7290

    Forrás: saját

    Három hónapja vendég voltam egy coach vizsgán.

    Akkor és ott, mintha mázsás súlyt pakoltam volna le. Elvarázsolt a kérdésözön, mert csak rám figyeltek. Majd észrevétlenül ráléptem az útra. És mintha eddig minden megoldatlannak tűnő, évek óta fejtörést okozó gondolatok rebbentek volna szerteszét a fejemből a teremben. Kinyíltak az ablakok, aztán az ajtók is. A saját lábammal tettem meg a lépéseket úgy, mintha minden a legtermészetesebb lenne. Mert igazából az is volt. Biztonsággal, nem tolakodóan, de kísértek. Utaztam önfeledten, magam mögött hagyva minden nyitott kérdést. Nem a problémára koncentráltam, hanem inkább arra, hogyan tudom magam jól érezni ebben a témában. Lépésenként, összesen nyolcban. Először azt néztem,  melyik állomáson állok, majd folyamatosan azt, ami ott messzebb vár rám. Tehát felemeltem a fejem, és nem vettem le a tekintetemet a célról. Folyamatosan emlékeztettem rá magam. Végül nyertem.

    Önmagamba vetett hitet, büszkeséget, lendületet.

    Nyolc lépésben, mintha eldőlt volna a nyolcas, végtelenbe ment át nálam a határ. Hogy miről is van szó? A futáshoz való viszonyomról. Egy régebbi írásomban már olvashattatok róla. A célom annak elérése volt, hogy önmagamért fussak és ne más valaki miatt.

    Tehát három hónapja akkor ott, történt valami….. Azóta futok. Kérdés nélkül. Aztán elmentem lábvizsgálatra és megvettem életem első futócipőjét, majd amikor már jobb idő lett, életem első futószerkóját és beneveztem a Tihanyi Félmaraton 7 km-es távjára próbaképpen.

    A három hónapos felkészülési időszakban sokat tanultam magamról. Maga az élmény, hogy erdőben, hol mókusokkal, hol kutyával, hol csak pusztán önmagammal futok magam felé fordította a fókuszt.

    Rájöttem, hogy a világ összes problémájával vétek futni……

    élvezni kell az adott perceket, amit az évszakok adnak az erdőnek és azzal nekem. Élvezni a pillanatot, a jelent, amiért tényleg nagyon hálás vagyok! Mint ahogy azt is megtanultam, hogy képes lennék a világ végére is elfutni, mert csak én kellek hozzá, meg a futócipőm.

    Pár nappal ezelőtt elérkezett a tihanyi futóverseny ideje. Minden kérdés és izgalom nélkül vetettem bele magam életem első ilyen rendezvényébe, melyre félmaratont futó barátnőm is elkísért. Sőt. Együtt futottuk le a 7,8 km-es távot. Újra több és még több tanulás érkezett a futásomba. Úgy indultam neki, hogy gondolkodás nélkül képes vagyok megcsinálni. Egyedül a napsütés elég durva hatása viccelt meg utam során. Összességében óriási élmény volt!!!! Az érem, amit a nyakamba akasztottak, érdekes módon nem hatott meg. A célom az volt, hogy önmagamért fussak be úgy, hogy nem szeretném, hogy bárki várjon és drukkoljon nekem. Hogy miért? Mert úgy gondolom, hogy

    ez az én diadalom kell, hogy legyen saját magammal szemben.

    Azt hiszem, ez akkor ott, azzal, hogy lefutottam és megérkeztem a célba, megvalósult!

    Azon viszont elgondolkodtam, hogy a kapott érem miért nem jelenti számomra ugyanazt, mint másoknak. Amikor itthon ránéztem a rajtszámomra, akkor kaptam meg a választ. Azért, mert az érem nem azonosít. 7290. Somhegyi Dóra….ez áll a rajtszámon. Hogy miért vagyok büszke egy „papírdarabra”? Mert nem tucat.

    Ez jelképezi számomra azt az áttörést, merészséget, akarást és hitet, amit elértem önmagammal szemben a futáson keresztül.

    Ez vagyok én. Somhegyi Dóri.


    TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

    Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

    Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


    Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

    Somhegyi Dóri: Fut a Dóri!

    Balassa Rozi: Amikor először ölelt át

    Somhegyi Dóri: Helló, hívtál, itt vagyok!