Esztétikus gimnasztika - A sport és művészet ötvözete

    Forrás: Unsplash

    A sportolóból lett edzők sorozatunk második interjú alanya Meszler Viktória balett- és táncművész, edző. Tagja volt a Szolnoki, a Víg- és a Nemzeti Színház tánckarának. Jelenleg az esztétikus gimnasztika sportág egyik nagykövete, képviselője.

    Vikit évek óta ismerjük, de amikor kiválasztottuk erre az interjúra, nem gondoltunk arra, hogy milyen nehéz lesz visszaadni az olvasónak azt az élményt, amit a beszélgetés alatt megéltünk. Abban a röpke másfél-két órában szó szerint elvarázsolt bennünket, nyílt és őszinte tekintete, kedves mosolya, a belőle áradó energia. Tulajdonképpen ideális interjú alany, akit szinte alig kellett kérdezni. Minden szónak, eseménynek súlya, értelme és üzenete van. Akkor következzen a maratoni interjúnk:

    Honnan, melyik sportágtól indultál?

    A szertornától. Anyukám szertorna edző volt Pécsett. Azért, hogy naponta együtt legyünk, minden edzésre vitt magával. Így volt ez 3 éves koromtól 10 éves koromig. Versenyszerűen szertornáztam, heti öt alkalommal 4 órát ott voltam a tornateremben. Édesanyám szerint már akkor magas voltam a sportághoz képest. Ő nagy „balettrajongó” volt, gyerekként balerina akart lenni. Annak idején jelentkezett is a Balett Intézetbe, de nem vették fel. Mindig mondta nekem: „Jó, kislányom menj el, felvételizz a Balett Intézetbe. Csak próbáld meg, úgyse engedlek, mert 10 évesen te nem fogsz a fővárosba járni.” Pont ekkor született az öcsém. Ekkor 1986-ot írtunk. Édesapámmal elmentünk felvételizni, akkor még 4 napos volt a rosta. Abban az időben, ha valaki balerina akart lenni, az még egy járható életút volt.

    Felvettek?

    Igen. Anyukám hívta apukámat, hogy „miért nem mondtad, hogy nem megy?”. Egész nyáron nem lehetett otthon arról beszélni, hogy felvettek. Végül abban maradtunk, hogy szeptemberben elkezdődik a Balett Intézet és a kollégium is. Ha nagyon nem bírom, fél év után hazajöhetek. Az első félévben a napi 8 óra sírás azért megvolt.  Mindig mondtam, hogy haza akarok menni. A vasárnapi 17.00 órakor induló vonatot Budapestre úgy hívtuk, hogy „siralom vonat”. Sírt anyukám, sírtam én, sírt mindenki. Az a félév szörnyű volt, mert annyira hiányzott a családom. Ott volt egy kisbaba testvérem, akit alig vártam, hogy megszülessen és én nem lehettem vele. De így visszamenőleg a legjobb dolog, ami történhetett velem az a Balett Intézet. Azért is, mert nem volt igazán konfliktusom a családommal. Nagyon sokat számít most és akkor is. A hétvégi találkozás, az öröm, a nyári szünet – és ez felnőtt korra is megmaradt, hogy ővelük mindig jó. Teljesen kimaradt az életünkből, hogy súrlódások legyenek köztünk.

    Aztán eljött a félév. És akkor valahogy hirtelen elmúlt a sírás, elkapott a gépszíj. Valószínű beszippantott az egész közeg, kialakult a rutin, élveztem már a balett órákat, a néptáncot, a történelmi társastáncot, a színészjátékot. Megszoktam az új környezetet és akkor azt mondtam, hogy maradok.

    A második év nekem az maga volt a non plusz ultra. Akkor tetszett meg a balett, amikor Pécsett színpadra állították a Diótörőt, ami ugye egy mesebeli játék. A Diótörő összes előadásán ott ültem. Engem már beengedtek a jegyszedő nénik, külön kis zsámolyom volt. Aztán második évfolyamon kiválasztottak a budapesti Diótörő főszerepére. Ez olyan szárnyakat adott, akkora muníciót az egész balett intézeti létemnek, hogy már ha csak azt az egy szerepet táncolhattam el – ami ott Pécsett a vágyam volt, már azért megérte. Nem voltak nekem jó adottságaim sose, de roppant szorgalmas voltam és volt valami lelki pluszom, ami egy erős mentális erőt adott. A művészi vénám is erősebb volt, mint a korosztályomé.  Valami miatt biztos anyától örököltem ezt a művészi vénát, de igazából soha nem a technikámmal tudtam előrébb jutni, hanem inkább a szívemmel és a lelkemmel.

