MűKÖDnek a dolgok

    Forrás: Pexels

    Forrás: Pexels

    Ősszel arra kényszerültem, hogy éjszaka utazzak Budapestre, ahol is egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam az autópályán, mintha a Mátrix című filmben lennék. Amikor a tér-idő-kontinuum megszűnik, eggyé válik, és egy teljesen más világban találom magam. Az összes tájékozódási pontom a pillanat töredéke alatt megszűnt. Sem felezővonalat, sem táblákat, sem az előttem és utánam közlekedő autókat nem láttam. Sőt, a saját világításomat sem. Hát mit tesz ilyenkor az ember lánya? Fokozatosan lép a fékre, majd amikor tudatosodik benne az, hogy gáz van, akkor nagyobb vehemenciával lép a fékre. Gyors reakciókat követően szembesültem azzal, hogy igazából mindegy, hogy 50-nel vagy 150-nel megyek. Nem látok se így, se úgy semmit. Mi a következő lépés? A láthatóság! Azonnal felkapcsolom a ködlámpákat.  De ettől még nem lett jobb a helyzet… Hát persze, a reflektor! Bekapcsolom, rájövök, hogy még rosszabb lesz a helyzet, már ami a tájékozódást illeti. Vadul keresem a táblákat és a felezővonalat. Nem látom egyiket sem. Latolgatom, hogy félreállok. De hova is? Ha a táblát nem látom, akkor honnan kellene tudnom, hogy hol kell lehajtani? Ha mégis sikerülne, akkor reggelig biztosan az autópálya egyik nem túl biztonságos parkolójában kellene töltenem az éjszakát. Pánikolok. Remeg a lábam a féken és a gázpedálon is. Rájövök, hogy a tájékozódásban sokat segíthet a GPS. Bekapcsolom a telefonomon. Hirtelen a másodperc tört része alatt megjelenik előttem egy autó ködlámpája…. az utolsó pillanatban fékezek. És bízom abban, hogy hátulról egy ámokfutó nem rongyol belém ezek után.

    A kissé túlfeszített idegállapotom arra késztet, hogy hangosan énekeljek. Nem énekelek. Torkom szakadtából nyomom a Jég dupla viszkivel dalt. Egy idő után ennek hatására a gyomorgörcsöm és a lábaim remegése is alábbhagy. Kezdek merész lenni. Emelem a sebességet, és rájövök, hogy ez olyan érzés, mint amikor az ember számítógépes játékot játszik. Merem állítani, hogy elkezdtem élvezni a helyzetet. Végül is mi baj történhet? Figyelek, segítségemre van a GPS, úgy tűnik, ha nem is túl biztonságosan, de haladok a körülmények ellenére. Elképesztően figyelek minden részletre. Folyamatosan és gyorsan fürkészem a kapaszkodó-pontokat. Ezért minden egyes minimális táblarészletnek, felezővonal résznek elkezdek nagy jelentőséget tulajdonítani.  

    Ezen az átélt sztorimon másnap elgondolkodtam. Gyakorlatilag a munkahelyre jövet-menet, nap mint nap sokszor élünk át ehhez hasonlót. Sűrű ködben tapogatózunk a munkánkkal kapcsolatban, mert nem kapunk semmiféle információt. Próbálunk fogódzókat keresni. Időnként feltűnik egy-egy tábla, táblarészlet, vagy egy felezővonal, de ez nem mindig segít abban, hogy tudjuk, hogyan jussunk közelebb az adott helyzetben a megoldáshoz. Sőt! Sokszor nem látjuk a fényt a ködben, hiszen amit látunk és amit kapunk információt, szétszóródhat, mint a reflektor fénye a ködben. Időnként fontolgatjuk, hogy megállunk/félreállunk és várunk a külső segítségre, vagy arra, hogy a körülmények változzanak meg. De ezeket a kérdéseket mindenképpen feltehetjük: meddig kell vagy érdemes-e egyáltalán várnunk? Kell-e a hangunkat hallatni? Meghallja-e egyáltalán bárki? Merre van a célba vezető út, ha nincs „GPS”-ünk? Tájékozódtam-e egyáltalán, hogy mi várható az utam során? Jó döntés volt-e, hogy minden körülmény ellenére folytattam az utamat? Biztonságossá teszi-e a célba érést, ha félbehagyjuk és várunk, amíg eloszlik a köd? Szerintem érdemes a pánik és az egy helyben ülés helyett kapaszkodókat gyártani. Próbáljunk objektívek lenni és önmagunk képességeiben bízva, haladni előre az úton. És mi a történetem vége? Problémamentesen, épségben értem haza, és örültem annak, hogy ilyen összefüggésekre tanított meg ez az este.

    • Category:
    • Client: Somhegyi Dóri
    • When: november 2016