Hogy létezik-e felelősségvállalás nélküli élet? Szerintem ezt sosem tudom meg. Talán azért, mert az a generáció vagyok, aki „nemecseken” nőtt fel. Hányszor hallottam, hogy „Nézz a szemembe úgy mondd!” „A szem a lélek tükre!” „Nem baj, ha hibáztál csak vállald a következményeit!” és még sorolhatnám… Akkor gyerekként úgy gondoltam, hogy ez csak prédikáció. Aztán amikor tényleg felnőtté váltam rájöttem, hogy valóban én tartozom felelősséggel…..a legnagyobb felelősséget pedig anyaként kaptam meg.

A munkám során nap mint nap szembesülök azzal a belső hanggal, hogy tudatosan kell tennem a dolgomat, hiszen emberek tucatjai nevelődnek a kezem alatt. Mert

csak így tudok kiállni önmagamért, a céljaimért, az elveimért… és tudom, ha hibázok az is én vagyok….. és ami fontos, JAVÍTHATOK!

Döbbenten tapasztalom, hogy mennyi cikk firtatja azt, hogy felnőtt egy generáció, amivel nem tudjuk mi lesz, mert sem ők, sem mi nem értjük, hogy kik ők és miért úgy csinálják a dolgaikat ahogy. De azt sosem firtatja egyetlen írás sem, hogy ők hogyan élik meg ezt a tökéletlenséget!

Egy-egy elrontott fiatal élet is sok, de az a jelenség, amit most tapasztalok a tanítás során az egyszerűen megdöbbent. Egyre több gyerek lesz depressziós és szorongó ahogy ki kell lépni az életbe. Miért? Mert alapvetően szülőként nem az lenne a feladatunk, hogy minden alól felmentsük őket….

Pont arra lenne szükség, hogy a rájuk bízott feladatokat együtt értékeljük,

és egyre nagyobb léptékű feladatokat és lehetőségeket kapjanak. Érezniük kellene, hogy szükség van rájuk, és igenis képesek mindent megoldani. Fontos, hogy legyenek álmaik, és ezek a saját álmaik legyenek. Nincs annál rosszabb, amikor kicsi korban a szülő önmagát akarja megvalósítani, és az első csalódásnál kihúzza a talajt „tehetségtelen” gyermeke alól.

Kell, hogy értékessé váljanak, és nekünk az a feladatunk, hogy minél több területet mutassunk meg nekik!

És igen kell, hogy bukjanak, mert ha megtapasztalják, hogy fel tudnak állni, akkor rájönnek, hogy ezután minden esetben fel tudnak állni!

Egy nap döbbenten álltam, amikor egyik 18 éves tanítványom pánikreakciókat produkált, mert rájött, hogy ha vége a középiskolának, akkor önálló döntéseket kell hoznia. Ugyan ott lesz apu, anyu, de minden esetben ő lesz a felelős azért, ami történik. Sok fiatal azért akar főiskolára menni, mert akkor 4 évvel később kell szembenéznie a felnőtt léttel. De nem menekülhetnek állandóan! A tetejében azt sem tudják, hogy mi elől menekülnek, mert sosem kellett megoldaniuk semmit. A burok nem mindig jó!

Tehát jött egy generáció, akik szembesítenek bennünket, a ló másik oldalával vagy még rosszabbal. Ők azok, akik céltalanul tengnek-lengnek és ebben a zavarban keresik önmagukat. Úgy nőttek fel, hogy sokkal korábban öregednek a buli, a szexualitás terén, de sem megélni a pillanatot, sem értékelni nem tudják azt.

Nem bíztak bennük,

nem kellett semminek és senkinek megfelelniük, nem volt napi és heti rendjük. És amikor kinyílik a világ, rettegve lépik át a küszöbét, és várják a csodát. És amikor rájönnek, hogy nincs csoda, hiszen a szürke hétköznap is nap, akkor jönnek a betegségtünetek, az alkohol és a drog, ami sajnos már régről ismert barát.

Nem ítélkezni kellene felettük, mert mi nem adtunk nekik stabil egyértelmű utasításokat.

Mi hagytuk, hogy sokkal korábbra tegyék a felnőtté-válásukat, pedig csak gyerekek. Mi nem adtunk nekik feladatokat, közvetítettünk hamis én-képet a sok sallang által! Legyünk tényszerűek: eltorzítottuk a világukat!

Ha nem teszünk valamit, ha nem segítünk, ők is felnevelnek egy generációt, és csak reménykedhetünk, hogy közben rájönnek, hogy mi hol rontottuk el….


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: Teher alatt vagy búra alatt?

Máramarosi Gréta: Boldog gyermekprogram?