    Mi inspirált? Az önkifejezés lehetősége?

    Gyerekkorban azért egy klasszikus balett nem önkifejező. Az, hogy Csipkerózsikában, feltörött lábujjas spicc cipőben ott táncikálsz, az biztosan nem önkifejező.

    Azt mondod, Te nem technikailag voltál jó táncos, hanem művészileg? Ez belülről jött?

    Igen, ez belülről jött. A szertornász múltam nagyon sokat segített, az izomzatom, a ruganyosságom, a testtudatom, a fegyelem gyakorlása sokkal előrébb tartott, mint másnak. Az előadó készségem erre rá is segített. Ez kamaszkoromig így repített. Persze egy gyereknek mi a jó? Kap egy szerepet, meg az, ha egy iskolai vizsgakoncerteken táncolhat, ami nagyon pozitív élmény. Ehhez még nagyon szorgalmas voltam és alázatos az is tény. Lehet, hogy hozzájárult az is, ha már a szüleim elengedtek, hogy igenis be kellett bizonyítanom, nem hiába vagyunk egymástól távol. Ha már így döntöttünk, ne legyen kárba veszett, eltékozolt idő, amit én az iskolában töltök.

    Mit történt félévkor, ami miatt mégis a maradás mellett döntöttél?

    Egy mesternő váltás. Anno sokan kezdtünk, egy teremben. Az első félévben az idős balett mesterünk egy nagy „blahalujza” volt, vizet kellett hozni neki óra közben, meg akkori slágereket énekelgetett. Azt hittem, hogy egy tütüben ott fog állni egy balerina, erre megkaptuk őt, aki csak ült a zongoránál, és szórakoztatta saját magát. Nem volt szimpatikus. A következő félévben megváltozott a rendszer, bekerültünk a Kazinczy utcába. Ez volt a műhely, ott voltak a balett termek és a nagyok.  Az ablakokon át kukucskálhattuk az éppen végzősöket, jó mesternőnk is lett, aki szívét s lelkét kitette értünk. És hát a színpad érzése… Végre nemcsak értelmetlenül a rúd mellett kellett állnunk, hanem már a színpad is ott volt.

    Úgy érzem, a balett anyukád álma volt. Hogy tudtad ezt így magadévá tenni?

    Nem. Ez nem édesanyám álma volt. Ő csak azt szerette volna, ha kipróbálom. Kíváncsi volt, felvennének-e. Nem az a történet, hogy anyukámnak nem sikerült balerinának lennie, ezért most nekem meg kell valósítanom az ő álmát. Ilyen sose volt. Ő a saját területén maximálisan ki tudott teljesedni.

    Hogyan folytatódott a balett intézeti léted?

    Egy sérüléssel…, elszakadt a bokaszalagom. Ez másfél év kiesést jelentett. Pont 16 éves voltam, amikor már a technikai képzés befejeződött, inkább a művészképzés volt már csak. Sokáig nem tudták, hogy megműtsenek vagy se. Féltek, ha szorosra varrják a bokaszalagot, akkor nem fogok már soha spiccen állni. Végül megműtöttek, de a műtét nem sikerült jól. Ez nagyon nagy mélypont volt. Nem tudtam részese lenni annak a munkának, amit a társaim csináltak, mert állandóan ülnöm kellett, mert mindig jegelni kellett.  Egy figyelmetlenség miatt… Ez fájt minden értelemben, azonban megtanított a prevenció fontosságára.

