Éppen akkor...

    Forrás: Unsplash

    Éppen akkor pörgött le egy kép, amikor szélesre tárták előttünk a díszes ajtót. Biztosan történt már veletek is olyan pillanat az életetekben, amikor szinte lassítva történtek az események. No, ez pont olyan volt. Szinte éreztem, láttam, ahogy centiről-centire nyitják ki előttünk az ajtót. Ahogy szélesebbre nyílt, egyre több ember kíváncsi tekintetét vettem észre. Először csak egy-egy emberét, majd szinte mindenkiét. Rám tört a gondolat: innen már nincs visszaút. De miért is akarnék visszafordulni? Hiszen jó itt nekem, jó itt Veled.

    Közösen hoztuk meg a döntést. Pont ma 15 éve.

    Nem volt más dolgom melletted, mint ragyogni. Hiszen erre a napra vártam 14 éves korom óta. A hatalmas ekrü ruha és a széles násznép. És éppen akkor a felszabadultság, boldogság érzése lett úrrá rajtam, rajtunk. Emberek, akik azért vannak itt, hogy tanúi legyenek a boldogságunknak. Emberek, akiket szeretünk és akik viszont szeretnek. Barátok, családtagok, szomszédok, apró-cseprő gyerekek.

    Onnantól kezdve a közös életünk pillanataiért mi felelünk. Mindenért. Azokért a pillanatokért, amik hátráltatnak, amik bizalmasak, és azokért is, amik boldogságtól sugárzanak. Ezek hol nevetősek, hol sírósak, hol viccesek, hol némák. Hol szabaddá tesznek, hol adnak, hol elvesznek. A pillanataink, amelyek időnként színesek, de van, amikor fekete-fehérek. Van, mikor álmodozóak vagyunk és van, mikor realisták. Van, amikor mindent megmutatunk, de van, amikor mindent elrejtünk. Hol szeretetet adunk, hol szeretet kérünk.

    A közös életünk pillanataiért mi felelünk.

    Hálás vagyok, hogy együtt, szeretetben, megbecsülve és tisztelve a másikat, kéz a kézben lépdelünk előre a MI saját utunkon. Mert a közös életünk pillanataiért továbbra is mi felelünk…