Időmérő

    Forrás: Pixabay

    Egy pillanat töredéke alatt vált világossá, hogy iszonyatosan nagy a baj. Könnyes szem és a pánik a tekintetben még jobban erősítette bennem a felelősséget, hogy csak én oldhatom meg és fel a fennálló helyzetet. Nem megoldhatatlan, de gyorsnak és okosnak kell lennem. Ahogy vettem az üzenetet, hogy az idővel és a kilométerekkel kell megküzdenem, elkapott a “klasszikus idegállapot” érzése. Remegett a kezem és a lábam. Gyors rögtönzés után elkezdtem futni. Persze körömcipőben. Embereket, bőröndöket, várakozókat, autókat kikerülve szinte sprintet kellett lenyomnom az idő őrült tempójú haladásával szemben. Legalábbis én így éreztem. Közben telefonáltam, hátha tud még valaki segíteni. Rohanás az autóhoz, előtte még parkolójegy fizetés, további sprint a parkoló túlvégében álló autómhoz. Persze továbbra is körömcipőben. Ahogy kihajtottam a parkolóból, őrült tempóban nyomtam a gázpedált. Azt hiszem

    110 km/órás sebességgel hajtottam az Üllői úton, lenyomva mindenkit.

    A sebességmérés sem érdekelt, bár eggyel sem találkoztam. Ha mégis, legalább tudom, hogy miért fogok büntetést kapni….. 

    Folyamatosan sorjáztak a fejemben a megoldási variációk. Mi van, ha…. közben érkeztek a telefonhívások. Mintha mindenki érezte volna, hogy most tényleg nagy a baj. És éppen küzdök valakiért.

    Küzdök valaki sorsának alakulásáért,

    küzdök önmagammal, hogy történhetett ez meg? Ki tévedhetett? Több közlekedési szabálytalanság tényét követően elértem a célállomást, ahol nyugtázva, ugyanakkor továbbra is remegő kezekkel vettem át, ami megoldást nyújthat az eléggé aggasztó helyzetre.

    Most, hogy nálam van valaki sorsának boldogulása, iszonyatos gyorshajtásba kezdtem a harmincas övezetben, úgy emlékszem összesen öt fekvőrendőrön ugrattam át, de ez sem érdekelt. Turbózva az autómotort, élesen véve a kanyarokat, anyázva haladtam, mert persze ilyenkor mennek előttem harminccal… majd kikerülve mindenkit, továbbra is a gyorshajtás tényével küzdve tettem meg a rám váró kilométereket, egyszer csak lassítottam, majd megálltam. Megnyomtam a gombot, megkaptam a megoldás kapujához vezető kártyát.

    Lassan, kimérten haladtam, majd megláttam……

    megláttam a lányom aggódó arcát a 2B terminál előtt. Odaszaladt az autóhoz és belenyomtuk a kezébe az ő útlevelét,  hogy most már biztosan elrepülhessen a csapatával Kijevbe 😊.

    Több tanulsága is van az esetnek. Ebben a stresszhelyzetben rosszul teljesítek. Ideges vagyok és káromkodok, ráadásul egy csomó közlekedési szabálytalanságot követek el. Az is biztos, hogy körömcipőben kifejezetten sz@r futni, főleg a 2B terminálról a parkoló másik végébe. Tanulság életünk végéig, hogy mindig meg kell nézni, hogy kinek az útlevele van nálunk :-D. Rájöttem viszont arra is, hogy tudok úgy vezetni, mint a filmekben, úgy, hogy senkinek nem esett baja. Sőt…. ez egyben egy időmérő köredzéssel is felért, mindössze 35 percet ölelt fel a megoldhatatlannak tűnő esetünk.

    Egy valami viszont tuti biztos… ha a gyerek így folytatja,

    dagadt leszek és alkoholista :-D.

    Mert idegnyugtatónak este azért jól jött egy kis libatöpörtyű vörösborral :-D.


    TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

    Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

    Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


    Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

    Somhegyi Marci: A legérdekesebb dolgozat amit valaha írtam

    Balassa Rozi: Hurrá, nyaralunk!

    Somhegyi Dóri: Kispesti NCIS

     

     

    • Category:
    • Client: Somhegyi Dóri
    • When: március 2019