Urban legend

    Forrás: Gratisography

    Forrás: Gratisography

    Hallottál már olyat, hogy valaki legendává vált pusztán azzal, hogy létezik? Mostanában foglalkoztat, hogyan is keletkeznek a városi legendák. Velem többször megtörtént már, hogy az emberek feljebb emelték a közösségben azt a személyt, akit ennek okán kibeszéltek. Miért van az, hogy valakiről még 15 év után is sztorizunk? Mitől válhat valaki legendává? Nézzük csak. Gyerekkoromban Nudli bácsi, az erdőőr volt nekem a legenda, mert mindig azzal fenyegetett, hogy kiszúrja a biciklink gumiját. Rajta kívül még a vadász is az volt a Lecsó nevű kutyájával. Minden nap stílusosan, vadászkalapban (ha esett, ha fújt, ha tél volt, ha nyár) sétáltatta az elképesztően csúnya kutyáját. Mit kell ahhoz tenni, hogy emlékezetesek maradjunk mások számára? Szerintem nem kell mást, csak fura dolgokat csinálni. De azt rendszeresen :-).

    Mint például alsógatyában kijárkálni az utcára, hogy beálljunk az autóval a garázsba. Este 10 órakor kimenni és jó hangosan összetaposni egy műanyag palackot a környezettudatosság jegyében, napközben indián szökellésben járni az utcán, hangosan énekelni. Orrunkat túrni az autóban. A kíváncsiság jegyében kukkolni a szomszédot, hogy megint beszólhassunk neki. Rendszeresen úgy permetezni, hogy nem szólunk róla; miközben a szomszéd a kertjében ebédel. Ja, meg ha valaki összetéveszti beszédjében az invesztálni és az invitálni szavakat :-). Ha az új szomszédodnak azt mondod, hogy de jó hogy végre normális szomszédaid vannak, mert eddig csak maffiózók laktak itt – és ők kerek szemmel annyit mondanak, hogy nem tudják, miről beszélsz, mert a testvérétől vette a lakást. Vagy az a nő, aki gigaméretű háromkerekű járgányával teper a kertvárosban felszabadultan, fittyet hányva a közlekedési rendre. Az utcában élő hárombetűs autós, aki minden nap hatezerrel repeszt át a magas fekvőrendőrökön úgy, hogy jó nagyot nyekken az autóval együtt…. és nem tűnik fel neki, hogy ez nem feltétlen előnyös. A puccos ember, aki 15 éve kizárólag ugyanabban a fekete lakkcipőben jár. Látni egy másik emberen, hogy mindig remeg, amikor beszélsz vele; próbálja saját magát csillapítani (vörös fejjel), de te nyugodt vagy és megértő. A sarki gyerek, aki úgy jár kutyát sétáltatni, hogy a mellkasáig húzza fel a macinacit. A férfi, aki mindig tánclépésekben járva tekergeti csípőjét, tánctanfolyamon kívül is. A nő, aki minden nap fellocsolja valamilyen oknál fogva az utat, ahol az autók járnak. A bácsi, aki köntösben és elegáns kalapban húzza ki a kukát hetente. A néni, aki mindig hajhálóban jár. A volt szomszéd, aki az előkertet is kiporszívózta (de tényleg!!!!). Ők minden nap ugyanazt a viselkedési mintát képesek adni, ami alapján bekerülnek a „történelmünk könyvébe”.

    Mert ha tetszik, ha nem, megjegyezzük őket, elmélkedünk és beszélünk róluk. Hogy mi lehet ebben? Szabadság, korlátok, önfegyelem, önismeret, felvállalás, felelősség, önértékelési zavar, önbizalmi probléma? Bármelyik. Egy biztos, hogy őket látszólag egyáltalán nem érdekli, hogy mások hogyan vélekednek róluk. És úgy tűnik, ők így vannak jól. Nem gondolkodnak el azon, hogy lehetne másképpen élni vagy egyáltalán ciki-e, hogy így működnek? Ez lehet szemellenzős gondolkodás, de lehet szabad emberre valló magatartás is. Ki tudja? Egyet biztosan állíthatok. Nélkülük unalmasabb lenne az élet. Jó a tudat, hogy vannak a környezetemben olyan személyek, akik bennem legendaként élnek. Nem azért, mert jó vagy rossz amit tesznek, hanem azért, mert vannak. Színesítenek, szórakoztatnak. Figyelemre, gondolkodásra és megértésre sarkallnak. Beszélgetésre és közösségépítésre alkalmas témaként szolgálnak. Lehet, hogy ez lehet majd a közösségépítés jövője? Nem tudom. Egy biztos. Most megyek, és azt hiszem csinálok valami rendhagyót, nehogy megszakítsam azt a bizonyos kört….tuti engem is megjegyzett már valaki….főleg reggelente, amikor a szomszédaim azt látják, hogy a gyerekeim futnak az autóm után. Szórakozásból szoktam őket futtatni. Megvárom míg berakják az iskolatáskát a hátsó ülésre és becsukják az ajtót. Na akkor padlógázt nyomok…..és nézem a visszapillantó tükörbe, ahogy röhögve-kipirulva futnak utánam….lehet, hogy én is bevonultam ezzel más „történelem-könyvébe”:-D.

     

     

    • Category:
    • Client: Somhegyi Dóri
    • When: október 2016