A dugóban is boldogan

    Forrás: Pixabay

    Egyik reggel az autómban elgondolkodtam. Miért csináljuk ezt minden átkozott reggel? Miért hiányzik belőlünk a boldog késztetés arra, hogy a Budapesten állandónak mondható közlekedési káoszt élvezni is tudjuk?

    Legyünk tényszerűek, akkor sem lesz ez másként, ha idegbetegen visszük gyermekeinket az iskolába, óvodába, és ilyenformán már a reggeli tisztálkodás nyomait is egy pillanat alatt leizzadtuk magunkról az autóban. Mindezek az érzések fokozzák napjaink fővárosi autósaiban az „utálom életérzést”. De pontosan mit is jelent ez? Talán úgy fogalmaznék, hogy mindent és mindenkit, hát főleg azt, aki előttem, mellettem vagy utánam jön a sorban.

    Pedig erre is lehetne megoldás. Nem lehetetlen megtanulni szeretni azt az autóst, aki nem enged besorolni, aki „a dögöljön meg a szomszéd lova is” elven éli mindennapjait. Miért gondolom így? Mert a minap egy számomra ismeretlen környéken (nem tagadom lendületből kezdtem meg egy jobbra kanyarodást) ráeszméltem, hogy az a bizonyos piros színű tábla valószínűleg ott leledzik a sarkon, ami pont azt a manővert, amit már lendületből végrehajtottam, tiltja. Ekkor, hogy jóvá tegyem bűnömet, tolatni kezdtem…. volna…..de csak volna… mivel a hátam mögött zavartalanul üzemelő kocsisor (nyomoromat látva vagy sem) nem segített, hanem inkább büntetett. Mit tagadjam: beragadtam! Ezek után a  lebecsmérlő pillantások következtek, ami persze porig alázott, ezzel megkapva a kegyelemdöfést! Amikor ezek a fantasztikus érzések átjártak, mintha muszáj lett volna, egy kb. 70 év körüli, jól szituált, választékos öltözékű, de nem ezzel a modorral bíró úr gurult mellém az autójával. Elegánsan letekerte az ablakot (erre volt ideje), és megkérdezte:

    “Mit csinálsz b.. meg? Hülye liba!”

    És ekkor megvilágosodtam. Ez is egy kommunikációfajta. Jól is kijöhetek belőle, tehát mosolyogva, boldogan megköszöntem a segítségét, hiszen ma még eddig csak öten jelezték felém véleményüket az aktuális elmeállapotommal kapcsolatban. Ezért megkértem a jól szituált urat, hogy mondja el miben hibáztam, hiszen kezdő vagyok e téren. Megdöbbent, értetlen arc fogadott, majd válaszul lezárta a menekülés útját és nagyvonalúan beintett. Azt hiszem látszott rajta, hogy boldog volt, hisz segíthetett egy hülyén.

    Hát így is lehet, meg úgy is: ha látok egy nyomorultat, aki a fene tudja miért, de hibázik (hisz csak emberből van), megjegyzés nélkül segítek neki. Tehát példának okáért be lehet hajtani úgy egy körforgalomba, hogy ne dudáljak, esetleg ne nyomjam le a másikat az úton. Be lehet engedni a tömegben, mert így sem, úgy sem kerülünk sokkal előrébb.

    Ja és ne feledkezzünk el a Zipzár-elvről sem…. és még  folytathatnám! És most jön a lényeg! Rájöttem a dugó boldogságos részére is! Megtanultam élvezettel nézni, és számolni a sminkelőket, SMS-ezőket, telefonálókat, navigációt programozókat, csajozókat, motorbámulókat, és a kedvencemet, a középsőujj mutogatókat! Ők egyre többen vannak és mert mindenki bátorrá vezette már magát, úgy látom ez már nemzetközi szabályokat módosító eszköz lett 😊.

    Ha már ez a téma, mindenképpen megemlíteném egy kedvenc jelenetemet: amikor az egyik közlekedő 4 sávon keresztül képes volt telefonálni és SMS-ezni. Ő ezzel elvárta, hogy majd mások vigyáznak rá, így ennek révén szabálytalankodott,  majd simán, gondolkodás nélkül, kecsesen beintett a dudálóknak. És ekkor megtörtént a csoda! Egy nem éppen kistermetű, igen szimpatikus, Statham-jellegű fiatalember a piros lámpánál odalépett a fent említett szabálytalankodóhoz, benyúlt a lehúzott ablakán, majd kecses mozdulattal földhöz vágta a mobilt, udvariasan elköszönt és elhajtott. Ha állást akart volna foglalni az Üllői úton közlekedők tömege, tuti tombolt volna a boldogságtól. Mert kedves autósok, mindig van egy erősebb, és a közlekedés is egy csapatmunka, lehetne ezt jól is csinálni!

    Még egy megjegyzés: a magukról megfeledkező orrtúróknak üzenem (pedig őket nem számolom), hogy az üveg még mindig átlátszó!!!

    • Category:
    • Client: Balassa Rozi
    • When: május 2017