Forrás: Pexels

Gyermekkoromban mindig irigyeltem azokat a barátaimat, akiknek volt élő nagymamájuk. Tudjátok, olyan igazi nagymama. Ősz hajú, kerekded, mosolygós arcú, türelmes, aki mindig finomakat süt-főz és akit mindig enyhe vaníliaillat leng körül. Sok mesét tud, segít mindenben, akihez oda lehet bújni, ha baj van. Szóval nekem nem volt nagymamám, illetve volt, de már nem élt, sőt nem is ismertem őt személyesen. Aztán azzal vigasztaltam magam, hogy nem baj, majd eljön az idő, amikor én leszek a nagymama, akkor meg is adok mindent az én szeretett kis unokáimnak. 

És tessék, néhány évvel ezelőtt főállású nagymama lettem. Nézzük, megfelelek-e az elképzeléseimnek? A hajam ősz, ez stimmel. A súlyom is szépen gyarapszik. Meséket is tudok, igaz nem nagyon kíváncsiak rá, inkább néznék a tévét, ha hagynám. Oda lehet bújni hozzám, de a legnagyobb már cikinek érzi. Segítenék a gondjaikon, ha beavatnának. Az is igaz, hogy unom már azt a 4-5 féle ételt főzni minden héten, mert csak azt eszik meg. A vanília illat néha még megy, de nem mindig vagyok türelmes. Különösen akkor nem, amikor 5 percem van arra, hogy az egyiket a város egyik sarkába vigyem különórára, a másikat meg a másik irányba hegedűórára. Szóval néha inkább logisztikai menedzsernek (szállító kisiparosnak) érzem magam, mint nagymamának. Ilyenkor a vanília illatot felváltja az izzadtság csípős szaga, de nincs megállás! A gyerekeknek enni, tanulni stb. kell. Kíváncsi lennék arra, hogy vajon az én unokáim milyen nagymamáról álmodnak? Lehet, hogy nem olyanról, amilyen én vagyok? Na, nem baj. Majd ha ők is nagymamák lesznek, csinálhatják másképp :-).

Én mindenesetre élvezem :-).

Egy nagymama legyen kedves, mosolygós….és még? Érdemes elgondolkodni, hogy egyszer milyen nagyszülővé is szeretnénk válni.