Forrás: Unsplash
Hetedik éve dolgozom pedagógusként. Tavaly ment felsőbe az első osztályom, akiket hat-hétéves koruktól kezdve vittem végig. Tudtam, hogy ez az év teljesen más lesz, mivel a „nagy” negyedikeseim után…. az első évfolyam hatalmas változás, ami sokszor nehéz és megterhelő is egyben. De én mégis kicsit izgalommal telve vártam ezt az évet. Hogy újra picik lesznek, bújós, kedves kis óvodások, akik még rácsodálkoznak a világ dolgaira, akik még csillogó szemmel hallgatják a meséket.
Azonban olyan mélyrepülés volt ez az első hónap, hogy gyakorlatilag a pedagógus „párommal” csak a fejünket kapkodtuk.
Előrebocsátom, hogy senkit nem akarok bántani, vagy bírálni, egyszerűen csak totálisan meg vagyok döbbenve azon, hogy hova tart manapság a világ, ezen belül is a gyereknevelés.
A gyerekek nem hogy nem tudják magukévá tenni az iskolai szabályrendszert, de igazából abszolút hidegen is hagyja őket. Erre még azt mondom, hogy „ovisok”, „kicsik még”, „nehéz nekik”, „majd megszokják” stb.
A kérem, köszönöm, bocsánat szavak, mint olyanok gyakorlatilag abszolút ismeretlenek számukra…
Hogy a szeretnék helyett, csak az akarok működik… Mindenről kialakult kritikájuk van, amit üvöltve közölnek a felnőttel hatalmas duzzogások közepette… A szidásra a hangos vinnyogva sírás a válasz, és hogy egy-kettő gyerek megállás nélkül hazudik bele az ember képébe, az elkeserítő.
Tudom, hogy velem is baj van, mert sokat várok. Valószínűleg kicsit türelmetlen is vagyok. De az, hogy a húsz gyerek közül három köszöni meg a reggelit, amit leteszek elé, az számomra siralmas.
A legelkeserítőbbek egyike az alábbi párbeszéd volt köztem és a kis elsősünk között:
-Megbántottál, olyat tettél, ami nekem nagyon rosszul esett. Mit kell ilyenkor mondani?
-Tanító néni! Még nem tanítottad meg, hogy ilyenkor mit is kellene mondanom…
Tényleg itt tartunk? Hogy hat év alatt anyának és apának nem volt ideje megtanítani otthon, hogy ha valakit megsértesz, vagy valami olyat teszel, amit „nem szabad”, akkor illik bocsánatot kérni?!
A másik jelenség, amikor a gyerek a szó legszorosabb értelmében az orránál vezeti a szülőket. Amit ő elmesél, az úgy van. Hiába nézem végig a két szememmel, és állítom az ellenkezőjét, hiába vagyunk bent az órán ketten pedagógusok, akik láttuk a szituációt. A gyerek áldozat, kirekesztett. Mert szegénnyel nem játszik senki, mert nem elég, hogy megállás nélkül provokálja a többieket, de utána még le is tagadja és hazudik is.
Nem véletlenül írom azt, hogy hazudik. Nem ferdít. Sunnyog, tagad és hazudik. Ha tettenérjük akkor pedig toporzékol. De nem akárhogy, a szó legszorosabb értelmében visít, hogy mindenki hallja, hogy őt milyen igazságtalanság érte.
Mi pedig nem tehetünk mást, beírunk a tájékoztatóba. Lejjebb tesszük a gyereket a magatartás táblán. Tudom, demotiváló, beskatulyázza a gyereket, nem szabad lejjebb tenni, aláírom… még úgy sem szeretem, hogy mindig megadjuk a lehetőséget, hogy vissza is lehessen jutni. Kérünk szépen, könyörgünk, követelünk, ultimátumot adunk és lehetőséget. A szülőnek érthető módon igénye van rá, hogy visszajelzést kapjon, a gyermek iskolai viselkedéséről. Próbálkoztunk már „betétlapokkal”, volt már mosolygós fej, szomorú fej, ahol alulról indultunk felfelé, a mesekastélyban is másztunk már felfelé. Volt itt már minden hét év alatt. Most éppen a virág szirmain vándorolgatunk ide-oda.