    Ebben az állapotomban a vizsgán a mesternőm, Handel Edit, aki látta bennem a belső küzdelmet, azt mondta: „Figyelj Viki, van a klasszikus baletten kívül más is, hívjuk ide Szegedről a Juronics Tamást és csináljon Nektek egy modern táncot” a vizsgakoncertre. Ez még 1994-ben volt. És akkor elkezdtük. Rájöttem, hogy úristen, én ezt nem tudom megcsinálni. Minden mesterkélt volt, minden mű, a klasszikus tartás is – persze az eddigiekhez képest. Nem tudtam menni, olyan izomlázam volt. Iszonyú és kínkeserves volt az az egy hét, mire megcsinálta a koreográfiát Tamás. Aztán hazamentem a téli szünidőre. És abba a karácsonyi szünetben minden este hallgattam a zenét és végigmentem a koreográfián, memorizáltam úgy, hogy egy mozdulatot sem csináltam az egész szünetben. Becsuktam a szemem, és hallgattam a zenét. Átgondoltam az egészet, láttam magam előtt a mozdulatokat, láttam ahogy én csinálom, és láttam azt is, ahogyan kéne csinálnom. Amikor januárban visszamentem, az első próbán azt kérdezték, hogy kivel dolgoztam a szünetben. Mit csináltam, mert ez már most úgy néz ki, ahogy a Juronics kérte. Mondtam, hogy semmit, egyszerűen végiggondoltam a mozdulatokat és a táncot. Állandóan arra koncentráltam, hogyan kell lélegezni, átérezni, megmozdulni az egész koreográfia alatt. És igen, agyban született meg maga a mozdulat. Ez csoda volt, hogy lehetséges fizikális felkészülés nélkül valamit elérni úgy, hogy nagyon erős belső életet él az ember.

    Később találkoztam „a” Bodor Johannával, azért van a neve előtt az “a”, mert ő lett a felnőttkori mesterem. Nemcsak a művészetét adta át, hanem a színházat, a kultúrát. Egy olyan minőségi munkában hitt, ami szinte belém ivódott, hogy ezt csak így lehet. Ő tett „művésszé”, és nem csak táncossá engem. Ez az idézőjelet azért mondom, mert sokan félreértik. Mi az, hogy művésznek lenni? Az egy globálisabb dolog. Lehetnek táncosok, lehetnek zenészek, de ehhez egy kicsit több kell. Az egész lényed, a gondolkodásmódod, a hozzáállásod, ahogy ráhangolódsz az aktuális munkáidra, amit be akarsz mutatni és ahogyan élsz. A társaiddal való kapcsolatod, a színházban való létezésed, önmagad pozícionálása és sorolhatnám még; hogy ha egy új darabra készülsz, akkor te mennyit kutatsz az után, hogy honnan-hova és azt hogyan kell elérned. Mi az, amit erősítened kell, vagy éppen gyengítened magadon/magadban ahhoz, hogy az elvárásaidnak eleget tegyél.

    Egy művésznek akkor nyitottabbá kell tudni válni?

    Inkább elmélyültebbnek, és befogadónak persze. Figyelni kell, nézni és látni. Aki elvégzi a Balett Intézetet, azért a technikai felkészültsége elég magas szinten van, de ahhoz, hogy művésszé váljon valaki, azt már mindenkinek a saját személyisége dönti el. Ez valakiben vagy megvan, vagy nincs. Vagy csak nem látni. Szerencse kérdése is lehet talán, de azt gondolom, hogy utat törhet magának a szellem.

    Nekem ez olyan, mint amikor valamire készülök, akkor beszívom az információt, ez belül megérik, és amikor kiállok a színpadra, az sugárzik ki. Nemcsak az a mozdulat, hanem mindaz, ami; korban, érzésben, kultúrában, információban… átmegy ezen a belső átdolgozáson, és ebből lesz valami egészen jó. Ezt hívják talán kreativitásnak.

    Merre vitt az élet a Balett Intézet után?

    Bodor Johannát Szolnokra hívták, szüksége volt mindenképp egy csapatnyi táncosra. Megszülettünk. Gyönyörű éveket töltöttünk ott. A színházban, önálló társulatként részt vállaltunk táncosi feladatokban és olykor színészi feladatokban, de ami fontos, hogy önálló előadásokat hozhattunk létre. És ez egy nagyon szép korszak volt, majd egy igazgatóváltás miatt döntöttünk úgy, hogy eljövünk. Visszajöttünk Budapestre a Nemzeti Színházba, de igazából ott én összesen három hónapot voltam csak, mert augusztusban volt az esküvőm és szeptemberben már babát vártam.

