Egy egyszerű vidéki gyerek hitvallása

Interjú Albert Attilával

Amikor megkaptam azt a lehetőséget, hogy beszélgessek Attilával, vegyes érzések öntöttek el. A lehetőség úgy szólt, hogy „úgyis érezni fogod, miben különleges, mert nem megfogható az, amit csinál”. De akkor is……mit fogok kérdezni? Miért és miben lehet érdekes? Mivel soha nem találkoztunk, honnan kezdjem a beszélgetést és a végére hová érkezzek? Lehet-e közös témánk? Létrejöhet-e egyáltalán közös hang? Sok-sok kérdés kergetőzött a fejemben. És aztán eljött a pillanat. Egy kávézóban találkoztunk. Egy rendkívül nyitott tekintetű ember érkezett, bár testbeszédéből áradt az érdeklődés, mégis egy kicsit olyan érzésem volt, hogy most én is vizsgázom. Egy óránk volt, mert a határidőnaplója percre pontosan működik. Szóval ennyi időnk volt, hogy jó benyomást tegyünk egymásra, és hogy feltegyem a kérdést: 

 

Ki vagy te Albert Attila?

Ha nagyon egyszerűen kellene megfogalmaznom, azt mondanám, hogy az az egyszerű vidéki fiúgyerek vagyok, akit minden reggel felkeltettek, aki kint a földeken dolgozott a család többi tagjával együtt. Mert amit megtermelsz, azt eszed. Ez a nevelés meghatározta az egész életemet, és nem bánom, hogy a gyerekkorom következetesen kemény volt.

Mivel foglalkozol?

Nem tudom ezt megfogni, hiszen van egy munkaköröm, amit én alakítok, és én osztom be az időmet. De nyilván ez nekem több. Azáltal, amit csinálok a mentoráltjaim képessé válnak használni azt, ami bennük van. Nincsenek illúzióim. Tudom, hogy képesek erre, és én csak segítséget, irányt adok nekik, de jó, hogy amikor véget ér az együttműködésünk, talán többek lesznek, és pozitív érzéseket és célt találnak általam.

Meg tudnád fogalmazni ezek tükrében, hogy pontosan mivel foglalkozol?

Egy biztosítótársaság kiemelt inkubátor-programjának vagyok a projektmenedzsere, lelke ha így fogalmazhatok. A program célja a vezetővé (menedzserré) válás elérése, mely egy kétlépcsős tehetséggondozás második állomása. Ez a munka tréningeket, csoportos és egyéni coaching beszélgetéseket is rejt magában. Az a képem ezekről a beszélgetésekről, hogy fejleszthetek általuk. A fejlesztéshez szükséges az, hogy legyen önismeret és legyen jövőkép, hisz ezek nélkül nem lehet elkezdeni a közös munkát. Az önismeret a jelen, a jövő az a kép, amit el akarunk érni, én pedig e kettő között lévő lépcsősort segítek megtenni másoknak.

Ezt a lépcsősort Te dolgozod ki vagy ez egy tanult folyamat átültetése?

Erre tök egyértelmű a válasz. Adott egy erdő és van egy macsétánk, amihez megkapom a célpontot. A cél tehát megvan, az út nincs, rám vár ennek az útnak a kialakítása. Én ebben mozgok otthonosan.

Tehát Te dolgozod ki?

Igen. Sok helyről inspirálódok, de azt szeretem, ha ez saját folyamat.

Mi történik, ha nem hat az az inspiráció amit átadsz? Milyen egy olyan emberrel leülni beszélgetni, aki nem, vagy nehezen motiválható?

Ez is egyfajta eredmény. Info arról, hogy az illető zárva van. Számomra a kommunikációnak óriási jelentősége van. Mindig annyit ér, amennyit a másik felfog belőle. Ha látom értelmét, akkor megpróbálom másképp átadni, úgy, hogy értse. Ha szándékosan süket maradt a füle, akkor nem fog érteni belőle semmit. Ez nem baj. Ilyenkor az adott folyamatot nyugodtan tudom lezárni.

Mennyire érzed egy-egy ilyen beszélgetés feleslegességét?

Sohasem felesleges. Kapok egy jelzést, amely előrevetíti a kapcsolatunkat. Könnyebb a viszonyulás és a közös nevezőre hozás a továbbiakban.

Hogy viseled a kudarcot egy ilyen esetben, ha ez kudarc egyáltalán?

Nem venném ezt kudarcnak. Nem kezelem külön a győzelmet és kudarcot, ez is egyfajta tapasztalat. Ha azt érzem, hogy megértette a partner, de tudatosan ellenáll, akkor én ebből a szituációból felállok és kilépek. A mérce egyszerű, ha én beletettem azt, amit tudok és ez a válasz, akkor nem én vagyok az embere. Ha úgy érzem, hogy tehetek még hozzá, akkor teszek.

