Na de ki az a Gyuri?

    Forrás: Fehér György

    Az életünkben vannak furcsa és mégis meghatározó találkozások. Nekem pont egy ilyen találkozásban volt részem nem is olyan régen.

    Fehér György A kemény fiúk is sírnak néha című könyvének kéziratát egy barátomtól, Dóritól kaptam, aki azt kérte a kötet elolvasása után, hogy mondjam el a véleményemet a műről. Persze azonnal nekiláttam a könyvnek, majd napokig a fejemben zakatolt a kérdés: „Na de ki az a Gyuri?” Ki az az ember, aki ilyen őszintén és fájdalommal tud írni? Ki az az ember, aki napok óta a fejemben él, aki szinte beköltözött az agytekervényeimbe?

    A könyv egy emberi kapcsolatról szól, arról, hogyan éljük meg és dolgozzuk fel az elutasítást. Az író nagyon tömören, szinte már tárgyilagosan fogalmaz meg érzéseket. Pár nappal később Dóri megkérdezte, hogy szeretnék-e találkozni a szerzővel? Gondolkodás nélkül mondtam igent.

    Akkor még semmit nem tudtam Gyuriról, persze rákereshettem volna a neten, de nem akartam.  Ott állt a metró kijáratánál….azonnal feltűnt kisportolt alakja, laza testtartása, rövid, tüsi haja, de ami igazán vonzotta a tekintetemet, az a szemében megcsillanó csibészség és a szája körül játszó kedves mosoly. Azonnal tudtam, hogy őt keresem.

    Pillanatok alatt választottuk ki a beszélgetés helyszínét és rendeltük meg a kávénkat. Két perc múlva már úgy beszélgettünk, mintha évek óta ismernénk egymást, csak úgy lazán, minden kötöttség nélkül. A teljesség igénye nélkül, következzen a beszélgetés:

    Ez az első regényed?

    Igen is meg nem is. Sport témában önállóan, és másokkal közösen jelent meg már több, nagyobb lélegzetű írásom is.

    Életrajzi indíttatású a könyved?

    Igen, az első mondattól az utolsóig. Amit a könyvben leírtam velem történt meg, illetve történik még most is.

    A két férfi szereplő közül melyik vagy Te? A mentős vagy az öngyilkos?

    Mind a kettő én vagyok. Volt az életemnek egy olyan szakasza, amikor mentősként dolgoztam, szerettem ezt az időszakot is, de egy kicsit a másik férfi szereplő is én vagyok.

    Értsem ezt úgy, hogy megfordult a fejedben az öngyilkosság gondolata?

    Fogalmazzunk úgy, hogy volt olyan, hogy egy üveg itallal álltam egy 10 emeletes ház tetején… talán nem azért, hogy leugorjak…Talán csak azt akartam, hogy kiszellőzzön a fejem és szűnjön meg a fájdalom…. Aztán volt olyan is, hogy késő este kocsival mentem a rakparton és arra gondoltam, ha most átszakítanám a korlátot és a Dunába hajtanék, megszűnne ez az iszonyatos fájdalom és kín, ami belülről emészt.

    A könyv, amit írtál egy elsöprő szerelem története?

    A szerelem tényleg elsöprő volt, de a könyvem inkább egy érthetetlen szakításról szól.

    Hogyan lehet egy szakítás érthetetlen?

    Úgy, hogy akkor szakítottunk, amikor a legjobban éreztük magunkat a kapcsolatban. Nem volt előjele. Előző nap még közös programokat szerveztünk, mindenki azt mondta rólunk, hogy fantasztikus összhang van közöttünk. Bemutatott a családjának, majd másnap közölte, hogy vége.

    Csak így, minden előjel nélkül?

    Igen, én most sem értem, és a kérdéseimre nem kapok választ. Hónapok óta keresem az okokat, de nem találom. Talán ezért nem tudom elengedni sem. És ha elengedni nem tudom, nem megy a továbblépés sem.

    Valaminek lennie kellett, hisz már nem vagytok együtt. Szerinted mi az, ami elvezetett ideáig?

    Talán olyan apróságok lehettek, amiket én igazából nem tartottam problémának.

