Szegény ti...

    Forrás: saját

    Ezt a mondatot mostanában elég sokszor mondták nekem a barátok, ismerősök, amikor megtudták, hogy egy kiskutya érkezik a családunkba. Mindig ledöbbenek azon, amikor egy örömteljes eseményre ilyen negatív válasz érkezik. Tovább gondoltam a dolgot. Amikor gyermeket vártunk, akkor senki sem úgy várta  az esemény közeledtét, hogy jaj szegények, hanem azt, hogy hú de jó lesz nekünk. Az egyik eseménynek örülünk, a másiknál meg sajnálkozuk? Hogy van ez?

    Amikor először vállaltunk gyereket, egyáltalán nem tudtuk, hogy mit vállalunk. Erre dr. Spock könyve talán adott valami irányt, most majd lehet, hogy dr. Spuri fog :-D. Ki tudja? Egy biztos, bármilyen jövevény érkezése fenekestül fel tudja forgatni egy család életét. A könyvek, a jó tanácsok természetesen elértek minket, de a döbbenetet számomra mások reakciója adta. Erre eddig nem volt példa az életemben, hogy sajnáljanak.

    Miből indul ki a sajnálat? Rossz tapasztalatból? Ráadásul ezt úgy mondják, hogy nekik elvileg közük sem lesz az egészhez….érdekes a megközelítés.

    Nos, kérem szépen, nekünk soha nem volt még kutyánk! De mivel mi ezt örömteli eseménynek vesszük, és várakozással, kíváncsisággal teliek vagyunk, akik persze bújják a kutyás könyveket, engedje meg már mindenki, hogy örüljünk, és egy kiskutya érkezésének ne az árnyoldalára készüljünk.

    Egy kicsit kitekintek…. mielőtt megszületett az első gyerekünk, nem azon sajnálkoztunk, hogy majd pisis ágyat, bukis pólókat, kakis pelenkát, meg kakis falat kell takarítanunk 2 évig, hogy hónapokon át nem alszunk éjszakánként, hogy mikor tanul meg már enni és a többi.

    Hanem annak az örömét éltük át, hogy kiteljesedhetünk általa. Mert a gyerekkérdés is egy tudatos döntés eredménye.

    Tehát a kiskutya felvállalása egy tudatos lépés az életünkben. Ahogy megnőttek a gyerekek, több idő szabadult fel a magunk számára. Az, hogy hogyan tudjuk ezeket az üres perceket, órákat kitölteni úgy, hogy az egészségünk is fókuszpontban legyen, hogy a gondoskodás is megmaradjon, és hogy a túrázásaink során legyen egy útitársunk, mindezt egy magyar vizslával képzeltük el. Jött a vágy, majd a közös gondolkodás, beszélgetések, hiszen ez egy minimum 15 éves „projekt” lesz az életünkben…..büszke vagyok arra, hogy felelős döntéseket tudtunk/tudunk hozni, aminek része ez a pici kutyus is a szobatisztaság hiányával, a nem alvással, a tanítással és a mindennapi felelősség érzésével. Sőt, azt is vállaljuk, hogy a parkettánk karcos lesz, a cipőink, a bútoraink szét lesznek rágva, mindez természetes velejárója egy ilyen döntésnek. Mi így gondolkodunk erről.

    Mit is ad egy kutya úgy, hogy még meg sem érkezett hozzánk? Újfajta szemléletet, újabb áramot, szeretetet, mosolyokat. Kamaszkorúaknak szeretetet és kitörölhetetlen élményeket, közös történeteket és kapcsolódást.

    Szóval kérek mindenkit, hogy ne sajnálkozzon, hanem inkább örüljön mert vannak kivételek….vannak akik megtervezik az érkezést, a kutyaszittert, az étkezéseket, a futásokat, a kirándulásokat, a szabadságaikat és a kutyasulit. Ezek lennénk mi.

    Szóval, várunk Lotti….:-)


    Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

    Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


    Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

    Somhegyi Dóri: Nem értem….

    Máramarosi Gréta: Rezső a rezsón

    Balassa Rozi: Mi az a szakasz?

    • Category:
    • Client: Somhegyi Dóri
    • When: február 2018