A kimondott szó ereje

    Forrás: Pexels

    „A szó elszáll, az írás megmarad.” Így szól a mondás, de én ezzel, egy kicsit vitatkoznék, mert néha a szó sem száll el, hanem inkább beindít egy folyamatot. Nem tudom mások hogyan vannak vele, de én többször találkoztam azzal a jelenséggel, hogy egy bizonyos szituációban reagáltam valamire és az, amit akkor mondtam, megváltoztatta egy másik ember életét. Pedig, ha őszinte akarok lenni, alapvetően nem ez volt a célom ezzel. Nem akartam befolyásolni, manipulálni, más útra téríteni, egyszerűen csak véleményt nyilvánítottam azzal, hogy elmondtam, én mit tennék az ő helyében, mi a véleményem az eseményekről.

    Elkezdtem azon gondolkozni, hogy miért van az, hogy néha egy-egy megjegyzésünk, változást indít el, pedig nem is akarjuk, máskor meg nagyon szeretnénk, hogy az illető legalább elgondolkodjon azon, amit mondunk neki, de meg sem hallja a közlendőnket.  Hol lehet a hiba?

    Miért van az, hogy egyszer működik, máskor nem?

    Talán egy példán keresztül, jobban érthetővé válik a dilemmám. Ez az eset több mint 20 évvel ezelőtt történt. Találkoztam egy, akkor 30-as évei elején járó hölggyel, aki 8 éves kislányát egyedül nevelte. Nem sikerült a házassága, elvált. A válást követően megismerkedett egy másik férfival, aki elfogadta őt gyerekestől, akivel szép volt az élet, közös hullámhosszon voltak és a kislány is elfogadta. Lassan a kapcsolatuk abba a stádiumba került, hogy összeköltözzenek, a férfiban felmerült a házasság gondolata is. A hölgy azonban erre nem volt nyitott, attól félt, hogy a lánya nyugalma elveszne, ha egy „idegent” vinne a közös életükbe.

    Nem is értettem miről beszél, hisz minden szavával dicsérte az új társát, szerelmes volt bele, akkor mi a baj? Pontosan nem emlékszem mit mondtam, de valami olyat, ha ez az ember neki is és a lányának is minden szempontból tökéletes, akkor talán nem kellene feláldoznia a boldogságát, mert a gyereke ezt biztos nem akarja. Különösen nem olyan indokkal, hogy a kislánya érdekeire hivatkozik. A beszélgetés után évekig nem találkoztunk, aztán egyszer egy társaságban véletlenül összefutottunk. A hölgy odajött hozzám és megköszönte az akkori beszélgetést. Kicsit értetlenül néztem rá. Erre elmosolyodott és azt mondta, ha akkor nem nyitod fel a szememet, a mai napig boldogtalan lennék, így viszont egy boldog párkapcsolatban élek. Összeházasodtunk, a gyerek is imádja a páromat.

    Sajnos nem csak ilyen happy-endes történeteim vannak.

    Sok olyan esetről tudok, ahol pontosan látom, hogy a másik ember rossz úton halad. Mivel kedvelem őt, szeretnék neki segíteni, de meg sem hallja, amit mondok, sőt megbántódik és elfordul, pedig nem kritizálni, égetni akarom, csak azt látom, hogy boldogtalan, és nem kellene, hogy az legyen.

    Köztudott, hogy az emberi kommunikáció minimum három összetevőből épül fel. Van egy adó, egy vevő és egy csatorna.  

    És akkor még nem beszélünk arról a belső, tapasztalatokon alapuló, szubjektív szűrőről, aminek segítségével jól vagy rosszul, de megítéljük a világot. A kommunikáció akkor sikeres, ha a vevő pont azt dekódolja, amit az adó közölni szeretne. Ez történt az első példában. A többi esetben valahol bekövetkezik egy törés, az adóban, a vevőben, de lehet hogy a csatornában is. Ilyenkor van az, hogy nem értjük meg egymást, lehet, hogy nem is akarjuk, vagy egyszerűen csak rossz szándékot tulajdonítunk a másik embernek, akit nem ismerünk eléggé ahhoz, hogy a véleményére odafigyeljünk, vagy – és ez is gyakran előfordul –, hogy még nem vagyunk készek a változtatásra.

    Röviden: segíteni csak annak lehet, aki igényli és hagyja. Be kell látnunk, hogy akarata ellenére senkit nem rángathatunk ki a saját kelepcéjéből.