Kézilabda - A közös játék öröme

    Forrás: volleyballisliife.tumblr.com

    Amikor eldöntöttük, hogy egy sorozatot indítunk olyan sportolókról, akik ragaszkodnak sportágukhoz és a „kiöregedés” után is edzőként tovább dolgoznak, úgy gondoltam ez a nekem való terep, mivel saját tapasztalatom van a versenysportban és az edzői munkában egyaránt.

    Első interjúalanyom a témában Őze Beáta a Fradi kézilabda serdülő-, junior- és ifi-válogatott egyik reménysége volt, játszott Olaszországban és kiemelkedő NBI/B-s csapatokban. Nem hagyta abba a kézilabdát, miután megvált a profi-léttől. A sport mellett több diplomát szerzett (testnevelő tanár, olasz tanár, rekreáció szakos edző, felsőfokú edzői végzettség), és ugyan szerinte nem tudatosan, de mégis pedagógussá vált. Napjainkban hihetetlen energiákat mozgat meg a Fradi élsportjában és a Pénzügyőr kézilabda csapatainál NBI/B szintjén.

    Bea olyan gondolatokkal gazdagított a beszélgetésünk során, amelyek eszembe sem jutottak volna azelőtt. Meglepődve tapasztaltam azt is, hogy nincsenek szabályok arra vonatkozóan, hogy ki és miért választja ezt a pályát. A legfontosabb az, hogy belső indíttatásból történjen a választás, hiszen ez egy hivatás, a buktatóival, élményeivel és mindennapi vívódásaival együtt. Következzen akkor az interjú:

    Ki vagy te?

    Őze Beáta vagyok, pedagógus.

    Pedagógus? Nem edző?

    Nem, elsősorban pedagógus! A lényeg számomra az, hogy minél több egészséges embert neveljünk, és hogy önmagukhoz képest kihozzuk belőlük a maximumot! Mert nem az a lényeg, hogy sportolókat neveljünk, hanem inkább olyan embereket, akik a társadalom boldog személyiségei lesznek.

    Mikor és miért pont a kézilabdát választottad?

    Nem volt más választásom. Oda vittek le edzésre, ahova a nővéremet, és innentől sodródtam az árral…. ugyanakkor örültem, hogy ez a sport van az életemben. Egyébként nem voltam ügyes…

    Nem voltál ügyes?

    Nem. Teljesen átlagos képességű gyerek voltam. Végtelen szorgalommal, kitartással, és alázattal. De ahogy egyre több sikerélmény ért, újabb és újabb bizonyítási vágy vitt tovább a sportban.

    Szerinted mire tanított Téged a kézilabda?

    Fegyelemre, eltökéltségre, beilleszkedésre, alázatra.

    Miért egy csapatsport trenírozása mellett tetted le a voksod?

    Én mindig azt láttam, hogy az egyéni sportoló ugyan egyedül áll a dobogón, de mégis magányos. A csapat együtt adja át egymásnak az energiát és a boldogságot, így a személyiségük is jobban fejlődik a közösség által.

    Edzőként mi a fontosabb a nevelés vagy a sport?

    Mindenképpen a nevelés. Főleg, amikor látom, hogy itt van jó helyen, és ez kell ahhoz, hogy valaki ne csússzon szét főleg kamaszkorban.

    Van idő erre a nevelésre az állandó rohanás közepette?

    Erre mindig figyelni kell, és időt kell szánni. A nagyoknál, az ifjúsági korosztálynál ez jobban megoldható. A kicsiknél, a család mindig meghatározóbb. Együtt kell élni, lélegezni a csapattal ahhoz, hogy elfogadják, amit kérünk és elvárunk tőlük. Észre kell vennünk, amikor baj van. Észre kell vennünk, amikor a gyerek arcán látszik, hogy egyedül van és segítségre van szüksége. Igen…. egy rohanó, változó világban élünk, de ha elvárok valamit, azt csak úgy tehetem, ha észreveszem a rezdüléseiket is.

