#metoo

    Forrás: Pixabay

    Napjainkban szinte óránként jön velünk szembe egy-egy újabb történet, amiben nők mesélik el, hogyan zaklatták őket szexuálisan gyakran neves, nagy befolyással bíró emberek. A közösségi média fővárosi csoportja is tele van ilyen bejegyzésekkel, amin a #metoo megjelölés látható, és ugyanerről szól, csak éppen nem médiaszemélyiségek vagy főnökök a zaklatók, hanem az utca emberei. 

    Elképesztő azonban, hogy ezekben az esetekben hányszor érkeznek olyan kommentek, amik arra utalnak, hogy a nők csak azért csinálják most ezt, mert éppen ez a DIVAT.

    Felháborítónak tartom, hogy egyes emberek csak annyit szűrnek le ebből, hogy azért írják le ezt a nők, mert „öt perc hírnévre vágynak”. Komolyan ezt gondolják az emberek? Hogy a nők ezt akarják?
    Tény, hogy én sem egy közösségi oldalon írnám ki ezt magamból, mert ennél sokkal zárkózottabb vagyok. De hogyan képes valaki így reagálni egy másik ember történetére?

    Velem is megtörtént. És ezt nem az öt perc hírnévért írom le, és nem is azért mert ez a menő, meg a divat, hanem mert szerintem manapság ez rengeteg nőt érint Magyarországon.

    Még csak 13 éves lehettem, amikor edzésre mentem azzal a busszal, amivel mindig. Leültem a kis edzőtáskámmal és bámultam kifelé az ablakon. Esős, szürke, nyálkás idő volt. Zenét hallgattam, elmerültem a gondolataimban. Az egyik megállónál felszállt egy férfi, aki szokatlanul közel állt meg hozzám. Nyilván nem gondoltam semmi rosszra, bár az feltűnt, hogy nincsen olyan hatalmas tömeg a buszon, hogy ennyire közel kelljen hozzám helyezkednie. Egy kis idő elteltével arra lettem figyelmes, hogy a férfi dörgölőzni kezd a vállamhoz. Megrémültem, lefagytam, még emlékszem, hogy élénken figyeltem, nem látja-e valaki, hogy mi történik, nincs-e valaki, aki a segítségemre siet. Közben próbáltam beljebb húzódni, egészen közel az ablakhoz, de a régi típusú buszokon, ahol a busz egyik oldalán csak egy ülés van, ez keveset segített. Alig vártam azt a pillanatot, amikor végre leszállhatok. Pár megálló volt hátra, amikor a férfi a zsebén keresztül lecsúsztatta a kezét és megfogta a mellemet a kabátomon keresztül. Erőt vettem magamon. Összeszedtem azt a kevés kis bátorságomat, és amilyen hangosan tudtam, rászóltam: „Elnézést!?” A férfi azzal a lendülettel megfordult, és mivel épp egy megállóba érkezett a busz, jelzett és leugrott a buszról, amint kinyílt az ajtó. Nyilván tök béna dolog, mondhattam volna neki valami sokkal durvábbat, de annyira gyerek voltam még, csoda, hogy ki mertem nyitni a számat. Sosem mondtam el a szüleimnek, se a testvéreimnek. Szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány ember tudja ezt rólam egyáltalán.

    Tizenegy éves koromtól egyedül jártam edzeni, önálló voltam, nem féltem és egészen jól közlekedtem a fővárosban is. De abban az időszakban minden alkalommal félve szálltam fel a buszra. Figyeltem a férfit, akinek nem emlékszem az arcára, csak a szürke kabátjára. Onnantól fogva minden szürkekabátos férfitől tartottam, közel egy évig. A mai napig tudom, hogy melyik megállóban szállt le a buszról.

