Forrás: Unsplash
Azt kérdezték tőlem, hogy miért kell a gyerekeimnek is sportolnia? Ekkor nagyon komolyan elgondolkodtam, hogy tényleg, miért? Talán én vagyok az, aki olyan célt tűzött ki a gyerekei számára, amely nem az ő útjuk? Őszinte leszek. Ettől a gondolattól először rosszul éreztem magam, és mivel nem akartam hamis reményekben ringatni magam, megkérdeztem erről a gyerekeimet is. Meglepő, de nem megnyugtató válasz érkezett. Szerintük azt a sportágat kezdték el, ahova először elvittem őket, de úgy érzik, hogy nekik nem volt választási lehetőségük. És ugyan nem bánták meg, de mi szülők lehetnénk néha engedékenyebbek…..például, amikor tele van a hócipőjük, és mi mégis elvisszük őket az edzésre. Jogosan merül fel a kérdés, hogy hol a határ a lógás és tényleges fáradtság között? Melyik az a „kényszerítő eszköz”, ami nevelő hatású és melyik az, ami undort vált ki?
A férjemmel mindketten sportolók vagyunk, nekünk gyermekkorunktól nem is volt más lehetőségük, mint sportolni. A volt edzőm, mindig azt mondta: „ami nem öl meg…” ugye mindenki tudja folytatni? Annyit hallottuk ezt a mondatot, hogy ez a közhely már nem motivált, csak………lehet, hogy igaza volt? Nem tudom. Ugyanis nem emiatt a mondat miatt vettem fel a cipőm újra és újra, hanem mert nem tudtam élni a játék és a társaim nélkül. Ez egy életforma volt. Amikor vége lett, meghalt bennem valami. Hosszú idő telt el addig, amíg el tudtam fogadni, hogy nem vagyok pótolhatatlan, és nélkülem is folytatódik minden tovább.
Mert a sport egy létforma.
Az edzések alatt újra és újra feszegeted a határaidat. Legyőzöd önmagad, és ezáltal egyre több leszel. Mivel közösségben teszed ezt, megtanulsz együttműködni, odafigyelni másokra, akiknek ugyanaz a céljuk. Mindig van motiváció! Sokszor az, hogy a másikkal hogyan babrálj ki, amikor nem figyel oda. Ez mindig okoz egy-két derült percet és igen……. az élet szép ilyenkor. Kentük be mi is a padot Nicoflex-szel, hogy amikor a másik beleül, boldogan röhöghessünk rajta. És még boldogabban futottuk ezért a büntető körünket, mert az edzőnk ült bele. Olyan jól még semmilyen büntetés nem esett, mint ez.
Úgy gondolom, ezek az élmények nagyon fontosak nekem, és egyetlen pillanat sem volt felesleges. Mindig volt cél, verejték, öröm és bánat. Nem ültem otthon vagy a téren… nem dohányoztam, nem ittam, nem drogoztam… Mindig volt mellettem valaki, akinek fontos voltam, aki figyelt rám és segített, ha baj volt. Nem akartam felnőttnek látszani, sminkben úszni és éjszakánként bulizni. És nem nyomkodtam gombokat, beszűkült tudatállapotban, egy gépből mások utasításait várva. Nem jött a kékbálna és a zaklatások. Egyszerűen csak megéltünk minden kort, hagytuk, hogy lépésről-lépésre nőjünk fel, fokozatosan. És igen!
Többnek éreztük magunkat, nem átlagosnak.
Vagányok és csibészek voltunk, hiszen enélkül nem is lett volna eredményünk. Egyszerűen legyőzhetetlenek éreztük magunkat, még ha az eredményeink nem is ezt tükrözték. A fájdalmat, a gipszet is úgy hordtuk, mint egy trófeát, mert csatában szereztük. Tiszteltük az ellenfelet, hiszen ők ugyanannyit tettek bele, mint mi. Életre-halálra küzdöttünk, de utána úgy ültünk le egy asztalhoz, hogy tudtuk azt, hogy egymástól függünk, még akkor is, ha nem is egy oldalon harcolunk.
Na…… mindezt a sok jót, küzdelmet, szemléletet szerettem volna, ha gyerekeim is megélik. És igen……. az ő fájdalmuk sokkal jobban fáj. A küzdelmük gyomorbántalmat okoz… minden versenyen öregszem 10 évet. De közben örülök annak, hogy kaptak egy célt, amiért küzdenek, és nem kell naponta azon gondolkodnom, hogy hol vannak, nincs-e velük baj. Azt is megtanulják, hogy a csapat miatt a legrosszabb állapotukban is ott vannak, és odateszik magukat.
Nem gondolom, hogy én tűztem ki a célt, nem is szeretném, hiszen tudom, hogy a cél változik, változhat, de kell valami, ami elindít.
Jó felé terel, koordinál, tartást ad és megerősít. Ezt adja a sport.
És ami nagyon fontos, hogy mi szülők is részesei lehetünk egy közösségnek. Láthatjuk, hogyan fejlődnek, nőnek fel gyerekeink. Tök mindegy, hogy milyen az eredmény, akkor is büszkék vagyunk rájuk, mert nekünk ők a világon a legfontosabbak. Hozzuk-visszük őket, fizetjük a tagdíjat, órákat ülünk a lelátón, az öltözőkben. Hajnalban kelünk egy-egy verseny kedvéért és hullafáradtan esünk be az ágyba, amikor végre kicsacsogták az élményeiket, pletykáikat, sérelmeiket. De addig is együtt vagyunk. És jó!…. nagyon jó együtt lenni! A sport erre is képes; összefog, eggyé kovácsol. Nem csak a csapatokat, hanem a családokat is.
…….és nem utolsó sorban nem kell vitáznom a kötelesség és tisztelet fogalmáról sem……szóval úgy gondolom, hogy mindent megér!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
Imre Lili: Az utánpótlás nevelés lépfenéje – a modern kori egyenlőség elve
http://pontblog.hu/portfolio/balassa-rozi-sport-mas-szemuveggel/Hogy mit ad a sport? Amit mi szülők annak gondolunk. Biztosan?
Legutóbbi hozzászólások