„Légy csöndben!” – mondták a szüleim, amikor kicsi voltam. Utáltam ezt a mondatot. Olyan, mintha nem lettek volna kíváncsiak arra, hogy az én véleményem pontosan micsoda. „Ha csöndben maradtál volna!” – mondták az emberek, amikor nem éppen meggondoltan fejtettem ki a véleményemet. A csönd csúnyább kifejezőeszköze a „kuss” vagy póriasan „fogd be” is határozottan bántó tudott lenni, soha nem értettem, pedig én is használtam. „Legközelebb legyél csöndesebb” – hangzott el, amikor előbb keltem fel, mint a többiek. „Hallgatni arany” – ugyancsak érthetetlen tanítás volt gyerekként. „Hallgatás, beleegyezés” – hangzott el oly sokszor játék közben.

„Tssssss”…

…..hangzott el a könyvtárban, az iskolai órákon, kiállításon vagy csak szimplán egy közlekedési járművön. Akkor gyerekként rájöttem, hogy a „csiccsegésnek” rém egyszerű, de egyben hatalmas ereje van: figyelmeztet arra, hogy itt az ideje „elkussolni”.  Viszont arra csak most jöttem rá, hogy arra is figyelmeztet, hogy

ideje elcsöndesedni.

Ez a gondolatmenet futott végig a fejemben egy nap. Mert akkor jöttem rá, hogy talán megértettem a 25-30 évvel ezelőtti „tanításokat”. De mit is? Azt, hogy a csöndnek ereje van.  Más által valakit csöndre bírni az egyik oldal. Saját magunk által elcsöndesedni megint egy másik oldal. Ez utóbbi foglalkoztat egy ideje. Fiatal koromban zavart, ha csönd volt körülöttem. Ilyenkor mindig bekapcsoltam valamit, zenét hallgattam a háttérben, vagy ment valami a tévében. Mindegy mi, csak szóljon. Ha csönd volt, átmentem szomszédolni…. Viszont az elmúlt időszakban 

megváltozott valami.

Megtapasztaltam, hogy jó az az érzés, hogy egy általad szeretett személy mellett csöndben sétálsz, túrázol. Nagyobb értéke van, mint végig csak beszélgetni. A csöndben bizalom van. Megengedhetem magamnak – mivel bízom a másikban -, hogy értse, szükségem van rá. Mármint a csöndre. Érzem a hatását, úgyhogy tudom, jó csöndbe burkolózni. A csönd meghagyása tisztelet önmagaddal és a másikkal szemben is. A csönd, mint hallgatás figyelmet igényel. Kifelé és befelé egyaránt. 

Egyre inkább értékelem, ha senki sincs a környezetemben, mert fontossá vált, hogy magam legyek. Önmagamba burkolózva a

saját csöndjeimet éljem meg.

Az erdőben való futáskor is valami ilyesmit érzek. Csöndben, befogadóan és elfogadóan.

Arra is rájöttem, hogy a kommunikációs csöndek sem azt jelzik, hogy nem gondol rád a másik, így szándékosan nem reagál.

Sokat tanultam egy mini rózsámtól, amit még tavaly kaptam névnapomra.  Állandóan törődni akartam vele, aminek az lett a vége, hogy elkezdett “haldokolni”. Szóval…..szüksége volt a csöndre. Időnként a „nem törődésre”. Megnéztem, mi van, ha csak kéthetente locsolom. Bíztam benne. A másik fejlődésének tisztelete felértékelte a csöndekhez való hozzáállásomat. Rövid idő alatt csodás bokor lett belőle, sok-sok rózsabimbóval.

Letisztult bennem, hogy a csönd

szünet a fejlődésre.

A csönd türelmesA csönd érték. A csönd egyáltalán nem üres…inkább telis-tele van válaszokkal. Jó érzés az elcsöndesedés….Hálás vagyok, Dóri vagyok .


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Füredi Dóri: Helló, hívtál, itt vagyok!

Füredi Dóri: 40