    Mondanál erre példát?

    Őt zavarta, hogy én állandóan készpénzzel közlekedem, mert nincs bankkártyám. Vagy ha kedves voltam vele, ajándékot vittem neki, azt önzetlenül tettem, nem vártam ellenszolgáltatást. Vagy például, hogyha lemondta egy közös programunkat, akkor én elfogadtam, és nem tettem megjegyzéseket.  Figyeltem arra, hogy nekem ne kelljen megfelelnie. Feltettem már a kérdést, hogy ez elég ok-e egy szakításra? Talán igen….mert mást nem tudok magyarázatnak….

    Ez azt jelenti, hogy azóta sem tudtátok megbeszélni?

    Nem, egy idő után már alkalom sem volt rá, én is bezárultam a magam világába. A szakítás utáni életem első négy hónapja színtiszta vegetálás volt. Egy dologra figyeltem csak, hogy a munkámat elvégezzem. Napjaim és éjszakáim nagy része öntudatlan alkoholmámorban teltek. Az első napokban, úgy reagáltam mint mindenki más, úgy csináltam mint akit nem is érdekel. Aztán jött a fizikai fájdalom, az elviselhetetlen szorító érzés a mellkasomban. Igen…. és jött az ivás.

    Nem vagyok rá büszke, de négy hónapig szinte nem józanodtam ki. Volt olyan, hogy elmentem elintézni valamit, várni kellett és a várakozás ideje alatt leittam magam. Délelőtt 10 órakor már használhatatlan voltam.

    Hogyan sikerült kijutnod ebből az állapotból?

    A barátaim és kollégáim segítettek, amikor már a fizikai leépülés jelei jelentkeztek. Elkezdtem fogyni, és akkor a barátok megálljt parancsoltak. Javasoltak egy szakembert is, aki nagyon sokat segített. Odafigyeltek arra is, hogy újra elkezdjek enni. Szóval nem hagytak magamra, azóta is fogják a kezem!

    A családod tudott segíteni?

    Mögöttem, nem áll hagyományos értelemben vett család. Édesapámat 18 évesen ismertem meg, két éve volt a temetése. Anyám és nevelőapám nevelt, de maradjunk annyiban, hogy nem volt ez egy minta család. Anyám oldaláról három, édesapám oldaláról két testvérem van, de nem tartjuk a kapcsolatot. Sőt, utóbbi kettőt nem is ismerem. Édesanyám alkoholista volt, nevelőapám pedig fogalmazzunk úgy, hogy rossz útra tért. Tizenkét évesen kerültem be a Cseppkő utcai Gyermekotthonba, és az életem minőségi fordulatot vett. Elkezdtem tanulni (addig bukdácsoltam és csavarogtam), fél év alatt szinte a legjobb tanuló lettem az osztályban. Emellett sportoltam, nem is rosszul. Egyetemet végeztem. Igenis büszke vagyok arra, hogy az egyetemi diplomám mellett három, egymástól független szakmám van, több lábon állok. Ha valamilyen oknál fogva holnap megszűnne a munkahelyem, akkor sem esnék kétségbe, akkor is lenne mit csinálnom, akkor is meg tudnék élni. Persze, volt olyan időszak az életemben, amikor se lakásom, se munkám nem volt, még éheztem is, de mindig voltak barátaim, akik segítettek.  Mert az otthonnak köszönhetően igazi barátokra leltem. Olyan barátokat szereztem, akik nem az otthonban éltek, hanem a Rózsadombon, kivételes körülmények között. Van egy társaság az ottani srácokból, majd 30 éve barátok vagyunk, és azt hiszem, ez éltünk végéig így lesz. Mindig számíthattam rájuk, és ők is mindig számíthatnak rám. Bármelyikük bármikor hívna, azonnal indulnék, hogy segítsek neki bármiben.

    Elmondhatod azt, hogy nehéz életed volt?

    Hát azt nem mondanám, hogy szokványos, de kivételes életem volt.  Én  nem haragszom senkire. Úgy érzem, ha nem így történnek velem a dolgok a múltban, akkor más ember lettem volna és egyáltalán nem biztos, hogy jobb lett volna.

