Csipak Szofi: Miért utálok buszozni?

Forrás: Pexels

Hogy miért is utálok buszozni? Szerintem ezzel a kérdéssel legalább egyszer minden ember találkozott, főleg azok, akik általában a tömegközlekedést használják. Speciel én azon csodálatos emberek csoportjához tartozom, akik kénytelenek buszozni, villamosozni (juj de jó :3???). Szerintem minden velem egykorúval előfordult már az, hogy reggel az iskolába menet a buszon meglátja az egyetlen üres helyet, amely annyira csábító és hívogató, nem igaz? Mert reggel mindenki fáradt, álmos és persze inkább a pihe-puha ágyában aludna, mintsem, hogy a buszon üldögéljen. Ez volt a bevezető, de most már elmesélem történetem egy “kedves” hölggyel és az egyetlen üres hellyel a buszon.

Egy napom átlagosan vette kezdetét; reggeli kávé, öltözködés…füles a fülbe és INDULÁS az ISKOLÁBA. Félkómásan értem le a buszmegállóhoz, ahol rajtam kívül még egy nő állt. Olyan 40 év körüli lehetett. Elég feltűnő öltözetben, sminkkel….bár az igazat megvallva ezekre nem igazán figyeltem, hanem inkább azzal voltam elfoglalva, hogy a ház falán mászó poloska a csábító fa helyett ne a hajamat válassza pihenőhelyéül. Nem kellett sokat várnom. A busz két perc múlva meg is érkezett. Én a második ajtónál szálltam fel, míg a hölgy az elsőnél. Felszálltam, körbenéztem és megláttam az egyetlen üres helyet. Elgondolkoztam. Leüljek? Ne üljek? Fáj a hátam, lábam, álmos is vagyok, áááá…üljünk le, legalább elmélkedhetek a poloskainvázió okán. Elindultam a kiszemelt hely felé (ami a forgó mellett volt). Már el is képzeltem, ahogy ünnepélyesen leülök a jó nehéz táskámmal és teljesen átadom magam az utazás hangulatának. A busz elindult, ám ezzel együtt az a bizonyos nő is (aki mint már mondtam, az első ajtónál szállt fel). Én persze lassan, kényelmesen mentem az egyszemélyes hely felé. Már éreztem az ülést a fenekem alatt, amikor a gondolatomból kizökkentve a nő, szinte fellökve engem, sprintereket megszégyenítő sebességgel, hatalmas mosollyal az arcán süvített el mellettem és leült az egyetlen helyre. A helyre, ami körülbelül 50 centire volt tőlem. Én csak néztem. Mégis mi volt ez? Mi történt? Földrengés, kanyarodás, vagy esetleg valami láthatatlan erő hatására zökkentem ki az egyensúlyomból? Két perc kellett ahhoz, hogy felfogjam, mi is történt. Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, hogy az ilyenek talán ölnének is egy helyért. Akkor bennem csak az tudatosult, hogy én nem fogok leülni. Rendben. Elfogadtam.

Ám az igazi turpisság délután történt az iskolából hazajövet. Hulla fáradtan felszálltam a buszra, mit ad Isten, ugyanaz a nő szállt fel, mint reggel. Ugyanaz a helyzet. Egy hely, két ember. Amint megláttam az üres helyet, ránéztem a nőre, aki persze rakéta sebességgel megindult a hely felé és útközben mindenkit fellökött. Most nem hagytam magam! Egy másodperc töredéke alatt eldőlt, hogy ki kaparintja meg a helyet. Boldogan és elégedetten foglaltam el a helyet. Mire ő mellém ért, – én már „rég” ültem. Ránéztem azt sugallva: Barátom, te már nem fogsz itt ülni! Majd  az ablak felé fordultam és tovább folytattam a gondolatmenetem a poloskainvázióról….

Szofi reményteljes küzdelme a poloskákkal és a helyekkel megindító történetté formálódott.