Ünnepi köszöntő helyett

    Forrás: Unsplash

    Sok téma van, ami időnként eszembe jut, hogy erről írni kéne, aztán valami miatt elmarad. Vagy azért mert elveszíti aktualitását, vagy azért mert pillanatnyi érzelmeim, hangulataim csak egyoldalú megközelítést tennének lehetővé, vagy azért, mert nem tudom igazán leírni azt, amit érzek, amit valójában közölni szeretnék.

    Így, nyár elején két olyan jeles ünnep is van, ami az utóbbi években szerintem nem kap olyan nagy nyilvánosságot, mint ahogy az ott dolgozók azt megérdemelnék. Június elején köszöntjük a pedagógusokat, július elején pedig az egészségügyben dolgozókat.

    Ha vennénk a fáradtságot és kigyűjtenénk, hogy hány hír jelent meg a médiában e két területet méltató és gyalázó, elmarasztaló hírként, sajnos a mérleg nyelve a negatív irányba mutatna. Naponta értesülünk szakmai melléfogásokról, rossz bánásmódról, orvosi és pedagógiai műhibákról. Gyakran elgondolkodom, hogy valóban ekkora nagy e a probléma, vagy mi vagyunk érthető módon ezekre a területekre érzékenyebbek, hiszen mindenkinek van a családjában gyerek és sajnos beteg is. Elvárnánk, hogy maximális jó ellátást kapják mind a két területen. Azt is, hogy olyan emberek gondoskodjanak róluk, akik értenek ahhoz, amit csinálnak. Akik nem csak jó orvosok, tanárok, hanem türelmes gondoskodó emberek is. E helyett azt olvasom nap mint nap, hogy az iskolákban dívik az erőszak, hogy a tanárok nem figyelnek a gyerekekre, a kórházak elszegényednek, az orvosok, természetesen a jobbak külföldre mennek. Hogy nincs pénz, hogy bezárják. Hogy nem kell annyi diplomás, nem kell szociális háló stb.

    Pályám során, mind a két területen eltöltöttem hosszabb időt így mind a két területet ismerem belülről is, sokáig dolgoztam az egészségügyben, és tudom, hogy nem csak felelőtlen, lelketlen emberek tevékenykednek ott, hanem igenis vannak igazi szaktekintélyek, olyan emberek orvosok, nővérek, akik a mai napig a hivatásuknak tekintik a beteg emberek gyógyítását, ápolását.

    Mind, ahogy az oktatásban is nagyon sok jó, hivatását és a gyermekeket szerető pedagógus dolgozik.

    És persze mind a két területen ott van az ellenpélda, a lelketlen, a felelőtlen, az arrogáns, a szakmailag felkészületlen, vagy az, aki egyszerűen belefásult abba, hogy mindig csak ad, és nem kap vissza semmit.

    Szóval visszatérve a pedagógusokhoz, én a halmozottan hátrányos gyerekek közé tartoztam, mert a családomban anyai ágon mindenki a pedagógus pályán mozgott, nagyapám, anyám, és anyám minden testvére, azok házastársai, sőt sok esetbe a gyerekeik is. Szóval mondhatnám azt is, hogy a pedagógus pálya, mint lehetőség genetikailag kódolva volt nálam. Ebből az alapállásból tekintve, nálunk, a tanár soha nem lehetett hülye, igazságtalan stb.

    Hamar megtanultam, hogy egy-egy gyengébb osztályzatért csak én vagyok a felelős.

    Igaz viszont az is, hogy soha nem várták el tőlem, hogy kitűnő legyek, nem is voltam, viszont az, hogy jól tanuljak jött a családi légkörből. Emlékszem életem első elégtelen osztályzatát, alig mertem megmondani, aztán amikor minden bátorságomat összeszedve aláírattam anyámmal, ő elnevette magát és azt mondta

    „Na végre, nem diák az akinek nincs egyese.” Ezzel az egy mondattal az összes terhet levette rólam, nem éreztem bűnösnek, butának magam, csak egyszerűen gyereknek, akinek most nem jött össze.

    Nem tudom kell-e szégyenkeznem azért, hogy szerettem iskolába járni, szerettem tanulni, jól éreztem magam a gyerekek között, minden szabadidőmet ott töltöttem, az volt az én igazi otthonom. Így volt ez a középiskolában, a főiskolán és az egyetemen is, ahová már két gyermekes családanyaként ültem be.  A szakvizsgám után mondtam először azt, hogy most már eleget tanultam, intézményes oktatásban már nem akarok részt venni, ha jól emlékszem, akkor 36 éves lehettem. A 30 év tanulást azok az emberek tették emlékezetessé, akik bíztak bennem, akik segítettek, ha elakadtam, akik akkor is látták bennem a szikrát, a tehetséget, amikor én még nem. Sok olyan emberrel tanítóval, tanárral, főiskolai oktatóval, egyetemi professzorral találkoztam, akik a hivatásra, a szakmai alázatra tanítottak, akik saját példájukkal mutatták meg, hogy ők vannak a diákokért, betegekért és nem fordítva. Hogy az oktatás és az egészségügy nem a könnyű meggazdagodásról, hanem a test és lélek gyógyításáról, és a tehetség felismeréséről és annak ápolásáról szól.

    Kevés az, ha valakit megtanítok írni, olvasni, számolni, sokkal nagyobb kincs, ha megtanítom arra, hogyan éljen ezzel a tudással, hogyan segítsen másoknak megtalálni önmagukat, és hogyan tudja megtalálni és legyőzni önmagát. Azt gondolom ez az igazi pedagógia.

    Nagy felelősség gyerekekkel együtt dolgozni, mert tanítás nincs nevelés nélkül. A kudarcoktól nem megóvni kell a felnövekvő nemzedéket, hanem megtanítani, feldolgozni, csak az tud legyőzni másokat, aki először saját magát győzi le.

    A sok pozitív példa ellenére nem lettem gyakorló pedagógus, habár van ilyen végzettségem, sokkal inkább vonzott a gyógyítás, dolgoztam effektíve betegágy mellett, fogtam súlyos, magatehetetlen betegek kezét az utolsó óráikban, segítettem másoknak feldolgozni azt a terhet, amit a súlyos betegek ápolása jelent. Megjártam, mint beteg is a kórházak zegzugait, találkoztam kedves, szakmailag felkészült és felszínes gyógyítókkal is, mégis ha összegzést készítenék nálam a mérleg nyelve a pozitív oldalra billenne.

    Én ezekkel a gondolatokkal szeretném köszönteni a múlt és jelen, arra érdemes pedagógusait és gyógyítóit.


    TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

    Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

    Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


     Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

    Somhegyi Dóri: Értékelünk?

    Somhegyi Dóri: Nem karosszék

    Balassa Rozi: “Miért kell ezt tudnom?”

    Somhegyi Dóri: Mindenki más szemüveget visel