    Tudtam, hogy a babázás után teljesen szakítani fogok az eddigi irányokkal, valami egészen mást szeretnék csinálni. Azt is tudtam, hogy a színház nem fog beleférni. Így jött a tanítás, a váltás.

    Ovisokat kezdtem el tanítani.  Közben a TF-en elvégeztem a sportoktatói képzést, hiszen a Balett Intézet balett pedagógusi része nagyon távol állt tőlem. A kezdeti szakmai nehézségeken édesanyám segített át Várkői Feri bácsi könyvével. Innentől mesébe szőttem a mozgás elemeket. Törökbasáztunk, sütöttünk, tiktakkoltunk, ahogy kell. Közben hívtak a Vígszínházhoz is. A Vígszínházban a Dzsungel könyvébe tértem vissza, idővel pedig jöttek az új előadások is.

    2009-től egy ritmikus gimnasztika egyesületnél egy héten egyszer tartottam balett órákat. Majd jött az esztétikus gimnasztika edzői felhívás, hogy nézzem meg mi is ez a sportág.

    Mielőtt belemerülnénk az esztétikus gimnasztikába, hogyan tudnád megfogalmazni ennek a sportnak a lényegét?

    Az esztétikus csapatgimnasztika a klasszikus művészi tornához hasonlóan, kéziszerek nélkül űzött sportág, ahol a szinkronitás elengedhetetlen a gyakorlatok bemutatása során. Ez a sport a táncot, a gimnasztikát harmóniával és szépséggel kombinálja.

    Az esztétikus gimnasztikával való találkozásod véletlenszerű volt?

    Nem, korábban találkoztam vele, minthogy tudtam volna, hogy ilyen sportág létezik, és itt megint anyukámhoz kell visszakanyarodni.

    Édesanyám szertorna edző volt, mesterfokú bajnokokat nevelt. A szakmájának az élvonalába tartozott. Mikor megszűnt Pécsett a szertorna, mint élsport, olyan talajgyakorlatokat állított össze, amik a színpadon is megállták a helyüket.  Végül is a Berczik Sári néni klasszikus művészi tornáját gondolta újra. Anya indult el azon az úton, hogy az alap művészi gimnasztikát tornaelemekkel gazdagította, ami az esztétikus gimnasztika gyökere. És mivel én táncoltam, ezért segítettem neki. Ő gyakorlatilag az esztétikus gimnasztika előfutára volt itthon. Akárhogy is nézzük, ez nagy szó!

    Mit tartasz fontosnak az esztétikus gimnasztika oktatásában?

    Az esztétikus gimnasztika olyan, mintha művész képzést csinálnék. Itt nem a száraz anyagot kell csak megtanítani. Az esztétikus gimnasztika kreatív, a művészi hatás nagyon fontos, ezért tényleg olyan, mintha egy festő egy ecsetvonással kibővítené a festményét. Ez olyan nagyon jó…

    Finomítani, alkotni lehet. Ez nem csak technikáról szól, hanem bele csempészhetem a művészetet is ebbe a sportágba. Itt minden összekapcsolódik. A balett, a kortárstánc egyszerre összpontosul. Nemcsak a mozgásrendszer, hanem a művészi kreativitás része is.

    Mi a legfontosabb az esztétikus gimnasztikában edzőként?

    Az egymás elfogadásának megtanítása, hogy egyformán tudják kezelni egymást, senki ne érezze, hogy ki van közösítve a csapatból. Nem szabad sztárkodni, mindenkinek megvan az erénye, pozitív tulajdonsága. Persze van csapatkapitány, akinek a csapattársait kordába kell tudnia tartani.

    Mindig erősítem őket. Nem szoktam negatívan értékelni. A hibákra felhívom a figyelmet, és azt hangsúlyozom, hogy mennyit fejlődtek, és nem azt, hogy mennyit nem tudnak még. Állandóan felvesszük a gyakorlatokat, ők is látják a hibákat és tudják, ki hol tart. Ha hangosabban beszélek, azt azért teszem, mert ha punnyadnak, akkor az én energiám az, amivel felrázom őket. Ha én nem égek ott a szőnyeg szélén ezerrel, akkor ők nehezebben mozdulnak meg, nem hozzák az aznapi maximumukat.

