Mert megijedtem...

    Forrás: Unsplash

    Nem tudom, hogy mikor és hol fogalmazódott meg bennem, de tudtam, hogy baj van. Láttam, hogy a környezetem is félve pillant rám. Láttam a kérdést, a szorongást… és azt, hogy még elfojtva, de már érezhetően feszülten szemlélik szenvedésemet. Azt, ahogy felemészt valami, amiről azt gondoltam, hogy nem foghat ki rajtam. Mert mi foghatna ki?

    Erős vagyok, kemény és különben is! Még dolgom van.

    Nem ez volt az első alkalom, hogy túlbecsültem az erőmet, és a fontosságomat… bár már jóval óvatosabb voltam. Már kétszer is voltam ügyeleten a tüneteimmel. Pont az erőmnek köszönhetően ki is rúgtak, vitatható vizsgálatok után. De ki ne hinne az orvosnak?

    Viszont azon a napon már minden kontroll megszűnt bennem…már nem bírtam. Hihetetlen volt a fájdalom, és jött a félelem, hogy baj van. Miközben a főváros felé robogtunk, éreztem egy-egy pillanatra a pánikot a családom részéről. Szerencsére túl hosszú ideig nem nyomasztott, mivel erőteljes képzavaraim voltak az úton. És a pillanat, amikor közölték, hogy baj van, sem tűnt valóságosnak. Az első gondolat, az volt, hogy csak hülyéskednek velem. A következő, hogy mikor mehetek haza? Mert kizárt, hogy holnap ne főzzek, takarítsak…

    A kép, az éjszakai kórterem, a csövek, a szagok. Sokként értek! A családom hiánya, a bizonytalan férjem arca, amiből sütött a féltés. Az otthon hagyott gyerekek, akik holnap felkelnek, és nem vagyok ott. Amikor rájössz, hogy egyedül vagy és nem is érted, hogy mit mondanak latinul! És dönts! Írd alá!

    Olyan, mint egy ítélet…

    és eddig, kevés kivétellel én irányítottam ezt a cirkuszt! És most még sepregető sem lehetek a saját porondomon, amikor szétesik a teljes kép!

    Hát ezek után jött az üzenet: „Amikor akarod ott vagyok!” És a hosszú idő, a közös megbeszélt, együtt emésztett gondolat, az akarattyai magaspart… mind értelmet nyert! És mégis tétováztam… A családom ott ült fegyelmezetten, figyelve arra, hogy ne érezzem, amit nem lehetett nem érezni, hogy BAJ van! De amikor bejött az orvos, aki kivezetésről, zacskókról, és egyéb szépségekről beszélt, éreztem, hogy kell egy higgadtabb, semlegesebb hang.

    És ekkor felemeltem a telefont.

    Nem gondolkozva azon, hogy újabb emberre teszem a saját terhemet, pedig már vagy tízen cipelték velem együtt. Máig nem értem, hogy hogy lehet Budapest egyik feléből 18 perc alatt átérni a másikba? Hogy lehet mosollyal beülni egy ilyen kórterembe? Hogy lehet 10 perc elteltével elintézni egy másik kórtermet, és a neten böngészni a lehetőségeket, és mindezt anélkül, hogy meginogna a hit. És mindennap optimizmussal belépni, gratulálva az új külsőmhöz, beszélgetve a családommal, és már-már kellemessé tenni az ott tartózkodást.

    És túl lettünk ezen is, és nem kellenek szavak, csak a tudat, hogy ez a barátság, mert bármikor megemelhetjük a telefont és a másik ott lesz.

     


    TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

    Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

    Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


    Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

    https://pontblog.hu/portfolio/somhegyi-dori-megijesztettel/

     

     

UA-26210419-2