Kasztrendszer....de miért?

    Forrás: Unsplash

    Tíz év telt el azóta, hogy leérettségiztem és elballagtam a gimnáziumból. Imádtam mind a tizenkét évet, szerettem az osztályomat és a tanárainkat is. Mindig boldogan gondolok vissza arra az időszakra, mert életre szóló barátságokat kötöttem és rengeteg fantasztikus élménnyel gazdagodtam. Szerencsés helyzetben vagyok, mivel az osztályközösségünk kivételesen összetartó volt, sőt, azt gondolom, hogy ezt az egész évfolyamunkról elmondhattam.

    Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem voltak klikkek. Mindig is voltak és mindig is lesznek. De általánosságban elfogadtuk és szerettük egymást. Mindenkit a saját kis különc dolgaival együtt.

    Mostanában azonban ez meglátásom szerint nem így megy. A tinédzserek tulajdonképpen mind ugyanúgy néznek ki. Ugyanaz a haj, cipő, kabát. Aki pedig nem így néz ki, ne adj’ Isten egyéniség, kilóg a tömegből, azt gyakran kiközösítik. Amikor én voltam tizenhat éves, semmire sem vágytam jobban mint, hogy

    más legyek, ne legyek sablon.

    Ugyanis akkor még az számított cikinek, ha tucat voltál.

    Most kasztrendszer van. A csúcson vannak a menők. Divatosan öltözködnek, márkás holmikba. Hiperszuper telefonjuk van, amin pörgetik a Facebookot, az Instagramot és a Twittert. Az ő véleményük számít, ha te nem vagy olyan, mint ők, akkor a te véleményed nem számít. Joguk van megalázni másokat, ciki fotókat készíteni a társaikról, aztán feldobni Snapchat-re. Ők az iskolarendszer koronázatlan kiskirályai és kiskirálynői. Legalábbis így viselkednek, és ezt éreztetik a társaikkal.

    Aki az ő kasztjuk alá kerül – például „a nyomik, az ellenállók, a művészek, a számkivetettek” (akik igazából sehova sem tartoznak) – azt kikezdik. Lenyomják, elnyomják, kinevetik, egyszerűen megkeserítik az életét.

    Biztosan a fentebb leírtak miatt is furcsa nekem ez a jelenség. Én még emlékszem, hogy az osztálytársnőm hogy zokogott a szalagavatónk előtt, amikor kiderült, hogy egy másik lánynak ugyanolyan keringőruhája van, mint neki. Nyilvánvalóan ez is túlzás, de azt gondolom, jól látszik, hogy mi tényleg a különlegességre törekedtünk.

    Én például sosem voltam „tipikus tinilány”, mivel bulik helyett edzésekre és meccsekre jártam. Tehát ezen az elven mondhatnánk, hogy a sportolók csoportjához tartoztam. De nálunk ez mégsem különült el ilyen élesen. A padtársnőm például rocker volt. Abból az igazi, vadóc, nőietlen fajtából. Rövid fekete haját zselézte, lánc lógott a nadrágján, bakancsban járt, és Marilyn Mansonnal volt kiplakátolva a szobája. De imádtuk egymást, mai napig remek viszonyban vagyunk, nyaralni is együtt voltunk az idén.

    Mindezek kapcsán gondolkodóba estem, hogy mi változott meg az elmúlt időszakban, ami miatt minden ennyire más lett.

    Elsősorban az okos telefonok használata, ami szerintem semmiképpen sem szerencsés ilyen mértékben és mélységben, ebben a korosztályban. Hogy miért? Mert a Snapchaten, a Facebookon és az összes hasonló fórumon talpig retusált és filterezett, agyonsminkelt, irreális szépségideálokkal találkoznak a gyerekek. Ez pedig ezt sugallja nekik, hogy

    ha szép vagy, csak akkor számítasz.

    Ha pedig túlsúlyos vagy, vagy nem szép a bőröd, „stréber” vagy, nem dohányzol, nem iszol mértéktelenül és tulajdonképpen nem éled a Kylie Jenner-féle hollywoodi tinik életét, akkor senki vagy.

    Ehhez kapcsolódik az is, hogy a gyerekek megkapják a hiper-szuper okostelefont, mert akkor le van tudva a karácsonyi ajándék. A gyerek végre nem nyávog, hogy „de a barinőjének is olyan van”, és különben is, ameddig nyomkodja, addig sem kell vele foglalkozni. Nem kell vele beszélgetni, nem kell a tudtára adni, hogy ezek az ideálok nem reálisak, és nem ott kezdődik, és ott végződik valami, hogy szép a hajad meg a sminked, meg leléptél a Cosmopolitan címlapjáról.

    Szerintem nagyon röviden és dióhéjban pedig meg is érkeztünk a válaszhoz:
    Miért viselkednek így egymással a gyerekek?

    Mert el vannak rugaszkodva a valóságtól.

    Mert otthon mindent megkapnak csak éppen az alapértékeket és a figyelmet nem, aminek kapcsán elsajátíthatnák – többek között – azt a zseniális fogalmat, amit csak „toleranciának” nevezünk.

    Aztán ne csodálkozzunk, ha a szemünk fénye tizennyolc évesen hisztériás rohamot kap, mert a közepes érettségijéért nem kapta meg a legújabb cabrio-t, és elküld minket melegebb éghajlatra…

    Mert megteheti, mivel fogalma sincsen, hogy hol a helye a világban, milyen kötelességei vannak, és mégis hogyan kellene a környezetéhez viszonyulnia.

    Hiszen mi (nem) tanítottuk meg erre. 

       


    TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

    Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

    Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


    Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

    Balassa Rozi: Hiteltelen tükrök

    Máramarosi Gréta: A kamaszokról kicsit másképp

    Somhegyi Dóri: Mindenki más szemüveget visel

    Imre Lili: Minták