    De van másik történetem is, elmesélem azt is. Volt nálunk egy házibuli, amit én szerveztem, és a gimnáziumi barátaim mind hivatalosak voltak rá. Már nem voltam gyerek, tizennyolc éves, túl az érettségin, készültem az egyetemre. Jól alakult az este, anyuék elutaztak pár napra, mi pedig iszogattunk és beszélgettünk. Az egyik srácot régóta ismertem, korábban randiztunk is, kifejezetten kedveltem őt, annak ellenére, hogy mindig is érdekes személyiség volt. Ahogy telt-múlt az este, fogyott az alkohol, és én fáradt lettem, úgyhogy lassan alváshoz készülődtem a saját szobámban. Belebújtam a pizsamámba, és beszélgettem a legjobb barátnőmmel és a párjával. Aztán csatlakozott hozzánk ez a fiú is, akit innentől a történetben csak Bálintként fogok emlegetni.
    Látszott rajta, hogy a kelleténél jóval több alkoholt fogyasztott, de hát istenem, erre valók a házibulik, hogy az ember elengedje magát. Leült mellém az ágyra, és mint valami óvodás elkezdett piszkálni. Meghúzta a hajam. Megcsikizett. Megbökött. Nyilván nem láttam ebben semmi rosszat, visszaböktem, rácsaptam a kezére. Aztán hirtelen érzékeltem rajta, hogy kicsit erőteljesebben csiklandoz, bökdös. Rászóltam, hogy fáj, amit művel, de nem használt. Egyre erőszakosabban közeledett, hiába kapálóztam, ütöttem, pofoztam, rúgtam karmoltam, csak tovább csinálta. Ahogyan rám nehezedett a testsúlyával bevertem a fejemet a falba, amitől azt hittem, majd észhez tér, de nem így történt, csak még agresszívabb lett. Közben a keze már jócskán a pólóm alatt volt, hiába üvöltöttem vele, akárhogyan is védekeztem, nem hagyta abba. Az egész közel egy perc alatt történhetett, de nekem legalább 10-15 percnek tűnt. Az volt a szerencsém, hogy addigra a barátnőmék is érzékelték, hogy valami nem stimmel, és lerángatták rólam Bálintot, aki mélységesen megsértődött, és válogatott ocsmányságokat vágott mindhármunk fejéhez, majd kiviharzott a szobából becsapva maga után az ajtót.

    Ma már annyira szürreális ez az egész, hogy el sem tudom képzelni, hogy Bálint tényleg bántani akart volna. De akkor, abban a szituációban borzasztó félelem járt át. Éreztem, hogy hiába vagyok sportoló, hiába vagyok erős, mégsem tudnám megvédeni magam egy majdnem felnőtt férfival szemben, és ez az érzés a mai napig bennem van. Hiába vagyok erős, hiába vagyok harcias… Mi van, ha ez újra megtörténik, és nem tudom megvédeni magam?

    Mindenesetre én még hosszú ideig kellemetlenül éreztem magam a közös barátaink előtt. Mivel látták, hogy kerülöm őt, kénytelen voltam elmesélni nekik a történteket. Azoknak a barátaimnak viszont hálás vagyok, akik kiálltak mellettem, és nem sütötték rám a bélyeget, miszerint hazudok, vagy csak kitaláltam az egészet.

    És itt jön képbe az, ami most zajlik. Egy bántalmazott vagy zaklatott nőnek igenis hallatnia kell a hangját. Erre pedig nem az a megfelelő reakció, hogy „jajj, mert ez a divat” vagy „öt perc hírnévre vágyik”. Senki nem akar menő lenni ilyen áron, főleg az tudja ezt, aki átélt ilyet vagy ehhez hasonlót. Undorító, amikor az emberek így reagálnak, főleg ha ezt egy nő teszi.

    Sokszor azokban a nőkben erősebb a szégyenérzet, akik ezt átélik, pontosan az ilyen reakciók miatt. „Kierőszakolta magának”, mert úgy viselkedett. „Meg is érdemelte, mert úgy van felöltözve”. „Miért nem szólt valakinek, ha baja volt?”, és ezekhez hasonló megjegyzések.  Nem beszélve arról, hogy milyen lelki hozománya van annak, ha az ember a hatóságokhoz fordul.

    Rendkívüli lelkierő kell ahhoz, hogy az ezzel járó procedúrát végigcsinálja, szembesítsék azzal, aki ezt tette vele, aki bántalmazta, zaklatta, ne adj isten szexuálisan is.

    Nekünk, nőknek valamint nekünk, embereknek egymást kellene támogatnunk egy ilyen helyzetben. Ne alázzuk meg egymást még jobban ilyen hozzászólásokkal! Úgyhogy én kiállok minden nő mellett, aki felvállalja a maga történetét. Nekem is van sajátom, és egész életemben cipelem magammal.

    Aki ezt felvállalja, az nem menő, nem divatos és nem hírnévhajhász, hanem rendkívül BÁTOR és ERŐS.