Hány emberrel dolgozol együtt?

Kb. 70-80 megbízott partnerrel és egy állandó kollégával dolgozom szorosan együtt.

Szerinted folyamatosan tudod őket motiválni a munkád során?

Ez egy nehéz pálya. Amikor egy csoportot elindítok, az egy hosszabb folyamat. Ennek során esnek ki emberek. Úgy gondolkozom erről, hogy mindenkinek van esélye, de ha kiesik, az egy fontos hatás a benn maradókra nézve is. Ha kiesik, azért esik ki, mert nem megfelelően tette a dolgát, és aki a programban marad az megerősítést kap, hogy jól teszi a dolgát.  

Ez nem kegyetlenség azzal szemben, aki kiesik? Te hogyan éled meg a feléd irányuló negatív hatásokat?

Én úgy gondolom, hogy lehetőséget adok és ezzel bizalmat is. A másik fél eldöntheti, hogy szeretne-e élni ezzel. Ha én mondom, hogy ez nem működik, az általában egy tiszta helyzet. Két lehetőség van erre. Például ha nem teszi bele az energiát. Vállalkozói szférában ez azt jelenti, hogy adósságot halmoz, tehát veszteséget termel. Tehát nincs értelme folytatni, sokszor helyette kell meghozni a döntést. A másik ág például, amikor beleteszi az energiát és mégis eredménytelen. Ezekben az esetekben lehet, hogy rövid távon fájdalmas ha elválunk, de középtávon már megtérül, ha más pályát talál és ezáltal válik sikeressé, boldoggá. A tapasztalatom azt mutatja, hogy a kapcsolatom ezekkel az emberekkel nem romlik feltétlenül, sőt amikor helyükre kerülnek bennük a dolgok (hogy mi miért történt), kifejezetten jó kapcsolattá válhat. Hiszen nem a munkájukat vesztik el, csak más pályán folytatják tovább, mint üzletkötők. Persze volt olyan is, akivel az elválás óta nem tudunk egymásról.

Rohantál ide és tudom, hogy időre mész tovább. Ahhoz képest, hogy Te osztod be az idődet, kissé feszítettnek tűnik az életed. Jó ez neked?

Igen, én ezt szeretem. Jó úgy kelni, hogy pontosan tudom, hogy mikor és hova megyek, hiszen én terveztem így. Van egy egyszerű matekom és ez adja meg, hogy hány százalékosan élek.

Akkor elmondhatod magadról, hogy 100%-osan éled az életed?

Nem, szerintem ez most csak 80%. Én hiszek a saját hármas egységemben. Ez a munka, család és a hobbi hármasa. Nem szabadna, hogy az én egyensúlyom szempontjából bármelyik prioritást élvezzen. A munkának az a feladata, hogy megteremtse azokat a körülményeket, amelyekkel a másik kettő is működik. Fontos számomra, hogy ezen belül is építsek valamit. A család adja azokat az élményeket, amire vissza fogok emlékezni majd 15-20 év múlva, vagy épp az utolsó pillanataimban…. Ezekhez az élményekhez meg kell hagyni a teret. Ha a munka mellett köteleződsz el, akkor az élményektől veszed el a teret. A hobbi – esetemben a sportolás és a kerti munka – feladata pedig a regenerálódás. Ez arra való, hogy újra építsd magadat, hogy bírd a munkát és a további feladatokat otthon.

Mióta sportolsz?

16 éves koromig 1. osztályú szinten fociztam. Sajnos kiderült egy sportorvosi vizsgálat során, hogy olyan szívritmus zavarom van, amiért akkor nem vállaltak az edzők a felelősséget, hogy játszhassak. Így ért véget a sportkarrierem, de érdekes, hogy ez a változás egy nagyon fontos úton indított el.

A sport nagyon sokat jelentett nekem, de ami az igazi alapot jelenti, az a gyerekkorom. Tudtam, hogy a őseim úgy éltek, hogy reggel szó szerint a Nappal keltek és vele is nyugodtak le. Mindig volt cél. A tanulás felé fordultam, amikor már a sportban nem lehettem eredményes. Az egyetemi vizsgákra úgy tanultam, hogy 3 napot eltöltöttem valamivel és 2 napot tanultam. Ekkor éreztem úgy, hogy az a 3 nap feleslegesen telik. Ezek után úgy terveztem meg a heteimet, hogy annyi vizsgám legyen, hogy max. fél napom legyen, ami kiesik. Ez azért volt izgalmas, mert a teljesítményem ennek hatására emelkedni kezdett. Mindennek volt értelme. Az ötöd évet úgy végeztem az egyetemen, hogy ismételtem, mert nem akartam katona lenni. Ebben az időben volt olyan időszak, amikor harmadik nyelvet is elkezdtem tanulni, 3 bajnokságban vettem részt és 16 tárgyat vettem fel egyszerre, sőt emellett kezdtem el biztosításokkal is foglalkozni. Ezután Budapesten kezdtem el dolgozni, miközben nappali tagozatot végeztem Pécsett. Ez egy nagy határkeresés volt az életemben, amely a mai napig jellemez.

