Forrás: Pexels

Fogalmam sincs, hogy az időskori emlékezetromlásnak hány fázisa van….bízom benne, hogy nagyon sok, mert én úgy néz ki, már a másodiknál tartok.

Nyilván többen is megtapasztalták már rajtam kívül, hogy az éveink számának növekedésével a memóriánk, különösen a rövidtávú, bizony romlik. Jómagam úgy ötven évesen vettem észre először azt, hogy néha nem jutnak eszembe a nevek. Na, gondoltam, ez lehet az időskori elbutulás első jele. Ezt a jelenséget azonnal el is panaszoltam egy pszichiáter barátomnak, aki megnyugtatott, hogy ne aggódjak, mert addig, amíg tudom, hogy elfelejtek dolgokat nincs komolyabb baj. A probléma ott kezdődik, amikor már azt is elfelejtem, hogy elfelejtettem valamit. Majd nevetve hozzá tette: „Amikor eljön ez az állapot, már nem is fog zavarni, mert nem fogsz róla tudni” .

Ez a magyarázat teljes mértékben meg is nyugtatott, mert amíg tudom, hogy elfelejtek dolgokat, addig nincs baj, hiszen ezek szerint azt kontrollálni is tudom. Az évek során viszont megtanultam, hogy az a legfontosabb, hogy memóriazavar esetén ne essek pánikba és ne erőltessem az agytekervényeimet. Inkább lazuljak el, és akkor egy nem várt pillanatban, egyszer csak előbújik az a név, ami már egy ideje a nyelvem hegyén volt.

A következő évtized azzal telt el, hogy kidolgoztam néhány stratégiát magam számára, hogyan tudom ezt az óhatatlanul is bekövetkező hanyatlást késleltetni. Na, amikor ezt szépen kidolgoztam, akkorra pont a hatvanas éveim közepén észleltem a második fázist. Ennek az a lényege, hogy bizonyos használati tárgyakat nem találok. Leggyakrabban persze a szemüvegem tűnik el. Az az érzés, hogy egy perce még ott fityegett az orromon, most meg sehol nem találom, nem töltött el túl nagy örömmel. Tehát elért az a fázis, hogy egy pillanattal ezelőtt megtörtént epizód, úgy esik ki az emlékezetemből, mintha meg sem történt volna.

Egy ilyen szituáció után a férjemnek elkezdtem panaszkodni, hogy szörnyű ez a feledékenység, mire ő nagy bölcsen azt mondta: „Dehogy vagy feledékeny, csak nem telt el elég idő ahhoz, hogy emlékezz.”  És tényleg! Hiszen ami régen történt, arra nagyon jól emlékszem, az ott van és előhívható. Így már csak türelemmel kell várnom 20-30 évet és eszembe jut, hová is tettem a szemüvegem. 

Bocs, most vettem észre, hogy itt van az orromon! 🙂

Hogy került a hűtőbe a sótartó? Veled is előfordult már? Ez már az elbutulás lenne? Megtudhatjátok az írásból.