Forrás: Pixabay

Egyszer, úgy kb. tíz évvel ezelőtt kezdtem el sportolni.  Volt egy ember az edzésen, aki vigyázott rám, akitől a becenevemet is kaptam. Az első pillanattól kezdve mindig csak a becenevemen hívott. Ezt az embert szerettem, bálványoztam, tiszteltem. Mondhatom, hogy a szüleim után Ő volt az, akire azt mondtam, hogy olyan akarok lenni, mint Ő. Sok-sok évig ennek az embernek a keze alatt tanultam mindent, amit a sport ezen ágáról tudok. Csakhogy egy szép napon azt gondolta, hogy én úgysem leszek profi, ezért átrakott egy másik edzőhöz. Szó nélkül, magyarázat nélkül tette ezt. Gyakorlatilag eldobott, mint egy botot. Én még ezek után is védtem, amikor mások bántották, úgy, hogy Ő ezt nem tudta. Védtem, mondván, hogy rossz napja van…de amikor már egész héten a másik edzővel kellett edzenem, kicsit rosszul esett.  De hamarosan minden megváltozott. A régi edzőm nem köszönt vissza, amikor én köszöntem neki. Többé semmit sem kérdezett tőlem. Én próbáltam pozitívan állni hozzá, mindig azzal mentettem föl, hogy biztosan nem hallotta, amikor köszöntem neki, vagy más gondja van. Egészen addig hittem ezt, amikor életemben először nem a becenevemen, hanem a rendes nevemen szólított…..akkor tudtam, hogy végleg elveszítettem Őt. Amikor erre rájöttem, egyszerre voltam dühös, szomorú és csalódott.

Így utólag visszagondolva sosem hittem volna, hogy leszek valaha tehetséges versenyző, eldobott bot, majd egy gyerek, aki csak azt kívánja, hogy bár sose szerette volna meg azt az embert. De azt sem hittem volna, hogy nem fogok tudni a szemébe nézni és nem tudok majd vele egy teremben lenni, mert az a fájdalom és érzés, hogy cserbenhagyott egy gyereket, erősebb mindennél.

És mégis miért gondolom azt, hogy jól jöttem ki ebből a helyzetből? Mert megismertem egy másik embert, egy olyan edzőt, akivel a mai napig le tudok ülni beszélgetni, aki emberi, igaz és hiteles. Nemcsak a sportban.

Ütős írás egy tizenéves fiataltól….azt hiszem nem kell kommentálni.