Életképek

    Forrás: Unsplash

    Ismerős az az érzés, amikor úgy mindenből elegünk van és néha jó látni azt, hogy másnak akár jó is lehet? Általános az a tapasztalat, hogy mi magyarok nagyon tudjuk ennek az ellentettjét is: a „dögöljön meg a szomszéd lova is” effektust. Miért alakult ki ez a nézet? Hát hallottam már felettébb érdekes értekezéseket erről, filozófikus magasságokban, és rém egyszerű módon is. 

    Röviden: azért alakult ki ez, mert irigyek vagyunk. De mire is? A válasz: MINDENRE! Akkor miért nem működünk jól?

    Mert lehet, hogy az a sok energia, amit egymásra fecsérlünk, mármint, hogy megfigyeljük, kritizáljuk, degradáljuk a másikat, sok energiát von el. Pedig ha ez jóra fordítódna, akkor akár tudnánk együttműködni is….. De minek is? Mert nem a másik foglalkoztatna minket, hanem együtt foglalkoznánk valami értelmes dologgal. Mi indított arra, hogy erről filozofáljak? Egy-egy hír a médiából, egy-egy elkapott mondat, egy-egy rosszindulatú megjegyzés.

    Sosem felejtem el, amikor egy meccsen a saját szurkolónk folyamatosan ócsárolta a csapatunkat – ami mi tagadás nem élete legjobb formáját hozta -, egy idő után nem bírtam a feszültséget, és felszóltam a lelátóra: „Böfögd ki, hogy hajrá, vagy menj inkább haza!” Csend lett mind a két oldalon, és szertefoszlott a feszültség. Nem voltam büszke magamra, hiszen ő megvette a jegyét, és ezért jött ki, hogy kieressze a gőzt egy győztes meccsen. Ahol, ha mi aznap nem bénázunk, ő boldogan ócsárolhatta volna az ellenfelet, de kénytelen volt váltani. Komikus, hogy egy percig sem jutott eszébe, hogy hozzátartozói is oszlopos tagjai a csapatunknak….

    És nap mint nap találkozunk ezzel.

    A közértben: „Belehalna, ha mosolyogna?”

    Iskolában: „Ez a hülye, kit érdekel, hogy mit pofázik!”

    Orvosnál: „Ez a sarlatán…”

    Autóban: „B…meg mindenki szembe jön! És sorolhatnám.

    Ezeket a mondatokat azonban nagyon régen hallottam: „Milyen nehéz lehet neki!” vagy „Segítsek?” vagy „Nem irigylem tőle”. Sokszor elgondolkodom azon, hogy milyen jó lenne megkérdezni ezektől a segítségre szoruló emberektől, akik a jelek szerint egyre többen vannak, hogy segíthetek-e? Tulajdonképpen mi a bajuk? Az a szörnyű tapasztalatom, hogy lassan – pedig figyelek arra, hogy ne hatalmasodjon el –  beszippant engem is ez a szemlélet. Komoly, tudatos lépéseket kell tennem, hogy ne álljak be a sorba. Gondnak érzem, hogy hogyan kezeljem, azokat a negatív hullámokat, amelyek nap, mint nap érnek.  Vajon miért a negatív hozzáállás a menő?

    Munkám során annyiszor hallom, hogy azért is kapom a fizetésemet, hogy elviseljem a sok negatív impulzust (????). Amikor megemelték a fizetésemet, a munkámért – mások szemüvegén keresztül – túl is voltam fizetve!! Mondván jó lenne, ha a környezetemnek megfelelnék, hiszen ők fizetnek nekem?!?!?!. Ha pedig ez médianyilvánosságot kap, akkor még utálnak is minket.

    Megint szembejön a kérdés, ha mindenki mindenhez ért, akkor mi a baj? Akkor miért nem segítjük a tudásunkkal a másikat, miért nem ismerjük el és mondjuk azt, hogy „De jó téged boldognak látni!”. Pedig mint tudjuk, az állandósult szinten tartott gyűlölet, megöli a lelket. Ennek szemmel látható jelei is vannak: a megkeményedett, megfásult, mosolytalan arc, a rossz testtartás, a szemkontaktus kerülése és a szőnyeg alatt távozás művészete. Ó és hihetetlenül sok van a telefon, az SMS és az e-mail formátumú fenyegetőzésből és rágalmazásból is.

    Hihetetlen számomra, hogy vannak olyan emberek, akik képesek vélt ellenségeik programjain megjelenni, hogy provokálják a másikat…. és őket ez teszi boldoggá. Ha nem bukik a szerencsétlen, nem baj……. majd a következő alkalommal! Fő az, hogy zavartam! Milyen beteg elmélet alapján éljük hétköznapjainkat? Igen!!! Éljük, mert az őrület ellen mi nem sokat tudunk tenni, de szenvedőivé válunk. Alanyunk örül, mert mindenki vele foglalkozik, még akkor is, ha kizárólag a sajnálat hangján. Tényleg? Komolyan??? Ebben az amúgy is őrült világban a gyűlölet tesz valakit boldoggá? Tényleg ebben az őrületben akarunk élni? És tényleg teret adunk ezeknek az embereknek?

    Egy férfimérkőzésen tapasztaltam, hogy egy külső, rosszindulatú bírói közreműködés mennyit árthat egy csapatnak. A játékosok már kontroll nélkül ütötték-verték egymást, a lelátó őrjöngött, amikor egy megfontolt hang leszólt a lelátóról:

    „Ne egymást, a feketéket (mármint a bírókat)!” – és ebben a megváltozott hangulatban a bírók menekültek, és egy ismételt meccs – merthogy újra játszatták – eredménye korrektté tudta tenni a küzdelmet.

    Csak a fekélyt kell eltávolítani, és megszűnik az őrület. Mindegy, hogy a rosszindulat honnan jön, milyen őrültek akarják tönkretenni a napjainkat. Kizárólag a korrekt szembenállás vezethet nyugodt élethez. Higgyük el, jó, ha a szomszédnak is van tehene, mert amikor nekünk nem lesz, nem lesz aki tejet adjon, pedig szeretjük! Sőt! A másik szomszéd kakaófája is segíthet rajtunk, és ha mi a kandallónk előtt ülve közösen isszuk a meleg kakaót, még közös élménnyé is válhat, az, hogy aki amihez ért, azt adja bele.

    Nem a másik bukását kell várni, és gyűlölni…… csak elfogadni kéne mindenkit olyannak, amilyen.