Ebben a tempóban a betegséged nem akadályozott?

Nem. Sajnos már 20-21 éves voltam mire kiderült, hogy ez a szívritmus zavar karbantartható, így semmiben sem akadályoz, de ekkor már sportkarrierről nem lehetett beszélni.

Aki ennyire tudatos, mint Te, hogyan élte meg ezt az „elfecsérelt” időt? Nem bántott ez?

Nem tehettem róla. Régen megtanultam már. Ez ugyan egy más történet, de aputól megkaptam a magam pofonját vagy seggre verését, és meg kellett tanulnom, hogy ha én voltam a hibás, ez nekem járt. Ha nem, akkor kezelnem kellett ezen a ponton saját magamnak. Így a lelkiismeretem irányított ebben. Ez a betegség velem született, nem tehettem róla. Egy percig sem bántott, mert amíg tehettem, mindent megtettem. Egy ponton vége lett, és az én lelkem tiszta volt. Emellett egy csomó élményben volt részem, kisfilmek a fejemben, tornák, érmek, amikor a döntő 11-est berúgom és a csapattársaim a nyakamba ugranak. Ezeket az élményeket senki nem tudja elvenni tőlem!

Ha téged így neveltek, Te hogyan neveled a gyerekeidet?

Vannak olyan dolgok, amikkel nem értek egyet. Például én a gyerekeimet nem fogom bántani. És nem csak fizikális értelemben. Tőlem a mentális bántás is messze áll, bár biztosan sikerült már ilyet tennem szándékomon kívül! Rettentő fontos számomra például az, hogy beszélgessünk egymással, ami nekem ritkán adatott meg.

Mi a fontosabb ezek tükrében az EQ vagy az IQ?

Azt gondolom, hogy az ember mindennap az érzelmei szempontjából néz tükörbe. Ilyen módon számolunk el önmagunkkal. Ugyanakkor tudom, hogy két ember érzelmi ütközése óriási interferenciát tud okozni. Ha én is érzelemből közelítek a másik felé és a másik fél is felém, ez mindkettőnknek csőlátást okoz, ezért nincs közös tér. Tehát igyekszem IQ-ból kezelni. Én kezdeményezek, egyből kezelem a dolgokat és már a következőt oldom meg.

Kaptál már visszajelzést, hogy mások milyennek látnak Téged ebben a tudatos magatartásban?

Igen. Érdekes, hogy egyik interjúztatásom alkalmával – aznap 7 interjúm volt egymás után, ami fizikális és mentális fittséget feltételez – úgy jöttek ki tőlem az emberek, hogy jól érezték magukat beszélgetés közben. Legalábbis egy ott dolgozó kolléga ez látta rajtuk. A kolléga ezt kérdezte Tőlem: „Hogy van az, hogy mosolyogva jönnek ki Tőled az emberek és Te sem vagy elfáradva?” Ennek az a nagyszerűsége, hogy teljesen különböző EQ-jú és mentális állapotú emberek jöttek ki így tőlem, és én sem fáradtam el, mert azt éreztem, hogy tudtam valamit adni a beszélgetés által nekik. Ezért szeretem csinálni.

A beszélgetések során mennyi a tanult, és mennyi az ösztönös rész?

Az fontos, hogy nincsenek előre elvárt válaszok, amikor felteszem a kérdéseket.  Ezért érzem jól magam a beszélgetésekben. 20%-ban használom a lexikális felkészültségemet, 30%-ban a tapasztalataimat, a többi ösztönből jön. Az ösztönös rész figyelemből és intuícióból tevődik össze.

A tárgyi tudás szerinted felesleges?

Fogalmazzuk úgy, hogy az értékek nem tanulhatóak, azok kialakulnak. Az értékrendje mindenkinek sajátos. Ez dönti el, hogy kivel mennyire tudok együtt rezonálni. Vannak óriási tudással rendelkező emberek, akiket tisztelek a tudásuk miatt, de pont nem érdekelnek emberként, mert az értékrendjük számomra nem megfelelő. Nyilván engem is ugyanígy megítélhetnek mások, és ez így rendjén is van. A kíváncsiság eredményezhet tudást, sőt tisztelet is.

