Boldog gyermekprogram?

    Forrás: Designerpics

    Forrás: Designerpics

    Azt olvastam a világhálón, hogy az egyik fővárosi alapítványi gimnáziumban általános iskolai képzés indul. Nevelési programjuk fő célkitűzése az, hogy boldog gyermekek tanuljanak náluk. A tandíj alsó határa havonta egy minimumbérnyi összeg. Alaposan elgondolkodtam ezen. Szerintem a kezdeményezés fantasztikus, de…. Igen. De! Valóban ennyi az ára a kiegyensúlyozottságnak és a boldogságnak?  Elgondolkodtató. Külön nevelési program kell ahhoz, hogy egy gyerek boldog legyen? Milyen világ az, ahol ez nem természetes? Miért van az, hogy a 6-7 éves gyerekek reggel hasfájással mennek iskolába, vagy éjszaka felriadnak álmunkból, mert másnap dolgozatot írnak? Milyen világ az, ahol a legérzékenyebb és legfogékonyabb korban lévő gyerekeket hozzá nem értő, pszichológiából és pedagógiából „felmentést” kapott pedagógusok oktatják? Akik ily módon még büszkék is alkalmatlanságukra. És milyen világ az, ahol mi szülők, nagyszülők, iskolavezetők ezt eltűrjük, mert úgy érezzük, hogy máshol sem jobb? Igenis van olyan, nem alapítványi iskola is, ahol a szűkös állami támogatásból is meg tudják oldani, hogy a gyerekek ne szorongva, félve menjenek iskolába! Ahol figyelnek arra, hogy ne kelljen már a gyereket 10 évesen pszichológushoz hordani, mert evési zavarokkal küzd , vagy éppen magas a vérnyomása, fekélye van.

    Nekem szerencsém volt gyermekként, mert olyan pedagógusok tanítottak az írás, olvasás és számolás tudományára, akikre most is szeretettel és szívesen emlékszem vissza. A két gyermekem szintén a szerencsések közé tartozik, mert gyermekszerető, türelmes emberek szárnyai alá kerültek, akikkel a mai napig tartják a kapcsolatot, pedig több mint 30 év telt el.

    Elevenen él bennem az emlék; a fiaméknál az volt a „szokás, hogy a gyerekek megtapsolták egymást, ha valamit jól csináltak, ha egy gyengébb tanuló jól felelt, szépen olvasott, az egész osztály együtt örült. Nem volt divat az árulkodás! Egymás kinevetése pedig szóba sem jöhetett. A lányom osztályfőnöke, elvitte a gyerekeket egy kis faluba az édesanyjához; rétest sütöttek, megtanulták, hogy mindenki ismer mindenkit és köszönni kell, láttak háziállatokat, csirkét etettek, futottak a kakas és a liba elől, és dunyhás ágyban aludtak.

    Természetesen van ellenpélda a 21. században. A kisebbik unokámnak „sikerült” olyan tanítókat „választani”, akik reggeltől-estig kiabáltak, ahol az árulkodás a gyengébbek kinevetése érdem, a nyilvános megszégyenítés pedagógiai munkájuk fő eszköze volt. Két évig tartott ez a rémálom, mindenki megszenvedte. Lassan egy hónapja jár az unokám egy másik iskolába, ahol már az első nap megdicsérték, befogadták a gyerekek és máris vannak új barátai. Csodák csodájára reggel nem fáj a hasa, és az ekcémája is elmúlt.

    Szeretném felhívni mindenki figyelmét arra, hogy a rossz bánásmódba nem szabad belenyugodni! Nem szabad várni, hogy majd jobb lesz! Venni kell a fáradságot és el kell menni keresni olyan iskolát, egy olyan pedagógust, aki szereti a gyerekeket. Aki azért választotta ezt a pályát, mert örömet talál abban, hogy kinyitja a gyermekek értelmét; megnyitja előttük a tudás, az ismeretszerzés kapuit. Akinek a szülő nem ellenség, hanem partner. Saját tapasztalatom, hogy sokkal több az ilyen valóban jó pedagógus, mint a kényszerpályán mozgó, a gyerekeket nem szerető sarlatán.

    Egyszerű. A gyermek akkor boldog, ha szeretik, ha sikere van, ha megdicsérik. Nem kell ehhez külön nevelési program, még különösebb tárgyi feltétel sem, csak a hivatását értő és szerető, a gyermeki lelket jól ismerő pedagógus.

    József Attila Levegőt című versének soraival búcsúzom: „Jó szóval oktasd, játszani is engedd, szép, komoly fiadat.”