Kínai lett a köszönés?

    Forrás: Unsplash

    Lépten-nyomon találkozom azzal a jelenséggel akár a munkám, akár a privát életemben, hogy vannak olyan alapvető fogalmak, amelyeknek sikerült valamiféle sztereotip beidegződést kapni. Beszélgetések során derül ki, hogy 

    egy-egy alapfogalomról kialakult tudásunk, véleményünk köszönő viszonyban sincs a valós tartalommal.

    Ezért úgy döntöttem, hogy foglalkozom ezzel a témával. Időről-időre találkozom a köszönés hiányával, illetve külső szemlélőként látom a gyermekek közötti kommunikációban betöltött, vagy be nem töltött szerepét, továbbá munkahelyeken, tárgyalásokon a felnőtt-felnőtt viszonyulásokat. A helyzet lesújtó.

    Legyen az felnőtt, kamasz vagy gyerek: nem köszönnek egymásnak az emberek. Sem előre, sem vissza.

    Cirka 15 éve vettem meg Ottlik Károly: Protokoll című könyvét, kíváncsi voltam, mit ír a köszönésről, mint a viselkedéskultúra egyik tényezőjéről. Érdekes és értékes gondolatokra leltem.  Ottlik Károly szerint az illem alapelve, hogy

    egy szabály nem ismerése nem mentesít a szabály megtartása alól.

    Jó példa erre, mi lenne, ha az emberek összevissza autókáznának, a KRESZ szabályait figyelmen kívül hagyva. Ilyen a köszönés is.

    És akkor nézzük mit jelent az illem: a jó modor, a figyelmesség, a kulturált magatartás, az udvariasság és a mások iránti tapintat megnyilvánulása, amely a társadalmi érintkezés, a másokkal való viselkedés szabályainak összessége. Ez az erkölcsi felfogásunk egyik megnyilvánulása.

    A könyv szerint a köszönés alkalmával fejezzük ki a találkozás feletti örömünket. Természetes, hogy a köszönést fogadni és viszonozni kell.  Azaz ILLIK fogadni és viszonozni. Nagyon műveletlen ember az, aki nem vesz tudomást mások köszönéséről, vagy ha észleli is, de nem köszön vissza.

    A köszönés az alapvető tiszteletadás formája.

    Csak az tud tisztelni másokat – így köszönni – aki önmagát is tiszteli. Tehát aki nem köszön a másiknak, az nem azt minősíti aki köszön, hanem a másikat; aki erre képtelen reagálni.  

    Ottlik Károly tanácsa, hogy soha ne várjunk arra, hogy a másik fél előre köszönjön. Az igazán udvarias embert – aki tiszteli önmagát -, ebben nehéz megelőzni.

    A köszönés egy viselkedési forma, amelynek elsajátítása kisgyermekkorban kezdődik a szocializáció során, azért a közösségnek és a családnak döntő szerepe van ebben. A gyermek nem csinál mást, mint megfigyel és utánoz, számára innentől ez a helyes cselekedet (amiben megerősítést kap). Nem mindegy, milyen nevelésben részesül, ha a szülők szánt szándékkal kérik a gyereket, hogy ne köszönjön a szomszédnak, akkor valószínűleg felnőtt korában sem fog köszönni a szomszédjának. Ilyen egyszerű ez.

    Emberek! Én azt mondom, hogy nézzünk úgy a köszönésre, mint egy ajándékra. Mert köszönni és viszont köszönni alapvetően jó dolog, és akár tetszik, akár nem, egyszerűen és nagyszerűen felnőttkorban már az ember intelligenciájából fakad.

    • Category:
    • Client: Somhegyi Dóri
    • When: november 2017