Azzal tudok együtt működni, akit tisztelek. Elsősorban mint embert, aztán mint nőt/ férfit, az ebből adódó szerepeiket az életben. Csak ezeket követően gondolok valakire munkatársként. Ha az első három szinten nem adom meg a tiszteletet, akkor munkatársként nem kérhetek tőle semmit.

Akkor nem kategorizálsz sohasem? Nem különbözteted meg az embereket?

Alapvetően nem, mert nem tehet arról, hogy honnan jött, csak az számít, hogy hova érkezett. Nem szabad ilyen értelemben kategorizálni. Ebben az esetben, hogyan tudnád megmagyarázni napjaink divatszakmáit? És azt, hogy már bárki foglalkozhat ezekkel, még akkor is ha nem hiteles?

Az egyik dolog, amit nem szeretek, amikor egy ilyen ember szaknyelvvel dobálózik, hogy a hitelességét bizonyítsa. Vannak tanult coachok, akik egy tanult sorrenddel járnak el. És van például egy barát, aki sokkal többet fejleszt rajtad, mint az, aki tanulta, hogyan kéne ezt csinálni. Vannak, akik zsigerből érzik mit kell csinálniuk és ez működik. Kell, hogy működjön a kémia, mert alakítjuk egymást. Ha jönnek a kérdések és kialakul a rendszer, akkor működik. Ez ilyen egyszerű. Csak az számít, ki mit hoz ki abból a csomagból, amije van.

Így a beszélgetés végén, most, hogy fogalmaznád meg, ki vagy te?

Még mindig egy egyszerű, vidéki fiúgyerek vagyok. Aki arra törekszik, hogy mindenki számára érthető legyen az az érték, amit közvetíteni szeretnék, úgy, hogy közben nem akarom a világot megváltani.

Van egy mondás, valahogy így hangzik: „Az az igazán jó előadó, aki 3 percben is el tudja mondani az előadásának mondanivalóját.” Arra törekszem, hogy ilyenné váljak: egyszerűvé, érthetővé. A másik fontos dolog számomra a vidéki ember felfogása, miszerint: „A föld művelést, az állat ellátást igényel.”, azaz minden nap tenned kell azért, hogy élj és elérd a célod. A hétvége az ünnep, de mindennap tenned kell a dolgod.  Ez a neveltetés segít abban, hogy minden egyes nap tegyek a haladásomért. Fontos, hogy az időmet a lehető leghatékonyabban használjam ki, de én dönthessem el és választhassam ki minden esetben, hogy merre menjek tovább. Kell, hogy legyen jó opció.

Mi van ha az általad eltervezett lépcső leszakad?

Mindig van választás, ha kicsi is, de van. Ez egy érdekes, izgalmas történet…

 

Amikor visszahallgattam a beszélgetésünket, bekövetkezett az, amitől egy kicsit tartottam – hiszen fogalmam sem volt ki az az Albert Attila – „túl könnyen ment” az interjú. Valamit elronthattam. Pedig mindenki egy olyan alanyt szeretne első interjúra, mint Attila. Fesztelenül, nyugodtan beszélt önmagáról és a munkájáról. Nem kellett sok kérdés, csak apró gondolatok, és így összeállt egy izgalmas és egyértelmű élet története. Miért érdekes és megfoghatatlan a munkája? Mert gondolatokat teremt, problémát old meg, motivál, embereket koordinál, olyan értékeket erősít meg másokban, mint a család, a tradíció és a kölcsönös  tisztelet.

Nem sztár, nem híresség és mégis… egy ember a világból, aki felépítette önmagát, miközben nem vesztette el a hitét abban, hogy a kommunikáció hegyeket mozgat, a kapcsolatok erősítenek és a cselekedeteinknek van értelme. Pedig csak egy egyszerű vidéki gyereknek vallja magát.

Azt kérdezték tőlem, hogy miért olvasná el bárki is ezt az interjút, hiszen a magyar interjúk százai – tisztelet a kivételnek -, „sztárokról” szólnak. Hát egyszerű a válasz. Igaz, Attila nem sztár, hanem „csak” egy emberségben és őszinte kommunikációban hívő ember. Miért lehet ez érdekes mások számára? Mert ebben a hamis értékeket közvetítő és követő társadalomban, az egyre gyengülő értékrend közepette, stabilan hisz abban, amit csinál, így hiteles abban, amit képvisel. És ami az interjú legfontosabb üzenete számomra: Te, Én, Mi….. bármelyikünk lehetne Attila. Egyszerűbben: példakép. Mert Ő az. Csak rajtunk múlik.

 

 

Interjút készítette: Balassa Rozi

Nem mindennapi hitvallás Attilától, aki még mindig egyszerű vidéki gyereknek vallja magát. Olvassátok :-).