényleg csak azt vesszük észre, hogy a másik embernek mit kéne másképp tennie? És nem azt nézzük, hogy nekünk mit és hogyan kellene tennünk azért, hogy másként legyen?

    Aki emberekkel foglalkozik, látja, észleli azt, hogy hogyan veszítjük el az egyik legfontosabb értéket a felelősségvállalást, egy gyerekért, a társért, önmagunkért. Tényleg az a megoldás, hogy együttműködés nélkül szidjuk a másikat, mert mi tudjuk az igazat? Miért csak nekünk lehet igazunk?

    ….Mert sajnos a társadalom azt sugallja, hogy csak nyugodtan gázoljunk át a másikon, mert kit érdekel, milyen érzés  ez a másiknak. Persze, aki ezt okozza, annak ez nem fáj! Így taposunk el nap mint nap embereket, gyerekeket, mert így talán nem jön többet szemben velünk. Ezáltal megszűnik a szemtől-szembeni kommunikáció, hiszen ott még talán lehetősége lenne a másik félnek válaszolni. Üzengetünk, taposunk, tiprunk a másik lelkében és táncolunk a csontjain. De, ha még van valakinek egy csöppnyi lelkiismerete, akkor akármennyire is igyekszünk, mindig érezni fogjuk, hogy hiába hárítottunk, az csak pillanatnyi megoldás egy helyzetre.

    A rossz hírem az, hogy ezeknek az embereknek, bár más formában, de újra és újra  hárítaniuk kell majd!

    Manapság a legtöbb ember válaszreakciója az, hogy tovább lép, menekül, ha a hárított fél tovább feszíti a húrt. Talán paranoia ez bennem, de mi lesz akkor, amikor mindenki hárítása miatt omlanak össze a dolgok? Ha körülnézünk, észleljük, hogy az elsődleges környezetünkben, a családokban már teljes a káosz, több a felbomlott kapcsolat, mint a tartós. Vagy a munkahelyünkön, ahol ha baj van, nem mondhatjuk, hogy elrontottuk, mert rettegünk a felelősségre vonástól. Vagy netalántán a gyerekem hibázott, de nem csoda…. hülye a tanár… hülye az orvos……hülye mindenki más, csak én nem!

    Nekem csak egy kérdésem maradt: ha ennyi a tökéletes, felelősen gondolkodó egyén, akkor miért van szükség a hárításra?

     


    Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

    Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


    Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

    Balassa Rozi: Mindenhatók?

    Lindy: A hűség az új hendikep?

    Balassa Rozi: Félreértelmezett szabadság

    Máramarosi Gréta: Az én képem és az énképem

    • Category:
    • Client: Balassa Rozi
    • When: március 2018