Forrás: Pexels

Forrás: Pexels

Ősszel arra kényszerültem, hogy éjszaka utazzak Budapestre, ahol is egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam az autópályán, mintha a Mátrix című filmben lennék. Amikor a tér-idő-kontinuum megszűnik, eggyé válik, és egy teljesen más világban találom magam. Az összes tájékozódási pontom a pillanat töredéke alatt megszűnt. Sem felezővonalat, sem táblákat, sem az előttem és utánam közlekedő autókat nem láttam. Sőt, a saját világításomat sem. Hát mit tesz ilyenkor az ember lánya? Fokozatosan lép a fékre, majd amikor tudatosodik benne az, hogy gáz van, akkor nagyobb vehemenciával lép a fékre. Gyors reakciókat követően szembesültem azzal, hogy igazából mindegy, hogy 50-nel vagy 150-nel megyek. Nem látok se így, se úgy semmit. Mi a következő lépés? A láthatóság! Azonnal felkapcsolom a ködlámpákat.  De ettől még nem lett jobb a helyzet… Hát persze, a reflektor! Bekapcsolom, rájövök, hogy még rosszabb lesz a helyzet, már ami a tájékozódást illeti. Vadul keresem a táblákat és a felezővonalat. Nem látom egyiket sem. Latolgatom, hogy félreállok. De hova is? Ha a táblát nem látom, akkor honnan kellene tudnom, hogy hol kell lehajtani? Ha mégis sikerülne, akkor reggelig biztosan az autópálya egyik nem túl biztonságos parkolójában kellene töltenem az éjszakát. Pánikolok. Remeg a lábam a féken és a gázpedálon is. Rájövök, hogy a tájékozódásban sokat segíthet a GPS. Bekapcsolom a telefonomon. Hirtelen a másodperc tört része alatt megjelenik előttem egy autó ködlámpája…. az utolsó pillanatban fékezek. És bízom abban, hogy hátulról egy ámokfutó nem rongyol belém ezek után.

A kissé túlfeszített idegállapotom arra késztet, hogy hangosan énekeljek. Nem énekelek. Torkom szakadtából nyomom a Jég dupla viszkivel dalt. Egy idő után ennek hatására a gyomorgörcsöm és a lábaim remegése is alábbhagy. Kezdek merész lenni. Emelem a sebességet, és rájövök, hogy ez olyan érzés, mint amikor az ember számítógépes játékot játszik. Merem állítani, hogy elkezdtem élvezni a helyzetet. Végül is mi baj történhet? Figyelek, segítségemre van a GPS, úgy tűnik, ha nem is túl biztonságosan, de haladok a körülmények ellenére. Elképesztően figyelek minden részletre. Folyamatosan és gyorsan fürkészem a kapaszkodó-pontokat. Ezért minden egyes minimális táblarészletnek, felezővonal résznek elkezdek nagy jelentőséget tulajdonítani.  

Ezen az átélt sztorimon másnap elgondolkodtam. Gyakorlatilag a munkahelyre jövet-menet, nap mint nap sokszor élünk át ehhez hasonlót. Sűrű ködben tapogatózunk a munkánkkal kapcsolatban, mert nem kapunk semmiféle információt. Próbálunk fogódzókat keresni. Időnként feltűnik egy-egy tábla, táblarészlet, vagy egy felezővonal, de ez nem mindig segít abban, hogy tudjuk, hogyan jussunk közelebb az adott helyzetben a megoldáshoz. Sőt! Sokszor nem látjuk a fényt a ködben, hiszen amit látunk és amit kapunk információt, szétszóródhat, mint a reflektor fénye a ködben. Időnként fontolgatjuk, hogy megállunk/félreállunk és várunk a külső segítségre, vagy arra, hogy a körülmények változzanak meg. De ezeket a kérdéseket mindenképpen feltehetjük: meddig kell vagy érdemes-e egyáltalán várnunk? Kell-e a hangunkat hallatni? Meghallja-e egyáltalán bárki? Merre van a célba vezető út, ha nincs „GPS”-ünk? Tájékozódtam-e egyáltalán, hogy mi várható az utam során? Jó döntés volt-e, hogy minden körülmény ellenére folytattam az utamat? Biztonságossá teszi-e a célba érést, ha félbehagyjuk és várunk, amíg eloszlik a köd? Szerintem érdemes a pánik és az egy helyben ülés helyett kapaszkodókat gyártani. Próbáljunk objektívek lenni és önmagunk képességeiben bízva, haladni előre az úton. És mi a történetem vége? Problémamentesen, épségben értem haza, és örültem annak, hogy ilyen összefüggésekre tanított meg ez az este.

Köd előttem köd utánam. De mi van akkor, ha ez az autópályán történik veled?