Forrás: Pexels

Legyünk tárgyilagosak. A tolerancia fogalma ismeretlen a hétköznapokban. Beszélünk róla, mindenhol hangoztatjuk, hogy nálunk mindenki toleráns. Nem is értjük, hogy ki az, akire ez nem jellemző. Divat úgy csinálni, mintha minden rendben lenne, sőt tökéletes. De….

Napjaink világa nem viseli el, hogy bárki kimondja azt, amit már tudunk. Ugyanis naponta szembesülünk vele, hogy nem vagyunk tökéletesek. Az a lényeg, hogy más sem az! És  napjainkban éljen az erős, a furkálódó, az elnyomó ember, mert az ilyen hozzáállással lehet csak megtenni azt a lépést, amitől még visszataszítóbb ez az egész! Támadnak. Hol szembe, hol hátulról…

Felnőttként, megtanulja az ember az ilyen embereket és helyzeteket kezelni, kezelgetni, ami vagy sikerül, vagy nem! Sérülünk, sérül a környezetünk. A végső és legaljasabb pont, amikor azért áll be valaki a sorba, hogy ne ő legyen az, akivel majd kibabrálnak! Ne vele, hanem mással történjen meg a kibabrálás… igen átveszi a legaljasabb szerepet azért, hogy békén hagyják. Nem, nem ismerik a gerinc fogalmát. Minek? „Másnak sincs” – jönne a válasz. Apró vagy nagy csúszó-mászóként is át lehet vészelni egy életet.

És ami borzasztó, hogy ezt tovább is örökítjük környezetünkre, családunkra, gyerekeinkre!

Hihetetlen, hogy hány gyerek nő fel úgy, hogy társaitól szenvedi el a verbális vagy esetleg fizikális bántalmazást. Gyermekévek…..a legszebbek—– vagy legalábbis annak kellene lenniük! Nem tudnék olyan szituációt mondani a gyermekkoromból, ami olyan mély sebeket hagyott volna bennem, mint amilyeneket napjainkban szenvednek el gyermekeink.

A szörnyű az, hogy elég annak a ténye is, hogy te más vagy!

Duci, szegény, más érdeklődésű, és már nem vagy menő! Miért van az, hogy ha valaki valamiben kiemelkedő, akkor  inkább nem mondod el, mert egyből azt a bélyeget kapod, hogy „csak menőzni akarsz”, és már támadásnak vagy kitéve?  Ha sportolsz, azért! Ha zenélsz, azért! Ha szőke vagy azért!… És közben látjuk, hogy minden gyerek, tini, csak ki akar tűnni.

Ki a felelős?

A világ, amelyik nem veszi észre, hogy feszengünk, rettegünk, állandóan bizonyítani akarunk… de kinek is? A környezetünk, amelyik nem veszi észre, hogy szenvedünk, vagy ragadozóvá válunk? Aki nem segít, csak hajt, nem fogadja el, hogy hibázzunk, hogy esetleg nem vagyunk tökéletesek? És a jajkiáltást sem hallja meg?

Rémisztő az, hogy mennyi fiatal tűnik el, nyúl kábítószerekhez, és lépi meg a végső és végzetes lépést. Olyan hangzatos, amikor a környezet végre felfigyel és jól helyre teszi azt, ami már bevésődött, és tudjuk, hogy ahányszor ugyanilyen helyzetbe kerülünk rettegni fogunk. Elbizonytalanodunk és újra éljük a poklot. Az sem meglepő, hogy a gyerekek végtelen gonoszságra képesek, de miért? Nem, szó sincs róla, hogy szándékos és tudatos, bár van erre is példa. Mégis honnan jön ez a falkaszellem? Ha a szülőt kérdezzük, általános válasz: az övé biztos nem! És mit csinál ezután?  Támad!

Ritka az a helyzet, amikor azt hallani: „sajnos ettől féltem!”

Miért van az, hogy hárítunk, elnyomunk felnőttként, és nem látjuk gyermekeinkben önmagunkat, azt a káoszt, amiben élünk?

Nagypapám mondata erre a kérdéskörre életem végéig a fejemben lesz:

„úgy élj, cselekedj, hogy minden nap, amikor tükörbe nézel, ne érezd azt, hogy bárcsak ne tetted volna, mert egy idegen néz vissza!”

 


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


 

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: A hárítás művészete

Balassa Rozi: Félreértelmezett szabadság

http://pontblog.hu/portfolio/balassa-rozi-gyermekeink-akik-nem-ertenek/Rozinknál kiakadt a tolerancia-mérő 🙂