Az utánpótlás nevelés lépfenéje – a modern kori egyenlőség elve

    Forrás: Pixabay

    Vannak olyan témák, amiben mindenki nagyon kiművelt. Mindenki ért például a gyerekneveléshez, az autóvezetéshez, a kutyatartáshoz. Legalábbis így van ez kis országunkban, ahol az emberek előszeretettel szólnak bele mások dolgába, vagy alkotnak véleményt. Még abban az esetben is, ha nincs gyermekük, jogosítványuk, vagy kisállatuk.

    A fentiek mellett a legfontosabb terület, amiről mindenkinek van véleménye, az a sport. Az olimpia vagy más világversenyek ideje alatt mindig rengeteg vélemény ütközik az internetes felületeken. Mindenki sportoló lesz, vagy szakértője adott sportágaknak, amivel addig nincs is baj, ameddig ezek a tények nem torkollanak vérre menő vitába vagy egymás sértegetésébe.

    Vegyük azt a halmozottan szerencsétlen helyzetet, amikor például gyermekek sportolásáról van szó. A szülőknek ebben az esetben mindig éles és kritikus véleménye van még akkor is, hogyha ők egy percet nem sportoltak életük folyamán.

    Ezzel sincsen igazából probléma, hogyha a szülő reálisan látja gyermekét, annak lehetőségeit. Ugyanakkor viszont létezik egy másik oldal, ahol szintén rengeteg probléma merül fel, ez pedig az edzői és vezetői oldala az utánpótlásnevelésnek.

    Amikor én gyerek voltam egyértelmű volt, hogy mit várhatnak a szüleim az egyesülettől, ahol sportolni kezdtem és mivel Anyukám felnevelt előttem két sportoló gyermeket, nem is volt sosem konfliktus közte és az edzőm vagy a vezetés között. Ő tisztában volt vele, hogy milyen határok között mozoghat, ahogyan a vezetőség és az edzőm is tudta, hogy mi a feladata. Nekem annyi volt a dolgom, hogy elmentem edzésre és a hétvégi mérkőzésre. Az egyesület biztosította a felszerelés egy részét, a sportorvosi vizsgálatot és a megfelelő mérkőzés számot, illetve amennyiben kellett az utazási feltételeket. Az edzők felkészültek a tréningekre és a mérkőzésekre, és ha érdekelte őket és maradt rá idő és energia, akkor igyekeztek rendezni az esetlegesen kialakult súrlódásokat és feszültségeket a játékosok között. A szüleim mindezért fizettek egy minimális tagdíjat, ami az egyesületi tagságomat fedezte, eljöttek a meccseimre, és örömmel töltötte el őket, hogy láthatják a fejlődésemet és a boldogságomat.

    Na de mi történik akkor, hogyha az egyesület-edző-szülő háromszögből valamelyik nincsen tisztában azzal, hogy mi a feladata? Nyilvánvaló, hogy a gyermek issza meg a levét.

    Napjainkban az utánpótlás nevelésben nagy lehetőségek rejlenek, rengeteg támogatást vesznek fel a klubok, ami így is van rendben. Azonban ez a pénz gyakran nem oda vándorol, ahova kellene neki.

    A szülők a befizetett tagdíjakért (jogosan) megfelelő tájékoztatást, játék- és edzés lehetőséget, utaztatást, felszerelést várnak. Az egyesületek ezekre komoly támogatásokat vesznek fel és igényelnek meg, amiből elméletileg ezeket fedezik. Ugyanakkor ha valaki tisztában van azzal, hogy mennyi támogatást kap egy-egy klub, és közben azt veszi észre, hogy gyermeke egy darab pólót és egy darab ócska minőségű melegítőt kap érte, (amit természetesen nem tarthat meg) akkor szerintem jogosan van felháborodva.

    Na de akkor hova tűnik a pénz?

    Mondhatnánk, hogy az edző zsebébe vándorol, hiszen komoly fizetést vesz fel azért, amennyit dolgozik. De sajnos nem. Az utánpótlás edzők gyakran – végzettségüktől függetlenül – szánalmasan alacsony fizetésért dolgoznak, viszont cserébe hibátlan adminisztrációt és betegségektől és egyéb elfoglaltságoktól mentes életet várnak, ami azt jelenti, hogy edzés nem maradhat el, mérkőzésekre eljárni hétvégéken kötelező úgy, hogy sokszor se a szülők, se az edző, se a gyerekek nincsenek előre tájékoztatva az időpontokról.

