Újra jazz koncerten jártam

    Forrás: Gratisography

    Forrás: Gratisography

    Gondoltam újra megpróbálom, hiszen adódott egy lehetőség. Nem is akármilyen. Itt koncertezik Magyarországon egy amerikai jazz formáció. Soha vissza nem térő alkalom! Visszaemlékezve az egy évvel ezelőtti  new yorki pozitív élményeimre (ami egyben a beavatásom is volt a jazz világába), bátran és bizakodva ültem be a koncertterem székébe.

    A koncertterem pódiumára három zenész érkezett meg, a maga szokványos lazaságában. Vászon nadrág, kockás ing, kicsit kinyúlt, megnyűtt póló. Ez is része a jazz világának. Fura kontrasztot adott a koncertterem patinás épületének „súlya” és a zenészek öltözködési lazasága. Semmi lacafaca. Bejöttek, tapsvihar. Minden bevezető nélkül fogták magukat és bevezették a közönséget a jazz világába.

    Másképp ülök már a székben. Tudom, hogy körülbelül mit kell „értenem” a jazz nyelvén. Nyugodtan ülök. Hegyezem a fülem. Valami olyan egyveleget kezdtem el hallgatni, ami minden képzeletemet felülmúlta. Keresem a ritmust, az összhangot. Egyre jobban emlékeztet egy Bartók vonósnégyesre. Megint ugyanaz az érzés, mint régen. Iszonyatos gyorsasággal kezdek ideges lenni. Itt senki nem hallja, hogy valami nagy gáz van? Az egyik talán hatnyolcados, a másik talán háromnegyedes ütemben, a dobos pedig valami szürreálisan lassú taktussal. Jééézusom! A fogorvosnál nem érzem ilyen kínosan magam, mint most.

    Kiindulva a jazzhez fűződő fura viszonyomat rájövök, hogy vissza kell fognom magam. A látóteremben legalább 200 ember ül, hátulról nézem a fejeket. Akiket enged a látószög, azoknak még az arcát is láthatom. Döbbenve tapasztalom, hogy majdnem minden fej rángatózik, az arcokat megnézve, teljes átéléssel, szemet lehunyva, átélve ÉLVEZIK??????!!!!!!! ezt a ritmustalan egyveleget. Megint elgondolkodtam. Két magyarázatot találok erre. Az egyik magyarázat, hogy vannak, akik azért élvezik ezt, mert ugyancsak zenészek, és hallanak valami olyat, amit én biztosan nem. A másik az, akinek életében bot füle volt, és amikor az iskolában felszólították, hogy énekeljen, tuti nem találta el soha a kezdőhangot sem. No, nekik biztosan ad valamiféle élményt.

    Később, az első két egyveleget követően egészen hallgatható, a fejemben összhangot képző hangok, hangsorok jelentek meg. Megkockáztatom, hogy egy pár percen keresztül még élveztem is. Ekkor megint körülnéztem. A fejek még véletlenül sem rángatóztak. Hű! Itt van az én AHA élményem újra. Ellentétesen működöm a közönséggel :-)! Ami nekem tetszik, az a közönségnek semmiféle áramot nem ad. Újra kezd bedurvulni a koncert, megint jön az özönvíz. Körülnézek. Hihetetlen módon ránganak a fejek, van, aki még be is huhog, hogy milyen állati. Van, ahol önkívületi állapotot látok arcokon. Döbbenet ül ki az arcomon. Rájövök, hogy a jazz és közöttem lévő szoros kapcsolat egyre inkább elképzelhetetlen.

    Hosszú tapsot követően vége a koncertnek – legalábbis egy pillanatig ezt gondoltam. Füttyögéseket, bekiabálásokat, vastapsot követően ráadás egyszer. Kétszer. Basszus harmadszorra is visszajönnek. És nem hagyják abba. Most már „csakazértis” végigülöm. Egy hős vagyok. Gondolt már valaki arra, hogy a zenei kultúra világában érzékszervekre hatóan miért kínzunk embereket észak-koreai módszerekkel? Ez most felért egy ilyen érzéssel. Ja és én marha, még fizettem is érte :-). Megérdemlem. Saját elhatározásból mentem el, hogy megkínozzanak. Mi ez, ha nem mazochizmus? Ergo: a mazochizmus találkozott a jazz-el, és nem tudott jól elsülni……hátha lesz még egy következő alkalom, hogy erre rácáfoljak? Ki tudja….úgy döntöttem, ”csakazértis” tovább próbálkozom :-).

     

    • Category:
    • Client: Somhegyi Dóri
    • When: július 2015