    Balettművészből lettél egy sportág edzője. Neked mi a különbség a balett és a sport között?

    A sporttal teljesítményt mérünk. A balett egy előadóművészeti ág. A balett az élmény. Ha a felkészülés  részét nézed, nap mint nap bányászmunkát végzünk mi táncosok. Ez egy abszolút olimpiai ciklus, csak 20-30 éven keresztül tart. Ott nincs megállás. Ha egy napot kihagysz, te megérzed, ha kettőt, a mestered, ha hármat, akkor már a közönség is látja. Tényleg így van. Ez a szintű felkészülés egy olyan biztonságot ad, hogy amikor kimész a színpadra, a technikára már nem kell külön odafigyelned. A tested tudja, hogy mit kell tennie. Nem kell azon görcsölni, hogy meg tudod-e forogni. Nem. Ezt csinálom minden nap. Azért, amit ti láttok, az azért művészet, mert abba már az élmény benne van. A munka látszik benne. Az egység.

    Egy ilyen színes, szerteágazó szakmai pályafutás után minek vallod magad?

    Ezen én is szoktam gondolkodni. Talán a tehetséggondozó a jó szó erre. Se nem táncos, se nem sportoktató. Próbálom a tehetséget segíteni, gondozni. Néha kicsit előre helyezni, amennyire a lehetőségeim engedik. Nemcsak gyerekeket, hanem felnőtteket is fel lehet karolni. Ez az élet más területén is így van. Ha valakiben látok tehetséget, és lehetőségem van őt támogatni akkor azt a kötelességemnek érzem. Értem is megtette a Bodor Johanna. Olyan sokat kaptam tőle, hogy én azt szeretném, hogy ez egy természetes dolog legyen, hogy a másikat segítjük, támogatjuk. Nem igaz, hogy csak anyagilag lehet. Az semmi.

    10 éves korod előtt neked voltak álmaid, hogy mi szeretnél lenni?

    Hát balerina.

    Csak ez?

    Nem, gyerekorvos is akartam lenni. A mai napig a biológia közel áll hozzám. Az is az emberi test, az anatómiai részt is be tudom építeni a mozgásba is, végülis valahol messze, de összefüggenek a dolgok.

    Ha újra kezdhetnéd az életedet, balettoznál-e?

    Ha most ezzel a fejjel újra kezdeném a mostani világban, akkor nem valószínű. De én örülök, hogy így történt, nekem ez nagyon jó volt. Nagyon kalandos, sokszínű az életem úgy érzem. Mindig voltak periódusok, ciklusok. Mindig jött valami picit más, vagy teljesen más. Igazából kiegyensúlyozottnak érzem magam ilyen szinten.

    Említetted, hogy az edzői munkád során mindig a pozitív megerősítést használod. Te honnan táplálkozol?

    Nem tudom, én ezt szeretem. Egyszerűen jön.

    Van-e olyan személy, aki inspirál?

    A férjem abszolút támogat. Az, hogy ő húzzon engem, arra nincs szükség, elég, ha van. Ha meghallgat. Nincs szükségem gyámolításra. Így működöm. Ez az üzemi hőmérsékletem. Ha az ember fejlődni szeretne, ha utánajár dolgoknak, ha a szakmai területen is tanulmányozni akar más gyakorlatokat, módszereket akkor annak előbb-utóbb meglesz a haszna. Szeretem. Én is folyamatosan tanulok, egészen másképp tartok most edzést, mint 5 éve amikor kezdtem. Igenis nézni kell, energiát kell fektetni, minden apró mozdulatba. Folyamatos tanulás, kipróbálás, ha nem megy elvetni, akkor más módszerrel próbálkozni. Ez a kulcs.

    Mit tartasz a legnagyobb szakmai élményednek vagy sikerednek?