    Tehát továbbra is fenn áll a kérdés: hova lesz a befizetett tagdíj és a felvett támogatás?

    Fejétől bűzlik a hal. Gyakran használt kifejezés, napjainkban fokozottan igaz kis országunk sok területére, így sajnos a sportra is. Tehát a válasz egészen magasan keresendő.

    Ameddig az edzők minimális fizetésért dolgoznak, addig a felnőtt csapatokban a játékosok, még alsóbb szinteken is komoly fizetéseket vesznek fel. Fokozottan igaz ez azokra az esetekre, amikor bizonyos játékosok vesznek fel fizetést, bizonyos játékosok pedig havi tízezer forintért könyörögnek, hogy iskolájuk, munkájuk mellett az utazásuk (egy része) fedezve legyen. Már ha egyátalán kap valaki fizetést, hiszen olyan is van, aki egy fillért nem lát, pedig minden edzésen részt vesz, akár gyermekei kárára is.

    Nincsen egy egységesen kidolgozott rendszer, ami megszabja, hogy adott végzettség vagy edzésszám után, adott mértékű fizetés jár, a fizetések között is komoly különbségek vannak. A felvehető pénzt az edzők után ugyan szabályozzák a szövetségek, annak kifizetését azonban nem ellenőrzi senki. Tehát egy edzői értekezleten akarva-akaratlanul azon kapja magát az ember, hogy félkegyelműnek nézik. A kötelességeket és elvárásokat tálalják, a kifizetések azonban akadoznak.

    Az egyesületekben a vezetőség tagjai havi egy-két munkaóráért az edzők fizetésének többszörösét veszik fel, tagdíj beszedéséért, nem létező masszőri tevékenységért, az utazások megszervezéséért vagy a sportorvosi vizsgálatok lekötéséért.

    Érződik tehát az újkori egyenlőség elve: vannak egyenlőek és vannak egyenlőbbek. Ennek eredményeképpen feszültségek vannak az edzők között, rossz szájízzel dolgoznak, aminek megint csak a gyerekek isszák meg a levét. Miközben a vezetőségi tagok új autót vesznek, utazgatnak, lakást újítanak fel, addig azok az edzők, akik a munka lényegi részét végzik, jóval a minimálbér alatt dolgoznak napi 3-4 órában.

    Az utánpótlás egyesületek tehát már régen nem a gyerekekért vannak, nem az a célja, ami miatt a támogatási rendszer megszületett. A gyerekekre szánt pénzből a felnőtt csapat játékosaitól kezdve, a vezetőségi tagok jólétéig mindenre jut, csak éppen rájuk és edzőikre nem. Hacsak nem tudunk jól helyezkedni annak érdekében, hogy leszelhessünk magunknak mi is egy részt a tortából. Ez az öncélú helyezkedés uralja manapság a (gyermek)sportot, egészen a szövetségi magasságokig.

    Az egyesületi vezetők száját elhagyja, hogy „szerelemből” és közcélú munkában is lehet végezni ezt a munkát, hiszen a gyerekek szeretete és látható fejlődése mindent megér. Ez így is van, én is ezt vallom, szeretem is a munkámat, és főleg a gyerekeket. De szerelemmel és karitatív munkával még senki nem tudott számlát feladni, senki nem tudott hitelt törleszteni vagy saját gyereket megetetni a vacsoraasztalnál.

    Azt kívánom, bárcsak ne lenne igazam, bárcsak ne látnék erre napi szinten példát! Bárcsak ne látnék kiemelkedő edzőket azon idegeskedni, hogy első osztályú klubokban sem kapják meg a fizetésüket! Biztosan vannak olyan egyesületek, ahol nem ez a jellemző. Remélem, egyszer kiépül egy olyan rendszer, ami ezt megfelelően szűri, megoldja a fenti problémákat, ami majd eredményes és motivált edzőket, és ezzel párhuzamosan kiegyensúlyozott és felkészült gyerekeket fog kitermelni.

    Az lenne a sport nagy napja, amikor mindenki boldog lehetne. Edzők, szülők, gyerekek egyaránt. Mert akár belátjuk, akár nem: a jövő igenis a gyerekeké.

      

    • Category:
    • Client: Imre Lili
    • When: szeptember 2017