Forrás: Pexels

Éveim számának növekedésével egyre inkább rájövök arra, hogy harcosságom kezd alább hagyni. Régebben, ha valami igazságtalanságot láttam vagy hallottam, képes voltam fejjel nekimenni a falnak és a végsőkig elmenni azért, hogy bebizonyítsam az igazamat  vagy orvosoljam az igazságtalanságot.

Azonban az utóbbi időben rájöttem arra, hogy a harmóniához az is hozzátartozik, ha bizonyos helyzetekben engedünk, vagy ha jobban tetszik, elengedünk. Talán most sokan azt gondolják, hogy kerülöm a konfliktusokat. Igen, igazuk lehet, kerülöm az értelmetlen, sehová nem vezető helyzeteket, mert úgy gondolom, tényleg nem vezetnek sehova. Tehát kerülöm azokat a vitákat, amik csak a gyűlölködésről, a másik megsemmisítéséről, megalázásáról szólnak.

Persze vannak olyan szituációk, amiken nagyon nehéz túljutni, amiket nemcsak azért nehéz elengedni, mert évtizedeken keresztül része volt az életünknek, hanem azért is, mert van vagy vannak olyan emberek, akik folyamatosan emlékeztetnek erre. Akik ha úgy tetszik, megpróbálják az éppen behegedő sebeket feltépni, vagy éppen a kést még egyszer és nem utoljára megforgatni bennünk.

Időről-időre előveszik vélt vagy valós sérelmeiket, elsősorban ezzel magukat mérgezve. Persze a valódi cél nem ez, hanem az, hogy a riválisnak, vagy az esemény másik résztvevőjének fájdalmat okozzanak, és megpróbáljanak még egyet belerúgni. Nem értem ezeket az embereket….. Mert kinek jó ez?  A gyűlölködés, nem segíti a történtek feldolgozását. Jó, én is tudom, nem az a cél, hogy megértse, vagy a többiek megértsék a helyzetet. Az igazi cél a bántás, illetve a gyűlölködés fenntartása. Megint ugyanaz a kérdésem: Ez meg mire jó? Különösen nem értem azt a szituációt, amikor olyan ember gyűlölködik, aki nem is volt érintett egy konfliktusban, de úgy érzi joga, sőt kötelessége időről–időre beavatkozni, emlékeztetni saját magát, hogy haragudnia kell, hiszen véletlenül sem szabad engedni, hogy a sebek behegedjenek. Arról sem akar tudomást venni, hogy a másik ember már rég nem foglalkozik ezekkel az eseményekkel, mert magában ezt már helyére tette és lezárta. Nem veszi észre, hogy amit időről–időre felszít, az a másik számára már lerágott csont, vagy egy fájó, de már elhalványuló emlék.

Gyermekkoromban a szüleimnek volt egy mondása a vitás helyzetekre. Ha valamiben nagyon nem tudtuk eldönteni, hogy kinek van igaza anyám mindig a következő mondattal zárta le végérvényesen a vitát: „Okos enged, szamár szenved!” Mi gyerekek persze azonnal engedtünk, mert okosak akartunk lenni…

Na de, mi a helyzet a felnőttekkel?

“Okos enged, szamár szenved.” – sokat mondó közmondás. A kiváló írás Grétától az elengedésről szól.