Forrás: Pexels

Sok-sok évvel ezelőtt megfogadtam magamnak, hogy egyszer ki fogom számolni, hány órát töltöttem várakozással. Mennyit vártam a gyerekeimre az óvodában, iskolában, a zeneórákon, a gyermekvasúton, edzéseken és ki tudja még hol. Akkor úgy éltem meg, hogy ezek felesleges órák, amik csak viszik az időmet. Aztán, ahogy teltek az évek, ezek a percek, órák átértékelődtek bennem. Hogy miért? Mert rájöttem, hogy ezzel is hozzájárulok ahhoz, hogy ők még többek legyenek. Ha tetszik ha nem, a gyermekeink fejlődéshez, támogatáshoz „alaptartozék” a várakozással töltött idő is.

Tudjátok, hogy mi az, amit soha nem cserélnék el? Az autóban töltött félórákat, ami alatt megbeszéltük a nap jó pillanatait vagy éppen ügyes-bajos dolgait. Soha nem hagynám ki az autóban evést, azt a falatnyi gondoskodást, ami oly sokat jelent nekik mind a mai napig. Nem hagynám ki a közös nevetéseket és a cinkosságot sem. Sőt, nem bánom a csendeket sem!

Nem hagynám ki, hogy egymás életének részesei lehetünk; megtisztelőnek tartom, hogy mi alakíthatjuk együtt, közösen.

Örülök, hogy a várakozással kiszámíthatóságot és biztonságot adtunk nekik. Fontos volt számukra az a tudat, hogy kint ülök és várok rájuk. Így alakult ki egy nagyon szoros kapocs köztünk, ami azt gondolom, a bizalmat alakította.

A várakozással töltött órákban pedig ott vannak azok az értékek, ami által nyitottá, befogadóvá válhattak: kitartás, egyenesség, tisztelet, csapatszellem, a lehetetlen leküzdése, az objektív szemléletmód, a felelősségvállalás, az önbizalom és még megannyi más. Hogy megérte-e? Gondolkodás nélkül rávágom, hogy igen! Hogy meg akarnám-e most számolni azokat a várakozással töltött órákat? Azt gondolom, hogy nem. Tudom és érzem, hogy megérte. És hogy ezt honnan tudom olyan biztosan? Amikor ránézek a gyerekeimre; a szemükben és a hozzáállásukban ott van az az értelem és az a csillogás, amiért tudom, hogy biztosan megérte…

Egyszer fogadalmat tettem, hogy megszámolom….vagy mégsem?