    Ha ennyire fontosak a gyerekek, miért nem akartál soha iskolában testnevelést tanítani?

    Mert ide, az edzésekre nem kényszerből jönnek a gyerekek. Azért vannak itt, mert ez érdekli őket és ezért tenni akarnak. És nekem is megvan a lehetőségem, hogy nem kell, hogy mindenáron tanítsam azokat, akik nem idevalók, még akkor sem, ha ez nem igazán pedagógus megállapítás. Hiszek abban, hogy mindenkinek megvan az a területe, amelyben sikeres lehet, és az nem kell, hogy a kézilabda legyen.

    Szerinted van egészséges gyerek sport nélkül?

    Az egészséges gyerek mozog, tehát mozgás nélkül nincs egészséges gyerek. Nem látom, hogyan lehetne mozgás nélkül egészséges.

    Állandó dilemma a szülőknek a tanulás. Szerinted feláldozhatja egy gyerek a tanulást a sportért?

    Nem!!!! Kell, hogy mindig legyen másik út. Gond, ha egy sérülés megtöri, és nincs más, amiben jól érezheti magát egy gyerek.

    Változott valami a kézilabdázásban ahhoz képest, ahogy te nevelkedtél?

    Igen. Úgy gondolom, hogy jelenleg inkább zsoldosokat nevelünk. Megváltozott a kiválasztás (számít a súly, a brutalitás, a gyorsaság), egyre több olyan tudományos kiválasztó módszert használnak, amely által kiszűrik a játékosokat (inkább zsoldosokat), ami helytelen véleményem szerint, hiszen teljesítménykényszeren alapul.  Ez már nem a hűségről és a játék szeretetéről szól. Régebben sokkal jobban előtérben volt a hűség és az összetartás. A motiváció iránya is átformálódott. A mostani profi sport sajnos elcsúszott az anyagiasság felé. De nem is ez a baj, hogy ez így van, hiszen ebből élnek a sportolók. A baj inkább az, hogy mindezt mennyiért teszik.

    A Testnevelő tanári szak választás az életedben tudatos döntés volt?

    Nem….. én igazából sosem akartam gyerekekkel foglalkozni. Nem vonzott 18 évesen ez a dolog, azt sem tudtam, mi akarok lenni. Az élet hozta úgy, hogy az ELTE-re jelentkeztem, tehát ebben a választásban biztos, hogy a sportmúltam dominált inkább.

    Miért szakítottál a profiléttel?

    Papírforma szerint akkor lett elegem a versenyzésből, amikor kijutottunk a Brazíliában rendezett Junior VB-re, majd jött egy levél a szövetségtől, hogy sajnos nincs pénz a kiutazásra. Ez mindenképpen meghatározó volt, de… amikor a gimnázium után, csak edzésből állt az életem, rájöttem arra, hogy senkit nem érdekel, hogy mi van velem. Ha nem ment úgy játék, ahogy kellett volna, senki nem kérdezte meg, hogy mi a baj. Senkit nem érdekelt, hogy hogyan élem meg a kudarcaimat, senki nem mondta el, hogy miért nem kerülhettem pályára, hiszen ugyanúgy napi 5 órákat edzettem, mint a többiek. Senki sem foglalkozott azzal, hogy ha ennek vége lesz, mi lesz velem? Nem tanulhattam, nem kirándulhattam, nem mehettem az osztályommal, és még sorolhatnám. Akkor jöttem rá, hogy csakis én tehetek azért, hogy a dolgok változzanak. Ez elvitt abba az irányba, hogy nekem kell tennem magamért, így elmentem Olaszországba játszani. És itt jöttem rá arra, hogy semmihez sem értek a kézilabdán kívül, és sokakkal ellentétben ez nem lehangolt, hanem arra ösztönzött, hogy lépjek a saját érdekemben. Egy év külföldön töltött profi játék után hazajöttem, és tanulni kezdtem. Tovább játszottam, de akkor már nem konkrét fizetésért.

