Forrás: Pexels

Forrás: Pexels

Hajnalban magamtól keltem fel a gondolatra, hogy atya ég! kint hagytam az autóban a kirándulásra szánt zsemléket. Semmi gond. Bár soha nem csináltam ilyet, egykettőre megoldom. Félálomban lebotorkálok az emeletről. Kulcskeresés beindul. Nem talál. Táskám feltúrom, keresem mindenhol. Lámpa gyúl a fejemben… haha! biztosan a szoknyám zsebében hagytam. Felrobogok az emeletre a fürdőszobába. Belenyúlok a szoknyazsebbe, de az kulcs nélkül néz vissza rám. Kezdek mérges lenni. Újra lemegyek. Tétován állok. Egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyt és értetlenül morfondírozok a helyzeten. Összeesküvés elméleteket kezdek gyártani. Tuti valamelyik gyerek szórakozott a kulccsal. De ez nem oldja meg a problémámat. Ergo nem lesznek szendvicsek, ha így folytatom. Ekkor újra világmegváltó ötletem támad. Gigantikus erővel veszem az irányt az előszobába. Tatatatáááám… a pótkulcs! Arcomon egyértelműen tükröződik az álmos öröm. Megsimogatom a lelkemet… okos vagyok, hiába. A nagy boldogság és önteltség hevében keresem a lakáskulcsot. Amit természetesen nem találok meg elsőre. 3 perc keresgélést követően, sikerre viszem a projektet. Nyitom a bejárati ajtót, amikor eszembe jut, hogy hálóingben csak nem kellene kimenni. Ajtó becsuk, kulcsokat biztonságos helyre rakom, felrohanok az emeletre a köntösömért. Feladat abszolválva. Újra elégedett vagyok. Ajtó kinyit, kulcsokat biztonságos helyről felmarkolom, majd berakom a kis kerti kapuba a kulcsot, ami nem akar kinyílni. Szorul. Szegény zsemlék jutnak eszembe, akik kucorodva várnak az autóban már egy jó ideje. Szorult helyzetemben annyira elönt a méreg, hogy rögtönzött fohászhoz folyamodom. Elkezdek beszélgetni a kapuval hajnalban. Már éppen a litánia közepénél tartok, amikor egy arra futó hölgy furán néz rám… még köszönni is elfelejt. Semmi gond, ismerem. Itt lakik az utcában… majd helyrehozom ezt a bakit később. Egyszer csak a fohász és a rángatás (inkább az utóbbi) hatására kinyílik a kertkapu. Halleluja. Távirányítón benyomom a gombot, nem nyílik. Ó hogy a jó ég szakadjon rád! Kimerült az elem. A zsemléknek még várniuk kell a szabadulásra.

Értetlenül, újra összeesküvés elméleteket gyártva – sőt már beleszőttem Findusz meséjéből az összes kis manót, akik elrobogtak a kocsi kulcsommal -, nyeglén bevonulok a lakásba. Leülök, csúnyán nézek. Szemem körbefuttatom a lakáson. Az egész lakás a bútorokkal és a tárgyakkal együtt ellenem vannak. Úgy néztem hosszú percekig, mintha azt várnám, hogy ipi-apacs egykettőhárom: egyszercsak előjön magától. Magamba roskadva felismerem, hogy még el sem indult a nap, máris kudarcot vallottam. Nem érdekel!!!!!! Ha tetszik, ha nem a kulcsnak és a zsemléknek… sértődötten, orromat méltóságteljesen feltolva most újságot fogok olvasni!!! Élni tudni kell krízis helyzetben alapon. Az étkezőasztalról elveszem az egyik hetilapot. Ahogy húzom magam felé, egyszer csak kikandikál a kocsikulcs. Bosszúsan nézek rá, mintha direkt csinálta volna a reggeli hacacárét. Most már csak azért sem… most olvasni fogok, miközben kortyolgatom a kávémat. 5-10 perc olvasás után megengedem magamnak még mindig sértődötten, hogy hozzányúljak a több mint fél órája bújócskát játszó kulcshoz. Gondoltam, még egyszer ugyanabba a csapdába nem esek: végignéztem magamon. Köntös oké. Kocsikulcs oké. Bejárati ajtókulcs rendben. Határozottan megindulok az autó bevételére. Gombot nyomom: elsőre nyílik!!!! 🙂 Elönt a boldogság érzése, nem hiába, már érdemes volt felkelni. Kinyitom a csomagtartót, szegény zsemlék… már csak egy pillanatot kell várnotok! Ahogy nyitom az ajtót, a zsemléknek hűlt helyét találom. Ezek megunták és kimásztak? Tuti biztos, hogy Findusz járt itt a manókkal és robogóikkal elszáguldottak a zsemlékkel együtt. Ezért küzdöttem több mint fél órát? Újra értetlenül állok a már sikerre szánt projektemen. Autót bezárom, újra bemegyek a lakásba a megtalált kocsikulccsal, a bejárati ajtókulccsal, köntösben. Irányt veszek a konyha felé, ahol szépen ott nyugszanak a zsemlék a konyhapulton.

Optimizmusom az egekbe repít: legalább olvastam reggel újságot 🙂 Kifejezetten meg vagyok győződve arról, hogy Findusz volt az, a manókkal! De a futó hölgyet azért még meg kell keresnem, hogy amit látott, az nem teljesen az volt, aminek látszott…

 Időnként van úgy, hogy nem úgy kezdődik egy reggel, ahogy gondoltad. Ezt mesélem el.