Nekem a Balaton...

    Forrás: Pixabay

    Sokaknak most biztosan felcsendül az a bizonyos sláger……és pontosan tudjátok azt is, hogy ez milyen érzéseket takar. Az „átkos” időben, minden évben két hetet nyaraltam ennél a csodálatos tónál. Fiatalságom nagy szerelmei, búcsúzásai csak pozitív emlékeket jelentenek számomra. Mindig is vissza akartam térni, na nem úgy, hogy egy-egy hétre, napra. Inkább úgy, hogy ez legalább nyáron egy állandósult állapot legyen, azaz bármikor megtehessem, hogy csak ülök és bámulom a „kékséget”. Most, ennyi év után ülök és bámulom, minden reggel és este. Nézem a többieket, akik ugyanúgy éreznek és az a bizonyos csend és béke járja át a lelküket.

    Rájöttem, hogy ez a nyugalom, belső béke, amit itt kaphat az ember még ennyi idő után is

    a korlátlan szabadságot jelenti számomra.

    Nincs autóm, tehát végtelen sétákban van részem, boldogan rovom a kilométereket. Cipelem a tejet, kenyeret, beszélgetek olyan emberekkel, akikkel a nagyvárosban nem tettem volna… Nem azért, mert nem lenne kedvem, hanem azért, mert nincs idő emberi szóra. Meghallom a madarak csivitelését, sőt már van olyan is, amit fajtához tudok kötni. Reggelente kávéval a kezemben figyelem a mókuscsaládot, akik lelkesen ugrálnak a fenyőkön. Kikerülöm a bogarakat, békákat, pókokat, mert nekik is joguk van az élethez.

    Hosszú perceken át nézem az alvó családom, akik angyali békével szunyókálnak még délelőtt 11 órakor is, és eszembe jut, hogy otthon már dühös lennék, mert semmit nem csinálnak, mert nem haladunk… de hova is? Nincs kötelező időpont, nincs kötelező program, nincs semmi, amiért idegeskedni kellene.

    Mert mit veszítünk, ha nem programozottan élünk,

    állandó megfelelési kényszerrel? Szerintem csak nyerünk, visszakapjuk önmagunkat. Azt a fiatalt, aki már azokon a bizonyos nyarakon tudta, hogy milyen szabadnak lenni.

    Élvezni az összes pillanatot, ami megadatott nekünk, ami még van. Esténként a férjemmel egy pohár bor mellett beszélgetni, sétálni és újra élni azokat a balatoni nyarakat. Persze itt könnyű, mert se tévé, se számítógép, ami órákat vehet el a kapcsolatunkból. Valami miatt a feszültség is megszűnik….. lassan, de érezhetően távozik a tudatunkból, és átveszi helyét az érzés, hogy semmit sem akarok abból a világból, ami kint vár. Hihetetlen, hogy a „nagy kékség” és hozzátartozó hangulat, hogyan képes átvenni a helyet a tudatunkban. Tényleg a szabadság érzése ez… a lányaim mindig a tengerhez vágytak, és amikor első alkalommal meglátták a tengert, a kisebbik csak ennyit mondott: ”ez olyan, mint a Balaton, csak sós”. És napokig nem akart bemenni a vízbe, de ide bármikor bemegy. Egye fene a hínárt, mert az is tóhoz tartozik,

    a lényeg, hogy itthon érzed magad.

    És már az ő szemükben is látszik, hogy nekik a Balaton a Riviéra….


    TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

    Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

    Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


    Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

    Somhegyi Dóri: Az Isten háta mögött kettővel

    Lindy: Egyszer volt, hol nem volt….

    Somhegyi Dóri: Hygge