Forrás: Pixabay

A “Sport” című írásom nagy port vert fel :-), pedig csak  gondolatébresztőnek szerettem volna… Többen reklamáltak, hogy a szépről nem szólok, többen követelték a keményebb tényeket is. Úgy gondoltam, hogy legyen most a sport szépségéről szó, egy röpke eseményen keresztül, mely híven bemutatja, hogy a sport egy csoda :-).

Játékosként sokat utaztam és komoly sikereket értünk el. Egy igen összetartó közösségként együtt mulattunk, együtt sírtunk. Férjeink is magas szintre vitték a szurkolás intézményét, így barátságok is szövődtek köztük. Míg mi melegítettünk, ők a térség becsületsüllyesztőit fedezték fel és a mérkőzésekre alapoztak :-). Többször velünk tartottak külföldre is. Mondhatom azt, hogy a sport egy közösségalakító csoda is.

Egy ilyen külföldi út keretében, éppen egy mérkőzésre melegítettünk. A mérkőzés előtt egy gyeplabda bemutató zajlott, amikor is az egyik társunk mellettünk hirtelen összeesett. Megállapítottuk, hogy megint  biztosan „bénázik”, hiszen mindig ő volt az, aki még a vonalon is át tud esni. Minden csapatban van ilyen. A gyanús csak az volt, hogy a közönség az összecsuklással egyidőben felhördült és bosszankodott. Többen a gyeplabdát keresték körülöttünk. Nem volt nehéz megállapítanunk, hogy az összeesés és a labda keresése nagy valószínűséggel összefügg. De ekkor már a mentősök is rohantak, hordágyra helyezték a társunkat és nagy lendülettel vágtáztak vele a mentő felé. A hordágyon ülő, 187 cm-es társunk méreteit sajnos elnézték, és a fejét egy laza mozdulattal konkrétan nekicsapták a mentő tetejének. A döbbent hangulatot, szóban forgó sérültünk elhaló hangja törte meg: „Röhögjetek nyugodtan! Legalább nem a pályán égtem le!” És igen! Ő volt az az ember, aki tisztában volt a képességeivel, és csak lelkesedésből imádta a sportot és minket. A túrán már többet nem játszott, részleges combizom szakadás ás agyrázkódás miatt, de emlékül megszereztük neki azt a bizonyos labdát!!

Már edzőként szembesültem azzal a problémával, hogy mindenki bénaként kezdi, csak van, aki béna, bénább és még bénább, legalábbis az edzők elvárása szerint. Egy csapatot kellett átvennem, akiket a döntésem előtt meg is nézhettem (ennek azért gyanúsnak kellett volna lennie :-D). Csodás, napsütötte délelőttön volt az, hogy a pálya felé sétálva megállapítottam, hogy ennyi labdakereső gyereket még nem láttam. Majd leforrázott a felismerés, hogy pont őket jöttem megnézni. A mérkőzés 10. percében 12-0 volt az eredmény, de nem ide. Már éppen a mondatot fogalmaztam, hogyan mondok nemet, amikor a következő történt. A 11. gól hatására, megnőtt az ellenfél kapusának az önbizalma és kifutott a társaihoz pacsizni, ünnepelni. És ekkor, megtörtént a csoda! …..megjegyzem, véletlen volt. Az egyik kislány felbuzdulva az üres kapu látványától, középkezdésből rálőtte a labdát a kapura (a lövés kifejezés ebben az esetben azt jelenti, idézet egyik kollégámtól: „Ha a légy leszarja, ez leesik!”..) Játékosaim összeszokott koreográfiát bemutatva ünnepelték a gólt, megjegyzem az elsőt és utolsót aznap. De az a szeretet és küzdeni akarás, ami felszabadult ekkor, bizakodásra adott okot. Hát ezért vállaltam el őket!!! A játékvezető, csak ennyit mondott nekem:  „Ne legyél hülye, csak táncolni tudnak!” 

Egy év múlva ez a csapat bajnokságot nyert. Vért, verejtéket, ízületet áldoztak az ügyért, amiben hittek és örültek, hogy van, mert volt valaki, aki hitt bennük.

Sport, te csodás 🙂