Forrás: Pexels

Kék-túrázok. Ezt találtuk ki. Ki- és átmozgat, közös történetet ad, segít kiszakadni a hétköznapokból, elszakít a problémáktól, megszűnik a világ. Csak mi vagyunk és a természet. Nem számít semmi, hogy ki milyen lassú, ki mikor nevet és min gondolkodik, miközben csendben gyalogol. Egyszerűen a tartalmas együttlevés érzése kerít hatalmába.

Ehhez a túrázáshoz ráadásul olyan kondíció is szükségeltetik, amivel sajnos nem rendelkezem :-). Hosszú távon képes vagyok sík terepen elképesztő tempóban gyalogolni……de megint rájöttem, hogy nem jó országba vagy országrészre születtem :-). Aktuális túraútvonalunk első szakaszánál egy egészen termetes hegyecske, egészen meredek vonulattal magasodott előttünk. Nagy önbizalommal kapaszkodtam fel…..ez a lendület kb. az első 5 percig tartott, amikor is megfordultam, és közöltem férjemmel hogy milyen szép a kilátás :-). Mindezt lihegve, szinte a vastüdőt keresve tettem meg. Miután sikerült a szívverésemet az agyamból újra a megszokott helyére visszatenni, megint önbizalommal telve, mint aki túravezetőként működik, vágtattam előre, vagyis felfelé….amit azért nem gondoltam volna, hogy csak a következő 50 méterre ad erőt. Ekkor, mint akit tényleg érdekel, megint megfordultam, hogy meggyőzzem férjemet arról, hogy mennyire szép a kilátás, háttérben a Kálvária-dombbal és a fantasztikus bodajki kilátással :-D. Leizzadva, zsebkendőt keresve, pulzusomat újra realizálva tovább másztunk. Újabb 50 méteres szakasz vége…….bemértem messziről egy hosszabb sás-félét….na legalább addig …..sikerült felkapaszkodni. Újra vastüdő keresés, újabb vérnyomás problémák, azt hiszem a szívem zakatolása kismiska volt ahhoz, ami a közeli vasútállomáson történik. Csorog a hátamon az izzadság….öööö…..rájöttem, hogy az új technikai pulcsim tesztelése is fontos, hiszen megizzadt állapotban még nem voltam benne, így fontos, mert ha nem válik be, akkor vissza tudom vinni – és ezt csak egy helyben állva tudom megvizsgálni :-D. Tehát nagyon fontos megállni és innen is gyönyörködni a kilátásban :-). Újabb tájkép –  eddig a legszebb.

Egyből felértékelődik a táj, felértékelődik minden egyes lépés, felértékelődik a férjem hozzáállása a kissé reumás csiga mozgásomhoz képest. Sőt….. felértékelődik bennem minden egyes mozzanat, amit valószínűleg nem vettem volna észre, ha a testem még a régi lenne…..szóval viccet félretéve: soha nem láttam ilyen szépnek és fontosnak a kilátást, mert mindenhonnan mást és mást ad. Erőt, megerősítést, türelmet, jó pillanatokat, méltatást, közös történetet. Arra is rájöttem, hogy innentől nem elégszem meg a nagy képpel. Tudni és érzékelni szeretném az első lépésektől kezdve, akár 50 méterenként, hogyan épül fel a nagy kép. Az a belső munka, hogy fentről gyönyörködjünk abban a nagy képben, aminek mi is részesei vagyunk/voltunk, így vált fontossá számomra.

Tehát levonva a konzekvenciákat…..aki szeretne gyakran gyönyörködni a kilátásban, keressen egy meredek hegyoldalt, és tegye meg az első lépéseket (szigorúan vastüdővel :-D).

 Elég vajon önbizalommal telve nekivágni egy meredek hegyoldalnak? Kiderül az írásból :-).