Forrás: Unsplash

Lépten-nyomon találkozom azzal a jelenséggel akár a munkám, akár a privát életemben, hogy vannak olyan alapvető fogalmak, amelyeknek sikerült valamiféle sztereotip beidegződést kapni. Beszélgetések során derül ki, hogy 

egy-egy alapfogalomról kialakult tudásunk, véleményünk köszönő viszonyban sincs a valós tartalommal.

Ezért úgy döntöttem, hogy foglalkozom ezzel a témával. Időről-időre találkozom a köszönés hiányával, illetve külső szemlélőként látom a gyermekek közötti kommunikációban betöltött, vagy be nem töltött szerepét, továbbá munkahelyeken, tárgyalásokon a felnőtt-felnőtt viszonyulásokat. A helyzet lesújtó.

Legyen az felnőtt, kamasz vagy gyerek: nem köszönnek egymásnak az emberek. Sem előre, sem vissza.

Cirka 15 éve vettem meg Ottlik Károly: Protokoll című könyvét, kíváncsi voltam, mit ír a köszönésről, mint a viselkedéskultúra egyik tényezőjéről. Érdekes és értékes gondolatokra leltem.  Ottlik Károly szerint az illem alapelve, hogy

egy szabály nem ismerése nem mentesít a szabály megtartása alól.

Jó példa erre, mi lenne, ha az emberek összevissza autókáznának, a KRESZ szabályait figyelmen kívül hagyva. Ilyen a köszönés is.

És akkor nézzük mit jelent az illem: a jó modor, a figyelmesség, a kulturált magatartás, az udvariasság és a mások iránti tapintat megnyilvánulása, amely a társadalmi érintkezés, a másokkal való viselkedés szabályainak összessége. Ez az erkölcsi felfogásunk egyik megnyilvánulása.

A könyv szerint a köszönés alkalmával fejezzük ki a találkozás feletti örömünket. Természetes, hogy a köszönést fogadni és viszonozni kell.  Azaz ILLIK fogadni és viszonozni. Nagyon műveletlen ember az, aki nem vesz tudomást mások köszönéséről, vagy ha észleli is, de nem köszön vissza.

A köszönés az alapvető tiszteletadás formája.

Csak az tud tisztelni másokat – így köszönni – aki önmagát is tiszteli. Tehát aki nem köszön a másiknak, az nem azt minősíti aki köszön, hanem a másikat; aki erre képtelen reagálni.  

Ottlik Károly tanácsa, hogy soha ne várjunk arra, hogy a másik fél előre köszönjön. Az igazán udvarias embert – aki tiszteli önmagát -, ebben nehéz megelőzni.

A köszönés egy viselkedési forma, amelynek elsajátítása kisgyermekkorban kezdődik a szocializáció során, azért a közösségnek és a családnak döntő szerepe van ebben. A gyermek nem csinál mást, mint megfigyel és utánoz, számára innentől ez a helyes cselekedet (amiben megerősítést kap). Nem mindegy, milyen nevelésben részesül, ha a szülők szánt szándékkal kérik a gyereket, hogy ne köszönjön a szomszédnak, akkor valószínűleg felnőtt korában sem fog köszönni a szomszédjának. Ilyen egyszerű ez.

Emberek! Én azt mondom, hogy nézzünk úgy a köszönésre, mint egy ajándékra. Mert köszönni és viszont köszönni alapvetően jó dolog, és akár tetszik, akár nem, egyszerűen és nagyszerűen felnőttkorban már az ember intelligenciájából fakad.

Amit nem értünk, arra azt mondjuk, hogy “kínai”. Na én ezzel találkozom naponta…sajnos…