    A siker sosem motivált, nem motiváltak a díjak vagy hogy elismerjenek. A legnagyobb élményem az Angyali utazás c. darabban volt egy szóló szerep. Tudtam, hogy ez az utolsó előadás Szolnokon, és utána elmegyünk a társulattól. Utolsó lehetőségnek fogtam fel, egy ekkora szereppel. Először és utoljára éreztem meg, egy angyali érzést, amikor kívülről is láttam magam ahogy táncolok, benne is voltam, mindent egyszerre érzékeltem. Mindenki siratott. Az a pillanat volt, amikor minden összeért.  Lelki megvilágosodást éltem meg.  Sokan beszélnek arról, hogy katartikus élményük volt a színpadon, na nekem ez volt az. Mai napig fel tudom idézni magamban azt az érzést.

    Pár szóval el tudnád mondani, hogy mire tanított téged a balett?

    Tudatosságra, precizitásra, önfegyelemre. A tűrőképesség határán túli teherviselésre. Ez nemcsak a balettben van így, hanem a sportban vagy más mozgásformában is, amiben léteztem. Igenis akarni kell, és előbb-utóbb valamilyen szinten látszik az eredménye. Nem biztos, hogy amit eltervezünk, pont abban a formában, de visszajön.

    Megtanultam, hogy a balettben ugyan csak magadra számíthatsz, csak rajtad múlik az aznapi teljesítményed és varázslatos, amikor együtt élsz és együtt lélegzel azokkal a művészekkel, akik veled együtt a színpadon vannak.

    Azt, amit Te befektetsz munkát, azt neked minden előadáson hoznod kell, még hogyha a Hattyúk tavában a 60. hattyú vagy a közös célért: a közönségnek élményt nyújtani. Felelősséget vállalni, ha csapatban dolgozol, ahol természetesen térlátást figyelsz, ezt tanították egész életedben, hogy tartsd a térformát, hogy rögtön érzékeld, ha valami megbomlik a színpadon. De ott magadra is kell figyelni, hogy igen, ott vagyok-e ugyanabban a sorban, ugyanoda emelem-e a lábamat?

    Van edzői munka pedagógiai munka nélkül?

    Nincs.

    A szülők rábízzák a gyerekeiket egy edzőre és ez nagy felelősség. Nem csak szakmai felelősség. A gyerek személyiségének kibontakoztatása az alapvető a munka során. Mindenkinél meg kell találni azt, amiben tehetséges és azt alkalmazni, majd a csapat javára hajtani. Sok egyéni kis tehetség, ha jól adódik össze, akkor abból egy nagyon szép dolog lesz. Valahogy a személyiségemből fakad a tanítás, de nem gondoltam volna azt, hogy a jövő generációjának oktatásában fontos szerepet fogok játszani. Habitusomból adódóan a művészképzést szeretem. Szeretek rávezetni valakit, hogy mitől lesz szép egy mozdulat. Az az izgalmas, megtalálni a kulcsot, hogy egy mozdulat, hogy lesz jobb, hogy lesz szebb, mert tökéletes sosem lesz.

    Nos ennél a gondolatnál mi interjúkészítők egymásra néztünk, hátra dőltünk, és mondtuk ki azt, hogy ez egyszerűen „szép”. Nemcsak szép, hanem lélekemelő és megtisztelő egyben. Viki egész élete a művészetről, sportról és a tanításról szól. Az élete és a szakmai karrierje olyan, mint egy lánc, ahol a szemek néha cél nélkül önállóan lógnak, aztán egyszer csak összekapcsolódnak és ezáltal értelmet nyernek. Úgy gondoljuk, hogy nem mindennapi dolog az, ha valaki az édesanyjától eredeztethető sportágnak lesz 30 évvel később az elismert művelője. Köszönjük Viki, hogy a megosztottad velünk a gondolataidat.

     

    Az interjút készítette: Máramarosi Gréta és Somhegyi Dóri


    TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

    Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

    Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


    Sport témájú interjúnkat, továbbá más témájú interjúinkat itt olvashatod:

    Kézilabda – A közös játék öröme

    Na de ki az a Gyuri?

    Egy egyszerű vidéki gyerek hitvallása

    Utazom, hogy egyensúlyban legyek

    • Category: ,
    • Client: Pontblog csapat
    • When: június 2018