Forrás: Pexels

Ez a kérdés foglalkoztat egy ideje. Valaki önmagának hazudik, valaki másoknak, valaki az egész világnak. Valaki kegyesen, valaki figyelemfelkeltésből, valaki notóriusan. Füllentünk, vetítünk, kamuzunk, színezünk, mesélünk, megtévesztünk, becsapunk, csúsztatunk, elkenünk, elhallgatunk. Fantáziadúsan hazudunk, mert félünk a felvállalástól, a véleménytől, a döntéstől vagy attól, hogy mit szól a másik. Hazudunk, mert tudjuk, hogy az, amit csinálunk, úgysem lesz jó senkinek. Hazudunk, mert tudjuk, bármilyen érvet és véleményt hozunk fel, nem értik meg a túloldalon. Hazudunk, mert nem akarjuk megsérteni, megbántani a másikat.

Hazudunk az állásinterjún, a munkahelyeinken, a kapcsolatainkban, a házasságunkban, társaságban, hogy többnek vagy másnak látsszunk, mint amik vagyunk. Érzékeny lelkünket csak úgy tudjuk megnyugtatni, ha a valóságot sokkal szebbé varázsoljuk: mást mondunk, mint ami történt vagy éppen elhallgatunk dolgokat.

De van olyan helyzet, amikor muszáj megtennünk, és ezt tapintatból csináljuk…… viszont az is biztos, hogy az, aki ezt teszi a másikkal, bántja a lelkiismeret, hiszen elsősorban saját magával keveredik konfliktusba, másodsorban pedig a tény, hogy ezzel megbánt egy másik embert (csalódást okoz neki), másodlagos konfliktust okoz az amúgy sem egyszerű helyzetben.

A hazugság az őszinteség ellentéte. Nem kifizetődő, és mély nyomot hagy az emberekben. Kemény lelkiismereti gondot okoz annak, aki csinálja, és mindenkire nézve romboló a hatása.

Szóval javaslom…..aki hazudik, és az, aki a hazugságot kapja, tegyék fel egyidejűleg a „Miért?” kérdést, mert minden hazugság egy konfliktushelyzetből jön……aminek oka van.

Van aki érdekből, van aki notóriusan csinálja…..a kérdés, hogy miért?