Több mint egy év is eltelt azóta, hogy szükségét éreztem volna gondolataim leírásának. Ez ma megváltozott. Őszinte leszek….. az elmúlt napok eseményei kezdenek megviselni. A napi hírek aggodalommal töltenek el úgy is, hogy igyekszem magam megóvni azoktól a hírektől, amelyek arról szólnak, hogy mennyire felkészületlenek vagyunk a járvánnyal szemben. Igyekszem figyelmen kívül hagyni férjem szarkasztikus megjegyzését is, hogy mi 60 pluszosok rajta vagyunk a maci kilövési listáján. Most mégis úgy érzem, tehetnénk többet is.

Hogy mit is? Például

figyelhetnénk egymásra,

ha már nem tudunk mindenkinek szájmaszkot, kézfertőtlenítőt, egyszer használatos gumikesztyűt adni, de attól még figyelmességet, emberséget adhatnánk.

Nos, akkor jöjjenek a mai, nem igazán felemelő tapasztalataim: igyekszem betartani az otthonmaradásra vonatkozó szabályokat, de ma muszáj volt elmennem a gyógyszertárba. Az utcán békésen, egymástól viszonylag nagy távolságot tartva várakoztak az emberek. Miközben konstatáltam, hogy a gyógyszerek kiváltása ma egy kicsit több időt vesz igénybe, elindultam a sor végére. Félúton járhattam, amikor észrevettem egy terhes kismamát, aki türelmesen állt a sor közepén. 

Őszintén megdöbbentem, hogy lehet ez. Annak idején a 70-80-as években ilyen nem fordulhatott elő vagy legalább is nagyon ritkán, hogy valaki terhes és nem engedik előre. Vállalva a megkövezést, jó hangosan megkérdeztem, miért nem megy a sor elejére? Az anyuka csak szomorúan felemelte a tekintetét és maradt a sorban. A többi ember idős, középkorú, fiatal, férfi, nő meg csak állt.

Senki nem mozdult meg,

hogy legalább maga elé engedje a hölgyet. Pár percig vártam, aztán elindultam a sor elejére, megkértem az ott várakozókat engedjék meg, hogy a terhes hölgy elsőként mehessen be. A sor elején álló úr széttárta a kezét, a többiek mélyen hallgattak.

Ezt én úgy értelmeztem, részéről rendben és a többieknek sincs kifogása. Intettem a kismamának, jöjjön. Senki nem kezdett el kiabálni, méltatlankodni. Nem tettek megjegyzéseket, talán csak annyi történt, hogy egy pillanatra mindenki elnémult. Miközben mentem vissza a sorba a helyemre, az egyik várakozó fiatalember nagyon csendben megszólalt: „ „Köszönjük”!

A várakozás a vártnál is hosszabbra nyúlt, kicsit értetlenkedve tapasztaltam, hogy 13 ember – merthogy ennyien álltak előttem -, miért vesz ilyen sok időt igénybe?

Kiderült. Azért mert az emberek

tényleg nem figyelnek egymásra.

Nem veszik észre a pult mögött álló egészségügyi személyzet kimerültségét. Nem figyelnek arra, hogy ők is emberek, hogy otthon család várja őket, hogy ugyanúgy félnek a fertőzéstől, hogy kimerültek, de állják a rohamot, azért, hogy mi hozzájussunk a gyógyszereinkhez. Nincs idejük egy percre se leülni. Nincs hatékony védőfelszerelésük!!!  És akkor jön a vásárló, aki járvány ide, járvány oda, de beszélgetni akar. Panaszkodni, vagy csak fecserészni. Gondolván, ha már egyszer ennyit állt sorba, neki ehhez joga van.

Nem hölgyeim és uraim ez az időszak most nem erről szól, hanem arról, hogy

tekintettel vagyunk egymásra,

nem cövekelünk le, és nem tartjuk fel a patikust csak azért, mert mi állunk a sor elején. Kérünk, fizetünk, köszönünk és már megyünk is haza a biztonságos négy fal közé.  Így tudunk csak vigyázni magunkra, a családunkra, a szomszédunkra!!

Nagyon régen azt olvastam valahol, hogy az ember az egyetlen olyan élőlény a földön, aki tisztában van saját halandóságával, de ugyanakkor meggyőződése, hogy ő személy szerint halhatatlan. Néha azt gondolom a

tanítás első felét hajlamosak vagyunk elfelejteni.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Máramarosi Gréta: Szösszenetek, avagy így élünk mi

Máramarosi Gréta: A harag rossz tanácsadó