Forrás: Pexels

Napjaink felnőttjei – vagy legalábbis így nevezik magukat – szinte minden problémát úgy tűnik, hárítási technikával „oldanak” meg. Már most látom, hányan tiltakoznak ezen az egy soron is…… tán csak nem hárítás ez is?

Meglátásom szerint, a hárítás egyik fő központja az iskola. Miért? Egyszerű a válasz. Mert a legféltettebb kincsünket adjuk be oda, és mivel úgyis mindenki szidja, hát miért ne tennénk ezt mi is. Igen, tudjuk, minden tanár olyan amilyen. De biztosan így van? Kíváncsi vagyok arra, hogy magunkra ismerünk-e a következő szituációban.

A minap az iskola felé gyalogolván ezt a beszélgetést hallgattam végig:

– Mi bajod már megint, kit érdekel, hogy egyest kapsz kötélmászásból? Én is béna voltam mindig. Nézz rám mégis itt vagyok! Különben is nézz körül, hányan nem tudják megcsinálni – jött a vélemény a szülőtől.

– De a Peti meg tudja csinálni! – válaszolta a gyerek.

– Ja, azért mert pálcika, és nem tud a seggén megülni! – érvelt a szülő.

Kérdésem a következő: Azért meg „nevelő jellegű anyuka” szerint a pálcika Petik jó felépítésűeknek számítanak és jobban sportolnak, az vajon ténylegesen így is van-e?

Na jó, de ne csak a mozgás- és súlyproblémás családokat hallgassuk meg. Íme a következő beszélgetés:

– Mi volt ma a suliban? – kérdezi az anyuka.

– Feleltem. – válaszolja unottan a gyereke.

– És tanultál? De már látom is az eredményt! Mi a fenét csináltál tegnap este? Miért vagy ilyen hülye? – jött a kedves kérdés anyukától.

– Le se sz…-od, hogy mi van velem, csak ordítasz! – válaszolt emelkedett hangon a gyerek.

– Igazad van… biztos a tanár a hülye. – nyugtázta anyuka.

Hát, ki lenne más? Lehet, hogy legféltettebb kincsünket túlzóan becsomagoljuk és védjük? Csak azt nem kérdezzük meg tőlük, hogy mi van velük! Lehet, hogy a problémákat felvállalnunk kellene, és megoldásra törekednünk, nem pedig lerázni magunkról?

Azt, hogy jó szülők vagyunk-e, nem tudjuk. Hogy jó-e a tanár, azt sem tudjuk. Az idő majd rávezet. Hibázunk? Biztos. De ki nem? Aki nem nevel, nem tudja, mi van a Kincsével, helyette viszont elítél, büntet és hárít.

Mi lenne, ha azt mondanánk:

“Én béna voltam, de te képes vagy rá, segítek!”

vagy:

“Igazad van, mondd el mi nem megy, segítek!”

Mert akármilyen is a tanár, mi vagyunk a szülők, és könnyebb egy együttműködő szülővel beszélgetni, mint egy hárítóval. Mert ne feledjük, közös a célunk!

Előítélet, büntetés, hárítás? – ezek vajon nevelőeszköznek számítanak-e? Az írás napi alapvető kérdéseket feszeget.