    Gondot okozott vagy nehéz volt feldolgozni azt, hogy Olaszországot követően szakítottál a profi sportolással? Bántál meg valamit?

    Nem volt gond, valószínűleg a személyiségem nem fogadta el, hogy belenyugodjak, hogy abból áll az életem, hogy napi átlag 4 órában dirigáljanak nekem és ennyi az életem?

    ….de nincs hiányérzetem. Azt bántam meg, hogy még itthon a kézilabda mellett nem tanulhattam, mert akkor lehet, hogy másképp alakul az életem. Hirtelen egy olyan világban találtam magam, ahol nem én voltam a fontos, hanem az eredmény. 3 évet csak edzettem…ha mellette szerezhettem volna bármilyen végzettséget, valószínű elfogadtam volna a feltételeket. Ha valaki elmondta volna a 3 év alatt, hogy mennyi idő még az egy fiatalnak, hogy profi csapatba kerülhessen …..akkor lehet, hogy más lett volna. Folyamatosan áldozatot kellett hoznom. Senkit nem hibáztatok, mert a sport erről szól…. de ez késztetett arra, hogy döntsek.

    Nem érzed ellentmondásnak, hogy Te ugyanezt várod el a tanítványaidtól?

    Én nem teszem a tanítványaimra ezt a terhet, sokkal inkább a szülők teszik ezt már kiskorban a gyerekekre. A nagyoknál (ifik), akikkel dolgozom, már tudatosult, hogy miért játsszák ezt a játékot. Nálam nem fordulhat elő, hogy nem engedem el kirándulni vagy szalagavatóra őket, mert a kézilabda fontosabb……azért játszanak, mert szeretik! A Pénzügyőrnél az NBI/B ifi csapattal dolgozom, amit nagyon szeretek, ők már inkább csak “szerelemből” játszanak.

    Nem okoz számodra gondot, hogy nem csak profi szinten játszó csapatnál dolgozol a nagyokkal?

    Nem. Sokkal egészségesebbnek tartom, mert még vannak céljaik ebben a sportágban (mint például fejlődni, pótolni a hiányosságokat) és ez nem a fizetésért történik. Nem a megszállott edző kategória vagyok, aki felrobban a pálya mellett. Igen, lehetnek hibák, de az az én dolgom, hogy ezeken javítsunk, együtt. Egy dolgot nem tűrök, ha abban a 60 percben nem tesz meg a sportoló mindent a becsületes helytállásért. A becsületes helytállás alatt azt értem, hogy a játékos a képességei szerinti legjobb teljesítményt nyújtsa ott és akkor, amikor kell. Ha nem megy a játék, akkor is szakadjon meg a többiekért és az eredmény érdekében. Mindig lehet jobb, de fontos, hogy becsülettel tudjunk a végén kezet fogni az ellenféllel.

    Mire vagy a legbüszkébb az életedben?

    Mindenre, amit elértem. A családomra, természetesen a gyerekeimre, még ha mindennap egy komoly harc velük, hiszen serdülők. A csapataimra, az eredményeimre, és mondhatnám, hogy a tanulmányaimra is, de az szükséges volt ahhoz, hogy most azt csinálhassam, amit szeretek.

    Sikeres embernek tartod magad?

    Igen, büszke vagyok arra, amit elértem, állandóan tanulok és a fejlődés határozza meg az életemet.

    Van hitvallásod? Ha igen, akkor mi az?

    Ezt nehéz így összefoglalni… Én úgy érzem, hogy egyre inkább nem az a fontos, hogy profikat neveljek ki, hanem hogy azok a gyerekek, akik tényleg szeretik a kézilabdát, élvezzék és szeressék a játékot. Számomra is sok kaput nyitott ki a sport, a játék, amely a későbbiekben irányt adott az életemnek. És ez nem a profi sportot jelenti, hanem azt, hogy örömet okozott.

