A szurikáta

    Forrás: greenfo.hu

    Aki ismer tudja, hogy mennyire szeretem az állatokat. Van egy kutyusom, hatéves, teljes „szerelemben” élünk együtt, mindent megadnék azért, hogy egészséges legyen, jól éljen, boldogan sok-sok farokcsóválással, nagy sétákkal, játékkal. Tulajdonképpen mondhatnám azt, hogy minden állatot szeretek, de azt gondolom, ez erős lenne, mivel a csúszómászóktól egyenesen irtózom. A pókokat is inkább csak megtűröm, az éppen utamba kerülőket pedig igyekszem visszatessékelni a kertembe lehetőleg úgy, hogy közben ne kelljen hozzájuk érnem.

    Mindezek ellenére azonban természetbarátnak tartom magam. Szeretem nézni a madarakat, rajongok a delfinekért, lovakért, farkasokért. Szeretem a Duna-partot, a tengert, a réteket. Nem vagyok hatalmas greenpeace-es, de odafigyelek a környezetem tisztán tartására, próbálkozom a szelektív hulladékgyűjtéssel, lekapcsolom a fölöslegesen égő villanyokat, elzárom a csapot. Az osztályomban kiemelt figyelmet fordítok környezetismeret órán is ezekre a témákra, a gyerekeket is igyekszem erre nevelni.

    Szerencsésnek érzem magam,

    mert a kisdiákjaim kifejezetten érdeklődőek és nyitottak erre a témára. Sokat kérdeznek és még többet mesélnek a tapasztalataikról. Voltunk már együtt vadasparkban, állatkertben, tartottam nekik trükkbemutatót a kiskutyámmal az állatok világnapja alkalmából, és azt gondolom, szuper intelligensen viselkedtek minden egyes alkalommal.

    Mindezek mellett olyan ember vagyok, aki bármilyen megható állatos videón képes zokogni. Szabályosan ráz a zokogás, amikor azt látom, ahogy egy férfi magához vesz egy törött lábú őzikét, hogy ne essen a ragadozók áldozatául, majd miután segít neki meggyógyulni, visszaengedi a természetbe. Vagy a nagy kedvencem, amikor két férfi nevelget egy kisoroszlánt, és évekkel azután, hogy elviszik a szavannára, visszamennek meglátogatni őt. Az oroszlán a hegy tetejéről lerohan hozzájuk és a szó legszorosabb értelmében a nyakukba ugrik, ölelgeti, puszilgatja őket, mint egy nagyméretű kiscica.

    Csakhogy nem is olyan régen, egy nagyon megrázó dolgot olvastam, ami mellett egyszerűen nem tudok elmenni szó nélkül. Egy vadasparkban elpusztult egy szurikáta. Itt lehetne méltatni, hogy az állatkertek, vadasparkok fenntartása vajon tényleg hasznos-e a vadállatok számára, vagy csak nekünk, embereknek jó szórakozás (Egyébként nekem meggyőződésem, hogy az utóbbi. Annak ellenére, hogy tudom, hogy ahol tényleg törődnek az élőlényekkel, ott igyekeznek megtámogatni a fajfenntartást, ezzel is mentve a kihalás szélére sodródott fajokat).

    Az igazi sokkot azonban az jelentette számomra, amilyen körülmények között elpusztult el ez a szegény kis állat.     

    Aki járt már állatkertben tudja, hogy a legtöbb ketrecnél vannak figyelmeztető táblák. Legtöbbször az jön velünk szembe, hogy a ketrecekbe tilos benyúlni. Értelemszerű. Én ezt gondolom. Azonban ennek a kis szurikátának azért kellett elpusztulnia, mert egy látogató benyúlt a ketrecébe, és mivel ezt a szurikáta fenyegetésnek vélte, így megharapta a benyúló ujjat, aminek a gazdája gondolom reflexből a fájdalomtól vagy épp a meglepődéstől földhöz csapta a kisállatot.

    A szurikáta azonnal elpusztult. És nemcsak ő, hanem a pocakjában fejlődő kiskölykei is, ugyanis vemhes volt. Emiatt pedig fokozott mértékben volt kitáblázva, hogy a ketrecbe szigorúan tilos benyúlni, mivel azok az anyaállatok, amelyek vemhesek fokozottan agresszívak lehetnek, hogy védelmezzék magukat és a családjukat.

    Ez a történet belőlem mérhetetlen dühöt vált ki. Mindenki tudja rólam, hogy imádom a gyerekeket, senki sem feltételezi, hogy ez a dolog szándékosan történt.

    De felvetődik bennem a kérdés, hogy régen nekünk miért nem kellett szólni, hogy ne nyúlkáljunk be az állatok ketrecébe? Miért nem kellett szólni, hogy ne rángassuk magunk mögött lácon a kutyánkat vagy épp a tehenünket egy autóhoz kötve? Miért nem kellett szólni, hogy ne belezzünk ki békát, ne kínozzunk macskát, kutyát, egeret?

    Hova tart ez a világ? Állítjuk, hogy mi vagyunk a legintelligensebb faj a Földön, miközben az állatoknak kell szenvedniük és elpusztulniuk a mi nemtörődömségünk és hatalommániánk miatt? A tengerekbe öntjük a szemetünket, felborítva ezzel az ökoszisztémát. Kizsákmányoljuk a bolygónkat, megtámogatva ezzel a globális felmelegedést és a sarki jégsapkák elolvadását, ezáltal pedig fajok kihalását. Sportként tekintünk a vadászatra, csak azért, hogy az állatok fejét a falunkra tűzhessük, vagy azért, hogy elefánt agyarból készülhessen a vadonatúj kádunk a csilicsáré fürdőszobánkba. Kétszer kettő méteres kennelekbe kényszerítünk csodálatos vadállatokat, hogy a cirkuszban pénzért mutogathassuk őket. Kutyát ajándékozunk karácsonyra, hogy egy hónap múlva az út szélén kidobjuk őket a mozgó autónkból, vagy egyszerűen kihajítsuk őket a kukába.

    Tárgyként tekintünk az állatokra, használjuk őket és az emberség jelét sem mutatjuk, amikor igenis tehetnénk valamit értük.

    Továbbra is hangsúlyozom, nem ennek az esetnek a felelősét méltatom, de megkérdezném: Hogyha tényleg szuper fejlettek vagyunk, ha tényleg mi vagyunk a megtestesült intelligencia, akkor mikor jutunk el oda, hogy végre rányitjuk a szemünket erre a világméretű problémára, aminek végül nem csak az állatok, de mi is áldozatai leszünk?

    Mikor kezdünk el törődni azokkal az élőlényekkel, amelyek nem tudnak kiállni magukért, melyek nem tudnak szót emelni az ellen a mérhetetlen zsarnokság ellen, amit mi képviselünk, és amivel napról napra gyilkoljuk le őket töm egesen?

    Mikor fogjuk végre fel, hogy ők is érző lények?

    Ennek a kis állatnak a halála számomra jelképes. Azt a viselkedésformát jelképezi, ami úgy vélem, lassan teljesen kiveszik az egész emberiségből. Ez pedig nem más, mint a törődés…             


    TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

    Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

    Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


     

    Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

    Máramarosi Gréta: Boldog gyermekprogram?

    Imre Lili: Az élet pókerasztala

    Imre Lili: Minták