Sok mindenre kellett már várnom. Egy játékra, egy ajándékra, egy versenyre, egy napra. Mindig azt hittem, hogy ezek előtt a legidegőrlőbb a várakozás. De mindezek eltörpülnek amellett, amit akkor éltem át, amikor nem mehettem veled a kórházba. Minden másodperc egy órának tűnt miközben arra vártam, hogy csörögjön a telefon és megtudjam, hogy mi történik ott és mi van veled. És aztán a másodpercek tényleg órákba fordultak. A fejemben ugyanazok a képek pörögtek le: reggel még semmi bajod nem volt. Még beszélgettünk és együtt nevettünk. Akkor mégis mi történt?
Aztán jöttek a kétségbeesett gondolatok: Én azt akarom – már az sem érdekelt, hogy a ‘szeretném’ az illendő -, hogy
ott legyél az esküvőmön.
Akarom, hogy lásd az unokáid és hogy még elmondhassam neked ezerszer, hogy szeretlek. Azt akarom, hogy még vitázzunk azon, hogy nem kell új ruha, de te venni szeretnél nekem. Akarom, hogy még megölelhesselek egy veszekedés után, hogy elmondhassam neked, hogy mi volt a suliban vagy hogy a válladon sírhassak. Hogy beülhessek melléd a suliban, mikor én már végeztem, de te négyig vagy.
Megcsörrent a telefon. Még mindig ott ültetek és semmi haladás. Próbáltam erős és pozitív lenni, miközben kivertem a fejemből a rossz képeket. Majd jött az aggódás a többiek miatt: Mi, hogy lesz, ha bent kell maradnod? Mi lesz, itthon? Nélküled üres lesz a ház és néma.
Aztán újra csörgött a telefon. Műtét. A szó hallatán a gyomrom összeugrott. A könnyek megint égetni kezdték a szemem, de összeszorítottam az állkapcsom és próbáltam megoldást találni:
Te nagyon erős vagy. Át fogjuk vészelni, mint egy család.
Túléljük és Te is meggyógyulsz. Utána minden olyan lesz, mint régen. Együtt fogunk sírni az esküvőmön majd; boldogan viszem majd hozzátok a gyerekeim évek múlva, ezerszer fogunk még összeveszni egy ruhán és milliószor fogom még azt mondani neked, hogy szeretlek és még annyiszor foglak megölelni.
Együtt megoldjuk.
Hajnalig vártam, míg aztán nélküled érkezett haza a másik feled. A műtét sikerült, de sokat kell majd pihenned és egy darabig nem leszel itt.
Viszont másnap láthattunk. Az éjjel rengeteg forgolódással telt és millió gondolattal.
Lassan ugyan, de eljött a reggel. Bemehettünk hozzád a kórházba. Megijedtem, mikor nem volt egy kis mosoly sem az ajkaidon. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de azt is tudtam, hogy amilyen erős vagy képes leszel végig csinálni.
Fogtam a kezed, nem akartam elengedni
és közben elképzeltem, hogy elveszem az összes fájdalmad. Próbáltunk beszélni veled, de nagyon fáradt voltál, így szép lassan eljött a búcsú. Nem akartam menni, de muszáj volt. Ott hagyni téged olyan volt, mintha egy részem is ott maradna. A könnyek ismét csípték a szemem, miközben adtam egy puszit a homlokodra és elmondtam neked, hogy minden rendben lesz. Nos, ki tudja, talán téged és magamat is győzködtem és biztattam ezzel.
Nehezen, de eljöttünk onnan. A csend, ami ránk telepedett úton haza mindent elárult a másik érzelmeiről, mégis ott volt a kis reménysugár, amit kaptunk azzal, hogy egyáltalán láthattunk.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elrepült az idő és könnyű volt. Minden nap ott maradt veled egy részem, mikor ott kellett hagyni és minden este elmondtam magamban neked, hogy minden rendben lesz és meg fogsz gyógyulni. A napok vánszorogtak, de mindig volt valami apróság, ami azt mutatta, hogy nincs olyan messze az a fény az alagút végén.
Eddig is tudtam, de ezek után csak még biztosabb vagyok benne: az egyik legerősebb ember vagy, akit ismerek és együtt mindent megoldunk majd.
Szeretlek Anya!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
A Lángra-gyúlt lánytól található más bejegyzéseinket itt találod:
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
Azt hiszem ez az az írás amire nincsenek szavak….
Legutóbbi hozzászólások