Forrás: Unsplash
Apró-cseprő kellemetlenségek nap mint nap érnek bennünket. Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy
akkor is felkapjuk a vizet, amikor nem kellene.
Vagy ott is ártó, rossz szándékot feltételezünk, ahol az még nyomokban sem található meg. Hajlamosak vagyunk a minket ért, vélt vagy valós sérelmeket felnagyítani, de ha valami jó történik velünk, azt természetesnek vesszük. Az alábbi eseményeknek az elmúlt hetekben voltam szem- és fültanúja:
Az első eset a piacon történt. Sorba álltunk a hentesnél, 3-4 különböző korú hölgy várt arra, hogy kiszolgálják. Az eladónő, kedves és mosolygós volt. Az a régi vágású kereskedő, aki időt fordít a vevőkre, nem kapkod, nem siet, mindenkihez van egy kedves szava. Szóval álltunk csendben és várakoztunk. Egyszer csak a sorban előttem álló korombeli hölgy telefonja megszólalt. Valami fontos hívást kaphatott, mert az addig türelmes hölgy, felélénkült s kulturáltan megkérdezte az eladónőt, hogy megkaphatná-e esetleg azt árut, amiért várakozik egy ideje. Előre kiszámolta még a pénzt is, mert csak egy előrecsomagolt terméket szeretne vásárolni. Az eladónő erre először csak figyelmeztette, hogy várjon türelmesen, mert éppen kiszolgál valakit, majd megkérdezte, hogy valóban azt az egy terméket akarja-e? Miután igenlő választ kapott, már nyújtotta is a terméket. Eddig minden rendben is lett volna, de ekkor a vásárló hölgy tett egy megjegyzést….. nem haraggal, inkább csak tényszerűen megjegyezte, hogy azért így is kiállta a sorát, mert fél órája áll a stand előtt. És itt jött a dráma: az eladónő kikapta az árut a hölgy kezéből és közölte, hogy kikéri magának ezt a hangnemet, menjen máshová vásárolni, mert ő reggel óta itt robotol, és nem csak ácsorog.
Döbbenten hallgattam és szemléltem az eseményeket, és halkan meg is jegyeztem, hogy az ácsorgást a vásárló nem az eladóra, hanem magára értette.
Az előttem álló fiatal hölgy is értetlenül nézett körbe. Az eladó tovább méltatlankodott, persze az üzlet nem jött létre….. mondjuk az enyém sem, mert ezek után inkább másik standot kerestem fel, hátha máshol nincs ekkora dráma.
A másik történetem helyszíne egy mozi, csakis az ellenpélda miatt. Kiskamasz unokám azt kérte tőlünk névnapjára, hogy menjünk együtt moziba. Most jött el az idő, hogy a közös programot megejtsük. A film jó volt, nagyokat nevettünk. Szóval minden rendben volt, már autóval hazafelé tartottunk, amikor az unokám falfehéren közölte, hogy a telefonját valószínű a moziülésen hagyta. Feszült csend lett, majd megszületett a gyors döntés, hogy visszamegyünk. Kicsit tanácstalan voltam, kihez is forduljunk. Mivel más ötletem nem volt, a mozi-hostesshez mentem. Elmondtam neki melyik teremben voltunk, mit néztünk meg, hányadik sorban, melyik széken ültünk, és hogy valószínűleg ott maradt az unokám telefonja. A fiatalember udvariasan türelmet kért. Én gondolatban már fogalmaztam a vigasztalást, mert biztos voltam abban, hogy ez a telefon már új tulajdonosra talált. Ekkor a fiatalember beszólt a biztonsági őrnek, aki csak annyit kérdezett, milyen márkájú volt a telefon, és már hozta is a készüléket. Ezúton is köszönöm a becsületes megtalálónak, hogy szebbé és boldogabbá tette egy kislány vasárnap délutánját!
Zárásul újra egy piaci sztori . Bevásárlást követően kocsival szerettem volna hazajutni. Egy mellékutcából kanyarodtam volna ki a főútra, de nem tudtam, mivel egy „dobozos” teherautó beállt a kereszteződésbe, de úgy, hogy az egyébként is keskeny, kétsávos út kétharmadát elfoglalta. A sofőrt egyáltalán nem zavarta, hogy akadályozza a forgalmat, hogy a kis mellékutcába se ki, se be nem lehet hajtani. Neki nyilván a sarki vaskereskedésben volt dolga, és nehogy már két lépést kelljen gyalogolnia. Néhány perces türelmes várakozást követően, megpróbáltam kikerülni, ami csak úgy volt lehetséges, hogy a forgalommal szemben felhajtottam a járdára. Nem dramatizálok, nem ütöttem el senkit, nem jött belém senki, viszont, amikor az ominózus „dobozos” teherautó mellé értem, gondoltam, megnézem ki ez az őstulok, aki meg van győződve, hogy a KRESZ rá nem vonatkozik , sőt úgy érzi, hogy mindenkinek kutya kötelessége az ő kényelmét és igényeit figyelembe venni. A vezetőfülkében egy ötvenes éveinek vége felé járó ember pöffeszkedett. Amikor ránéztem, úgy nézett vissza rám, mint aki nem látott még fehér embert.
Pontosan tudtam, hogy nem érdemes neki szólni, mert egyszerűen olyan ostoba, hogy meg sem értené, miért vagyok felháborodva. Ezért csak rámosolyogtam és tovább hajtottam.
Most, hogy újra olvasom a történeteket, az jutott eszembe, hogy 2:1 a rossz élmények javára, azonban az az egy pozitív élmény viszont feledteti velem a két másik bosszúságomat .
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
http://pontblog.hu/portfolio/maramarosi-greta-a-kimondott-szo-ereje/Miért van az, hogy már a jóban is keressük a hibát? Gréta leírja.
Legutóbbi hozzászólások