    Mindegyik naptáram elejére azt az idézetet írom fel, amit Dubecz tanár úrtól (Dubecz József a Testnevelési Egyetem edzéselméleti tanára volt) hallottam: „Az edző állandóan konfrontálódik saját magával is, hogy az etikai normába belefér-e az, amit a sportolóval csinál, természetesen az eredmény érdekében. Minden edző maga dönti el, hogy mi az az etikai norma, amit a játékosával tesz, egy jobb cél érdekében”. Mindig ez jut eszembe, amikor végiggondolom, hogy egy kényszerítő eszközt adott esetben megéri-e alkalmazni, hogy növeljem egy játékos teljesítményét, azon az áron, hogy a személyisége sérül. Ez utóbbi nem az én eszköztáramhoz tartozik, inkább elfogadom, hogy egy kollégám keményebb eszközökkel többet hoz ki a sportolóiból.

    Ha visszagondolsz a sportpályafutásodra, hogy értékeled ilyen távlatból?

    Én szerencsésnek érzem magam. Az a véleményem, hogy életem során minden gond egy újabb megoldás felé vezetett.

    Ha újra kezdenéd, más sportot választanál?

    Talán sífutó lennék. Azért, mert az a legegészségesebb sport, legalábbis így tanították a főiskolán. Csend és a természet ölel körbe, de gondolom, ez a nyugodt személyiségemből is ered. Tudom, ez most viccesen hangzik, és te is nevetsz, de én az az ember vagyok, aki „elvan” a gondolataival. Nyugalomra vágyom, és a természetre. Szükségem van “énidőre”. A sportnak az a lényege, hogy flow élményünk legyen közben… ezért húzod fel a cipődet minden kézilabda edzésen.

    Szerinted ha van flow (felszabadultság érzése, a tökéletesség élménye), mindenki megszerethet bármilyen sportot?

    Szerintem nem. Amikor elkezdtem edzősködni, azt hittem, hogy mindenki imádni fogja a kézilabdát. De nem! Van olyan, aki alkalmatlan az összetettsége, fizikai képessége miatt az adott sportágra.

    A szakmámban fontos az őszinteség. Ezzel megadom a lehetőséget egy gyereknek arra, hogy egy másik sportágban sokkal eredményesebb legyen. Általában a szülők erőltetik a gyerekekre a sportágat, ezt látom. A gyerekekkel szemben talán könnyebb ez….. ők érzik, ha nincsenek jó helyen.

    Hogyan élnéd meg, ha a Te gyerekeid más sportágat választanának?

    Valószínű, hogy nehezen viselném….. még a játékosaimnál is nehezen viselem, hiszen akkor minek tett bele ennyi energiát az elmúlt években. Ez egy korhatár nélküli sportág. Nekem is csak az a bánatom, hogy most már nem tudok úgy és annyit mozogni amennyit akarok, amennyit régen tettem a flow érzéséért. Sajnos a rohanó élettempó és a sokféle tevékenység mellett le kellett mondanom erről.

     

    Úgy éreztem ennél a válasznál, hogy ez egy jó zárszó lehet. Egy sportoló mindig sportoló marad. Ez egy létforma. Beának az a fontos, hogy hisz abban, amit csinál, és állandóan képzi magát, hogy jól csinálja azt, amit vállalt. Nem mellékesen, két gyermeke ugyancsak a kézilabdában látja a jövőt.

    Az interjút követően beszélgettem szülőkkel és tanítványokkal. Megkérdeztem tőlük, hogy szerintük mi jellemzi legjobban Beát. Egy 10 és egy 16 éves tanítvány, majd egy 40 év körüli szülő ugyanazt mondta róla: „Tök jó fej!”

     

    Interjút készítette: Balassa Rozi


    Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.


    Eddig készített interjúinkat itt találod:

    A varrás, mint örömforrás

    Jelet hagyni – Feet meet floors in Budapest

    Utazom, hogy egyensúlyban legyek

    Na de ki az a Gyuri?

    Egy egyszerű vidéki gyerek hitvallása

    Az a bizonyos BMW-s interjú