Forrás: Unsplash

Állítom, hogy  nincs a világon még egy  olyan szövevényes és bonyolult kapcsolat, mint a házasság.Gyakran elgondolkodom azon, vajon mi az oka annak, hogy két ember együtt marad, vagy rövid ütközés után más pályán folytatják életüket. Mi számít hosszú házasságnak és milyen út vezet odáig.

Az én házasságom is kerek évfordulóhoz közeledik, ezért gondolatban kis számvetést készítettem az elmúlt 40 évről. Egyszer csak azt vettem észre, hogy közös életünk állomásainak már nevet is adok.

Az első évek a lángoló szerelemről szóltak, a perzselő, mindent felégető és minden nap újjá születő vágyról. Amikor nem foglalkozol azzal, hogy a környezeted mire figyelmeztet, mert mész a saját fejed után. 

Aztán jött a szülővé válás és a fészekrakás nem igazán könnyű időszaka, amikor a felelősséget már nem csak magunkért, egymásért, hanem a gyerekekért is vállalni kell.

A szerelem vad és lángoló érzése kezd átalakulni, valami mélyebb, tartósabb érzéssé, amit már nem csak egymás iránt érzünk, hanem a gyerekeink is részt kértek belőle. Ezt a viszonylag hosszú időszakot, már nem minden esetben jellemezte az egymás iránt érzett olthatatlan vágy, sőt azt sem mondanám, hogy mindig harmonikus volt  a viszonyunk.  Mint minden kapcsolatban nálunk is voltak hullámvölgyek, de valahogy, amikor válaszút elé kerültünk, jól vagy rosszul, de mindig a közös út folytatása mellett döntöttünk. Hogy miért? Erre nagyon nehéz választ adni. Mert mi tart össze egy kapcsolatot? Akik sok-sok éve élnek együtt, azok pontosan tudják, hogy a szerelem magában bizony nem elég, kell ehhez egy nagy adag kompromisszum készség is. A házasságban két család, két féle értékrendszer egyesül. Mind a ketten hozzuk magunkkal az előtörténetünket és ez bizony néha nagyon más. Mást gondolunk a gyermeknevelésről, az emberi kapcsolatokról, egyszerűen más mintáink vannak, amikkel azonosulunk, és amiket elutasítunk. Ebben az időszakban kell kialakítani a mi közös mintánkat, amit aztán a gyerekeink visznek tovább. Ez bizony sok feszültséggel jár, és ennek túléléséhez már több kell, mint vonzalom, vagy ahogy ma nevezik kémia.

De szép lassan ez az időszak is letisztul és észre sem vesszük, de a gyerekek kirepültek, mi meg ott ülünk az elcsendesedett házban és eleinte nem tudjuk mit is kezdjünk egymással, mit kezdjünk a felszabadult időnkkel. Majd megtanuljuk értelmesen eltölteni az időnket, utazgatunk, újra járunk színházba, jobban figyelünk egymásra. Nagyobb szerepet kapnak ismét a barátok, sőt új ismeretségeket alakítunk ki.

Szükségünk van új ingerekre, hogy újra visszataláljunk egymáshoz. 

A következő időszak az unokázás felemelő érzése, amikor megszületnek, a picik által újra hangossá válik a ház, megfiatalodunk, és újra érezzük azt a kimondhatatlan érzelmi pluszt, amit akkor éreztünk, amikor először pillantottuk meg a párunkat vagy tartottuk karunkban az újszülött gyermekünket. De az igazi szerelem, valójában az, amit az unokáink iránt érzünk. Újra élünk, nem baj, hogy itt-ott fáj és a világot már nem tudjuk kifordítani fél óra alatt a sarkaiból.  A mi kapcsolatunk most itt tart, hogy mit hoz a jövő nem tudom, de  ez így helyes.

40 év nagyon hosszú idő, volt ebben jó is, rossz is bőven, de talán az a legfontosabb hogy mind a kettőnk számára tartalmas volt, hogy ott és akkor azt tudtuk egymásnak adni, ami a legfontosabb: szeretetet, figyelmet és tiszteletet, ja hogy ezért néha engedni is kellett? Igen és akkor mi van?

Serdülőkoromban egy számomra fontos ember azt mondta: „Soha ne tégy olyat, amit később megbánsz!”

Nekem ez lett a vezérlőelvem, a mai napig azt tartom jónak, és elfogadhatónak, amit, most is fel tudok vállalni az életemből.

Ha visszagondolok az elmúlt negyven évre elmondhatom, hogy a házasságom is ilyen.

 Számvetés egy házasságból. Azt hiszem csak tanulhatunk ebből az írásból!