De az idén jutottunk arra az álláspontra, miszerint ezekkel csak és kizárólag magunkat szórakoztatjuk.
A gyerek hazaviszi a kiszínezett virágát, anyu és apu konstatálja, hogy az a szirom mondjuk kék, ami a kevésbé jót jelenti. Aztán másnap megint kezdődik előről minden.
Mérhetetlenül fárasztó. Igazi szélmalomharc. Pedig én esküszöm, hogy annyiszor próbáltam szépen kérni és kedvesen mondani. Annyiszor adtam még egy lehetőséget. Próbáltam nagyon halkan, próbáltam keményen, határozottan és következetesen. De semmi eredménye. Vagyis ez nem igaz, mert van: az, hogy a munkatársnőm sírva jár munkába, és mindketten ott tartunk, hogy csak túléljük a mai napot. Csak elteljen ez a hét. Csak jöjjön végre a szünet. Közben pedig hétfőtől péntekig felváltva panaszkodunk, hogy kinek melyik testrésze fáj éppen az állandó idegfeszültségtől. Nekem a fejem és a torkom szokott, neki a gyomra. Kínlódunk. Pedig neki három tinédzser gyereke van, azt sem lehet mondani, hogy nem edzett a témában…
Ezek persze kirívó esetek. Szerencsére van az ellenkező véglet is, az udvarias, tüneményes, ártatlan “igazi kisgyermek”. De két-három hasonló viselkedésű gyermek éppen elég ahhoz, hogy napi szinten tönkre vágja azt a munkát, amit végzünk, és megkeserítse az osztály mindennapjait és bomlassza a közösséget.
A szülők miért nem akarják megérteni, hogy egy iskoláztatás csak akkor működik, ha a pedagógus anyával és apával egy irányba húz?
Ha a füle botját sem mozdítja, amikor segítséget kérek vagy egészen egyszerűen megmagyarázza, hogy nincs igazam, akkor mit vár? Tudom, egy kicsit legyek nyitottabb, csak egy hangyányival fogékonyabb az ő gyerekével szemben. De neki van otthon egy, nekem meg van az osztályban huszonegy. Hogy várhatja el? Ha ő annyit sem segít, hogy megtámogat vagy, hogy legalább elgondolkodik azon, amit hall tőlem?
Leszögezem: nem a gyerekre haragszom.
A gyerek hoz egy mintát. Amit otthon lát, hall, azt teszi ő is, és azt engedi meg magának, amit otthon megengednek neki.
Nem az óvoda a hibás, ha egy gyerek szociálisan totálisan analfabéta. Ugyanis ebben a szenzitív időszakban, ameddig a gyermek az iskolába kerül a nevelés legfontosabb színtere a család.
A gyerek élete lesz sokkal nehezebb később, amikor új közegbe kell(ene) beilleszkednie, hogyha előtte nem találkozik az alapvető normákkal, és fogalma sincsen az alkalmazkodásról.
Én boldog és egészséges lelkületű gyerekeket szeretnék tanítani betűkre, számokra, a tudás szépségére. Nem harcban állni nap, mint nap, hogy neveljem más gyerekét helyette.
Mert én aztán igen-igen kevés vagyok, ha egyedül próbálok evezni a szabadelvű nevelés viharos óceánján…
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
http://pontblog.hu/portfolio/imre-lili-az-utanpotlas-neveles-lepfeneje-a-modern-kori-egyenloseg-elve/Hmmmm……kötelező olvasmány. Ja és felismerni, változtatni sosem késő!!!!
Legutóbbi hozzászólások