    Most 43 éves vagy. Gondolom, nem a könyvben említett lány volt az első szerelmed. Volt már tartós kapcsolatod?

    Valóban nem a könyvben említett lány volt az első szerelem. Nem, nem az első volt, de nekem úgy tűnt, ez az igazi. Nem ez volt az első szakítás, de ez volt a legfájdalmasabb.

    A könyv megírása, egy kicsit az öngyógyításról is szól?

    Igen, úgy kezdődött, hogy elkezdtem leveleket írni a lánynak, amiket egy általam kreált e-mail fiókba küldtem. Ezek a levelek képezik a későbbi regény alapját. Eleinte nem gondoltam, hogy ebből regény lesz, aztán egy idő után, hat nap alatt született meg a regény. Néhány barátom azt javasolta, legyen hosszabb, de szerintem ebben benne van minden.

    Most már kapható a könyv. Hogy látod, milyen a fogadtatása?

    Vegyes. Sokan gratuláltak, másoknak kevésbé szimpatikus és van, aki megbántódott.

    Azért írtad, hogy bántsál vele másokat?

    Nem, dehogy! Ez eszembe sem jutott.

    Akkor mégis miért írtad?

    Valóban része ez annak a folyamatnak, amit öngyógyításnak hívnak, másrészt meg akartam mutatni, ha egy férfi sír, az nem feltétlenül a gyengeség jele. Harmadrészt talán a legfontosabb üzenete a könyvemnek az az, hogy ha bajban vagy, kérj és főleg tudj elfogadni segítséget!

    A könyv megszületése azt bizonyítja, hogy a fájdalom, a szenvedés, a veszteség nem feltétlenül negatív, romboló erő, hanem komoly érzelmi, tapasztalati tőke, amiből az ember később meríteni, építkezni tud. Segít az életet nagyobb keresztmetszetben látni, jobb önismeretre tanít, fejleszti az empátiát és serkenti az önkifejezést. Mindenki maga dönti el, hogy a fájdalmat kamatoztatni akarja-e vagy tehetetlenül elmerül benne. Mi a véleményed a fenti gondolatról a Te esetedben?

    Lehet, furcsa lesz, amit mondok, de ez a történet teljesen megváltoztatta az életem, másként látok dolgokat. Elkészült egy 45 perces, amolyan motivációs előadás. Fontos kiemelni, hogy nem vagyok pszichológus, nem akarok megmondó ember lenni. Egy vagyok azon rengeteg ember közül, aki legalább egyszer megzuhant. Nagy szavak, de ezzel az előadással a saját példámon keresztül akarok segíteni az embereknek. Azoknak is, akik ezt a zuhanást nem vallják be, akik igazi macsónak mutatják magukat.  Elmondani, hogy bár ott és akkor rossz, de mindenkinek meg kell élnie a zuhanást azért, hogy teljes életet tudjon élni. És a saját példámon akarom elmondani, hogy miért fontos odafigyelni a társainkra, miért fontos segíteni, miért fontos segítséget kérni és elfogadni azt!

    Az időnk gyorsan elrepült, Gyurinak és nekem is mennem kellett. Hazafelé emésztgettem a hallottakat. Ismét hatalmába kerített ugyanaz az érzés, amit a könyv elolvasása után éreztem, hogy annyira tömény és magával ragadó volt ez a beszélgetés, hogy idő kellett, míg összeálltak bennem a dolgok.

    „Na, de ki az a Gyuri?” – tettem fel ismét magamban a kérdést.

    A válaszom nemcsak magamnak, hanem mindenkinek:

    Fehér György sportújságíró, író, a foci szerelmese, egy „kemény férfi”, akit elhagyott a szerelme. Egy jóképű harcos, aki képes küzdeni, kifejezni és megmutatni az érzelmeit. Aki férfiként mer sírni és aki életében nem először fogadta el a feléje nyújtott segítő kezet. Ő „A Gyuri”.

     

    Interjút készítette: Máramarosi Gréta

    A könyv megrendelhető az alábbi linken: itt 

     

    • Category: ,
    • Client: Pontblog csapat
    • When: augusztus 2017