Bukásaim története

    Forrás: Unsplash

    Az életünk általában sikerek és bukások sorozata. Ettől válnak izgalmassá és élhetővé napjaink. A sikereknek örülünk, a bukásainkat igyekszünk elfelejteni, jobb esetben megérteni és feldolgozni. Ha őszinték vagyunk,

    a siker és a bukás egymás ikertestvérei, egyik sincs meg a másik nélkül.

    A közelmúltban kétszer is nagyot buktam, na nem karrierben vagy anyagilag értve, hanem úgy „Istenigazából” elestem. Tudjátok, az az igazi „nagykabátesés”, amikor olyan váratlanul adod át magad a gravitáció törvényének, hogy kivédeni sincs időd. Persze utólag mind a két esésre lehet ésszerű magyarázatot találni: nem figyeltem, a gondolataim máshol jártak, satöbbi. A koromra való tekintettel nekem az első gondolatom az volt, hogy ez biztos a stroke előjele. Szerencsére semmi bajom nem lett, így a továbbiakban nem is foglalkoztam vele.

    Viszont egyik álmatlan éjszakámon az jutott eszemben, milyen érdekes ívet ír le a mozgásunk fejlődése és leépülése. Ugyanaz ismétlődik meg, csak ellenkező előjellel, az egyik a fejlődést, a másik viszont a leépülést, vagy ha tetszik, az elmúlást szimbolizálja. Hogy mire is gondolok?

    Amikor megszületünk, még viszonylag kevés koordinált mozgásmintával rendelkezünk. Örömünket mozgásviharral fejezzük ki, aztán fordulunk, négykézlábra állunk, ülünk, felállunk és járunk.  Ebben a fejlődési szakaszban meglehetősen sokat esünk, de az esések nem tragikusak, mert mint a gumilabda pattanunk fel a földről. Egy-másfél éves korunkra már stabilan közlekedünk, ezt követően szárnyalunk, ugrálunk, szaladunk, szinte minden akadályt leküzdünk. A hanyatlás észrevétlenül és szerencsére lassan következik be. Eleinte csak azt vesszük észre, hogy a sarokról nem érjük el a megállóban ácsorgó buszt, pedig „szaladunk”, aztán már meg sem próbáljuk, nem azért mert nem akarunk, hanem azért, mert már nem tudunk szaladni, csak sietni. Aztán az erőltetett menetből séta, andalgás lesz. Újra szélesebb alapon járunk, mert bizony az egyensúlyunk már nem a régi. Ezt követik az esések, majd a megkapaszkodások az ajtófélfába, a bútorokba, a botba, a járókeretbe. Ha elesünk, már nem pattanunk fel, inkább csak feltápászkodunk, sőt én az első esésemnél a segíteni akaró férjemmel közöltem, hogy hagyjon egy kicsit pihenni, nem olyan rossz itt a földön 😊! Aztán lassan már nem járunk, de még fel tudunk állni, később már csak ülünk a fotelben és felidézzük a régi szép emlékeket, amikor hegyeket másztunk, gyerekek után szaladgáltunk, barátokkal kirándultunk. A vége pedig az, hogy lefekszünk.

    De végülis ugyanazt az utat járjuk be életünk első éveiben, mint életünk utolsó éveiben.

    Az élet nagyon igazságos, mert az az időszak, amíg megszerezzük az alapvető és a harmonikus mozgás képességét, hozzávetőleg két évig tart, amíg elveszítjük, akár 2 évtizedig is. Bízom benne, hogy ennek a két évtizednek még nagyon az elején vagyok, és ez a két esés még semmit nem jelent.

    Egyébként is azt gondolom, amíg az embernek nem törik el a csontja és kellő iróniával szemléli bukásait, addig igazán nagy baj nincsen!

     


    Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

    Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


    Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

    Balassa Rozi: Vásárlásmánia buktatókkal

    Somhegyi Dóri: Labdaérzék nélkül nyaralni

    Somhegyi Dóri: A mindennapok hőse vagyok